Vendég a háznál
2003. Február. 27.
Kossuth rádió, 13.05

M.v.: - Mennyire könnyû most az átmenet a gyerekeknek az óvodából az iskolába?

Varga Lajosné: - Azt tapasztaljuk, hogy egyre nehezebb. A spontán játék korszaka az óvoda.

M.v.: - Varga Lajosné, fejlesztõ pedagógus.

Varga Lajosné: - Az óvodában kezdeményezések vannak a csoportfoglalkozásokon, ezeken a gyerekek vagy részt vesznek, vagy nem vesznek részt. Mi azt tapasztaltuk ebben a tanévben beérkezõ elsõs gyerekeinknél, hogy egyes alapkészségekben, amik az írás és olvasás, számolási készséghez nélkülözhetetlenek lennének, nagyon nagy különbségek vannak a gyerekek képességeiben,, és amit idáig tapasztaltunk, hogy egy 30 % körüli úgynevezett iskolaéretlen gyerekkel kell számolnunk, ez az arány felborult. Év eleji szûrések alapján azt tapasztaltuk, hogy 70 %-a valamilyen szinten elmaradásokat mutatott. Beérkezik olyan óvodás gyerekünk az iskolába, aki firka szinten van a rajzolási készségében. Most egy firka szintrõl mi rögtön a háromvonalas beosztásba kényszerítjük a gyerekeket, hogy próbáljanak meg írni. A tanterv és a tanmenet ezeket az elvárásokat támasztja már az elsõs gyerekkel szemben is. Tehát, én úgy gondolom, hogy most itt egy nagyon nagy ûr keletkezett az elsõ osztály és az óvoda között, amit jelen pillanatban csak azzal tudnánk megoldani, hogyha az elsõ osztályos tanítási tempót rettenetesen lelassítjuk, és nem is az írás-olvasással kezdenénk, hanem megpróbálnánk olyan játékos feladatokkal felzárkóztatni ezeket a gyerekeket, hogy egy két-három hónap után valóban el tudják sajátítani. Gondolok itt arra, hogy az olvasás elsajátításához nagyon fontos, hogy tudja a gyerek, hogy balról jobbra, föntrõl le, hogy oszlop, hogy sor, és azzal találkozunk szembe, hogy nem értik ezeket a fogalmakat a gyerekek. Nincsenek tisztában fõ fogalmak besorolásával. Tehát gondolok arra, hogy élõlény, hogy évszakok, hogy napszakok. Tehát idõben tájékozódni, térben tájékozódni. A saját testünkön tájékozódni, tehát hogy tisztában legyünk a testrészeink megnevezésével. Nagyon sok esetben ez is problémát jelent. Ha nem történik semmi, és marad ez a rendszer, hogy az elsõ osztályban, márpedig szeptemberben be kell ülnünk, és hát minimum 20 percet figyelni kéne egy órán egyben, viszont az óvodában, júniusban abszolút nem kellett odamenni, azt csináltunk, amit akartunk. Ez a pár hónap, ami eltelik nyáron megint csak otthon játékkal, spontán érésben nem fogja meghozni azt, hogy szeptemberre ezek a gyerekek ezeket a követelményeket el tudják sajátítani.

M.v.: - Az jó megoldás lenne, ha elsõben, másodikban erre súlyozna a tanterv, hogy ezeket a képességeket megtanítsa, és mondjuk csak harmadiktól kezdve kezdõdik a komoly tanítás?

Varga Lajosné: - Én úgy gondolom, hogy ez is egy megoldás lehetne. Sokfelõl nagyon érettek a gyerekek, tehát nagyon sok témában sokkal tájékozottabbak, mint elõzõ kortársaik. Viszont pontosan azokban az alapkészségekben, amik a tanulási folyamathoz szükségesek, ezekben éretlenek, és hadd mondjam azt, hogy ezeknél a gyerekeknél szinte kudarcra van ítélve az egész tanulási folyamat, hogyha az alapok kiesnek és hiányoznak.

M.v.: - Itt persze azért van egy ellentmondás, mert az, amit tudnak, azt is megtanulták valahogy anélkül, hogy ezt nekik tanórán tanították volna. Tehát valamilyen módon ezek a gyerekek mégiscsak tudnak tanulni, hiszen sokkal többet tudnak, mint tíz évvel ezelõtti kortársaik.

