Vendég a háznál
2003. Február. 28.
Kossuth rádió, 13.05

R.: - Hogy lehet túlélni a GYES-neurózist?

- Neurózisról azt hiszem, nem beszélhetünk, én nagyon jól éreztem magam otthon, végül is a gyerekek sok mindenért kárpótoltak, sõt mindenért, élveztük egymás társaságát.

R.: - Mennyi ideig volt otthon a gyerekekkel?

- Egy évet, a fiam három és fél éves volt, és a lányom meg nyolchónapos.

R.: - Miért nem adták bölcsõdébe õket?

- Azért, mert úgy gondoltuk, hogy a kicsi még túl kicsi hozzá, a nagy pedig végül is járt óvodába, tehát, ott inkább csak az elvitel-elhozatal volt, amit meg kellett oldani.

R.: - Gondolom, hogy a gyerekek korábbi idejében a felesége volt otthon, s egyszer csak cseréltek, hogy történt?

- A feleségem egy multinacionális banknál dolgozik, és egy komoly vezetõ beosztást kínáltak fel neki, én egy másik multinacionális cégnél dolgozom, amit megvett egy még nagyobb multinacionális cég, és az átszervezések miatt én olyan hátrányokba kerültem, amit nem akartam hosszú távon fölvállalni.

R.: - Ezzel a döntéssel, hogy Ön ment GYES-re, anyagilag hogy változott a család helyzete?

- Mindenképpen negatív irányban változott, hiszen két kereset helyett egy maradt. Mindenképpen terveztük, hogy õ visszamegy dolgozni, ilyen szempontból szerencsés véletlen volt, hogy így tudtunk dönteni.

R.: - Én azért azt gondolom, hogy amikor ez magáról kiderül, akkor úgy néznek magára, mint egy fehér hollóra.

- Hát biztos, hogy nem szokványos a történet, én azért mindenesetre szeretném kipróbálásra javasolni a férfitársaimnak, mert így fogják igazán értékelni tudni, hogy mi az, amit a nõk otthon a családban véghez visznek.

R.: - Gondolom, kisebb fajta palotaforradalom tört ki a homokozó szélén, amikor megjelent egy ilyen magas, szélesvállú, napbarnította fiatalember, és vitte a két gyermeket homokozni a sok anyuka közé?

- Hát, az tény, hogy kivételezett helyzetben voltam, mert egyedüli férfiként a sok anyuka között, igen kellemes szituáció.

R.: - Nem volt nehéz megélni ezt a különleges szerepet azalatt az egy év alatt?

- Nehéznek abszolút nem mondanám, hiszen a gyerekek ellátásában születésüktõl kezdve részt vettem, sõt, ugye papás szülés is volt egészen addig, amíg császármetszés nem lett belõle, de én fürdetem õket kezdetektõl fogva, tehát, amikor hazahoztuk õket a kórházból, végig nagyon szoros kontaktusban voltam a gyerekeimmel. Igazából a környezet reagálása volt, ami, ami furcsa volt, és azt volt nehéz lereagálni, tehát hogy ne úgy nézzenek rám, mint egy dilisre, vagy nem is tudom, mint aki egy másik bolygóról jött.

R.: - Hogy lehet meggyõzni a környezetet arról, hogy maga nem dilis?

- Remélem azért, hogy látszik, hogy értek ahhoz, amit csinálok, tehát a gyerekeim, azok jól érzik magukat, jól néznek ki, tiszták, ápoltak, kultúráltak, tehát mint egy jól nevelt gyerekként viselkednek, tehát hogyha ez valahol nyomokban is fellelhetõ, én azt hiszem, hogy már ez, ez egy védhetõ álláspont.

