Vendég a háznál
2003. Február. 25.
Kossuth rádió, 13.05

Rip.: - A nagymama, amikor terhes volt a lánya megpróbált kontaktust kialakítani a kisbabával, az unokájával. Hogy történt ez?

- Kórházi látogatásaim során mivel a lányomnak kicsit korábban be kellett feküdni, olyan két héttel elõbb, és hát elég sokat együtt voltunk, és avval töltöttem ezt az idõt, hogy simogattam a hasát. És kíváncsi voltam, mert már volt egy nagyobb és, hát, hogy hogyan fogom szeretni a következõt, és úgy kértem, hogy Istenem csak ezt is legalább olyan jól, és mindig, ahogy simogattam a hasát, úgy beszélgettem hozzá. És olyan, olyan erõs kötõdés van és ma már ötödikes. A mai nap is, hogy naponként találkozunk, és sokat vannak nálam. Tehát van rendszeres napjuk, amikor õ mondjuk hétfõn jön, a fiú vasárnap jön, és ez maradt is a mai napig, és gondolom, hogy ez továbbra is így fog maradni.

Rip.: - És gondolja, hogy ez az erõs kötõdés azért van, mert már kialakította a kismama hasában a kötõdést az unokához?

- Biztos vagyok benne, hogy hozzájárult az is, mert mentálisan, tehát annyira elképzeltem, annyira akartam, annyira és az érintés is, tehát a kezem rajta volt és mindig elképzeltem, hogy hogyan nézhet ki és, hogy már õ ott van. Igen, én határozottan állítom, hogy köze van hozzá.

Rip.: - Volt visszajelzés is? Tehát érezte, hogy a kisbaba valamit jelez?

- Igen, sõt a lány is mondta, hogy anya, mikor simogatod, akkor jobban mozog. Tehát ezek az idõszakok alatt erõsebb volt a mozgás igen.

- Megvallom õszintén, hogy az elsõ két, három hónapban hogy is mondjam csak, nem volt megfelelõ mennyiségû türelmem. Teljesen át kellett állni az õ igényeikhez. Idõbe akkor mindig fölkelni éjszaka, akkor ordítottak, sokszor azt se tudtam, hogy most mi történik, melyik ordít, mert az se egy rossz program, amikor éjjel tapogatózok, vagy most már van egy külön erre a célra rendszeresített zseblámpánk, és akkor ott, mint a betörõk besunnyogunk a gyerekszobába. Kezdetben ugye probléma volt, hogy na most, melyik is sír, hogy van. Most már kapásból ugye, öt és fél hónaposak, ki lehet szúrni, hogy melyik bömböl. A Fanni lányomnak sokkal mélyebb, Flóra õ magasabb, egy kicsit úgy vinnyog, de hála a jó istennek most már egy pár hete igazándiból jól alszanak. Szóval nagy nehezen beimádkozzuk õket olyan tíz óra környékén az ágyba, felkelnek háromkor, ötkor egy-két percre, akkor kapnak három korty teát, puff alszanak tovább és hét, fél nyolc körül nagy nyugalommal felkelnek. Akkor nagy franciaágyunk van, akkor mind a két babát a kiságyból bevisszük magunk közé rakjuk, és óriási nagy élet van egy fél óráig. Röhögnek, vigyorognak, akkor megetetjük õket. Szerintem ez a legcsodálatosabb az egészben ez a reggeli egy óra.

- Többféle lehetõsége van annak, hogy kimutassuk a szeretetünket szerintem. Az egyik ez a direkt. Szeretlek, megpuszilom, megölelem, és egyáltalán szeretgetem. A másik szerintem az az alapvetõ dolog, amivel egy anya leginkább, és alapvetõen ki tudja mutatni a szeretetét, illetve egy szülõ az a gondoskodás. Az, hogy minden helyzetben, vagy legalábbis a helyzetek 99 %-ban az õ érdekei és az igényei a legfontosabbak. Tehát lehetek én fáradt, nyûgös, bármi bajom lehet, mégis, ha neki valami igénye van, és õfelé valamit mutatnom kell, akkor õ az elsõ. Hát sokszor van olyan, hogy az ember fáradt, és azt mondja, hogy nahát, ma semmihez nincs kedvem, de mégis, megszólal a gyerek a másik szobában, hogy anya, hozz egy pohár vizet. Most akkor az ember ugye hát mérlegelhet, hogy kisfiam nagy vagy már, és hozzál magadnak, de sokszor olyan jól esik, és azt mondom, hogy jó viszek. Ez persze nem azt jelenti, hogy akkor én most ugrok, és mégis valahol tudat alatt mindig az van, hogy amit õ kér. Aztán persze lehet nemet is mondani, ez nem jelenti azt, hogy akkor én most mindig szolgálatra készen állok, de azért az esetek többségében figyelembe veszem, hogy õ mit szeretne. Én alapvetõen olyan nyitott vagyok és közvetlen, úgy általában mindig, én szeretem ezeket a közvetlen testi érintkezéseket, kontaktusokat. Tehát én sokszor megölelem õket, megpuszilom, amikor úgy rájuk nézve, sokszor úgy kibukik belõlem, hogy jaj, de szeretlek, mert olyan tündéri vagy. Nálunk ez elég sokszor elõfordul, hogy úgy direkt a tudtára adom, hogy mennyire is fontos õ nekem.

