Vendég a háznál
2003. Március. 10.
Kossuth rádió, 13.05

R.: - Honnan tudjátok azt, hogy mi az, amit szabad csinálni, és mi az, amit nem szabad csinálni? Akár otthon, akár az iskolában?

- Hát ezt nekem a nagymamám szokta általában elmondani, de nem olyan régóta lakok a nagymamámnál és az anyukám nagyon sok minden alap illemszabályt mondott el, tanított nekem.

R.: - Azt hogy mondja el a nagymamád, hogy mi a helyes, hogy mi a jó és mi a rossz?

- Például csinálok valami rosszat, és akkor azt mondja a nagymamám, hogy ezt gondold át, mikor ezt megcsinálod, mert ez így nem lenne nagyon helyes. Hát az öltözködés például, hogy például egy színházba nem lehet felvenni rapper nadrágot mondjuk, mert régebben csináltam olyanokat, hogy elmentem ilyen hétköznapi iskolai gatyában színházba, és akkor mindenki engem nézett, hogy milyen hülyén nézek ki.

R.: - És hogyha olyat csinálsz, amit a nagymamád nem helyesel, vagy olyasmi, amit õ megtiltott, akkor hogy reagál erre a nagymamád? Megbüntet vagy megszid?

- Nem, semmi. Rendesen megbeszéljük, vagy elmondja róla a véleményét, és én döntök, hogy jó-e vagy sem.

- Nálunk sincsen olyan, hogy büntetés, meg ilyesmi, csak mi is úgy tanulunk, hogyha valami rosszat csinálunk, akkor megmondják, hogy ez jó vagy rossz, és hát más esetben mit csináljunk, hogyha ugyanilyen történik velünk. Mert nem emlékszem úgy, olyan nagyobb büntetésre, én szerintem. Nálunk mindig úgy van, hogy anyu is olyan, mint egy barátnõ, hogy õvele is mindent meg lehet beszélni és nem olyan szigorú, meg általában, hogyha valamit szeretnénk, akkor mindent megtesz azért, hogy azt megkapjuk, vagy pedig hogy jó legyen nekünk.

R.: - Tehát a büntetés olyan dolog, amit te soha életedben nem tapasztaltál meg?

- Azt hiszem nem. Hát, végül is rám szólnak, megszidnak, nagyobb büntetés nem.

R.: - Szerintetek mi a büntetésnek a lényege? Mondjuk ha egy
gyereket beraknak egy szobába gondolkodni, vagy eltiltják valamitõl, akkor az vajon õbenne mit eredményez?

- Például azt, hogy berakják a szobába, bezárják, hogy gondolkozzon el, hogy megcsinálja-e, szóval, hogy gondoljon bele elõször, hogy mit csinál.

R.: - Ez a gyereken változtat, vagy jobbítja õt az, hogyha egy büntetéssel felhívják arra a figyelmét, hogy rosszat tesz?

- Hát, nálunk igen, mert mikor kezdtem leromlani a tanulásban, akkor elvette a nagymamám a számítógéptõl a billentyûzetet, meg az egeret, és anélkül nem tudok játszani, mert én megállás nélkül játszom a gépen, és az már nagyinak, ez már kezdett elege lenni. Most javítottam, és azóta visszaadta, mert nálam olyan a számítógép, mint a napi betevõ.

R.: - És hogy bírtad ki azt, hogy nem volt a számítógép?

- Hát, elég nehezen, mindent megpróbáltam, hogy valahogy visszaszerezzem, javítottam, meg kértem többször, hogy adja ide egy kicsi idõre, mert mondjuk azért jobb megnézni, hogy hol tartok egy pályán, meg ilyesmi, de én úgy is meg akartam volna oldani, csak nem csináltam meg, gondoltam rá pedig egyszer, hogy az egyik haveromtól elkérem a billentyûzetet, meg az egeret, csak utána nem tettem meg.

R.: - Miért nem?

- Hát, mert az már, mert volt egy pár balhém otthon, nagyon komolyan, amirõl most itt nem szeretnék beszélni, és már szegény nagyinak, már tele van problémával anélkül is, szóval inkább tisztességesek legyünk a szülõkkel szemben.

R.: - Hogyan használja a büntetést a nevelésben?

