Vendég a háznál
2003. Március. 6.
Kossuth rádió, 13.05

M.v.: - Elég sokat szoktál kint lenni a házatok elõtt a mezõn. Egy falunak a szélén laksz, és itt mindenféle dombokat építettetek magatoknak.

- Hát ezek a dombok ezek nem is olyan dombok, hanem ilyen nagyobbacska ugratók, meg vannak egész nagyok is, három méteres körül is van.

M.v..- És mirõl ugrattok ezeken az ugratókon?

- Biciklivel szoktunk rajta ugratni. Felülnek a biciklire, és akkor elkezdenek nagyon tekerni, és felmennek a feldobóra, és egy nagyot ugratnak.

M.v.: - Mondtad, hogy 3,5 méter, 3 méter magasak ezek az eldobók, vagy ezek az ugratók. Milyen magasan ugranak?

- Hát az eldobó és az érkezõ fölött egy olyan 2 méterrel, 2,5.

M.v.: - Tehát összesen körülbelül olyan 5 méter magasban repülnek a fiúk a levegõben.

- Igen.

M.v.. - Te mekkorát tudsz ugrani?

- Hát én a kisebb ugratókkal szoktam ugratni, azon próbálkozom.

M.v.: - Mesélted nekem, hogy ezen a te ugratódon, vagy ezen a ti ugratótokon, ami itt van a ház elõtt, ezen te vagy a fõnök.

- Szoktak jönni barátaim, jó barátaim, és amikor jönnek, néha szokott jönni egy pár, ilyen buta gyerek, eléggé buták, és azok próbálgatnak ugratni, de hát nem engedjük nekik. Soha nem engedjük.

M.v.: - Mitõl vagy te a fõnök? Vagy miért te vagy itt a fõnök?

- Hát, mert én építettem az ugratót, végül is.

M.v.: - Szükséges, hogy valaki ezen az ugratón itt fõnök legyen?

- Hát, szerintem igen.

M.v.. - Ott a nagy ugratón, ahol a nagyfiúk vannak, azon is van fõnök?

- A kisebbeket nem engedik ugratni, kivéve engem, én a haverjuk vagyok. A kisebbeket nem engedik ugratni, mert tönkreteszik az ugratókat.

M.v.: - Miért engednek téged ugratni?

- Lehet, hogy azért, mert nem mászkálok mindig fel az ugratókra, nem futok rájuk föl, nem ülök föl a tetejükre, míg más gyerekek felfutnak rá, letúrják, szétrombolják.

M.v.: - Ezek szerint akkor úgy is fogalmazhatok, hogy te tudod, vagy ismered a szabályokat.

- Igen, igen.

M.v.: - Ezeket a szabályokat ki találja ki?

- Hát a nagyok. A nagyok. Mert ugye, azért az nem jó, hogy építenek egy ugratót, odajön egy kisebb gyerek, és széttúrja.

M.v.: - A te ugratódon, vagy ezen az ugratón, ami itt van a házatok elõtt, ezen ki határozza meg a szabályokat?

- Hát én szoktam, mert hogy én tudok a környékünkön a legjobban ugratni ilyen 8 éves, 7 éves körül.

M.v.: - Itt mik a szabályok?

- Hát például az, hogy itt sem lehet letúrni az ugratót. Szóval, itt a Tindóban van egy kislány meg egy kisfiú, mindig idejönnek, felgurulnak az ugratóra, és hozzáér a pedáljuk, nekem is hozzáérne a pedálom, csak én nekem azért nem ér hozzá a pedálom, mert úgy ugratok, hogy jól nekikerekezek, és egy kicsit elszállok.

M.v.: - És amikor leérkezel, hát akkor egy marha nagyot döccen, nem?

- Azt már megszoktam.

M.v.: - Beszéljünk még errõl a fõnök dologról! Jó fõnöknek lenni?

- Hát, néha igen, néha nem.

M.v.: - Mikor jó fõnöknek lenni?

- Mikor itt vannak ezek a buta gyerekek, és hát a barátaimmal meg tudjuk nekik mondani, hogy itt ne ugrassanak. Meg hogyha ugratnak is, akkor is volt már itt egy gyerek, egy ilyen megbukott elsõben, azt hiszem, vagy másodikban, és õ is egy kicsit dagi, és amikor tavaly nyáron idejött ugratni, akkor ott állt a barátom, néztem, aztán én ott álltam az ugrató mellett, õ kicsit nekitekert, át akarta rajta gurulni, én meg jól ellöktem. Egy jó nagyot esett. Felült a biciklire. Mondtuk neki a haverommal, hogy húzzon el, mert még jobban el fogjuk lökni, hogyha még egyet ugrat, és akkor elment.