Varga Lajosné: - Igen, de ezek olyan információk, amik zömmel a médiából sugároznak a gyerek felé, illetve már nagyon sok helyen otthon a számítógép. Tehát inkább az informatika és a média felõl érkezõ tudással rendelkeznek, viszont ezek nem adják meg azt a kellõ alapot, amik az írás, az olvasás és a számolási készség elsajátításához szükségesek. Tehát én úgy gondolom, hogy ebben nincs ellentmondás, mert ezekhez más fajta alapkészségek kellenek. Nagyon érdekes, hogy középsúlyos értelmi fogyatékos gyerekek nagyon jól tudnak bánni a számítógéppel.

M.v.. - Nem lehet, hogy késõbb kellene ezt az írást, olvasást erõltetni, és hogyha ennyire könnyen megy verbális módon az anyagok felszívása a gyerekeknek, akkor talán így kellene tanítani.

Varga Lajosné: - Hát igen, ez egy elég nehéz kérdés, a szakmán belül biztos, hogy ez eléggé borzolja a kedélyeket. Nagyon sok esetben halljuk pszichológusoktól, hogy élettanilag tulajdonképpen a 7 éves gyerek, a kéz grafo-motorikus munkája még alkalmatlan arra, hogy írásban a fél centiméteres vonalközben dolgozzanak. Tehát én úgy gondolom, hogy ha a szakemberek segítségével állítanánk össze a tanmenetet és a tantervet, akkor az is elképzelhetõ lenne, hogy kitolódjon. De a megfelelõ arányt megtalálni biztos, hogy nagyon nehéz, hiszen gyerekenként más és más. Tehát foglalkoztassam és kössem le azt is, aki pillanatok alatt megoldja a feladatokat, és próbáljam felzárkóztatni azt a gyereket, aki kicsit lassabban, kicsit nehezebben, kicsit szorongva tudja ezeket a feladatokat megoldani.

M.v.: - Manapság egyre több gyerekre mondják, hogy részképesség-kiesése van, ami lehet például diszkalkulia vagy diszgráfia. De ez azt jelenti, hogy nevet adtunk a gyereknek, vagyis hogy régen is volt ilyen, csak akkor még nem ismerték fel? Vagy pedig azt jelenti, hogy ez egy egészen új jelenség, és összefügg valahogy az oktatással?

Rozsnyai Margit: - Régebben is kellett, hogy legyen ilyen, legfeljebb letakarta a nem kötelezõ oktatás, vagy az oktatásnak egy más jellege.

M.v.: - Rozsnyai Margit, a Fõvárosi Pályaválasztási Tanácsadó vezetõ pszichológusa.

Rozsnyai Margit: - Amikor bevezették a népoktatást, úgy is hívták az iskolát, hogy elemi iskola, tehát olyan elemi funkciókat gyakoroltattak be 6 osztályon keresztül, ami stabilizálta valamennyire az írást, olvasást, még akkor is, ha voltak olyan emberek, akik nehezen írtak, vagy pedig nagyon nehezen olvastak. Volt idõ, hogy ezeket a hibákat legalább elemi szintig korrigálják.

M.v.: - Milyen típusai vannak a részképesség-kiesésnek? Én csak kettõt említettem, de még jóval több van.

Rozsnyai Margit: - Hát, ha én ezt most komolyan veszem, akkor azt kell, hogy mondjam, hogy van, akinek nincs hallása, nem tud énekelni. Csak ezt a társadalmunkban nem tartják oly fontosnak. Vannak abszolút ügyetlen mozgású gyerekek, és akkor én azt mondom, hogy akkor kiesett az a bizonyos funkció, amit a testnevelés órán kell tanulnia. Elképzelhetõ, hogy nem tud rajzolni, tehát a finom motorikájával probléma van. Vannak emberek, akik nem tudnak megtanulni idegen nyelvet, holott mondjuk magyarul nagyon szépen, és nagyon jól és pontosan fogalmaznak. Rosszul hallanak. Lehet egy figyelemzavar is e mögött. Kevés ember rendelkezik olyan áldással, hogy mindenféle helyzetben jól teljesítsen. Általában mindenféle funkcióhoz úgy jutunk el, hogy vagy látunk és hallunk, vagy pedig cselekszünk valamit vele. Aztán lehet ennek a háromnak a variációja is. Az kérdés, hogy a csatornáink vannak-e bedugulva, vagy belül van valami olyan probléma, amivel nem tudunk mit kezdeni, tehát nem tudjuk úgy szétválasztani és összerakni, amitõl aztán a kifelé küldésünk, az sima és egyöntetû. Ha nem diszfunkcióról van szó, akkor szó lehet arról, hogy nagyon sok gyereknél ezek nem kialakult, nem kialakított képességek, nem volt rá elég idõ, hogy kialakuljon. Ezekben az esetekben elképzelhetõ az, hogy késõbb pótolni tudja. Ha igazi diszfunkcióról van szó, akkor azt gondolom, hogy valamennyi részét lehet pótolni, de nem lehet soha feljönni arra a szintre, hogy automatikusan, vagy hogy jól csinálja az illetõ, akár az írást, akár az olvasást, akár a számolást.