- Hát, használom, és nem is vagyok nagyon megelégedve ebbõl a szempontból magammal. Úgy érzem, hogy picit sokat büntetek. Tehát jobban oda kellene figyelnem arra, hogy a pozitív dolgokat erõsítsem. Tehát elméletileg nagyon jó vagyok, a gyakorlatban viszont azt hiszem, egy kicsit kijövök a sodromból, és akkor akarva, akaratlanul büntetek. Na most, az én fiam egy iszonyatosan eleven gyerek, és ki tud találni olyan dolgokat, amitõl egy felnõtt tényleg a plafonra mászik, kezdve azzal, hogy minden gombot megnyom, amit a lakásban elér, mindent bekapcsol, kikapcsol, átkapcsol. Nagyon szereti a felnõtt dolgokat megnézni, kérdezés nélkül használni, kipróbálni, és vannak úgynevezett bolondórái, amikor rohangál, hangoskodik, és van, amikor az én lelkiállapotomtól függõen is sajnos, ilyenkor elõbb-utóbb jön a büntetés, hogy egy kicsikét megrendszabályozzam.

R.: - És ilyenkor hogyan büntet?

- Hát, elõször próbálok szép szóval, ha ez nem mûködik, akkor sajnos nekiállok kiabálni vele, ami azért rossz, mert ugye kialakult az, hogy most már csak gyakorlatilag a kiabálásra hajlandó, bármiféle odafigyelésre. Aztán próbálkozom azzal, hogy menj be akkor a szobádba kisfiam, vagy menj be a fürdõszobába, és gondolkodj el öt percig. Akkor egy perc múlva kijött, hogy most már gondolkodott. Akkor néha megkérdezem, hogy mire jutottál, és van, amikor valami egészen másra jut, és valami egészen más gondolattal foglalkozik. Akkor beküldöm, hogy azon gondolkodjon, hogy miért küldtem be. Ezek a jobb megoldások. Van, amikor talán türelmetlenebb vagyok, az õ rosszaságát ítélem meg úgy, hogy ez most egy bizonyos határt megint elért, akkor néha ráverek a popsijára, vagy a kezére attól függõen, hogyha egy bekapcsolás, kikapcsolás, tehát, tehát ha egy kézzel kapcsolatos dolog, akkor inkább a kezére verek rá. Hogyha egy általánosabb, akkor a popsijára szoktam. De nem vagyok büszke ilyenkor magamra.

R.: - És ez sûrûn elõfordul, hogy rácsap?

- Talán nem annyira sûrûn, mint régen. Volt egy érdekes mondásunk ezzel kapcsolatban, amikor a nagypapa megkérdezte telefonon, hogy ma jó voltál-e kisfiam, vagy tõlem kérdezte meg, hogy jó volt-e ma az én gyermekem, akkor mondtam, hogy hát, ma még rá sem kellett ütni a popsijára. Tehát, gyakorlatilag mindennaposak voltak, de nagyon próbálok odafigyelni rá, hogy ez egyre kevésbé történjen meg. Tehát, inkább alkalmazom az elõbbi módszert, hogy gondolkodjon, vagy üljünk le, vagy megbeszéljük. Csak hát õ egy olyan kisfiú, aki rám néz ártatlan szemekkel, de én szeretlek, anya, mondja. És mondom neki, hogy én is nagyon szeretlek, és pont ezért kellene, hogy ezt megcsináld. De ez mintha nem lenne annyira hatékony. Sokkal több odafigyeléssel biztosan meg lehetne oldani, mert hát tudom, hogy nagyon sok szülõ van, aki megold minden problémát e nélkül. Néha úgy érzem, hogy nem tudok változtatni rajta. Azon, hogy ráüssek a popsijára, és igazából ez neki talán lelkileg fáj, tehát ezért hatékony, mert nem hiszem, hogy ez neki testileg fáj, mert azért akkorát nem szoktam csapni. Inkább maga a dolog, hogy megtörténik, ez fáj neki, és akkor egy picikét odafigyel, hogy ne történjen meg.

- Anyukámmal és az öcsémmel élek egyedül úgy, hogy igazán anyukám akarata érvényesül, én csak esetleg felhozhatok valami témát, tehát csak javaslatom lehet. Szóval abszolút beleszólásom nincsen a dologba.

R.: - Szeretnéd, ha lenne?