M.v.. - Ez egy jóval nagyobb gyerek, mint te. Nem félsz attól, hogy téged egyszer jól megvernek ezért, amiért megmondod nekik, hogy mit csináljanak?

- Hát, végül is, nem.

M.v.: - Szükséges, hogy valaki egy helyen, akár az ugratón, akár az osztályban fõnök legyen?

- Amikor más gyerek, vagy nagyobb gyerek el akar minket kapni, vagy meg akar verni, olyankor szükséges egy fõnök, aki megmondja, hogy támad egy jó ötlete, és van egy jó búvóhely. Szoktak olyan fõnökök lenni, akik nem szoktak annyira vagánykodni, meg szoktak olyanok, akik nagyon. Hát, én azt szeretem, hogyha nem vagánykodik annyira.

M.v.: - Akkor a fõnöknek mindig a nehéz helyzetekben kell kisegítenie a csapatát, nem?

- Hát, igen.

M.v.: - Szerinted egy családban van fõnök?

- Van.

M.v.: Miért, nem úgy van, hogy az anyuka meg az apuka közösen megbeszéli azt, hogy mi legyen?

- Néha úgy van, néha nem. Amikor nem, akkor vagy vitatkoznak, vagy pedig veszekednek.

M.v.: - És aztán mi történik a vitatkozás után vagy a veszekedés után?

- Hát, ki szoktak békülni, és akkor leülnek és megbeszélik a dolgokat. És akkor már nem veszekednek. Néha. És néha pedig nem. Néha pedig nagyon sokáig veszekednek.

M.v.: - Ti hányan vagytok barátok?

- Hárman.

M.v.: - Ki a fõnök hármotok közül?

- Nincs fõnök egyáltalán.

M.v.: - Hogy döntitek el, hogy mit csináltok?

- Megkérdezzük a másikat.

- Igen, megbeszéljük együtt.

M.v.. - Soha nem volt olyan, hogy hárman hármat akartatok?

- Ritkán, de hogyha hárman hármat akarunk, akkor mindenki azt csinál, amit akar. Nem vagyunk mi összekötve, hát nem azért vagyunk barátok, hogy ugyanazt csináljuk.

M.v.: - Mit szoktatok játszani együtt, hármasban?

- Kártyázni szoktunk, szerepjátékozni szoktunk, rohangálni szoktunk a suliban.

M.v.: - Hármasban szoktatok beszélgetni?

- Persze. Meghallgatjuk egymás véleményét.

M.v.: - És mennyire befolyásol téged a többiek véleménye?

- Én úgy érzem, hogy én olyan közepesen tudok alkalmazkodni, próbálok, csak nem mindig sikerül.

M.v.: - Ismertek-e olyan baráti társaságot, ahol van fõnök?

- Van az osztályunkban egy gyerek, aki kicsit jóval tehetõsebb, mint az átlag. Van egy ilyen beképzeltsége, egy ilyen nagyképûsége, és maga köré gyûjt néhány embert, és fõnökösködik.

- Nem bír meglenni anélkül, hogy ne hangoztassa mindenki az õ véleményét.

M.v.: - Ti is az õ véleményét hangoztatjátok?

- Dehogyis. Mi is nagyon sok marhaságot kitalálunk, de az általában még nagyobb marhaság, amit õ kitalál.

M.v.: - Szerintetek, miért van az, hogy õrá ilyen sokan hallgatnak, és ilyen sokan akarják a barátságát keresni?

- Fogalmam sincs. Én nem fogom fel, miért, mert a pénzét nem osztja meg senkivel, bármit õ még behozott az iskolába, olyan fukar, hogy senkinek nem adna belõle. Volt egy ilyen eset, hogy harmadikban szilveszterkor behozott egy oltári nagy tábla csokit, egy méteres volt, ilyen óriási, gigantikus, és persze úgy ette, hogy mmmm, persze senkinek nem adott. Szóval ezt mondom, hogy én nem értem, mert kicsit olyan beképzelt, olyan bunkó, és én nem tudnék a barátja lenni.

- Nem törõdik senkivel, semmivel, és ez olyan macsós.

- Azért mondjuk, be lehet látni, hogy egy vezéregyéniség, szóval tényleg az van, amit õ akar, és ezt csináljuk, azt csináljuk, kimondja a tanárnak is, bárkinek is, amit õ gondol, ennyi.

