Vendég a háznál
2003. Március. 3.
Kossuth rádió, 13.05

R.: - Csakhogy pontosítsuk a dolgot, tehát az elsõ kettõnek más volt az édesapja, és most a harmadik nemcsak különbözõ, hanem nem is magyar.

- Igen. Ráadásul nem is magyar, de ha más nem az, hogy az ember meghallgat. Én egyébként úgy szoktam ilyenkor, hogy a környezetemben vannak ilyen külföldi, meg magyar vegyes házasságok, tehát a barátaim között, hogy én szoktam velük beszélgetni, mert olyan dolgokat nyilván õk tudnak, amiket egy átlagos magyar családban, amik föl sem merülnek problémák, vagy bármi, vagy nem is csak nehézség, hanem egyáltalán az élet hoz dolgokat.

R.: - Nagy tehertétel ez, - nem?

- Nem. Nem. Nem érzem annak.

R.: - Hát egyelõre, hála istennek.

- Nem tudom, nem tudom, mert nyilván nem tudnak, tehát nem lehet, hogy õ elmegy mondjuk a gyerekekkel, amíg én, teszem azt, itthon fekszem, merthogy nem értik meg egymást, tehát ilyen szempontból azért érdekes, de szerintem mûsornak is adott esetben érdekes lehet.

R.: - Persze, hát természetesen azzal, hogy második házasság, harmadik házasság, én gyerekem, te gyereked, ezzel már foglalkoztunk, de hát öröktéma, ebben magának igaza van, ilyen vegyes házasságokkal még kevésbé. Én arra gondoltam, mikor azt mondtam magának, hogy nagy tehertétel, hogy éppen elég egy másik emberrel együtt élni, az sem könnyû dolog, hát még, hogyha egy más kultúrát is be kell fogadnom.

- Több kultúráról is szó van egyébként, tehát nemcsak a mi kettõnkrõl, mert itt még felmerült egyéb dolog is, mert õ több országban élt, és magába szívta. Tehát igen, de mégiscsak valahogy olyan egyszerûnek tûnik, mert annyira egymásra találtunk, és olyan, még a gyerekekkel is, azt kell, hogy mondjam,

R.: - Hála isten.

- Ilyen szempontból nagyon jó. Meglátjuk, hátha megszületik az a baba, akkor is érdekes lesz az, és hogy, de mindenesetre, hát hogyha majd egyszer úgy gondolják, hogy ilyesmirõl készítenének egy mûsort. Köszönöm szépen, viszonthallásra!

R.: - Maga ír származású, a férje magyar. Hogyan ismerkedtek meg?

- Elõször kint Angliában, ahol én dolgoztam, a cégtulajdonos, az magyar ember volt, és a férjem kijött Angliába dolgozni, és ott találkoztunk elõször. Utána még másfél, két éven keresztül együtt dolgoztunk London környékén, és utána jöttünk ide.

R.: - Mutatkozik-e valami nehézség abból, hogy két különbözõ kultúrából származnak?

- Igen. Teljesen más az életritmus a két ország teljesen, teljesen más, ha azt nézünk, hogy csak azt, hogy hánykor kelünk, hánykor kezdünk mozogni, meg iskolába járni. Sajnos nekem kellett volna, vagy kellett jobban megszokni azt, hogy nem maradhatok az ágyban szombaton, mondjuk, délig, ami nekem jobb lenne, mert ez itt nem szokásos. Szerintem az ír nép egy kicsit, nem egy kicsit, sokkal lazább, nem annyira fontos, hogy hánykor csináljunk valamit, hánykor találkozunk. Vagy egy példa, amikor kint voltunk Írországban, emlékszem, hogy megbeszéltem az öcsémmel, hogy találkozunk a városban, és azt mondta, hogy jó, akkor szombaton találkozunk. És kérdeztem tõle, hogy de hánykor és hol? És azt mondta, hát délután, majd megtaláljuk egymást. És olyan pánikba estem, hogy hát ez nem igaz, nem mondta, hogy hol és hány órakor. És akkor rájöttem arra, hogy én teljesen átmentem a másik oldalra, hogy most mit izgulok, kicsi a város, magas az öcsém, fogunk találkozni, nem lesz probléma. És azóta nem hordok órát, mert itt szerintem annyira pontos kell, hogy legyen a dolog. Ez nálunk nem úgy van. Ha a buszra vár az ember Írországban, szerencsésnek érzi magát, ha idõben jön a busz. Itt, ha nem jön idõben a busz, akkor probléma van. Az ember kiabál, vagy mérges, vagy valami. Nálunk ez annyira nem szokásos. Szóval egy kicsit lazább a helyzet szerintem.