- Hát igen, mert van néhány olyan program, amihez nem lenne kedvem, és mégis meg kell csinálni. Például, hogyha el kell mennünk a nagymamámékhoz, esetleg, õk vidéken laknak most a telkükön, és mikor nekem lenne más dolgom is, akkor én nem szívesen megyek oda.

R.: - De muszáj menni.

- Hát, általában igen.

R.: - Meddig lesz ez így szerinted?

- Hát, talán még egy-két évig, remélem.

R.: - És utána, mi fog változni?

- Lehet, hogy meg se kérdez anyukám, vagy megkérdez, és tehát, már én dönthetek szabadon, érezni fogja, hogy nekem sincs már annyira kedvem, és hogy õ se akar már annyira irányítani engem.

R.: - Várod már, hogy ez legyen?

- Igen. Egyfajta szabadságot ad, a felnõtté válásnak ez is egy része.

R.: - Te úgy érzed, hogy képes vagy már eldönteni?

- Hát igen, tudom értékelni, hogy mit kéne csinálnom, és hogy mihez nincs kedvem, és hogy mik a fontosabb dolgok.

R.: - Nem próbáltad ezt anyuval megbeszélni?

- Néha, de nem nagyon akar igazat adni nekem.

R.: - Mi van az öcséddel, õ soha nincs benne a családi döntésekben?

- Õ még csak 6 éves úgy, hogy nem nagyon, három-négy év múlva már õt is lehet.

R.: - Mi az, amiben azért mégis ti dönthettek? Mert a nagymamához nem dönthetsz, hogy el akarsz-e menni, de van-e olyan dolog, amiben te dönthetsz, vagy ti döntötök?

- Hát, hét végén ebéd, vacsora, reggeli, ezekben igen. De hogyha hétköznap anyukám otthon van, akkor mire hazaérek, akkor lehet, hogy már megfõz, és ha esetleg az nekem nem ízlik, akkor mást eszek.

R.: - És aztán egyéb dolgokban, hova jársz iskolába, mit veszel föl, milyen könyvet olvasol, mi az, amiben még te dönthetsz?

- Ilyenekben, mindenben, mert azt mondja, hogy ezt majd kinövöm, majd megváltozik, hogy öltözködöm, hogy nézek ki, mit olvasok.

R.: - És a család egészét érintõ kérdésekben, ott megbeszéltek dolgokat vagy anyu egyedül dönt?

- Hát megbeszélünk, de anyámé a végsõ szó, elég erõsen õ határozza el a dolgokat. Meg hát én is van olyan, hogy ebben az étel dologban, hogy most azt mondom, hogy mindegy végül is, hogy mit fõz, mert megeszem végül is. Én is beletörõdöm, hogyha esetleg szólok, akkor anyukám is megérti.

R.: - Te egyébként egy lázadó típus vagy?

- Igen. Egyre inkább mellõzöm a családot és inkább a barátaimmal vagyok szívesebben.

R.: - Ebbõl vannak konfliktusok anyuval?

- Igen, vannak. Hát megbeszéljük, és akkor követelményeket állít elém, tanulásban fõleg, meg az otthoni házi munkában.

- Van egy kisfiam, nem mindig akar szót fogadni, ez nemcsak családon belül, hanem úgy kívül is néha érvényesül.

R.: - Õ most már közösségbe?

- Persze, óvódás.

R.: - És ott van vele sok gond?

- Olyan nagy gond nincsen, de probléma van vele. Például nagyon sokszor azt mondja, hogy nem. Ugye nem akarja megcsinálni, és fõleg ezekbõl vannak a gondok.

R.: - De hát ezt más gyerek is mondja, nem? Õ az egyetlen az óvodában? Vagy szóltak önnek az óvónõk, hogy túl sok gond van vele?

- Nem, nem, azért ennyire nem jött elõ a dolog, csak én úgy érzem, hogy ez gond lehet az iskolában. Hát szeretném, ha lenne egy olyan hely, ahol ezt megnézik, vagy esetleg tudnának rá valamit mondani.

R.: - Iskolaérettséget vizsgáltak nála?

- Nem, mert végül is érett, meg okos, meg ügyes, végül is ilyen gond nincsen vele, csak…

R.: - Hát, van az iskolaérettségnek egy másik része is, szóval az, hogy szociálisan mennyire fejlettek, mennyire fegyelmezhetõ, mennyire tud odafigyelni.