R.: - A férjet, Kalmár Tamás, vállalkozót hallották, a feleség, Schreiber Mónika, fõkönyvelõ:

- Ez közös döntés volt, és nem volt könnyû döntés, viszont hogyha õt azért megismerik, ez a személyiségébõl is adódik. Tehát egy nagyon családcentrikus és gyerekcentrikus valaki, és, és tényleg nekem abban a pillanatban úgy állt a karrierem, hogy, hogy ez egy olyan lehetõség volt, ami azért ritkán adódik az ember életében. Az, hogy mind a ketten 100%-ban dolgozzunk, azt éreztük, hogy a gyerekek sínylenék meg, és, és olyan, igazából felvállalta nagyon szívesen, engem ezért nagyon sokan irigyeltek is.

R.: - Nagyon sokan ezt férfiatlannak érzik, hogyha valaki a családot választja a karrier helyett, egy nõnél ez elvárható, sõt el is várja a társadalom, egy férfinál kifejezetten ellenszenv övezi. Hogy lehet elviselni ezt a társadalmi nyomást?

- Mi ezt tudtuk, hogy ez egy, ez egy bizonyos idõszakra szól, egy-másfél évre terveztük körülbelül onnan. Azért a Tamás elõtt már volt egy olyan karrier, mind szakmailag, mind emberileg, ugye, a több diplomával, több nyelvtudással, ami, ami számomra is azt, azt mutatta, hogy igenis most lesz egy átmenet, ami a gyerekekrõl fog szólni. Én gondoltam, hogy, hogy nagyon pozitív lesz közöttük, és egy olyan szoros apa-gyerek kapcsolat alakul ki, ami, ami megalapozza talán az egész életét, vagy egy olyan példát mutat a fiamnak is, ami, ami késõbbiekben az õ kapcsolatába is, és biztos, hogy egy pozitív útmutatás lesz. És, és ahogy ezt a példa is mutatta, közbe a Tamás elvégzett egy, még egy egyetemet, sikerült saját vállalkozást csinálni, ami szintén beindult, tehát biztos, hogy egy, egy bizonytalansági tényezõ is benne volt ez, hogy mennyire ..., tehát mennyire merjük ezt felvállalni, mind anyagilag, hogy a másik oldalra kerül át a seprû, de, de úgy érzem, hogy jól vettünk ki belõle, és most már az egészre valahogy én is büszke vagyok.

R.: - Te soha nem érezted ezt férfiatlan húzásnak?

- Nem.

R.: - És amikor tõled ezt megkérdezték, akkor hogy tudtad megvédeni ezt az álláspontot?

- Akik ismernek, azt tudják, hogy nekem nagyon sokat számít a szakmai karrier, és, és ezt viszont teljes emberként lehet csinálni, és akik a Tamást ismerik, pontosan ismerik az õ személyiségét is, tehát akiket meg nem, lehet, hogy a hátunk mögött ez, ez szóba került, azzal viszont én nem találkoztam.

R.: - Sose kellett megvédened az õ döntését.

- Nem, nem, nem volt, nem volt tényleg kellemetlen helyzet evvel kapcsolatban.

R.: - Nem éreztél-e féltékenységet az õ kapcsolatukra, a gyerekek és a férjed közötti kapcsolatra, mert, mert azért persze mi nõk sokszor nyafogunk ezért a szerepért, de egyet azért biztosan tudunk, hogy nahát azért a mi kapcsolatunk a gyerekkel, na az az igazi?

- De, ez telitalálat, ez, ez többször volt, amikor hazajöttem, és láttam azt, hogy hozzá bújtak, ott, ott mesél, és akkor, akkor úgy éreztem, hogy tényleg én kimaradtam valamibõl. De hát ezek olyan pillanatnyi érzések voltak, de ezt tényleg igaz, el kell ismernem, hogy volt ilyen, hogy, hogy szinte még féltékeny is voltam arra, hogy hozzá közelebb fognak állni a gyerekek, mint hozzám.

R.: - Nem kompenzáltál valahogy a gyerekeknél, kis nyalókával jövünk haza, vagy na most, gyerekek, akkor én elviszlek oda, ahova apa nem tud?