- Olyan mértékben nem törõdik semmivel, hogy szerintem még olvasni sem tanult meg rendesen.

M.v.: - Ti csak hárman vagytok barátok. Ha mondjuk, nyolcan, tízen lennétek barátok, akkor szükség volna fõnökre?

- Szerintem akkor sem. De nem lennénk nyolcan, tízen, mert az már nem olyan igazi barátság, hogy szûk baráti kör, mert azok ilyen haverok, spanok, de nem barátok. A barátság, az nem a fõnökösködésbõl, hanem a barátságból áll. Hogyha olyan fõnök van, mint például egy bankban egy igazgató, az már kizárja. De hogyha olyan fõnök van, hogy ha mondjuk valaki kicsit visszahúzódóbb, és mondjuk egy vezéregyéniség, akkor az nem jelenti azt, hogy õ a fõnök, mert le, alá van írva, hogy õ a fõnök, õ az igazgató, hanem csak õ a vezéregyéniség.

- Attól még, hogy a vezéregyéniség azt mondja, hogy õ ezt szeretné csinálni, akkor nem biztos, hogy azt fogják csinálni, mert lehet, hogy a másik kettõ mást szeretne.

- Mondjuk, van olyan, hogy nekik azt kell csinálni, amit én mondok, és akkor meg hülyének mondanak a hátam mögött, meg ilyenek. Én nem szeretnék annyira fõnökösködni.

M.v..- Szerinted mitõl vezéregyéniség egy vezéregyéniség?

- Nem tudjuk, mert minálunk nincsen ilyen.

- Mi nem vagyunk úgy vezéregyéniségek. Én vagyok az, sajnos rossz tulajdonságom, hogy szeretek a kör középpontjában lenni, de ez még nem vezéregyéniségre vall. Amúgy egy kicsit olyan, hogy hát én olyan félig vezéregyéniség vagyok. Csak próbálok úgy egy órán például, ha feladat van, akkor na gyerünk gyerekek, csináljuk, mert mondjuk két részre van osztva az osztály, és hogy na, csináljuk, te állj ide, csináld ezt, csináld azt. De nem parancsolgatok neki, hanem megkérem õket, hogy légyszi, állj oda, légyszi, csináljuk ezt.

- Igazán nem érzékelik, amikor te csináld ezt, te csináld azt kérésekre általában az szokott jönni, hogy maradj már nyugton.

M.v.: - Peti szeretne az lenni, de ti nem hallgattok rá?

- Megmondom õszintén, igen, de hogyha megkér valakit, még akkor sem hallgatnak rá, és ez azért valamennyire bántó lehet, és szerintem ez váltja ki belõle, hogy nem parancsolgat, hanem valahogy sûrûbben kér, hogy így fejezzem ki magam.

M.v.: - Vagy úgy is mondhatjuk, hogy irányítani próbál benneteket?

- Hogyha ez irányítás akar lenni. Soha nem hallgat rá senki még akkor sem, hogyha tényleg jó ötlete van.

- Sajnos igen, ez így van. És igen, végre Marci ki tudta mondani, amit én nem voltam képes, hogy nem hallgatnak rám, hogyha még jó ötletem van, akkor sem.

M.v.: - És te ezt bánod?

- Hát, egy kicsit bántó, de elviselem. Ha már nagyon nem bírom, akkor meg abbahagyom, leülök, és akkor csinálnak azt, amit akarnak, legyen káosz. Mert hogyha nincs egy olyan, aki megpróbálja összekapni a csordát, összeterelni, akkor káosz van.

M.v.: - Tulajdonképpen akkor szükség van vezérekre?

- Szükség van, akinek jó ötletei vannak, akik tudnak irányítani, akiknek van ehhez egy kis készségük, akik tudnak másokra hatni, de nem paranccsal, hanem kéréssel.

M.v.: - És te ilyen szeretnél lenni?

- Sajnos én ilyen vagyok, csak ugye nem hallgatnak rám, nem tudom, miért.

M.v.: - Hát akkor egyvalami mégiscsak hiányzik, mert nem hallgatnak rád.

- Igen. Igen, igen.

M.v.: - Szerinted az megtanulható, hogy az ember tudjon irányítani, és a többiek hallgassanak rá?

- Szerintem ez vele születettség kell.

M.v.: - Hát, akkor ez már neked sosem fog összejönni?

