Vendég a háznál
2003. Március. 4.
Kossuth rádió, 13.05

R.: - Három fia van, mindegyiket fiúnak várta?

- Az elsõt mindenképpen, a másodiknál férjem jobban reménykedett, hogy lány lesz, én nem bántam, hogy fiú. De harmadikra mindenképpen lányt szerettünk volna.

R.: - És õ is fiú lett?

- Természetesen õ is fiú.

R.: - Ez mennyiben változtatja meg a vele való bánásmódot, hogy lánynak várták és mégis fiú?

- Abban a pillanatban, amikor megszületett, és amikor a kezemben fogtam, tudtam, hogy így kellett lennie, és el is felejtettem, hogy valaha is lányt vártam.

R.: - Szeretnének még gyermeket?

- Én már nem szeretnék többet.

R.: - És néha nem szeretnének valamit, hogy a fiúkból kicsit lány váljon, vagy legyenek olyan kedvesek, olyan bájosak, mint a lányok?

- Igazából most már nem bánom, hogy mindegyik fiú. Vannak ismerõseim, ahol két fiú után a harmadiknak egy kislány született, és ahogy elnézem õket, úgy látom, hogy kissé magányos harmadiknak egy kislány. A két nagyobb fiú nem igazán veszi õt be a csapatba. Ilyen szempontból nem bánom, hogy a harmadik is fiú. Olyan szempontból sem bánom már, hogy nem lányok, hogy viszonylag egyformán kell velük bánni, foglalkozni, feltételezve azt, hogy mindegyik külön-külön egyéniség, és nem lehet egyformán bánni mind a hárommal.

R.: - Soha nem akarta egyik gyermekét sem egy kicsit lányosra nevelni?

- Igazából nem, és amikor lányt vártunk, akkor is arra gondoltam, hogy majd egy vagány, belevaló, fára mászós lányom lesz. Tehát tulajdonképpen ez volt a sorsom, hogy nekem fiúkat kell nevelnem.

R.: - Ugye a legkisebb gyermekrõl van szó, akit lánynak vártak, de fiú lett. Nem érzi rajta, hogy õ ezt érzi, hogy õ másképp viselkedik, lányosan?

- Egyáltalán nem viselkedik lányosan, nagyon vagány, belevaló kissrác.

R.: - Hogyan kell a fiúkat fiúnak nevelni?

- Nem tudom, hogyan kell lánynak nevelni, úgyhogy én teszem a dolgomat nap, mint nap és a pillanatnyilag felmerülõ dolgokat próbálom megoldani. Igyekszem õket emberré nevelni, ez a legfontosabb és a többit megtanulják. Nyilván hordozzák magukban születése vagy fogantatása pillanatától. Nem igazán tanítom õket harcolni, fára mászni, egyszerûen elfogadom az igényeiket, és segítem õket a minél jobb megvalósításban.

R.: - És az édesapa milyen mintát ad nekik?

- Férfimintát, merthogy férfi. Õ focizik velük, csocsózik, elmegy velük sétálni, férfias beszélgetéseket folytatnak. Nyilván apa és férfimintát ad nekik, ahogyan azt õ is kapta az õ apukájától. Nem dolgozunk azon különösen, hogy fiúk legyenek.

R.: - És a maga nõi bánásmódjára a fiai nem szokták néha azt mondani, hogy anya, ez olyan lányos, ez olyan dedós?

- Nem, szükségük van az édesanyjukra, szükségük van arra a fajta kedveskedésre, babusgatásra, amit egy anya ad meg egy fiúgyermeknek. Ettõl egészségesen fejlõdnek.

- Azt hiszem, hogy így, definitíven nem érzem azt, hogy itt arról van szó, hogy nagyon lányként kell nevelni a Szonját, vagy nagyon lányként neveljük, hanem ezek inkább ilyen apró megérzések. Azt hiszem, pontosan erre akkor tudnék válaszolni, hogyha lenne egy fiam is, és akkor látnám azt, hogy mik a különbségek, hogy kell egy fiút nevelni, másként, mint egy lányt nevelni. Mivel hát õ van egyedül nekünk, inkább csak ilyen terelgetések vannak. Õ például eléggé azt gondolom, hogy elég nõies lány, az összes, ennek az összes pozitívumával, egy kicsit negatívumaival is. De ruházkodásban, fellépésben, stílusban, cserfességben, visszabeszélésben, ez megmutatkozik. És ezen sokszor beszélgetni, néha nevetgélve is, hogy egy apa, az úgy több mindent megenged a lányának, mint egy mama. Tehát, ez úgy benne van nálunk a képben, hogy néha a mama az, aki komolyabban odalép, és esetleg keményebben lép föl egy szituációban. Én meg inkább ezt úgy elkerülöm, vagy ez egy másfajta kapcsolat. Nem érzem azt, hogy mi most nagyon tudatosan úgy neveljük, hogy egy lánynak ilyennek, meg ilyennek kell lennie, mert a nagy könyvben ez van megírva, hanem ez egy kölcsönös tanulási folyamat azt hiszem, hogy ezzel õ is tanít minket bizonyos viselkedésekre és mi is õt.