R.: - És adódtak ebbõl problémák, hogy maga lazán kezelt mondjuk egy találkozót és a férje várt magára, vagy valami ilyesmi?

- Többször. Sõt, most úgy van, hogy amikor itt van a családom, ha meg van beszélve, hogy megyünk vacsorázni, vagy megyünk valahova, akkor a férjem szokott mondani, 15 perc az indulás elõtt, hogy 15 perc van. És akkor 10 perc múlva mondja azt, hogy 10 perc van, mert õ szeret idõben ott lenni, és elindulni, és mi soha nem tudunk. Szóval, az utolsó tíz perc, az úgy van, hogy na, akkor mindjárt kezdjünk készülni, lassan menni kell, és nincs az, hogy na, most menni, menni kell. Szóval lazább.

R.: - Mi az, amiben még nem egyezik a véleményük?

- Vannak dolgok, amik teljesen másképpen kezeljük, az biztos. A gyereknevelés, mondjuk, az nekem megint egy olyan nem problémás helyzet. De mások a szokások, teljesen el vannak ájulva a családom kint Írországban, hogy az én öt és fél, majdnem hatéves kislányom mire képes, és mit tud, és egy picit furcsa, mert itt nagyon sokat várnak a kicsi gyerekektõl, hogy viselkednek közösségben, és én nem tudom, szigorúbb a helyzet szerintem itt, ha gyereknevelésrõl van szó. Az megint kint egy kicsit lazább.

R.: - És maga most melyik nevelést alkalmazza a lányánál, a magyart vagy az írt?

- Egyelõre nagyon-nagy probléma még nem volt, mert azért óvodába jár, és így egy kicsit, szóval, nem annyira szigorú a helyzet. De amikor fog menni iskolába, én szerintem, én nem tudom, hogy problémák lesznek vagy nem, nekem nehéz lesz, az biztos. Mert az, hogy annyi házi feladatot meg annyi dolgozatot, meg a gyereknek ott kell lenni idõben, meg ezek a dolgok tudom, hogy itt az a normális és nem lenne jó az én lányomnak, hogy a különc amiatt, hogy az anyukája nem magyar. De nekem nehéz lesz. Egyébként itt a fiatal kisgyereknek az élete szerintem jobb, mint Írországban.

R.: - De az elõbb azt mondta, hogy ott szabadabb a gyerekek élete.

- A gyerekek, a gyereknevelés igen, nem várunk annyit a gyerektõl, viszont itt, hogy meg van szervezve az egész óvodarendszer, az állandóan programok szerintem a kicsi gyerekeknek nagyon jó, nagyon szeretem, a lányom is abszolút szereti. Azt, hogy amikor bemegyünk egy boltba, rosszul érzem magam, hogy rá kell szólni a gyerekre, hogy ezt ne fogd meg, ezt ne csináld, üljél le és várjál csöndben, mert itt Magyarországon azt várják a gyerekektõl, az nekem rosszulesik. Mert Írországban bemegy egy boltba, nyugodtan tud fogdosni dolgokat, fölvenni dolgokat, megnézni dolgokat, sõt, kint Írországban egy helyen rászóltam egy boltban, és ott az eladó szólt nekem, hogy nem kell neki mondani, hogy ne csináld, õ csak gyerek, és csak játszik.

R.: - És ezt nem nehéz elviselni, elfogadni, hogy itt sajnos, a gyereke nem nyúlhat úgy a játékokhoz, nem lehet olyan szabad, ez nem rossz így itt?

- Igen, rosszulesik, de inkább azért rosszulesik, mert én nem így nõttem föl. Szóval, én tudom, hogy a gyerek nem biztos, hogy tönkre fogja tenni azért, mert õ hozzányúlt, ez sajnos amiatt, én inkább egyedül megyek vásárolni. Ami rossz, mert Írországban, az megint egy olyan szokás, hogy a vásárlás az szórakozás. Nem munka. Itt inkább munka, és sokszor kihagyom.

R.: - De ha Írországban maradtak volna a lányával és a férjével, akkor szabadabban nevelhetné, jobban átadhatná neki azt a kultúrát, amit maga is kapott.