- Hát, nem tudom, mert volt nekem egy idõszakom, amikor gorombábban viselkedtem az osztálytársaimmal, és hát ugye, emiatt alakult ki az, hogy nem hallgatnak rám. De a haverjaim azok igen, csak egy csomóan nem.

M.v.: - Te egy társaságban szeretsz a középpontban lenni?

- Sajnos, igen.

M.v..- Ez miért sajnos? Ez rossz?

- Hátulütõi is vannak, mert ez olyasmi, mint egy feltûnési viszketegség, nem teljesen, csak hasonló, és úgy bajai lesznek az embernek, például hangoskodik, intõt kaphat, mondjuk ha ez órán van, vagy megunhatják, hogy õ ott izél, parancsolgat, ezért vannak hátulütõi.

M.v.: - Te vagy a gimnáziumban a diák önkormányzatnak a vezetõje. Így hívják?

- Úgy hívják, hogy az iskolai diákbizottság, IDB a rövidítése, és az elnöke én vagyok.

M.v.: - Miért pont téged?

- Az igazgató úr ajánlott két embert, az egyik én voltam, a másik egy évfolyamtársam. És aztán végül is a diákságnak nem igazán tetszett az a módszer, ahogy az igazgató úr gyakorlatilag a befolyásával nem engedte az eredeti jelölteket indulni a választáson, és a diákok nem választották meg azt az évfolyamtársamat, aki lett volna az IDB elnök, és akkor már csak én maradtam, engem már megválasztottak, mert addigra megbékéltek a diákok, és hát, hál\' istennek egyértelmû szavazással.

M.v.: - Te egy ilyen típusú ember vagy, aki egy közösségben rögtön magához veszi az irányítást?

- Igen, ilyen típusú vagyok, szeretem, hogyha én vagyok a központban.

M.v.: - Akkor az igazgató úr ezt jól meglátta.

- Igen, igen, igen, jól meglátta. Hál\' istennek, hamar megtalálom a hangot mindenkivel, a közös hullámhosszt, és innentõl kezdve egyszerû a problémák megoldása.

M.v.: - Te azzal egyetértesz, hogy egy ilyen IDB elnököt az igazgató válasszon ki?

- Ez egy érdekes helyzet volt, konfliktusok adódtak belõle, diákok sértõdtek meg, akik igazgató úrra szórtak pletykákat, és a többi, és a többi. Nem mondom azt, hogy egyetértek vele, hogy ennek így kell mûködnie, de hát, hogyha így hozta a sors, akkor ez van.

M.v.: - Mi az, amit te csinálni akarsz ezen a poszton?

- Az IDB-nek ugya az a feladata, hogy a programokat, a rendezvényeket megszervezze, illetve a tanárok és a diákok közötti kapcsolat minél jobban kifinomultabb legyen. Ez a mi feladatunk, hogy konfliktusmentessé tehessük a mindennapokat a suliban. Hogyha esetleg egy tanárral konfliktusuk van, vagy nem úgy járt el a tanár, ahogy azt szabad, vagy éppen fordítva, tehát a diák nem úgy járt el, ahogy neki meg van engedve, és a tanár fordul hozzánk, akkor összeülünk, konstatáljuk a helyzetet, és onnantól kezdve a megfelelõ emberhez fordulunk, hogy akkor leüljünk és megbeszéljük ezt a dolgot. És általában mindig találunk megoldást, és ez a módja annak, hogy ezeket a problémákat és gondokat megoldjuk. Mert annak nincs értelme, hogy megy a diák a folyosón, jön balról, a tanár jön jobbról, és akkor úgy néznek egymásra, mint a véres húsra.

M.v.: - Vajon a többi gyerek, aki ennek, hogyha úgy vesszük, a haszonélvezõje annak a munkának, amit ti csináltok, õk is úgy gondolják, hogy ennek van értelme?

- Megoszlanak természetesen a vélemények, a racionális diákok úgy vannak, akik jól látják ezt a helyzetet, úgy vannak vele, hogy nagyon jó, hogy van ez az IDB, megszervezzük a dolgot, és õk hálásak nekünk azért, hogy nekik ezzel nem kell fáradozni, és õk jönnek, és csak részt vesznek a jobbnál jobb programokon. Vannak persze olyan diákok is, szélsõségesebbek, mondjuk, õk vannak kisebb számban, hogy úgy vannak velünk, hogy mi csak azért vagyunk ott, hogy hízelegjünk a tanároknak, hogy csak nem tudunk magunkkal mit kezdeni a szabadidõnkben, és hogy semmi értelme annak, amit mi csinálunk, amit mi csinálunk, az nem jó, az rossz. De hát, ez mindenhol így van, tehát, mindenhol vannak ellenállók, és mindenhol vannak egyetértõ emberek.