R.: - Fiút szeretett volna jobban, vagy lányt?

- Inkább lányt. Inkább lányt szerettünk volna. A feleségem azt mondta, hogy õ azért, mert azt tudja, hogy hogyan mûködik egy lány, azt nem tudja, hogy hogyan mûködik egy fiú. Én meg azt gondolom, hogy én nekem egy ilyen kis bújós, simogatós, kis macskás, ilyesmi típusú kapcsolat egy gyerekkel, az úgy, az úgy jobb. Nem azt mondom, hogy ezt egy fiúval nem lehet megcsinálni, de egy lánnyal talán még jobban meg lehet ezt a fajta közelséget, amibe egy ilyen, egy csomó ilyen testi közelség is van az érzelmi közösség mellett. Meg én nekem sokan mondták, biztos nem véletlenül, hogy én egy ilyen lányos apa vagyok. Ebben van igazság, bár ezek inkább ilyen érzés szinten mûködnek.

R.: - Férfiként nem hiányzik az, hogy férfimintát adjon gyermekének? Hogy mondjuk, focizzon vele? Hogy megtanítsa kicsikét vad, különleges dolgokra és hogy a lányát ezekre megtaníthatja-e?

- Azt hiszem, hogyha õneki lenne kedve vagy érzéke, vagy ha van kedve vagy érzéke mondjuk focizni, akkor miért ne? Tehát én bennem ez nem él olyan nagyon nagy kínai falként. Én azt veszem észre, hogy õ inkább, inkább ilyen lányos dolgokat szeret a játékban is. Tehát nyilván többet babázunk, mint autózunk, de elõfordul az, hogy vannak nálunk rokonok vagy ismerõsök és fiúkkal játszik és akkor utána egy-két napig mondjuk, inkább többet autózunk mi is, vagy ne adj isten katonázunk otthon. De aztán egy idõ után visszatér a lányos kerékvágásba ez a dolog. Tudatosan nincs arról szó, hogy most akkor focizzunk vagy kezdjünk el fiús játékokat játszani. De ha õnála érzem ezt a fajta igényt, akkor miért ne? Akkor ezzel nincs probléma, hogy ez most fiús játék és ilyet ne játszunk, ilyen nálunk nincsen.

R.: - És az teljesen természetes, hogy egy édesapa babázzon a lányával?

- Nekem igen. Maga a babázás az egy gyerekkori szerepjáték, abba biztos, hogy a fiúk is, természetesen kevésbé, mint a lányok, de biztos vannak olyanok, akik benne vannak. Tehát ez egy játék, amire szüksége van neki. Nálunk inkább õ irányítja ezeket. Fontos funkciója a játéknak, hogy a játék által kijönnek bizonyos feszültségek, kijönnek gondolatok, kijönnek olyan történetek, amivel az ember akarva-akaratlanul neveli a gyerekét. Tehát nagyon fontos belsõ dolgokra derül fény, és nagyon fontos belsõ dolgok jönnek ki egy gyerekbõl a játék során. És hát nyilván egy kislány leginkább babázik, és hát akkor éppen az a forma, ami jó ebben a játékban, és ami fontos. Tehát én nem élem azt úgy meg, hogy most ez egy nagyon lányos dolog, és hogy jaj, de ciki egy apának lányokkal, babákkal játszani.