- Igen, de itt szerintem jobb lesz neki, hogy két kultúra van egy emberben, és kisebb lesz neki a világ, én szerintem, szerintem egyre fontosabb, hogy az ember jobban észreveszi azt, hogy többen vagyunk azon a bolygón, és hogy együtt kell élni, és az lehet, hogy az így nem rossz neki, mert itt Magyarországon ez a helyzet. Szóval õ nem más, mint a többiek, viszont hogyha Írországba megyünk, akkor látja azt, hogy más is van, ez hogy lehet rossz. Ez csak jó.

- Lenne egy kérdésem. Én lengyel vagyok, és azt szeretném kérdezni, hogy mi a férjemmel mesélünk külön-külön gyereknek. Hát például, amikor fürdünk, az egyik fürdik, és a másik mesél közben a gyereknek elalvás elõtt. És amennyire észrevettem, eltér a meséknek, ugyanannak a mesének, például a Hófehérkének, vagy a Piroskának és a farkasnak, eltér a tartalma. És azt akartam kérdezni, hogy egyeztessünk, én igazítsam a magyarhoz, vagy férjem igazítsa kicsit, próbáljunk úgy, hogy legyen ugyanaz a verzió, amit mesélünk. Vagy …

R.: - Miért, annyira ellentétes?

- Hát, nem annyira ellentétes, de például a lengyel verzióban az van, hogy megbetegedett a nagyanyó, és azért visz neki eledelt, meg gyógyszert. És az nincs benne a magyar verzióban, amit a férjem ismer. A Jancsi és Juliskában is eltér sok minden szempontból, mert eleve különféle verziók vannak.

R.: - Hát az nem baj, ha többféle verziót ismer.

- Igen, csak amikor meglátogattuk a szomszédot, és vittünk neki gyógyszert, mert éppen felhívott az anyukája, hogy nincs neki, és mivel terhes, nem tud kijönni, és akkor megbeszéltem a kislányommal, hogy megyünk, és akkor õ mondta, hogy igen, úgy, mint a Piroska. És akkor én mondtam, annak a lánynak, és õ nagyon elcsodálkozott, hogy igen? A Piroska gyógyszert vitt? És akkor elcsodálkozott, hogy miért visz gyógyszert, amikor csak …

R.: - Hát ezek szerint használja azt, amit õ mesében hallott.

- Hát ezért mesélem, hogy érti, valahogy nem zavarja, valóban.

R.: - Nyugodtan elmondhatják, hogy hát a papa így ismeri, õneki ez a meséje, ez a története, a mamáé meg az. Legfeljebb meg lehet tõle kérdezni, hogy melyik változat tetszik neki jobban?

- Hát igen.

R.: - Vagy szõjjék tovább a meséket késõbb.

- Hát bele, beleszól, hogy nem csúszik a jégen, amikor megy például, mert megcsúszott, szóval, õ is beleszövi. Ezen látom, hogy mire van szüksége, és hagyom, hogy õ kiegészítse. Ugye jól csinálom? Valamit hozzá mondja, és akkor én mondom jó.

- Én úgy éreztem, hogy itt nálunk nagyon fontos, nem tudom, hogy mennyire magyar szokás, de a mi családunkban ez az esti mese, a mesélés, nagyon szeretek mesélni a gyerekeknek, és mivel én gyerekkoromban nagyon szerettem ezeket a tündérmeséket, a népmeséket, nagyon fontosnak tartom, hogy ezeket továbbadjam, és szinte én is kedvvel olvasom nekik. De azt is érzem, hogy ne csak ezt a mesevilágot ismerjék meg, hanem ismerjék meg a dél-amerikai mítoszoknak, legendáknak a szereplõit, a fõhõseit. És úgy gondoltam, hogy érdemes lesz ezekrõl is nekik mesélni, és egy-egy történetet elmondani, hogyha majd, esetleg kikerülnek Peruba, vagy ha nem is kerülnek ki, de legyenek tisztában azzal, hogy õk honnan jönnek, honnan származnak, és ezeket a fontos számukra, vagy a legendákban fontos elemeket megismerjék.

R.: - Milyen nyelven olvassa, vagy mikor olvassa?

- Hát, én magyarul olvasom, amit tudok, amit eddig be tudtam szerezni, mert én ennek általában utánajárok, a nagymama is szokott küldeni, õ spanyolul küldi el ezeket a történeteket. De általában a meseolvasó, az én vagyok, tehát magyarul szoktunk mesélni.

R.: - És akkor mi lesz azoknak a könyveknek a sorsa, amik spanyolul érkeznek?