M.v.: - Van neked hatalmad?

- Van, van, határozottan állíthatom, hogy van. Például, van egy ilyen bizottság, hogyha különleges esetek vannak az iskola életében, ne adj\' isten fegyelmi eljárás, ez a klasszikus példa, akkor én is benne vagyok abban a bizottságban. Azt hiszem, 6 fõ van benne, és akkor én is ott vagyok. Akkor ott vagyunk az iskolaszékben is. Tehát, azért mindenhol ott vagyunk, és képviselhetjük magunkat. Hatalmam igazán ott, az IDB-ben van, tehát, a gyûlésben ugye, én vagyok az elnök. Végül is mondhatom azt, hogy én teszem a mondat végére oda a pontot.

M.v.: - Ezért a hatalomért téged a diáktársaid irigyelnek, utálnak, lenéznek, hülyének tartanak?

- Nagyon jó a kérdés. Mondhatom azt, hogy az iskola 90 %-át ismerem. Tehát, akik ismernek, és tudják, hogy mennyit dolgozom az IDB-nek, nekik tetszik a dolog, látják bennem a lelkesedést, és igazán együtt éreznek velem, hogy én mennyit dolgozom vele. De bizony akadnak nem is kevesen, akik csak azért, mert csak annyit látnak belõlem, hogy én futkosok a folyosón és intézkedem és szervezkedem, hogy na hát ez mit pattog itt, nem tudom, mit képzel magáról, hát ez nem normális, és bizony akadnak olyanok, akik nem szeretnek, de hál\' istennek sikerült megtanulnom azt most már a fél év alatt, hogy ezekkel nem szabad foglalkozni. Nehezen ment az elején, mert eléggé olyan vagyok, hogy nem szeretem, hogyha nem szeretnek, de hozzászoktam hál\' istennek, és most már nem tudnak érdekelni. Sikerélményem is van rengeteg, és lehet, hogy ezt hiányolják a saját életükbõl, és akkor gondolják, hogy ez így jobb, hogyha a másikat, aki esetleg vitte valamire, hogyha azt szidom, és azt irigylem, akkor, akkor nekem jobb.

M.v.: - Nem élsz vissza a hatalmaddal?

- Isten õrizz, nem, nem. A legszebb példa az, hogy az IDB elnök igazolhat órákat diákoknak, hogyha, hogyha a diákbizottság érdekében tesz valamit az illetõ. Na most, természetesen, hogyha az embernek vannak barátai, és vannak olyan barátai, aki azt mondja, hogy hát most történelem nagydolgozat van, nem tudtam rá készülni, nem szeretnék rá bemenni, sajnos ilyenkor nemet kell mondanom, mikor jönnek hozzám, hogy igazolást adjak, mert úgy érzem, hogy ez nem megengedhetõ. Tehát, én nem azért kaptam bizalmat, hogy ilyen dolgokkal ezt eljátszhassam.

M.v.: - Nem megy ez a barátság kárára?

- Nem. Nem, nem, mert leülök az illetõvel és megpróbálom neki ésszerû érvekkel megmagyarázni, hogy hogyan mûködik ez a dolog, és sikerül megértetni az emberekkel, úgyhogy nem.

Kovács Éva: - Az alapítványunk alapvetõen demokráciatechnikáknak a tanításával foglalkozik, és különbözõ civil szervezeteket próbálunk segíteni ezzel a mi módszereinkkel.

M.v.: - Kovács Éva, pszichológus.

Kovács Éva: - Én azt gondolom, hogy tényleg, hogyha a fiatalok bármilyen intézményes keretek között tanulnak, akkor az intézményes keretekben azért kitermelõdik az a réteg, vagy az a néhány érdeklõdõ, akik a közélet iránt is érdeklõdnek, akik megpróbálnak tenni valamit a fiatal, tehát a tanulókért mondjuk az adott iskolában. Ez az egész, amivel mi foglalkozunk, tehát a konfliktusrendezés azért ez egy gyakorlati tudást igényel, tehát alapvetõen azok a tréningek, amiket mi tartunk, ezek gyakorlati módszereken alapulnak, és nagyon fontosnak tartjuk azt, hogy a saját bõrükön tapasztalják meg akár az együttmûködés lehetõségét, akár a tárgyalás lehetõségét egy adott konfliktushelyzetnek a rendezése céljából.