- Nekem az érdekes élmény volt, nem könnyû élmény, hogy a fiúk ugye, ezt azt hiszem viszonylag klasszikus képlet, hogy a fiúk nagyon anyásak. Na most, öt anyás fiú után, ugye lett egy lány, aki hát bizony azért például kamaszkorában nyilván én velem küzdött többet, mert én vagyok az a nõ, akivel neki meg kell küzdenie, és ezt ugyan igyekeztem nagyon tudatosan elfogadni, de hát nyilván õneki is, nekem is nehéz pillanatokat szerzett azért ez. És nagyon érdekes most már, hogy úgy érzem, hogy tényleg nemcsak életkora szerint nõtt fel, hanem tényleg egyre felnõttebb, és egyre tudatosabban is igyekszik felnõtt lenni. Nagyon-nagyon szép ezt látnom, hogy õ hogyan éli meg azt, hogy nem vagyunk egyformák, de nagyon sokat tanulhatunk egymástól. Illetve most már azt hiszem, hogy a kamaszkornak ezen a küzdelmi részén túl vagyunk, és most már tényleg megkérdeznek, meg úgy érzem, hogy tán pozitív mintaként fog föl engem, él meg engem. És nagyon szép látni azt, hogy másképpen, sajátos módon, de azért valahol mégis azt viszi tovább, amit itthon kapott, meg kap, meg tényleg nõiességben is, meg párkapcsolatában is, szóval ezeket nagyon érdekes és szép látni.

- Ugyanezzel kapcsolatban határozottan mostanában kezdem felfedezni, hogy amit eddig nem tudhattam, mert semmiképpen nem jött elõ, se szóba, se, jó, egyfajta vonzódás, de az, hogy azt a fajta, egy kicsit szélsõségesen úgy mernék fogalmazni, fafejûséget, meg öntörvényûséget, amit az apjánál azért észlel, ezt, mint értéket is észreveszi. Szóval nemcsak, mint ostobaságot, vagy ugyan már, hanem mint az értékét is ennek, a megtartó értékét, hogy bizonyos dolgokat igenis végig kell gondolni. Nem lehet, hanem kell gondolni. Mostanában tapasztaltam ezt többször.

R.: - Te menedzser szeretnél lenni, és más most is az üzleti világgal foglalkozol, vagy vannak hobbijaid, hagyod magad kikapcsolódni?

- Inkább hobbijaim vannak.

R.: - Milyenek?

- Elsõsorban horgászás.

R.: - Lány létedre? Egy csinos lány vagy, és te horgászol, ott állsz a parton?

- Igen, ott állok, sõt, ott ülök, akár egész éjszaka. Versenyre is járok, pl. itt látható az eredménye.

R.: - Egy serleget látok, és hogyha ránézek az ajtódra, akkor pedig ilyen egy poszteren halak vannak, egészen szép formában.

- Sporthorgász Magazinnak a középsõ oldalán található posztereket raktam ki ide. Hát, legfelül a kedvencem látható, a sügér. Elsõsorban azért tetszik ez a fajta hal, mert olyan érdekes, szép színei vannak, és nagyon ritka az 1 kiló fölüli példány és…

R.: - És te már fogtál ilyet?

- Igen, de csak egész kicsiket. Fõleg pontyokat, meg keszegeket szoktam fogni.

R.: - Hogyan alakult ki benned ez a hobbi, hogy lány létedre horgásszál?

- 1 éves koromtól kezdve a Balatonhoz járunk minden évben, Balatonszemesre, és tulajdonképpen a víznek a varázsa, meg a körülöttem lévõ horgászok ösztönöztek erre.

R.: - Víznek a varázsa. Mit jelent a víznek a varázsa? Ezt hogyan kell érteni?

- Hát hogy kint ülök, és akkor miközben horgászom, nézem a tájat. Egy vihar elõtti csendben sokkal több kapás szokott jelentkezni, de szóval olyan érdekes az egész.

R.: - Te ilyen álmodozó romantikus lélek vagy?

- Hát, is-is.

R.: - Eszedbe jutnak ilyenkor versek is a vízrõl, vagy valamilyen könyvrészlet?

- Írtam is egy verset ezzel kapcsolatban.

R.: - A vízrõl vagy a horgászatról?

- Hát a Balatonról. Tulajdonképpen a naplementérõl, amirõl szoktam rajzolni is, egyik kedvenc témám.

R.: - Te gyakran írsz verseket?

- Régebben gyakran írtam, mostanában kevésbé, mert inkább olvasok. Régebben viszont azt hanyagoltam. És hát tulajdonképpen, utoljára egy fél éve írtam verset.

R.: - És mirõl, hogyan szoktál rajzolni?

- Hát a naplementérõl, mint az elõbb mondtam, meg számítógépen. Egyébként nem gyakran.

R.: - Te hogyan tekintesz a saját mûveidre? Akár gondolok a rajzaidra vagy a verseidre, hogy ezekkel te szeretnél foglalkozni, vagy valahol megjelentetni, vagy mik ezek?