- Ez az, ami zavar, hogy nem igazán akarja esetleg azt csinálni, ami az óvónõk mondanak és …

R.: - …tehát nem együttmûködõ …

- …az iskolában meg ugye, figyelni kell, tehát ott nem lehet az, hogy én most nem csinálom, vagy azt mondom, hogy nem. Tehát, inkább ez a koncentrálóképesség, vagy figyelem. Azt mondják erre, hogy ez nevelési kérdés, tehát a szülõknek kell megoldani.

R.: - Valóban olyan ijesztõ ez, hogy ez a kisfiú idõnként azt mondja, hogy nem?

- Nem ijesztõ, hála istennek.

R.: - Kozek Lilla, pszichológus.

Kozek Lilla: - Az ijesztõ az lenne, hogyha nem beszélne, amikor valamit nem akar megcsinálni, hanem nekimenne az illetõnek, az óvónõket bántalmazná, vagy a kortársait bántalmazná, ha a tárgyakat dobálna, rombolna, ez ijesztõ lenne. De ha õ azt tudja mondani, ezt a három hangot egymásután, hogy nem, az az adott életkorban egy nagyon kultúrált viselkedés. A párbeszéd lehetõségét teremti meg, hogy leguggoljak, a szemébe nézzek, és azt mondjam, hogy miért? És akkor elindul egy alkudozás, hogy õ mit szeretne, én mit szeretnék és lehetõséget ad nekem arra, hogy mint szülõ, megmagyarázzam neki, amit nem akar megcsinálni, az esetleg miért lehet jó neki. Nem biztos, hogy megérti még azt, hogy ez miért kell, vagy miért várják el mások, de hogyha rájön arra, hogy ez neki jó lesz, akkor várhatóan meg fogja csinálni. Ez az a kor, amikor elkezdhetjük megtanítani a gyerekünket mérlegelni. Ugye a kisóvodás, az óvodás kor még nem ad elég teret arra, még nem eléggé nagy a látóköre a gyerekemnek arra, hogy mérlegelni tudjon. De amint elkezd iskolába járni, lassan ezek a szükségletei is sokkal inkább tudnak már késni. Az, hogy õ most valami megkapjon, és elég ideje marad arra, hogy mérlegeljen bizonyos döntéseket. És ha már ekkor elkezdem neki megtanítani ezt, hogy döntés elõtt mérlegelni kell, akkor nem leszek bajban, amikor a kamaszodó gyerekem nem tud nemet mondani a cigarettára, a kábítószerre, az esti kimaradásra. Tehát, a kortárs csoportnak arra a rendkívül erõs vonzására, ami néha veszélybe sodorja a serdülõ gyereket. És ha megtanul nemet mondani, és mérlegelni, képes lesz igent is mondani. Mostanában azoknak, akik egyetemet választanak, akik szakot választanak, akik állást választanak, akik élettársat vagy házastársat választanak, sokszor problémát jelent, hogy valamit választanak, és nem tudnak másokat meg nem választani. Tehát azzal, hogy én igent mondok arra, hogy igen, én feleségül megyek valakihez, azzal nemet mondtam mindenki másnak. De ehhez mérlegelni kell tudnom, és ezt a kisfiú most megadja, földobja a labdát a szülõknek, hogy tessék, én tudom azt mondani, hogy nem. Tudod kérdezni, hogy miért? Tudsz velem alkudozni? Tudsz hozzám leguggolni?

R.: - Érdekel téged, hogy én miért mondok erre nemet? Akár ez is benne lehet.

K.L.: - Érdekel téged, hogy partnernek tekintesz te engem arra, hogy mi errõl egy párbeszédet folytassunk? És ha én partnernek tekintem a gyerekemet, akkor mondom, egy jó serdülõkor és egy kiegyensúlyozott ifjúkornak az alapjait kezdem el lerakosgatni. Nem azt mondom, félreértés ne essék, hogyha valaki nem folytatott párbeszédet a gyerekével 5-6 évesen a nemekrõl, akkor elveszíti õt serdülõ korban, ez nem ilyen fehér-fekete következmény, de miért ne könnyítsük meg a saját dolgunkat, amikor még lehet.

- Nem mehetek el sehova, és minden olyan dolgot megvonnak tõlem, amit én szeretek. Gitárra gondolok, vagy például foci, nem mehetek el hét végén barátokkal. A gitár az megyeget, nagyon szeretem csinálni. Például most alakul egy zenekarunk egy osztályon belül, az elsõ próbánkra nem engedtek el. Ezzel nemcsak engem hoztak rossz helyzetbe, hanem a barátaimat és a zenekaros társaimat is.