- Igen, ez, ez megvolt akkor, hogy próbáltunk olyan idõt, amikor nincs apa, és csak, csak mi hárman megyünk, és amire nagyon próbáltam figyelni, hogyha hazajövök, munka elfelejtve, és idegeskedés félrerakva. Ez természetesen nem mindig sikerült, és akkor ez, a kevés idõ ez már a minõségrõl szól, és tényleg a családról.

R.: - Ez az egy év, amíg a férjed volt otthon, ez úgy telt el, hogy Te tartottad el a családot?

- Igen, igen, természetesen. Igazából mi már voltunk hasonló helyzetben, mert amikor az egyetemet én hamarabb fejeztem be, mert a férjem katona volt, tehát akkor már volt egy olyan év, amikor én már, már kerestem, és, és õ pedig igazából eltartott volt. Közbe is volt olyan, amikor természetesen a két gyerekkel azért otthon voltam, ha nem is hosszú ideig, de fél-fél évig, ugye, akkor én voltam abba a helyzetbe, hogy, hogy csak a GYES-em volt. Tehát mivel voltak az életünkbe ilyen periódusok, hogy anyagilag is, egyszer az egyik, egyszer a másik, tehát ez az egy év ez, ez abszolút nem szólt errõl, hogy, hogy ki keresi a pénzt, vagy ki hozza haza, az a közös, az a közös pénzünk volt.

R.: - Milyen hatása volt a házasságotokra az, hogy a férjed otthon volt egy évig?

- Szerintem nagyon pozitív, igazából minden nõnek kell az, hogy, hogy felnézzen a férjére, mint férfi, mint, mint családfenntartó, de azért minden nõben ott motoszkál az, hogy, hogy kell neki az a férfi, aki fel meri vállalni azt, hogy igenis apa.

R.: - Este, amikor hazamentél a munkából, akkor az volt a szereposztás, hogy Te elmesélted, hogy mi történt a munkahelyen, õ meg elmesélte, hogy, hogy pisilt be a kisfiú?

- Igen, természetesen ez is volt, de ahogy említettem: õ mellette azért elég komoly egyetemre járt, és azért részben dolgozott is. Tehát itt nemcsak a pelenkáról szólt a dolog, de én, én nagyon vártam ezeket a híreket, hogy egész nap mi történt velük, és akkor ugye már nem olyan picik voltak, tehát igazából egy csomó olyan fejlõdési dolog, amit én nap mint nap nem éltem meg, azt természetesen akkor beszéltük meg, ha kellett, egy vacsora mellett, amit mondjuk õ készített. Hogyha vállalkoznánk egy harmadik gyerekre, és azért az még mindig benn van a képbe, akkor lehet, hogy hasonlóan döntenénk, tehát hogy, hogy megint megosztva akár egy fél-fél évet, tehát ez nálunk annyira bevált, hogy elõttünk még a lehetõség, és lehet, hogy még meg fogjuk ismételni.

R.: - Egy percig se voltál féltékeny, amikor arra gondoltál, hogy a jóképû férjed megjelenik a játszótéren, és akkor, akkor ott mi fog történni, esetleg elcsábítják?

- Inkább az volt bennem, hogy, hogy a többi nõ féltékeny lehet rám, hogy igenis ott megjelenek az elegáns ruhámba egy nagyon csinos apukához, aki körül, körülötte ott vannak a kismamák, tehát féltékeny nem voltam, mert tényleg egy nagyon harmonikus a kapcsolatunk, hanem, hanem igenis büszke voltam rá.

R.: - Mi a legnagyobb eredménye annak, hogy otthon volt egy évig?

- Az, hogy a gyerekek egy nyugodt légkörben nõttek föl, nem egy rohanó világba csöppentek bele, azt hiszem, lesz épp elég idejük ezt megtapasztalni.

R.: - Most, hogy mind a ketten dolgoznak, milyen otthon a családi munkamegosztás?

- Továbbra is én felügyelem az esti fürdetést, a mesélést, és hát ezen kívül persze a házimunkáknak egy nagy része az én vállamon nyugszik, mosogatás, a ruháknak a kiteregetése, hát egy jó pár dolog, amit háztartásban el kell végezni.