- Gondolkoztam már azon, hogy beküldöm pályázatra, de oda én még nem jutottam el, hogy el is küldjem, meg mostanában nem is tudtam ilyen lehetõségrõl. De hogyha lenne, akkor én szívesen beküldeném a verseimet is.

R.: - A horgászat és ez a romantikus világ hogyan fér meg a menedzserséggel?

- Nem tudom, most inkább horgászatra szoktam gondolni, a menedzserséggel majd jövõre elkezdek komolyabban foglalkozni.

R.: - 14 évesen te hogy vágsz bele egy horgászatba? Például azt mondod reggel a szüleidnek, hogy jó, akkor én most leutazom a Balatonra, viszed a horgászcuccokat, és visszajött 2 nap múlva?

- Nem, ezt elõre meg szoktuk beszélni. Például most tervezem, hogy még igaz, hogy csak jövõre tavasszal fogunk elmenni horgászni leghamarabb, de én télen készségeket szoktunk csinálni, és most szeretnék komolyabban foglalkozni a rablóhorgászattal, úgyhogy ilyenkor meg szoktam csináltatni az ehhez kapcsolódó tárgyakat, elõkészítem, akkor lemosom a botokat, megkötöm a horgokat.

R.: - Nem szoktál unatkozni horgászat közben?

- Egyáltalán nem. Szóval a horgászat számomra olyan pihentetõ.

R.: - Miben kell megpihenned?

- Hátköznapoknak a, hát nem tudom, a feszültséget, meg a, szóval úgy jól levezeti.

R.: - Milyen feszültségeid vannak a hétköznapokban?

- Hát, tanulás, az egy kismértékben, mert nem igazán feszültség számomra, hanem olyan nem is tudom.

R.: - Te jó tanuló vagy, nagyon jó tanuló?

- Igyekszem. Eddig minden év végén kitûnõ voltam.

R.: - Akkor természetesen, hogy ebbõl adódnak a feszültségek, mert ahhoz, hogy kitûnõ legyél, gondolom, hogy rengeteget kell készülni, odafigyelni, koncentrálni.

- Nem igazán. Én inkább játéknak tekintem a tanulást, legalábbis próbálom annak tekinteni. Hát, úgy szoktam csinálni, hogy órán általában vagy odafigyelek, vagy jegyzetelek, és akkor minden dolgozat elõtt leírom egy külön lapra, és azt tanulom meg, és így nagyon egyszerû. Sokszor este csinálom meg, és csak hajnalban tanulom meg, mert este már nagyon nehéz koncentrálni.

R.: - Te nagyon könnyen tanulsz?

- Szerintem igen.

R.: - És akkor mégis minek a feszültségeit kell ott, a horgászat közben kipihenned?

- Nem tudom most így hirtelen.

R.: - Mit szólnak a fiúk vagy férfihorgászok ahhoz, hogy látnak a parton egy csinos lányhorgászt?

- Furcsállják, hogy nekem tetszik ez a tulajdonképpen sport.

R.: - Mit tartasz te benne sportnak? Miért élvezed, miért szereted?

- Az az izgalom, amikor a kapásjelzõ megmozdul, és akkor bevágok, és hogy most lesz-e rajta hal, mekkora lesz egyáltalán? Hogy fárasztom ki, mennyi idõbe telik, és hogy egyáltalán meg tudom-e szákolni?

R.: - A horgászatnak a férfias részét is bírod, amikor ki kell emelni egy halat, vagy esetleg küzdeni kell vele órákon keresztül, és az hosszú és fáradalmas?

- Persze, az a legjobb benne.

R.: - Te ilyen fiús, férfias dolgokat kedvelsz a világban?

- Nem igazán, inkább a horgászat az egyetlen, ami így vonz.

R.: - És miért van szükséged egy ilyen férfias dologra?

- Szerintem ez nem férfias, max a férfiak mondják úgy, hogy ez tõlük ered. De a nõk most már kezdenek mindenhová bekapcsolódni, ugyanúgy, ahogy a politikába is bekapcsolódtak.

- Ölelés, ölelés, ölelés.

R.: - Három fia van, mikor jönnek ezek az ölelések?

- Reggel azzal kezdünk, este azzal fekszünk.

R.: - És az, hogy szeretlek, vagy megsimítom a fejedet?