- A közelmúltban elhangzott adásukban volt olyan gondolat, amihez szeretnék hozzászólni. Az egyik az a diszgráfiáról, vagy inkább diszlexiáról volt ott szó, és ott egy olyan vélemény hangzott el, hogy jó volna, hogyha például idegen nyelv oktatása alól felmentést kapnának a diszlexiások, hiszen milyen nehéz nekik megtanulni egy nyelvet, és ez nekem úgy tûnt, hogy a mûsornak a szerkesztõje is ezzel a véleménnyel egyetértett. Én ezzel a véleménnyel nagyon-nagyon nem értek egyet. Példám is van a családban, nekem a fiam az diszgráfiás és diszlexiás, és emellett három nyelvbõl van már nyelvvizsgája, angolból, németbõl és franciából.

M.v.: - Hány éves ez a fiú?

- 23 éves.

M.v.: - Mikor derült ki, hogy õ diszlexiás?

- Nekem egy kicsit keverednek ezek a diszlexia fogalmak, mi diszlexiának neveztük nála azt a problémát is, hogy egy ilyen nagyon súlyos kiejtési zavara volt, ami egy olvasásnál is mindig jelentkezett.

M.v.: - Hát ez inkább egy beszédhiba, nem?

- Hát, ez nem egyszerûen egy beszédhiba, mert nem sorolható be a beszédhibáknak a szokásos kategóriájába, egy nagyon nehezen érthetõ volt az õ, és pláne nagyon akadozva olvasott mindig, és nagyon nehezen volt érthetõ, amit felolvasott, idõnként, amit beszélt is. Tehát, ez egy ilyen komplex diszfunkciók voltak az olvasásában, beszédkészségében, az íráskészségében. Simán elõfordult, hogy a táblára felír a tanárnõ egy számot, mondjuk felírta az általános iskolában, hogy 5, õ azt 4-nek olvassa, és leírja a füzetébe, hogy 6.

M.v.: - Értem.

- És mindemellett egy eléggé jelentõs diszgráfiája volt, ami például abban, azon kívül, hogy teljesen olvashatatlan volt az írása, de ez megnyilvánult olyanban is, hogy nemhogy a margón írt túl, de a lapon írt túl.

M.v.: - És mi történt a kisfiúval? Hova vitték?

- Sima általános iskolába járt, sima gimnáziumba járt, az általános iskolában elég komoly problémái voltak a tanulással. Nevezetesen azzal, hogy állandó konfliktusban volt a tanárokkal, hogy de hiszen õ jól írta, õ jól számolta, õ azt írta le, nem az volt a táblára felírva, amit a tanárnõ mond, függetlenül attól, hogy mindenki másnak a füzetében az szerepelt, õ ezért küzdött, hogy de nem, õ igenis látta, hogy nem az volt odaírva. Sem az óvodából, sem az általános iskolából soha nem küldték semmilyen vizsgálatra.

M.v.: - És önök sem gondoltak rá?

- Mi elõször nem gondoltunk rá, mi nem is hallottunk róla még az általános iskola kezdeti osztályaiban, hogy ilyen rendellenesség van. Valamikor általános iskola felsõ tagozata táján vittük el szakemberhez, aki adott is akkor neki egy papírt a diszgráfiáról, tehát volt egy olyan papírja, hogy írásban a teljesítménye nem értékelhetõ. A nyelvvizsgáit egyébként úgy tette le, hogy például ott használtuk ezt a papírt, elvittük, a Rigó utcában tette le az összes nyelvvizsgáját, akkor még csak ott volt nyelvvizsga, ahol hát úgy mentünk oda, hogy hát szeretnénk, ha a fiunk vizsgázna, nyelvvizsgát tenne, de hát van egy ilyen probléma, hogy õ gyakorlatilag nagyon-nagyon nehezen olvasható az írása. Nagyon szívélyesen fogadtak minket, az intézetnek a vezetõivel beszéltem. Õ azzal fogadott, hogy abszolút nem probléma, ne aggódjunk semmit, nincs olyan gyerek, vagy nincs olyan ember, akit õk nyelvvizsgára ne fogadnának. Különbözõ módszereik vannak, a diszgráfiára például, választhatunk, hogy számítógépbe írja az írásbeli részt, vagy kap valakit maga mellé, és az írja, és õneki csak mondania kell, és aki írja, az megkérdezi tõle, hogy most mit írjon, azt fogják értékelni, amit így írnak le. Le is vizsgázott, mondom, így három nyelvbõl.