R.: - Mit szól az édesanyja ahhoz, hogy maga ilyen jó háztartásbeli lett?

- Az édesanyám büszke rám.

R.: - És mit szólnak a barátai, akikkel együtt focizott korábban?

- Hát õk irigykednek, mert ugye...

R.: - Arra, hogy maga teregethet?

- Nem arra, hogy teregethetek, hanem hogy otthon lehetek a gyerekeimmel. Érdekes módon, az elég szûk baráti körben aztán volt két másik példa, ahol szintén az apuka maradt otthon, és el is határoztuk, hogy esetleg nyitunk valamilyen klubot, vagy óvodát alapítunk.

R.: - Most az történik, amikor így hárman apukák összejönnek, hogy nem, nem a focieredményekrõl beszélgetnek, hanem arról, hogy kinek a gyereke mit csinált tegnap?

- Hát érdekes módon igen.

R.: - Jól van ez így, tehát jól döntött, amikor, amikor úgy döntött, hogy otthon marad egy évig a gyerekekkel?

- Azt hiszem, életem legjobb döntése volt.

R.: - Van optimális ideje a teherbe esésnek?

- Különbözõ álláspontok vannak, én hallottam már olyat is, aki, aki például azt mondta, hogy sokkal jobb szerinte 27-28 éves korban vállalni az elsõ gyermeket, mert addigra már tényleg megérik rá - úgymond - az ember, én valahogy inkább ezen az állásponton vagyok. Van egy barátnõm, aki 29 éves most, és egy másfél, a férje is 29 éves, és egy másfél éves kisfiuk van, és nemrég voltak egy, egy buliban, egy összejövetelen, ahol volt 20-30 fiatal, hasonló korúak, de még senkinek nem volt a társaságból gyermeke. Amikor ez kiderült, hogy nekik már van egy másfél éves kisfiuk, akkor nagyon furcsán néztek többen rájuk, hogy hát miért, hát hány évesek vagytok ti, hogy nektek már gyereketek van, olyan furcsának számított ez. Aztán ugye sok nõben felmerülhet esetleg az a kérdés is, hogy akkor elõször csináljunk egy kis karriert, és akkor utána, vagy akkor elõször inkább fiatalabban szüljünk gyereket, és amikor nem foglalja el annyi idõnket, akkor utána lehet belevetni magunkat a munkába, és akkor csinálni karriert.

R.: - Akkor Te melyik csapatba tartozol, az, aki elõbb gyereket szül, és utána karriert, vagy elõbb karriert, és utána gyereket?

- Négy éve végeztem el az egyetemet, és ezalatt, a négy év alatt sikerült valamit elérnem a szakmámban. Publikáltam, médiában megjelentem, tehát végül is azért valamennyire sikerült valamilyen szintet elérnem, és akkor most, most babázni fogok egy darabig, de azért próbálom én se elfelejteni a szakmát, és próbálom azt elérni, hogy a szakma se felejtsen el engem, és akkor, amikor úgy döntök, hogy most visszamegyek majd dolgozni, akkor talán ezt a szintet lehet még emelni is akár.

R.: - Te pszichológus vagy, tehát olyan szakmád van, amit akár gyerek mellett is lehet csinálni, képes leszel kettéválasztani a szakmát az anyaságtól, vagy nincs is erre szükség?

- Szerintem ez nagyon fontos, hogy az ember ilyenkor ne pszichológusként nevelje a gyerekét. Természetesen lehet, hogy sok mindent tudok, amit mondjuk, egy laikus nem tud, de én inkább megpróbálom ezt függetleníteni ettõl, tehát nem szeretem azokat a pszichológusokat, akik a pszichológiai elveket próbálják a gyermeknevelésbe bevetni, és, és úgy nevelni valamelyik irányzat szerint a gyermeket. Persze én még tapasztalatból nem tudok beszélni, de az majd biztosan ösztönösen jön.