Rip.: - És hogyan reagálnak erre gyermekei?

- Nem szoktam túlzásba vinni, tehát nem ölelgetem õket, folyton puszilgatom, mert hát azért az nem egy normális dolog, de azért látom, hogy nekik is nagy öröm, mikor ott játszik a földön, odamegyek, megsimogatom csak úgy spontán, és akkor úgy látom a kis tekintetén, hogy úgy jól esik neki. Aztán persze õ játszik tovább, tehát én nem akarom õt megzavarni, vagy kizökkenteni, vagy állandóan a terhére lenni, de mégis, azért énszerintem jólesik nekik az, hogyha tudják, hogy fontosak és szeretjük õket.

Rip.: - Magának soha nem okoz gondot kimutatni a szeretetét?

- A gyerekeim felé soha nem okoz gondot, soha. Mert hát miért ez egy õszinte érzés az, hogy én szeretek valakit. Miért kéne ez fõleg egy olyan emberrel, mint amilyen az embernek a saját gyereke ezt visszafogni, vagy módosítani, vagy hát egyszerûen õszintén. Nálunk sem volt ez tabu. Tehát, sok helyen látom azt, hogy de persze az ilyen közetlen kimutatást ezt úgy visszafogják. Valahogy nem természetes. Nem mondom azt, hogy az a jó, tehát még egyszer hangsúlyozom nem feltétlenül az a jó, hogy a gyereket állandóan ölelgetjük, puszilgatjuk, majdhogynem felesleges állandóan puszilgatni, szeretgetni, ölelgetni egy kisgyereket, de azért igenis jól esik egy elismerést jelent az, egy kis simogatás, vagy akár egy tekintet, vagy egy kis spontán puszi. Tehát ezek fontosak. Édesanyám ugyanilyen közvetlen volt velünk, sõt a nagyszüleim is, és nem volt más, mint amit én most a gyerekeim felé közvetítek.

Rip.: - És az édesapja is?

- A szüleim elváltak elég korán. Én négy éves voltam, amikor édesanyámmal egyedül maradtunk, illetve a húgommal. Úgyhogy mi három nõként nõttünk fel, és õvele keveset találkoztunk. Viszont amennyire én õt aztán késõbb felnõtt fejjel megismertem, mert tulajdonképpen felnõtt fejjel ismertem meg õt, õ még közvetlenebb volt, mint az édesanyám. Mert õ sportoló volt, és sokkal felszabadultabb, és közvetlenebb volt az emberekkel. Ugyanígy aztán késõbb persze velünk is.

Rip.: - És a férje is hasonló módon tudja kinyilvánítani a szeretetét?