M.v.: - Gimnazista korában?

- Gimnazista korában, igen.

M.v..- Mind a hármat?

- Mind a hármat, igen. Az írásbeli részt ily módon letéve. Érdekes módon, az egyik nyelvvizsgán egyébként az egyik szóbeli vizsgán nem ment át, bement megnézni, hogy miért nem jó a teljesítménye, a szóbeli résznek volt egyetlen egy írásbeli része, ahol egy magnóról mondott szöveget kellett leírni...

M.v.: - Igen, ez a szövegértés feladat.

- Ez a szövegértés, és a nyelvvizsgán, miután oda nem volt beadva az a papír, erre a szóbeli vizsgára, hogy õ írásban nem értékelhetõ, azt az egész papírt úgy, ahogy van, áthúzták, hogy ott nem találtak semmit, ami a magnón lévõ szövegbõl volt. Bement, õ felolvasta, hogy mi van azon a papíron, erre megkapta arra is a maximális pontot, és ezek után átment a szóbelin is.

M.v.: - Egyébként nem vagyunk mi külön véleményen, vagy nem vagyunk mi más véleményen. A felmentés tulajdonképpen azt is jelenti, amirõl ön beszél, hogy az írásbeli alól felmentést kapott. Az már persze egy másik eset, hogy vannak gyerekek, bizonyos iskolákban esetleg már alsó tagozatban elkezdenek idegen nyelvet tanítani, gondoljunk csak az angol egész más fajta írásmódjára, ahol azért az a kisgyerek, aki valóban diszlexiás, esetleg a szellemi képességei sem olyanok, az tényleg nem tud az idegen nyelvvel boldogulni. Tehát ilyen esetben van arra lehetõség, hogy akár felmentést kapjon az alól, hogy mondjuk, az idegen nyelv írásbeliségében ne kelljen teljesítenie, akár felmentést kap az alól, hogy õt osztályozzák.

- Hát, én ilyen esetben értenék ezzel egyet. Mi nekünk, tehát, most csak a diszgráfiáról beszélve, tehát, volt a fiamnak egy ilyen papírja, hogy nem értékelhetõ írásban a teljesítménye. Igyekeztünk ezt a papírt nem használni, és nem, neki sem mondani, hogy mondjuk, nem kellett volna írásban érettségiznie.

M.v.. - Nem, persze.

- De én azt gondolom, hogy nem ez a megoldás. A nyelvvizsga az azért volt egy különleges eset, mert mondjuk, persze egy írásbeli érettségi is egy kicsit hasonló lehet, de hát ott azért ismeri az a tanár, aki négy évig tanította, a nyelvvizsgán egy ismeretlen ember, egy egyszeri teljesítményére kap egy írásbeli szöveget, és ott tényleg, vagy el tudja olvasni, vagy nem, tehát az egy különleges helyzet. De én azt gondolom, hogy általában a megoldás inkább az, és ez persze a tanárokra ró nagyon nagy terhet alkalmasint, hogy nekik kell tudni értékelni az ilyen gyerekeknek a teljesítményét.

M.v.: - Hát igen.

- Azért, mert valaki diszgráfiás, vagy diszlexiás, hát ezen az alapon fel lehetne õt menteni bármilyen tárgyból, hiszen minden tárgyból írni kell, azt lehet mondani, hogy fel kell menteni magyar nyelvbõl, történelembõl, számtanból, bármibõl, mert hiszen õ nem tud valamit megtanulni. Nem ez a megoldás. Konkrétan az idegen nyelvrõl beszélve, persze kicsit divat is ugye arról beszélni, mind az EU-csatlakozás ürügyén, meg annak az ürügyén, hogy most már végre, mondom én, a diplomához nemcsak hogy nyelvvizsga kell, de most már kezdik valahogy komolyabban venni és betartatni ezt a szabályt, tehát nem fogadják el már az utólagos nyelvvizsgát és egyebeket. Nagyon régen itt volt ennek az ideje szerintem. Most ahogy magyarul megtanul egy diszgráfiás, diszlexiás gyerek, pontosan ugyanúgy tud egy idegen nyelvet is megtanulni.