- Természetesen, az érintés a legfontosabb. A szeretet kimutatásában, nyilván, ahogy a pici babák, az ember nyilván ölelgeti, puszilgatja születésétõl kezdve, ez ugyanúgy megmarad. Nyilván változik, vagy módosul az idõk folyamán, ahogy nõnek a gyerekek. Fõleg a fiú gyerekek, idõnként vannak olyan korszakaik, amikor hozzájuk sem lehet nyúlni. De azért egy lopott puszi, egy simogatás azért mindig van, és azért csak odabújnak az ember ölébe, odakucorodnak, és jönnek anyázni egy kicsit.

R.: - Van-e annak titka, hogy mikor kapnak a fiai puszit, ölelést? Mi váltja ezt ki?

- Nincs, bármikor bármi kiválthatja, és alapvetõ az érintés nálunk. Nincsenek tabuk, se öltözködésbe, se semmi másba, úgyhogy bármikor bármirõl beszélünk, és ugyanígy van. A szeretet az nem büntetés vagy jutalom nálunk, hanem az élet természetes része. Ennek a jelei megtalálhatók bármikor.

R.: - De akkor nem viszi túlzásba a simogatást, az ölelést?

- Nem lehet túlzásba vinni. Az lételeme az embernek. Ahogy a felnõttek életébe is ez nyilván megmarad, odabújnak a párjukhoz, vagy kézen fogják egymást, vagy megpuszilják. Vagy ha csak elmegyünk egymás mellett, akár a férjemmel is, csak megsimogatjuk a hátát, vagy a vállát, szóval hozzátartozik az életünkhöz. Ettõl tudom azt, hogy szeret a másik, és ettõl tudja a gyerek is, hogy a szülei szeretik õt.

R.: - De akkor ez azt jelenti, hogy állandóan puszilgatja, ölelgeti õket?

- Nem. Ez nem így van. Az élet zajlik, és amikor úgy adódik, akkor, ha leülök, ha csak a sámlira odakuporodok a kád mellé, egyik a kádban ül, a másik belecsücsül az ölembe. Ha leülünk este mesét olvasni, egyik jobbról bújik hozzám, a másik balról, a harmadik az ölembe öl vagy a lábamon hintázik. Ezek adódnak, tehát ezt nem lehet azt mondani, hogy most megölellek, most, most megpuszillak, egy óra múlva megsimogatlak, ez egyszerûen az ember szívébõl jön, és ezt hozza magával.

R.: - Mikor születik ez az ember szívében? Akkor, amikor a gyermeke megszületik, vagy már korábban?

- Valószínû, mikor én megszületek, vagy még korábban. Nyilván én így nõttem fel, ezt kaptam a szüleimtõl, hogy megpuszilnak, a jóéjt puszi sosem maradt el. Emlékszem az édesapám azt mondta egyszer, hogy onnan tudja, hogy már nagylány vagyok, amikor egyszer azt mondtam, hogy már nem adok jóéjt puszit, hanem csak jóéjt, apa, és elmentem aludni. Akkor kezdõdött a felnõtté válásom.

R.: - A fiait ölelgeti, puszilgatja. És õk mit csinálnak?

- Ölelgetnek és puszilgatnak engem is. Nyilván ez kölcsönös. Tehát ha õ hozzám bújik, akkor én megsimizem a hátát. Ha ad egy puszit, akkor én viszonzom a pusziját. Vagy ha bármi ilyesmi történik, nyilván ez kölcsönös.

R.: - A férje is ugyanígy ki tudja mutatni az érzelmeit?

- Természetesen. Õ ugyanúgy dögönyözi, hozzámásznak, birkóznak, és ugyanúgy megvan ez a fizikai kapcsolat köztük.

R.: - De azért ez a férfiaknál nem annyira természetes, mint a nõknél. Mégis maga rögtön azt válaszolta, hogy természetes.

- Nálunk természetes. Lehet, hogy más családban nem. Nem hiszem, hogy a férfiasságának a fokmérõje lenne az, hogy valaki távolságot tart a gyerekeitõl. Azt hiszem, hogy ez meg kell, hogy nyilvánuljon egy apa részérõl is.

- Az embernek vannak szülei, van egy házastársa, vannak rokonai, barátai, akikhez viszonyul bizonyos szempontból és egyfajta érzelmi kapcsolatban él. És egy gyerekszülõ, vagy hogyha úgy tetszik, egy kislány-apa kapcsolat, az azt gondolom, hogy egy minõségileg teljesen más kapcsolat. Átszövi az egészet egy ilyen barátság, egy ilyen melegség. Egy olyanfajta felelõsségtudat, amitõl még magasabb szintre emelkedik ez a dolog. Ez tudom, hogy ez nagyon megfoghatatlan, ez érzelmileg adott egyfajta pluszt az én életembe, és remélem, az övében is.