R.: - Te anyuék helyében mit csinálnál, ha ilyen gyerekük lenne, mint te?

- Én egész biztos, hogy nem alkalmaznék ilyet. Én inkább leülnék magammal, vagy a fiammal beszélgetni, vagy máshogy közelíteni meg a dolgot, nem így. Mert ez egy ilyen kölcsönös utálatot eredményez. Nem értek velük egyet ezekben a dolgokban, és nem igazán találjuk meg a hangot egymással.

R.: - És hogyha anyuék leülnének veled, mondjuk, hetente beszélgetni, akkor azzal rá tudnának venni téged arra, hogy jobban tanulj, hogy az elvárásaiknak megfelelj?

- Úgy gondolom, igen, és jobban megismernének engem. Tehát, a gondolatvilágomat szerintem nem igazán ismerik õk. Nem igazán jönnek oda hozzám, tehát õk nem nagyon közelítenek felém, én meg nem vagyok olyan, aki úgy odamegyek, és jópofizva elkezdtem mesélni, hogy hát most ezeket és ezeket írtam, vagy gitároztam és ilyesmi.

R:. - Õk már nem tudják, hogy te valójában milyen is vagy?

- Így van.

R.: - Miért nem mész oda és miért nem mondod el, hát neked volna jobb, hogyha anyuék tudnák, hogy milyen vagy, akkor lehet, hogy nem volna szükség arra, hogy megbüntessenek.

- Próbálkoztam már ezzel többször is, de úgy látom, hogy nem igazán értenek meg engem. Nagyon jó dolog, hogy a barátaim megértenek, de azért szülõ-gyerek kapcsolatban ez elengedhetetlen.

R.: - El vagy te emiatt, a dolog miatt keseredve?

- Igen.

R.: - Magát verték otthon?

- Hát, mondjuk, ezt így kijelenteni, hogy verték, ez talán nem helyes, néha rácsaptak nekem is a fenekemre, vagy a kezemre, de ez egy olyan dolog, hogy a húgomnak sokkal kevésbé, de õt lelkileg gyötörték meg, szóval, abban sem vagyok biztos, hogy jobb az, hogyha ilyenkor a gyereket sarokba állítják, vagy nem beszélnek vele fél órán keresztül. Szóval, hogyha én talán a saját feszültségem jobban ki tudom adni, ha ráverek a popsijára, és ettõl akár én megnyugszom, akár õ megnyugszik, hogy megkapta a büntetést, akkor a következõ pillanatban tényleg tudjuk úgy folytatni, hogy de szeretjük egymást mi. És ezt soha nem halasztom el közölni vele ilyenkor, hogy én nagyon szeretlek, és ez nem azért történik. Nos, néha a húgommal elõfordult, hogy fél óráig nem beszélt vele az édesanyám, és ez õt lelkileg sokkal jobban megviselte, mint az, hogyha rávertek volna a fenekére.

R.: - Akkor van annál nagyobb büntetés a gyerek számára, mint hébe-hóba rácsapnak, rávernek?

- Szerintem igen, mindenképpen. Tehát, hogyha a szeretet megvonását érezné, akkor szerintem az nagyobb büntetés lenne a számára.

R.: - És mit érezhet a fia akkor, amikor néha-néha rácsap? Illetve maga mit érzett, amikor a szülei tették ezt?

- Hogy én mit éreztem, mondjuk nem helyeseltem nyilvánvalóan, és rosszulesett, de talán ezért is alakult ki az, hogy én is használom ezt a módszert, mert bennem lelki sérüléseket nem okozott, tehát, én ugyanúgy szerettem a szüleimet utána, mai napig nagyon tisztelem és becsülöm õket. Tehát, nem alakult ki bennem az felnõtt korra, hogy valami szörnyû gyerekkorom volt. Ha engem megkérdeznek, én azt mondom, hogy nekem nagyon csodálatos gyerekkorom volt. Ettõl függetlenül. Tehát én szintén úgy érezem, hogy a gyerekem, mondom, tényleg tudjuk szeretni a következõ pillanatban már egymást ugyanúgy. Tehát az is lehet, hogy - most nem azt mondom, hogy neki ez jó vagy ez helyes módszer, egyáltalán nem biztos -, de õ is úgy van vele, hogy megkapta a büntetését, valószínûleg megérdemelte. Néha megkérdezem tõle, hogy tudod, hogy ezt most miért kaptad? És megfogalmaztatom vele, hogy mi volt a probléma kettõnk között, vagy vele mi volt a probléma?