- Õ egyáltalán nem, õ pontosan a másik véglet, mint én. Amikor megszületett az elsõ gyermekünk, akkor láttam is ezt a belsõ vívódást. Látta, hogy én, hogy viszonyulok a kisgyermekhez, és õ nem tudott ugyanúgy viszonyulni hozzá. Tehát, ezek a fölveszlek és megölellek, és büszke vagyok. Azt láttam, hogy nem igazán tud vele mit kezdeni. Ami nem feltétlenül annak köszönhetõ, hogy egy kisgyerekkel, csecsemõvel nehéz mit kezdeni, hanem nem igazán tudott még vele úgy kommunikálni, kifejezni neki azt az érzést, ami igazából benne volt, és aztán, ahogy visszagondolok rá fokozatosan, minthogyha szerintem tõlem tanulta volna meg, hogy hogyan is kell ezt. Ez egy lassú folyamat eredménye, de most már látom, hogy õ is ugyanolyan bátran kifejezi a szeretetét, akár egy elismerõ megsimogatással, vagy fölkapja az ölébe és pörög vele egyet. Szóval ezek az ilyen hirtelen jött indulatok, amik pozitívak, és most már úgy látom, hogy ezek nem okoznak neki gondot. Én az elejétõl fogva tudtam, hogy õ ilyen. Ha valaki nehezen mutatja ki a szeretetét, akkor ez nem csak azt jelenti, hogy a gyermekével, õ velem is ugyanilyen volt. Éreztem, hogy többet érez õ, mint amennyit testileg kimutat. Na most, ehhez szerintem egy jó emberismeret, ha megvan, akkor igazából nem lehet zokon venni. Én ismertem õt, tudtam, hogy õbenne belül mi van, és ez nekem elég volt. Most az, hogy õ gyerekkorában nem tanulta meg ezt kifejezni, az nem az õ hibája. Tehát én nem hibáztathatom õt azért. Amit én tudok tenni, az az, hogy elfogadom, ismerem, szeretem, bízok benne, és elõbb-utóbb, ha két ember együtt él, akkor idomulnak egymáshoz. És ez be is jött nálunk ilyen szempontból. Igenis megtanulta azt, hogy az érzéseit, fõleg a pozitív érzéseit a szerettei elõtt nem kell titkolnia. Ezt nem kell szóban, hogy nahát akkor most öleld meg, most vedd fel, most puszild meg, és most legyél bátor, mert szerintem pont ez az, ami elbizonytalanítja az embert. Õ egy annyira jó érzésû ember, és annyira szereti a gyerekeit, illetve engem, hogy egyedül, ami megakadályozta ebben, hogy ezt az elején mondom, ez csak az elején volt, tehát ami megakadályozta abban, hogy ezt kifejezze, ez egyedül a tanulás hiánya. Tehát, õ annak idején ezt nem tanulta meg, mint gyerek. Ami még egyszer mondom nem az õ hibája. Nem is biztos, hogy hiba feltétlenül, tehát az õ szülei, és végtelenül pozitív emberek, és nagyon szeretem õket, csak ez úgy kimaradt az õ életébõl gyerekkorában, ennyi az egész.

Rip.: - Én folyamatosan azon csodálkozom, hogy magában, hogy lehetett akkora hit, akkora bizalom, hogy hónapokig, vagy évekig a férje nem fogta meg a kezét, nem mutatta ki az érzelmeit és bízott, bízott abban, hogy majd ez megváltozik. Ezt hogyan tudta megtenni?

- Na most, ezt nem úgy kell elképzelni, hogy õ egy érzelmileg rideg ember volt, aki folyton elutasított engem. Csak õ nem az az ember, aki lépten, nyomon nyalja, falja a barátnõjét. Aki állandóan ölelgeti, aki állandóan kifejti, hogy drágám, én mennyire szeretlek. Így is kifejezésre lehet juttatni a szeretetet, de azzal is kifejezésre lehet juttatni azzal a nézéssel, azzal a tekintettel, azzal a magatartásmóddal, azzal a hozzáállással, amit õ képviselt, amirõl én tudom, hogy neki senki sem fontosabb a világon nálam. És én megmondom õszintén elég jó emberismerõnek tartom magam, úgyhogy nem éreztem, hogy ez zsákbamacska lenne. Ahogy viselkedünk a másikkal, abból lehet igazán érezni, hogy valaki szeret-e vagy sem. Az elsõ gyermekünk megszületett. Akkor egy olyan három, négy hónap után, elég sokat volt velünk ez a kisbaba ahhoz, hogy igazán hozzánk tartozzon, onnantól kezdve szinte folyamatosan napról, napra jött a fejlõdés, és igazából onnantól kezdve már bennem soha nem fogalmazódott meg, hogy még több kéne, még több, mert egyszerûen láttam, hogy minden rendben van. Ha egy szülõ igazán szereti a gyerekét, akkor szívesen is van vele. Nálunk, ahogy én így figyelem a hétvégéket, illetve a közösen eltöltött idõket, és figyelem a férjemet, látom, hogy neki örömet okoz az, hogy velünk van. Tehát nem egy kötelességnek tudja õ be, hogy akkor most itt a hétvége, jó hát akkor most a családdal kell lenni. Nem mondom, hogy mindig otthon van, de pontosan ezért, mert én látom rajta, hogy szívesen van velünk, és szeret bennünket, és neki ez jó, hogy mi vagyunk. Én nagyon szívesen elengedem õt bárhova. És most, ahogy a gyerekek egyre nagyobbak, és egyre jobban kötõdnek ugye hozzá, fõleg mióta a lányom megszületett, hát egy apának a lány születése, hát az egy csoda. És ez tényleg így is volt. Egyre kevesebb az a szabadidõ, amit õ nélkülünk tölt el. Tehát ez végül is, spontán, és ez nem azon múlik, hogy én most hányszor rovom meg õt, hogy most miért nem vagy itthon? De nem ez a hangsúlyos. Tehát, igazából úgy érzem, hogyha rábízunk és adunk egy kis idõt, akkor a szabadidõ eltöltésében is megnyilvánulhat az, hogy igazán mennyire szeret bennünket, hiszen velünk van, és ezt õ választja, ez az õ választása.