R.: - Nálatok ez egy tervezett baba?

- Igen, tervezett baba. 2001. õszén kezdtünk el építkezni, 2002. nyarára lett kész a házunk. És akkor úgy döntöttünk, elõtte egy garzonban laktunk a Belvárosban, ahol mind a ketten egyetértettünk abban, hogy oda nem való a gyerek, mert egyrészt el se férne, másrészt a benzingõzbe tudnánk csak sétáltatni. Mi ott nagyon jól éreztük magunkat, tehát egy fiatal párnak az nagyon ideális volt, mozi, színház, minden nagyon közel, így kiköltöztünk ugye egy szép kertes házba, nyugodt, csendes környezetbe, és azt gondoltuk, hogy akkor ide, ide már jöhet a baba, és így is lett végül is.

R.: - Tehát Ti is elõbb az anyagi biztonságot teremtették meg, kicsit a karriert, és utána jött a baba, de hogy lesz tovább, mit terveztek?

- Mindenképpen szeretnék több gyermeket is, tehát úgy, úgy gondolom, hogy egynél biztos, hogy nem, nem állunk meg, és akár három gyermeket is vállalunk. Persze ez sok mindentõl függ, tehát még nem tudom, hogy milyen egy meg milyen kettõ, de hát, aztán majd, hogyha minden jól alakul, akkor akár egy harmadik babát is vállalnánk, és én ezekkel a gyerekekkel szeretnék minél többet fõleg az elsõ években, elsõ három évben együtt lenni.

R.: - Mi lesz akkor a karriereddel?

- Most valamilyen szinten tudok majd a baba vagy babák mellett is csinálni, jelenleg egy alapítvány kuratóriumának az elnöke lettem, ami nem igényel majd olyan sok munkát, vagy esetleg egy-egy elõadást el tudok talán vállalni, vagy, vagy cikket írni, sõt akár például ilyenen gondolkodtam, hogy akár könyvet is lehetne írni a babázás alatt vagy mellett.

- Nagylányom van, tizenhárom éves volt most január 30-án.

R.: - Hogyha karriertanácsot kellene adni a lányának, akkor nem érezné, hogy könnyebb helyzetben lenne, ha mégiscsak fia lenne?

Kozák Emese, humán erõforrás tanácsadó, a Kozák HR ügyvezetõ igazgatója: - Soha nem merült föl bennem ez a kérdés így, és azt hiszem, hogy, hogy nem.

R.: - Kozák Emese, humán erõforrás tanácsadó, a Kozák HR ügyvezetõ igazgatója.

Kozák Emese, humán erõforrás tanácsadó, a Kozák HR ügyvezetõ igazgatója: - Már csak azért sem, mert az egész életemet úgy szerveztem, hogy egyrészt megpróbálom a gyerekemnek továbbadni, megadni a lehetõséget a taníttatásán keresztül, hogy megszerezze azt a tudást, amivel érvényesülhet, másrészt pedig az egész üzleti életemet arra építettem, hogy legyen kinek továbbadni.

R.: - Akkor építsük föl ennek a kislánynak a karrierjét mintegy modellként, hova menjen középiskolába, hova járjon?

Kozák Emese, humán erõforrás tanácsadó, a Kozák HR ügyvezetõ igazgatója: - Már középiskolás, nyolcosztályos gimnáziumba jár. Az általános iskolát Budapesten kezdte egy kéttannyelvû iskolában, aztán ötödik osztálytól kezdõdõen, mivel gödöllõiek vagyunk, úgy gondoltuk, hogy szocializálódjon oda, legyenek ott a barátai, könnyebben tudja ezeket a barátságokat ápolni, meg érezze otthon magát Gödöllõn. Felvételiztünk a nyolcosztályos gimnáziumba, Gödöllõn a Török Gimnáziumba, és azóta odajár, most a 7/a. osztály tanulója.

R.: - Jó döntés volt ez a nyolcosztályos gimnázium?