M.v.: - Bízzunk benne!

- Nem fogja szépen írni, nem fogja helyesen, esetleg jól írni, a magyar nyelvet sem írja jól, de mégis egy nyelvkészséget elsajátít. Lehet, hogy soha nem fog egy felsõfokú nyelvvizsgát letenni, nem is ez a lényeg talán egy nyelvnél, vagy nem csak ez a lényeg, mert adott esetben ez szükséges, hogy papírok is legyenek róla, de hát maga egy nyelvkészség nagyon-nagyon lényeges, és hát szerintem egy elengedhetetlen dolog. De más tantárgyaknál ugyanilyen terhet ró a tanárra, hogy bizony az ilyen diákokat bonyolultabb egy tanárnak kezelnie, értékelnie a teljesítményt, és a legegyszerûbb dolog az, ami nagyon sokszor elõfordult valóban a fiammal, hogy áthúzzák egyszerûen az egészet, és esetleg még piros tintával jól láthatóan rá is írják, hogy ez értékelhetetlen. Volt olyan eset, amikor a gimnáziumi tanár, tehát aki nem is volt számára ismeretlen a gyerek, ráírta, hogy tanulj meg fiam, elõször írni. Na most, õ nem tud megtanulni írni.

M.v.: - És a mai napig küzd ezzel a problémával?

- Hát, az egyetemen azért nyilván ez kisebb probléma, tesztek vannak. Két egyetemre jár egyébként párhuzamosan. Azt hiszem, hogy ez egyébként azért jellemzõ, hogy javul az idõvel, javult az idõvel. Tehát, amíg általános iskolában még az írása, az úgy nézett ki, hogy egy-két milliméter magas betû mellé leír egy egy centiméter magas betût egyetlen egy szóban, addig most már csúnyán ír, eléggé olvashatatlanul ír, de már egy egységes írás azért.

M.v.: - Rozsnyai Margit, pszichológus.

Rozsnyai Margit: - Van olyan helyzet, nagyon-nagyon ritkán, amikor kaphat felmentést. Nagyon-nagyon kéne vigyáznunk arra, hogy lazán adjuk ezeket a felmentéseket a gyerekeknek, és mindenféle más felmentést is lazán adunk a gyerekeknek, mert nagyon sokszor az a benyomásom, hogy az infantilis felnõttek tulajdonképpen azoknak az elõéletükben mindig benne volt egy ilyen fajta látszat segítség. Ezek nem igazi, nem komoly segítségek. A felmentés azt jelenti, hogy elnézek melletted, nem akarok veled foglalkozni, és nem akarok gondolkodni azon a módszeren, amivel én mégiscsak téged el tudlak juttatni valahova. Képzeljünk el egy olyan helyzetet, amikor egy keleti mester nem foglalkozik a tanítványaival. Az azt jelenti, hogy nem érdekli õt, az azt jelenti, hogy keressen egy másik mestert. Tulajdonképpen mindezek azért kerülnek így terítékre, mert ugye, azt szoktuk mondani, hogy nem várható el egy tanártól, hogy hivatásszerûen tanítson. És ennyi gyereket pláne nem lehet. Mindenki a nagyon jókkal akar foglalkozni, és ezzel nem is lenne igazából probléma, mert mi is azt gondolom, hogy a jók menjenek gimnáziumba, ugyanúgy, mint a nagyon jók menjenek egyetemre.

M.v.: - Az oktatás vajon felkészült-e erre a problémára? Ezek a gyerekek, akik mindenféle részképesség kieséstõl szenvednek, azok hogy tudnak továbbtanulni?

Rozsnyai Margit: - Egy tömegoktatás soha nem készül fel erre. A legújabb korban, amikor nem elemi iskolának nevezzük már az általános iskolát, hanem általános iskolának nevezzük, és amikor megpróbáljuk az általános iskolásokat egy gimnáziumi szintû iskolába is betenni, és az ottani tanárok nagyon sokszor átképzõdtek - tehát eredetileg sem egyetemet végzett emberek voltak -, és nagy tananyagot kell beültetni a gyerekek fejébe, minden felgyorsul, akkor pláne nincs arra idõ, hogy ezeket az elemi funkciókat megpróbáljuk egy szintre, vagy közel egy szintre felhozni.