Rip.: - Egyedül neveli a kisfiát Marcit. Ettõl õ ugyanolyan szeretet kap, mint aki egy teljes családban nõ föl, vagy pedig mást?

- Erre igazából én nem tudhatom a választ, mert ez nem egy teljes család, a mienk. Nálunk napjában többször van, hogy én mondom neki, hogy nagyon szeretem. Sõt, hajnalban, mikor megfordul, betakarom, akkor félálomba, ahogy megfordul azt mondja, hogy mami, annyira szeretlek. Nekem ennyi elég.

Rip.: - Nincs is magánál akkor?

- Nincs. Alszik.

Rip.: - És amikor haragszik rá, vagy valamilyen probléma van, akkor mit csinál a szeretettel?

- Akkor egy kicsit elrakom. Kicsit nehezebb, pontosabban a Marcit feltételek nélkül szeretem. Bár akkor egy kicsit nehezebb, de õ annyira kezelhetõ, rugalmas, annyira formálható kisfiú, rá nem lehet haragudni, meg akkor is egybõl elillan a méreg.

Rip.: - Néha nem érzi azt, hogy túlzásba viszi a szeretetét? Attól, hogy egyedül van, az édesapát is pótolni kell, akit csak ritkán lát a Marci, és ezért túl sok szeretetet ad a kisfiának?

- Nem, én azt hiszem, elég következetesen nevelem. Bár nem tudom, hogy ez jó nevelési módszer-e, amit én csinálok, de a rokonok, ismerõsök tapasztalatai alapján, meg ahogy láttam, hogy egyedül nevelik sokan anyukák gyerekeiket, tudom, hogy hogyan nem szeretném nevelni.

Rip.: - Miért milyen nevelési mintát lát ezekben a családokban, mit nem szeretne?

- Például nem szeretném, hogyha az én kisfiam az én fizetésemet várja, és ezekhez kösse, ezekhez a napokhoz kösse, és ezek körül a napok körül forogjon a szeretete. Ezt nem szeretném. Nem szeretném, hogy ne vegye észre, ha nekem gondom van.

Rip.: - Most õ öt évesen észreveszi?

- Észre. Észre, igen, és érzi, hogyha nekem valami bajom van akár fizikailag, vagy akár lelkileg, és olyankor egy kicsit úgy háttérbe vonul, és úgy játszik, hogy engem is hagyjon. Nálunk például esténként nincs tévénézés, mert mi nem érünk rá tévét nézni, mert mi egymással beszélgetünk.

Rip.: - A kisfiának a szeretete, hogyan nyilvánul meg maga fele?

- Nagyon tündér. Hát, most el tudnék olvadni. Amikor a kicsi kezével, hogy nyilvánul meg? Eleve, ahogy beszél hozzám, beszél velem, beszél rólam, beszél nekem. Itt minden porcikájából, minden kis szavában érezni a szeretetet, úgy érzem, de ha csak más beszél vele rólam, akkor is. Megemlít és csakis pozitív élményekkel említ, és csakis szeretettel beszél rólam. Velem is szeretettel beszél. Mondja is nem egyszer, hogy nagyon szeretlek. Meg mint ahogy már említettem, hogy hajnalban álmából megfordul, és teljesen öntudatlan állapotban is mondja, hogy mami, annyira szeretlek. És szokta is mondani, hogy még a legszebb mami is én vagyok az óvodában.