Kozák Emese, humán erõforrás tanácsadó, a Kozák HR ügyvezetõ igazgatója: - Azt hiszem igen, mert a gyerek nagyon szeret odajárni. Valószínûleg nincsen 100%-osan tökéletes iskola, mint szülõ nekem is vannak észrevételeim ezzel kapcsolatban, de azért az a legfontosabb, hogy õ kifejezetten imádja az iskoláját, és akárhányszor megkérdezem tõle, hogy nem jönne-e vissza Budapestre, vagy ne menjünk-e más iskolába, határozottan tiltakozik ellene.

R.: - Akkor tehát az elsõ tanács, hogy válasszunk olyan iskolát a gyereknek, amiben õ jól érzi magát.

Kozák Emese, humán erõforrás tanácsadó, a Kozák HR ügyvezetõ igazgatója: - Ez alapvetõ, és ha lehet, akkor persze olyan iskolákból válassza azt ki, ahol már tudjuk, utána mentünk értelemszerûen, hogy, hogy jó alom, akik kikerülnek onnan, de az õ döntése is legyen benne.

R.: - Azért értelmezzük még egy kicsit, hogy mi az, hogy jó alom?

Kozák Emese, humán erõforrás tanácsadó, a Kozák HR ügyvezetõ igazgatója: - A jó alom az én fejemben az, hogy olyan felvételi számokat produkál a gimnázium, ami nagyon imponáló.

R.: - Csak ennyit jelent, vagy annyit is jelent, hogy azok a tanárok, akiket ott megismert, azok emberileg is adtak valami megnyugtatást abból a szempontból, hogy lesz, akihez Emese még a családon kívül igazodjon?

Kozák Emese, humán erõforrás tanácsadó, a Kozák HR ügyvezetõ igazgatója: - Az elsõ találkozókon megérintett az a szeretet, amit az iskola kínált. Igazából talán éppen ezen a vonalon volt némi csalódás a késõbbiekben, mert bár a szeretet megvan, és a szeretni akarás a tantestület részérõl, de kicsik területén még nem volt igazán tapasztalatuk, hogy hogyan kell ezt aprópénzre váltani, de úgy érzem, hogy minden nehézség nélkül megy a dolog.

R.: - Emesének tizennyolc éves koráig, tehát az érettségiig van-e valami dolga azért, hogy aztán majd az õ karrierje jól alakuljon?

Kozák Emese, humán erõforrás tanácsadó, a Kozák HR ügyvezetõ igazgatója: - Jó minõségben végezze el a feladatait, szerencsém van vele, mert nagyon jó kislány, és abban a tekintetben is szerencsés szülõk vagyunk, hogy nem kell vele tanulni, hanem önálló, és a tavalyi évet hat dicséretes kitûnõvel, most ezt a félévet dicséretes kitûnõvel végezte.

R.: - Hány nyelvet kell neki megtanulnia tizennyolc éves koráig?

Kozák Emese, humán erõforrás tanácsadó, a Kozák HR ügyvezetõ igazgatója: - Két nyelvet tûztünk ki célul, nyelvvizsgával.

R.: - Ki fog menni külföldre tizennyolc éves koráig hosszabb idõre?

Kozák Emese, humán erõforrás tanácsadó, a Kozák HR ügyvezetõ igazgatója: - Hosszabb idõre nem feltétlenül, a társam, Paul McIntier Angliában él, és azt beszéltük meg, hogy a gyerekeket kölcsönösen üdültetjük. Most latinul tanul, és a német lesz a másik nyelv, amit a kilencedik osztálytól kezdõdõen fognak tanulni. Semmilyen különórára nem jár a gyerek, imádja a sportokat, kézilabdázik.

R.: - Nekem nagyon tetszik, hogy azt mondta, hogy nem küldi ki hosszabb idõre a gyereket, e mögött milyen megfontolás van?