- Hát, én nagyon remélem, hogy azokat is elolvassák majd a gyerekeim. Hát, sajnos, nálunk az van, hogy a férjem reggeltõl estig dolgozik, késõn jön haza, nagyon kevés idõt tölt velük együtt, éppen hogy a vacsorát együtt töltik velük. Ilyen együttolvasásra vele akkor szokott történni, ilyen együttolvasás, amikor elmegyünk valahova nyáron egy kicsit nyaralni, és akkor õ meséli a meséket, de nagyon érdekes,

R.: - Spanyolul?

- Nem, a magyar meséket meséli magyarul, és nagyon szoktam, tehát nagyon élvezem, hogy látom a férjemen, hogy élvezi a meséket, és néha nem is egy mesét olvas el, hanem négyet, ötöt, mert nem bírja abbahagyni.

- Amikor õ kicsi volt, akkor én megijedtem attól, hogy csak velem fog angolul beszélni, és féltem, hogy nem is fog sokat beszélni angolul. És amikor csak 4 hónapos volt, akkor kezdtem olvasni neki, meg beszélni, meg mesélni, és szerintem nagyon-nagy fantáziája van, és egy kicsit érzem most is, hogy egy kicsit más, mint a többi gyerek, hogy fogja föl dolgokat. De szerintem az a jó, mert akkor tényleg mind a kettõ él benne.

R.: - Itt, az óvodában is más?

- Az óvodában nem tudom, hogy mennyire más igaz, hogy nagyon sok gyerekkel nem találkozok, aki négykézláb szokott kijönni délután, amikor jövök érte, nagyon szeret színészkedni. Lehet, hogy egy kicsit más lehet, hogy a két nyelv miatt, annyira nem tudom felmérni, hogy õ mit tud magyarul, mondjuk, a gyerekverseket, meg ezeket. Mert az, hogy tudom, hogy otthon százféle gyerekverset tud angolul, ez egy dolog. Amikor hazajön, nem szokta nekem mondani ezeket a magyar verseket, amit tanult, meg a mondókát, mert tudja, hogy én nem ismerem õket. És akkor nincs értelme, mert nem tudom kijavítani, hogyha rosszul mondja, vagy nem ismerem egyáltalán, akkor neki magyarázni kell, szóval azt az oldalt nem igazán tudom felmérni.

R.: - Hogyan beszélnek otthon a lányával?

- Ez attól függ, hogy ki van ott. Ha ketten vagyunk, akkor próbálok mindig csak angolul beszélni vele, de õ nem szeret fordítani. És ha többen vagyunk, és beszélnek a többiek magyarul, akkor nem igazán hajlandó angolul beszélni, mert hátha valaki fogja kérdezni, hogy mit mondott, hogy hátha újra magyarázni kell, hogy mirõl van szó. Könnyebb neki csak úgy vagy az egyik vagy a másik.

R.: - Van úgy, hogy magát is magyarul kérdezi meg?

- Igen, az megint a helyzettõl függ, mert nem jó érzés, hogyha társaságban vagyunk és kezdek vele angolul beszélni. mert az, mintha nem tudom mutatni, akarjunk valamit, hogy milyen ügyesek vagyunk, vagy én nem tudom. Szóval nem szeretem azt, hogy az emberek kérdezik, hogy na most, miért nem tudtad azt mondani magyarul? Inkább, amikor ketten vagyunk, vagyunk, angolul beszélünk, és amikor jön az anyukám, vagy az apukám, vagy a testvérem, akkor mindig, véletlenül sem szól hozzájuk magyarul, mert tudja, hogy õk nem beszélnek.

- Halló jó napot kívánok! Anzingen Nagy Zsuzsa vagyok. Bécsbõl telefonálok, és ha tehetem, akkor minden nap meghallgatom a mûsorukat, és csak gratulálni tudok hozzá.

- Köszönöm szépen.

N.Zs.: - De amiért tulajdonképpen telefonálok, az a több nyelven felnevelt gyerekekkel kapcsolatban.

R.: - Maguknál hogy van, a férje osztrák?