M.v.: - Rudas Péter, a Teleki Blanka Gimnázium igazgatója.

Rudas Péter: - Ez egy nagyon nehéz probléma. Mi itt a gimnáziumban szembesülünk azzal, hogy mondjuk egy gyereket felmentettek az általános iskolában az írás alól, vagyis hát nem mentették fel az írás alól, csak az írásbeli munkáit nem értékelték, és akkor ezt õ kéri, hogy így legyen a középiskolában is. Na most, mi erre megadhatjuk az engedélyt, csak azt nagyon nehéz megállapítani, mikor van az, amikor ezt csak kényelembõl kéri a szülõ, és mikor valóban indokolt. Vannak természetesen ennek a problémakörnek intézményei, családsegítõ központok, vannak beszédvizsgáló központok, tehát minden kerületi önkormányzat el tudja irányítani az adott szülõt a megfelelõ szakintézményhez, pedagógiai szolgálathoz, megvan ennek a problémakörnek az intézményrendszere. Tehát ez az intézményrendszer tulajdonképpen arra jó, hogy megállapítsa a problémát. Amivel aztán az iskola nagyon nehezen tud bármit is kezdeni. Ha mi szembesülünk egy szakértõi véleménnyel, amely indokolttá teszi a gyerek felmentését mondjuk, az írásbeli munkák értékelése alól, akkor mi erre megadjuk az engedélyt, csak nem biztos, hogy a gyereknek ez jó. Mert rendben van, le fog érettségizni úgy, hogy a magyar írásbeli munkáját nem értékeljük, csak a szóbelijét értékeljük. De mi lesz vele utána? Úgy fogja leélni az életét, hogy nem fog írni? Ezek olyan problémák, éppen azért, mert nem értelmi fogyatékosokkal, hanem csak részképesség-zavarral küzdõkkel van dolgunk, hogy bizony a gimnáziumra már, a gimnáziumi tanulmányok legalábbis a feléig el kéne jutni oda, hogy ne legyenek meg ezek a problémák. De találkoztam a pályafutásom során olyan gyerekkel, aki igazolást hozott, hogy õ diszortexiás, azaz a helyesírási képességei nincsenek meg. Na most, az én idõmben, az én gyerekkoromban egyszerûen ez a problémakör, hogy diszortexia ismeretlen volt, nem létezett. Voltak olyanok, akik könnyebben, és voltak olyanok, akik nehezebben tanultak meg helyesírni. Ma ugyanez a diszkalkuliával. Én azt gondolom, hogy aki nehezebben tud valamit teljesíteni, vagy egyszerûen úgy érzi, hogy õ tehetségtelen mondjuk a helyesíráshoz vagy a matematikához, akkor az kér egy felmentést. Elmegy egy szakintézményhez, és ott egy orvos által pecséttel, aláírással ellátott igazolást hoz, amivel õt a középiskola felmenti az adott terület értékelése alól. Én azt tapasztalom, hogy az esetek 99 %-ban kényelemszeretetrõl van szó, tehát egyszerûen nehezebben megy bizonyos dolog, akkor az alól felmentetjük magunkat. Ugyanígy a testneveléssel is ez a helyzet. A felmentettek 80-90 %-nál indokolatlan a felmentés. A középiskolák felveszik az ilyen problémával küzdõ gyerekeket. Nyilván nem jutnak be azért a legjobbakba, azért ezt tegyük hozzá. Nálunk a tanulóinknak egy olyan 10-20 %-a biztos, hogy valamelyik problémával küzd, de hozzáteszem azt is, hogy azért a többségük igyekszik úrrá lenni ezen, és nem használja ki a felmentés lehetõségét. Rengeteg olyan diákunk van, aki 9.-10.-ben bukdácsolt, gyenge, 11.-12.-re kitûnõ lesz, és nagyon jól érettségizik. Nagyon sok ilyen van. És van, aki még nehezebben érik, tehát 12.-ben is még gyenge, nagyon gyengén érettségizik, és utána nyílik ki elõtte a világ, és utána tanul meg tulajdonképpen tanulni. Van azért lehetõség, egy gimnáziumi érettségivel a zsebben késõbb is lehet egyetemre, fõiskolára bejutni.