R.: - Biztos, hogy megérdemli?

- Nem biztos, hogy mindig megérdemli, amikor úgy érzi, hogy nem érdemli meg, akkor ezt ki is fejezi. Tehát, akkor azt mondja, hogy most te voltál a hibás anya, vagy nem én voltam a hibás, hanem a testvérem volt a hibás, vagy a körülmények voltak a hibásak. Õ ezt kifejezésre juttatja. És utána meg tudjuk beszélni, valószínûleg azért, mert bennem a feszültség ezáltal leesett, meg az, hogy odafigyel rám ettõl a pillanattól fogva, tehát nem az van, hogy elszalad, hogy nevet, hogy valami egészen mással kezd foglalkozni.

R.: - Nem szeretne egy olyan módszert kitalálni, ami ugyanolyan hatásos, mint amikor rácsap?

- De, én szeretnék egy ugyanilyen módszert kitalálni, csak talán még nem találtam meg ezt a módszert, hogy abban a pillanatban odafigyeljen rám. nem tudom, hogyha leállok, és egy kicsit megrázom, az jobb lenne-e neki? Tehát, szerintem pontosan ugyanazt érném el vele. Mondom, miután nem szíjjal verem, nem fakanállal verem, tehát nem fájdalmat akarok én neki okozni, hanem lássa azt, hogy most valami nagyon nem helyes dolog történt, legalábbis az én részemrõl.

R.: - És ilyenkor hogy érzi magát a bõrében?

- Úgy érzem, hogy ezt valószínû másképp is meg lehetett volna oldani, de megmondom õszintén, miután nem mindennapos, vagy mindenórás a dolog, és én nem veszem észre azt, hogy ez lelki törést okoz a gyerekben, tehát nincs akkora lelkiismeret furdalásom sem. Nem gondolom, hogy valami olyan dolgot tettem, ami az egész életére kihat a késõbbiekben. Tehát ezeket nem úgy kell elképzelni, hogy itt most nagy lelki törések következnek be. Talán legjobb most nyilván az lenne, hogyha nyugodtan meg tudnánk beszélni, hogyha õ is belátná, hogy miben hibázott, csak talán még ezt a módszert nem találtam meg, vagy nem tudom, lehet, hogy nem is létezik õnála, mert ott tartunk mondom már, hogyha szépen beszélek vele, akkor inkább odase figyel rám. Tehát ezt valószínûleg kis korban kellett volna valahogyan másképp kialakítani és nagyon törekedtem rá a második gyereknélm de néha ott is olyan akarata van, és önállósága, és egoja, hogy nem tudom, hogy létezik-e más módszer. Másrészt a két gyereket másképp nevelni, azt megint nem lehet. Tehát azt sem láthatja, hogy az egyiket így büntetem, a másikat pedig úgy büntetem. Valószínûleg a kettõ közé be fog állni valahogy, mind a két gyereknél a dolog.

Kozek Lilla, pszichológus: - Hiányoznak azok a telefonok, amikor az óvódás kislánynak a mamája telefonál, hogy az én kislányom mindig olyan engedelmes, és mindig megcsinálja, amit az óvó néni mond. Vagy az én kislányom mindig pontosan érkezik az iskolába, és sose kap fekete pontot. Hiányoznak ezek a telefonok. Amikor a szülõ gyanút fog, hogy miért olyan jó az én gyerekem, merthogy vannak ilyen gyerekek, kisfiúk és kislányok között, inkább kislányok között, mert a lányokban sokkal erõteljesebb a megfelelési vágy, a magukat elfogadtatásnak a vágya. Fogjunk gyanút, amikor a gyerekünk nagyon jó, amikor olyan szép csendben eljátszik, és egész hétvégén a hangját se halljuk. Vajon miért? Miért nem akar velünk kapcsolatba kerülni, miért nem kapaszkodik, hogy anya, de rám figyelj. Nemcsak a zajok fontosak egy kapcsolatban, hanem a csendek is, a hiányok is. És vegyük észre azokat is.