N.Zs.: - A férjem osztrák, tehát a gyerek, az én fiam 7 éves lesz, és a természetesnek vettem születésétõl kezdve, hogy én magyarul beszélek vele. Az ismeretségi körünkben nagyon sok az olyan család, ahol a szülõk két különbözõ országból jöttek, és ez egy harmadik ország, mondjuk, Ausztria. Vagy valószínû, nagyon sok ország van ilyen a világon, ahol tulajdonképpen három nyelv van a családban, három nyelvet használnak, mert a papa, mit tudom én, Japánból, a mama éppen Magyarországról jött, és mondjuk, valahol mondjuk, Franciaországban élnek, és akkor ez már a harmadik nyelv, tehát a francia. Én mondom, a gyerekkel, mióta tényleg, kisbaba kora óta én teljesen konzekvensen mindig csak magyarul beszéltem.

R.: - És mikor hármasban voltak?

N.Zs.: - Tulajdonképpen akkor is, és a mai napig is, hogyha vegyes társaságban vagyunk, mondjuk, ahol lehet, hogy csak mi ketten beszélünk magyarul, akkor is magyarul beszélek vele. Én úgy gondolom, és tulajdonképpen a fiamnál is tapasztaltam, hogy elõfordult az, hogy esetleg németül mondtam valamit, vagy éppen õt próbára tettem, ha ketten voltunk, és németül mondtam neki valamit, és õ csak magyarul hajlandó velem beszélni.

R.: - Igen, ebben borzasztó konzekvensek a gyerekek, meg ez a kettõjük kapcsolatának is valami velejárója, valami specifikuma gondolom.

N.Zs.: - Igen, lehet, igen.

R.: - És nincs még harmadik nyelv a gyerek életében?

Ny.Zs.: - Tulajdonképpen már igen, mert most ment elsõ osztályba, és az iskolában már elkezdték az angolt tanulni. De én úgy láttam eddig is, hogy a gyereknél a többnyelvûség nem jelent problémát, õ soha nem keverte a két nyelvet.

R.: - Én nagyon fájlalom, amikor azt tapasztalatom, akár Magyarországon, hogy vegyes házasságokban valamelyik szülõ feladja a saját anyanyelvét, és nem tanítja meg a gyerekét erre.

N.Zs.: - Ezt én is tapasztalom, és az az igazság, nagyon értetlenül állok az ilyen esetekkel szemben. Mert az, hogy anyanyelvünk, az magában hordozza tulajdonképpen a tartalmát ennek az egésznek. Természetesnek kell, hogy legyen, hogy az ember a saját anyanyelvén beszél a gyerekével.

- Magyarul beszéltünk, a férjem akkor tanult, abban az idõben magyarul, én meg tanultam spanyolul úgy, hogy õ nekem segített spanyol nyelvleckékben. De õ magyarul nagyon hamar megtanult, és nagyon jól beszélt úgy, hogy mi mind a ketten magyarul beszéltünk. Mikor megszülettek a gyerekeink, akkor legfõbb elhatározásunk volt, hogy mindenképpen két nyelven tanítjuk õket. Ez nem úgy jött be pontosan, ahogy szerettük volna, de mind a három gyermekünk érti a spanyolt, és hogyha olyan helyzetbe kerül, tehát spanyol nyelvterületre vagy közösségbe, akkor nagyon hamar visszajön nekik az, amit eddig magukba szívtak.

R.: - A férje milyen országból való?

- Peruból jött, még annak idején nyolcvanas években jött Magyarországra tanulni, itt végezte az egyetemet, és itt ismerkedtünk meg.

R.: - Nagyon különbözõ a két kultúra?

- Igen, nagyon. Nagyon különbözõ, hát Peru sokkal mozgalmasabb, sokkal színesebb, és egész más. Tehát, ha esetleg egy európai számára, ha hirtelen belecsöppen, egy hatalmas káoszt érez, de ez nem így van. Tehát nagyon, nagyon más. Mások a családok, a kinti élet.

R.: - Miben más egy perui család, miben tér el a magyartól?

- Úgy éreztem, hogy a perui családok sokkal összetartóbbak. Mondanék is egy példát. Nem tudom elképzelni, hogy Peruban, hogy egy nagyszülõ, egy nagymama szociális otthonba kerüljön. Egyszerûen egy ilyet lehetetlennek tartok, ott a nagymamák, a dédnagymamák, ugyanúgy részt vesznek a család életében. Én úgy éreztem, hogy a férjem hatással volt rám abban, hogy több figyelmet szenteljünk akár az idõsebb rokonainknak, akár a távolabbi barátainknak.

R.: - A két kultúra különbözõsége miben nyilvánul még meg?