- Most, hogy képet alkosson rólam, én egy asztalos vagyok. Példamutatással lehet gyereket nevelni. Nem szavakkal, hogy kisfiam, ezt tedd föl, a tányért, én meg nem teszem fel. Dicsérettel lehet egy gyereket nevelni. Le lehet szoktatni arról a szokásokról, amiket már el kell hagyjon. Úgy, ahogy cumisüveget, a cumit. Nem azt kell mondani, hogy kisfiam kilukad a fogad, csúnya fekete lesz, hanem mikor nincs a szájában a cumi, akkor azt mondom neki, hogy na, milyen ügyes vagy. Errõl nagyon nehéz leszokni, és te most nem csinálod. Volt egy nagyon aranyos könyv, én ezt ezelõtt húsz évvel vettem meg, hogy Mit játszunk a gyerekkel. Én nem tudom, hogy angol író írta, vagy valaki, de nem hiszem, hogy a magyar pszichológiában nincsenek ilyen emberek, akik tudnak olyan könyvet írni, hogy egy anya tudja nevelni a gyerekét. Most van nekem egy tizenkilenc éves hölgy, meg a férje albérlõm. Most épp a mûhelybõl beszélek, hát szegényke nem tud gyereket nevelni. Hát ki tanítsa meg? Adni kell neki könyvet a kezébe az államnak, vagy az orvosoknak, vagy valakinek. A pszichológusok azért lennének, hogy a tudásukat leírják könyvbe.

Rip.: - Nagyon sok pszichológiai témájú könyv van.

- Nyolcadik osztályt végzett anyuka megértse. Tehát nem úgy kell azt leírni, hogy bonyolultabb szavakat használni, meg igazából én sok könyvet olvastam, és nem tetszenek. Nem fogják meg azt az egyszerû dolgot, hogy hogyan lehet egy embert átalakítani.

Rip.: - Ha jól értem, tehát maga azt gondolja, hogy sem a szülõk, sem a védõnõ, sem az iskola nem tanítja meg a lányokat és nyilván adott esetben a fiukat arra, hogy hogyan legyenek szülõk.

- Például van egy ötletem. Megszületik a szülészeten egy gyerek, és kap ajándékba az anyuka egy könyvet a kórháztól, és ezt fizeti a TB, mert akkor nem lesz annyi idegbeteg gyerek, kevesebben mennek orvoshoz. Na hát, ez egy spontán ötlet csak.

- Az anyukák, a mai kis anyukák szoptatnak, és bizony a tévét nézik.

Rip.: - Hát, nekem se tetszik.

- Jujj, hát ez nekem is, nálunk is volt a kis menyem, hát egyszerûen, hát én nem tudom elképzelni ugye, én is szoptattam mind a két gyerekemet, de hát az egy olyan kontaktus, az egy olyan jó érzés a gyerekkel együtt lenni, mikor ugye, és hát nem is egyet láttam már. Ugye az én menyemet is, meg hát már több anyukát is, aki hát a Dallast, meg a nem tudom én milyen tévésorozatokat.

Rip.: - A mamát is sajnálom, meg a babát is sajnálom. Egyetértünk, egyetértünk.

- Hát igen, és be is bizonyosodott, hogy most már öt éves a nagyobbik unoka ugye, és bizony hát, hogy mondjam, a mamát majdnem jobban szereti, vagy a mamánál jobban szeret, mint. Szóval nincs is közöttük egy olyan nagyon igazi, jó kapcsolat.

Rip.: - Sajnálom.

- Én is nagyon sajnálom, és akkor hát ez miatt, ugye néha vannak eltérések, de hát azért persze természetes megoldja az ember valahogyan.

Rip.: - Így van, és nem foglalkozik vele a mama, az a baj?

- Foglalkozik vele, csak hogy mondjam, tehát kicsi korában nem kapta meg szerintem azt a meleg, anyai, tehát nem egy anya típus. Tehát nem egy olyan igazi anya típus, aki megérzi a gyereknek azt, hogy õ miért sír. Hát segítek, csak mivel anyós vagyok, hát szóval ugye inkább jobb a békesség, és azt mondja az ember. Jó, így együtt lakunk, de nagyon sokat átjön, még talán sok szeretet kapott, meg mesét, azt éntõlem kapja. Tehát, az anyukától nem tudja, mi az a mese, az az esti mese.

Rip.: - Fontos, hogy Öntõl megkapja, azt gondolom.

- És hát nálunk itt megkapja a mamánál és hát talán így gondolom, hogy azért. Jó vannak problémák, de amit tudok, én azt pótolom.

Rip.: - Ez nagyon fontos, és tudja, annak is bizonyára oka van, hogy a menye élete miért alakult így.

- Persze, én azt tudom. Õneki a családjával hozta. Tehát õneki a családjából, olyan családból került ki, ahol a szeretet hát azt nem úgy mérik, hogy én hangos szóval mondom, hogy én téged szeretlek ugye, vagy szóval azt nem mondani kell.

Rip.: - Így van.