M.v.: - Itt arra kell gondolni, hogy például tanár-diák konfliktusok esetében kell megtanulniuk a gyerekeknek azokat a technikákat, hogy hogyan végzõdhetnek ezek jobban, ezek a konfliktusok?

Kovács Éva: - Hát persze, abszolút, a diákoknak is meg kéne tanulni. De azt gondolom, hogy a felnõtteknek ugyanúgy meg kell tanulni, tehát hogyha ez a két szemlélet, egyrészt a diákok oldaláról, másrészt ugye a tanárok vagy felnõttek oldaláról találkozna, akkor könnyebben tudnák megoldani a tanár-diák konfliktusokat is.

M.v.: - Sokat panaszolják tanárok, hogy egyre több a szülõk joga például az iskolában, egyre több a diákok joga, mintha a tanárok éreznék magukat egyre inkább eszköztelennek ebben a játszmában.

Kovács Éva: - Igen, ezért nagyon fontos szerintem, hogy a tanárok is megtanulják ezt a technikát, vagy elsajátítsák ezt a szemléletet, és hát, a közelmúltban volt egy ilyen próbálkozásunk, csináltunk egy tréninget, ahol nagyon jó volt az, hogy a tanárok és a diákok együttesen vettek részt ezen a tréningen, és ott tanulták meg tulajdonképpen az egymással történõ kooperációt. Ez egy nagyon-nagyon érdekes kísérlet volt számunkra is.

M.v.: - Miféle konfliktusokat érzékeltek itt?

Kovács Éva: - Sokkal szabadabbak a fiatalok, sokkal erõteljesebben érvényesül, vagy próbálják az érdekeiket érvényesíteni, és hát, ez akár ilyen ténylegesen ilyen agresszív konfliktusok, vagy erõszakos konfliktusokhoz is vezethet, tehát, például arról panaszkodtak a tanárok, hogyha a gyereknek, vagy a fiatalnak nem tetszett az, amit a tanár mondott, vagy hogy rászólt, akkor fogta magát, és kiment az óráról. De én azt gondolom, hogy azért nagyon sok tanár, aki él ezekkel a demokratikus módszerekkel, lehetõségekkel, egy egészen más fajta kapcsolatot tud a diáksággal kialakítani, mint régebben. Nem az a jó, hogyha van ez az alá-fölérendeltség, hanem tényleg, egy ilyen egymás mellett létezés lenne a cél. Visszatérve egy picit a pszichológiára, ... Levinnek volt ez a kísérlete ezzel a vezetési stílusokkal kapcsolatban, volt ez a háromféle vezetési stílus, ez a demokratikus, autokratikus, és ..., és hogy tulajdonképpen ugye ennek az egész kísérletnek, vagy vizsgálatnak a konklúziója az volt, hogy a demokratikus légkörben tényleg jól érzik magukat, de hogy teljesíteni is tudnak. Tehát nem csökken a teljesítmény, sõt, hogyha nincs meg az a külsõ kontroll, õk akkor is teljesítenek egy adott feladatnak a végrehajtásában, míg hogyha egy ilyen kicsit autokratikusabb, vagy kicsit hierarchizáltabb rendszerben gondolkodunk, akkor általában azt láthatjuk, hogy csak a kontroll miatt tudnak teljesíteni a fiatalok.

M.v.: - Nem ritka az a konfliktus, amikor én azt látom, hogy otthon demokratikusan nevelõ családok gyereke bekerül egy ilyen nagyon hierarchizált, nagyon tekintélyelven alapuló iskolába, és konfliktus van, de a fordított eset is jellemzõ, amikor kemény tekintélyuralmon alapuló családból kerül be egy gyerek egy demokratikus iskolába.

Kovács Éva: - Bármelyik irány konfliktusos a fiatal számára, illetve hát a szülõk számára is konfliktusos lehet, de hogy azért ez is egy ilyen dolog, szóval olyan fontos dolog az, hogy a gyereknek azért mindig van egy ilyen státusa mindenhol, minden közösségben, tehát, és ezt a státust akár egy demokratikus szellemû iskolába, akár egy autokratikus szellemû iskolába ezt õ viszi magával. Tehát, én azt gondolom, hogy ki tudja vívni abban a csoportban, abban a közegben is azt a szerepet, amit õ általában visz, legyen az bármilyen rendszerû iskola. Hagyni kell a gyereket egy picit, hogy hadd rendezze õ maga ezeket a konfliktusait, nehézségeit az adott helyen.