- Sok mindenben. Például, mivel nekem van három gyerekem, nagyon, hát figyelem, hogy ott kint hogyan nevelik a gyerekeket, és itt hogy. Ott úgy érzem, hogy a gyerekeknek nagyobb szabadságuk van. Ez nem azt jelenti, hogy nincsenek megnevelve, hanem nincsen eléjük annyi gát építve, mint annyi, nem szabad, nem csináld, nincsen annyi tiltás, a felnõttek is jobban tûrik, jobban viselik a gyerekeknek a természetét. Tehát a gyerek az élénk, a gyerek az hangos, a gyerek az kiabál, nem szólnak rá minden percben, nem szólnak rá minden pillanatban, elfogadják, hogy õ, a gyerek ilyen, és így érzi jól magát.

R.: - Ez a közös nevelésben konfliktusokhoz vezetett?

- Nem hiszem, én inkább, én érzem magam szigorúnak, tehát én vagyok az a típusú ember, aki rászól, sokszor rászól. Ezt megint egy példával tudom mondani. Szintén összejöttünk vendégek, többen voltunk, a gyerekek nagyon jól érezték magukat, játszottak és én egyre jobban kezdtem feszélyezve érezni magamat a gyerekeim miatt, hogy esetleg túl hangosak, hogy esetleg zavarják a felnõtteket, és hogy most már ezt nem lehet tovább. Egyszer csak odamentem hozzájuk, és rájuk szóltam, és rögtön jöttek oda hozzám, és mondták, hogy te miért szólsz rájuk, hát hagyjad, hadd játszanak, jól érzik magukat, hát ez nem zavar senkit. És ez végül is jó volt, de mondom, hogy inkább bennem van ez, ez, amit már megszoktam.

R.: - És a férjének nem nehéz, hogy õ engedné õket lazábban, maga meg erõsebben fogja a gyerekeket?

- Szerintem egy idõ után ez kialakult úgy együtt, szóval nem nagyon szoktak konfliktusaink lenni ilyen szempontból. Abban én nagyon-nagy szerencsét látok, hogy amint mondta, itt a két kultúra találkozásánál mind a két kultúrából ki lehet emelni azokat a dolgokat, amelyeket az ember fontosnak, értékesnek tart, és ezzel gazdagíthatja a családja életét. Természetesen a gyerekek tudatában benne van az, hogy õk nemcsak magyarok, és próbáljuk arra nevelni õket, hogy ugyanúgy legyen büszke arra, hogy magyar, és ugyanúgy legyen büszke arra, hogy perui. Tehát, õnekik a nevelésükben mindenképpen tudatosítjuk azt, hogy õk nemcsak magyarok, hanem peruiak is.

R.: - Nem bánta meg azt, hogy nem egy magyar emberhez ment hozzá?

- Nem. Szerelem volt.

R.: - És mi az, ami a mai napig nehézséget okoz?

- Hát, nagyon nehézséget okoz, nagyon-nagy probléma a honvágy, ami szerintem egy leküzdhetetlen dolog eldönteni az ember életében, hogy hol éljen, hogy az egyik felét föladja, és akkor a másik világban éljen, vagy visszamenjen, de akkor meg ezt a világot kell föladnia. És ezt nagyon nehéz eldönteni, nagyon nehéz a választás. Ez egy nagyon-nagy probléma.

R.: - Kinek nehezebb magának vagy a férjének?

- Nem tudom, úgy érzem, hogy a férjemnek, de nekem is ugyanúgy nagyon nehéz, mert látom, hogy ha õ nem érzi jól magát, akkor az nekem is nagyon fáj. Tehát szerintem ez mindkettõnknek.

R.: - És a gyerekek milyen állásponton vannak?

- Három gyerek, három különbözõ álláspont. Kezdeném a nagylányommal, õ 12 éves, õ úgy érzi, hogy itt vannak a barátai, ezt a környezetet megszokta. Õ úgy gondolja, hogy nem tudná itt hagyni Magyarországot. A kisebbik fiam, õ most második osztályos, 7 éves, õ nagyon jól érezte magát Peruban, õ tavaly, pont egy évvel ezelõtt járt kint, és két hét után, ahogy hazajöttek, már kérdezte az apjától, hogy mikor megyünk újra? És õ bármelyik pillanatban itt hagyna csapot-papot, és menne ki Peruba, mert õneki nagyon tetszett, neki azt mondja, hogy nagyon az õ világa. A legkisebbik lányom, õ még óvodás, neki azt hiszem, még csak az a függõ, hogy hol van a mama, ahol a mama van, ott van õ is.