Kozák Emese, humán erõforrás tanácsadó, a Kozák HR ügyvezetõ igazgatója: - Nagyon gyerekes szülõk vagyunk, rendkívül mély érzelmi kötõdéssel, késõn született gyerekrõl van szó, akit mindig is féltõ gonddal és szeretettel vettünk körül. Én úgy gondolom, hogy tizennyolc éves koráig szüksége van a szülõ közelségére, addig én mindenképpen szeretném õt úgy a köldökzsinór végén tartani.

R.: - Leérettségizett a kislány - jelentem -, valószínûleg kitûnõen, kitalálta-e már úgy kicsit magában, hogy melyik az az egyetem, amire menjen?

Kozák Emese, humán erõforrás tanácsadó, a Kozák HR ügyvezetõ igazgatója: - Õ találta ki, és soha, semmilyen gondolatban sem próbáltuk meg õt befolyásolni a pályaválasztásban. Valamilyen oknál fogva õ ügyvéd szeretne lenni, és annak ellenére, hogy a nagymamája színész, a férjem rendõr, én magam üzletasszonynak vallom magam. Most az álmaiban valahol õ igazából egy nagy hollywoodi sztárnak szeretne a menedzsere lenni, amihez nem árt, hogyha van jogi tudása.

R.: - Egyre inkább kitolódik az az életkor, amikor a lányok szülnek, és ez egy nagyon nagy kérdés a karrier szempontjából.

Kozák Emese, humán erõforrás tanácsadó, a Kozák HR ügyvezetõ igazgatója: - Ami az én esetem volt, hogy harminckét éves koromban szültem, nem feltétlenül kell, hogy az õ esetében is így legyen, egyrészt, mert én tudom, hogy milyen támogatásra van szükség, és mindent meg fogok neki adni úgy háttérbõl, hogy õ a munkáját, hivatását is tudja végezni, hát ez egy bennem megszületett elhatározás.

R.: - Persze ez így is nagyon nagy dilemma, mert hogyha egy lány rögtön egyetem után szül, akkor nem tud elkezdeni dolgozni, nem tudja megszerezni azt a gyakorlatot, amit ma már a munkahelyek megkövetelnek, ha halasztja a szülést harminc utánra, akkor viszont nagy kérdés, hogy nem következik be egy olyan törés a pályáján, ami után megint csak egy kielégületlenség marad benne?

Kozák Emese, humán erõforrás tanácsadó, a Kozák HR ügyvezetõ igazgatója: - Hát, ezek én szerintem elméleti kérdések, mert minden egyes gyakorlati példa mást mutathat, az én esetemben a karrier igazából akkor kezdõdött, amikor szültem, a szülést követõen jelentkeztem az elsõ felsõvezetõi munkakörre anélkül, hogy korábban ilyen tapasztalatom lett volna. Az biztos, és ezt tanácsadóként is el tudom mondani, hogy a munkatapasztalatot ma feltétlenül szükségesnek tartja a munkáltató. Én azért a lányomnak mindenképpen azt fogom tanácsolni, hogyha erre a véleményre kíváncsi lesz, hogy szerezzen néhány év munkatapasztalatot, és csak utána szüljön, semmiképpen nem az egyetem alatt, vagy azt követõen közvetlenül.

R.: - És utána vissza fog tudni menni majd a GYES után dolgozni?

Kozák Emese, humán erõforrás tanácsadó, a Kozák HR ügyvezetõ igazgatója: - Én bízom benne, és arra törekszem, hogy a világ ilyen irányban változzon, hogy a tudás, az ismeret az, azok állandó értékek legyenek, és ne pedig a pillanatnyi, hanem a hosszú távú érdekek döntsék el ezeket a kérdéseket akár a munkáltató, akár a munkavállalónak a fejében.

R.: - Anyaként tulajdonképpen ugyanazt csinálja, mint a munkájában tanácsadóként?

Kozák Emese, humán erõforrás tanácsadó, a Kozák HR ügyvezetõ igazgatója: - Igen, arra törekszem, hogy a lányom helyett soha ne döntsek, hanem alternatívákat próbáljak meg vele átgondoltatni, és minden esetben a döntés legyen az õ személyes döntése.