R.: - Mennyiben lett ettõl maga más?

- Van egy olyan ember, van egy olyan kislány, akit az ember körbevesz a szeretetével, akit pátyolgat. És ez, amikor nem vagyunk együtt, akkor is egy jó érzés. Tehát vannak, pl. olyan szituációk az életben, amit eddig én nem vettem észre. Utcán menve, bevásárlóközpontban, stb., látva mondjuk szülõ-gyermek, de leginkább apa-kislány kapcsolatokat, mozdulatokat, helyzeteket, amikor egészen el tudok ettõl lágyulni, és nyilván azért, mert én is így vagyok, vagy ez jut eszembe, az én lányommal való kapcsolat. Tehát, ez az egyik vonulata, azt hiszem, hogy egyfajta ilyen, hát ha úgy tetszik, nagyon sarkosan fogalmazva, egyfajta néha ilyen érzelgõsség is. A másik az, hogy rányitotta a szememet egy ilyen gyermeki világra. Vagy a gyermektelen házaspárnak megvannak a maga felnõtt szokásai, a maga felnõtt szórakozási lehetõségei. Egy gyermekkel ez teljesen más. A cirkusztól a bábszínházig, a meséktõl a játékokig, a mondókáktól a gyerekversekig, ez egy olyan fajta világ, amibe azt gondolom, hogy néhány író, meg költõ tud talán csak belefeledkezni, de igazándiból a mindennapokban csak a gyerekes szülõk.

R.: - Férfiként hogyan tudott belépni ebbe a mesevilágba?

- Azt hiszem, hogy teljesen zökkenõmentesen. Gyermekkoromban engem is érdekeltek ezek a dolgok. Nagyon sokat szavaltam, szerettem a verseket, meg ezeket a, tehát én egy ilyen eléggé humán beállítottságú vagyok. Észre sem vettem, hogy ebbe én beleléptem. Tehát azt gondolom, hogy nekem ez annyira közeli volt, vagy annyira rokon volt ez a világ, hogy ez nem jelentett egyfajta olyat, hogy most keddrõl szerdára most beléptem.

R.: - És lehet azt mondani, megtanult a lányától újra játszani, vagy másképp játszani?

- Igen, azt gondolom, hogy egyrészt újra játszani, másrészt másképp játszani. Tehát ezeket a gyereki gyerekjátékokat, szerepjátékokat, most mi éppen ezekben élünk nagyon erõteljesen, ezek nyilván mások egy gyerekkel, vagy máshogy játssza az ember ezeket, és máshogy csináljuk ezeket a szituációkat. És igen, ez egy újfajta világ és egy nagyon jó világ nekem.

R.: - De ezt mennyire nehéz tartani? Mennyire ütközik ez a felnõtt szereppel?

- Nyilván ezek bizonyos ideig tartanak, és utána aztán a vacsora, a fürdetés, amiben az ember visszavedlik a papává. De azt gondolom, hogy abban az adott szituációban, amikor játszunk, akkor ez egyáltalán nem okoz problémát nekem.

R.: - Valójában arra gondoltam, hogy könnyû-e, vagy nehéz kijönni a kislányával való játékból? Hogy ott vannak az apai, a férfiúi teendõk és mennyire ütközik ez a két szerep, hogy én most játszótársa vagyok a kislányomnak, illetve hogy apa vagyok, felnõtt vagyok?

- Igen, néha ez ütközik ez a két szerep, és amikor betör az ember életébe a való világ, akkor, akkor ez egy nehéz dilemma néha. És nyilván, amikor megszólal a telefon és várok egy fontos hívást, akkor néha megszakad a játék. Ezt õ nem mindig éli meg természetesen jól. Azért próbálom ezt elválasztani. Tehát, elõfordul olyan, hogy tudom, hogy most a játék a fontosabb, vagy nagyon benne vagyunk, és akkor nem veszek föl egy telefont, vagy kikapcsolom.

R.: - Erre a kislánya tanította meg?

- Azt hiszem igen. Igen, mert voltak ilyen játékok, és akkor õ mindig mondta, hogy ne vedd föl papa, most inkább játsszunk, és akkor egy idõ után úgy gondoltam, hogy ezt igen, ez így jó, és akkor inkább kikapcsolom már a telefont elõre.