Vendég a háznál
2003. Február. 21.
Kossuth rádió, 13.05

R.: - Hogyan szólítják otthon egymást a párjával?

- Érdekes módon, nem a nevünkön szólítjuk egymást, tehát a nevünket csak kifelé használjuk, mikor mintegy harmadik személyrõl beszélünk az illetõvel. Hát, otthon több fajta megszólítás van, ugye, a teljesen normális drágám, szívem, édesem, gyere ide, stb., azonkívül a párom engem nagyon gyakran hívott, inkább régebben, nyuszinak, nyuszkónak, nyuszikámnak. És érdekesen alakult történelmileg, amikor megszületnek a gyerekek, akkor, akkor átmegy abba, ahogy, ahogy a gyerek hívja a másik szülõt, tehát sokszor egymást is úgy hívjuk, hogy, hogy apa meg ana, merthogy a lányom így ejti ki, hogy ana, tehát akkor ez így rajtam is ragadt, hogy én az ana vagyok.

R.: - És akkor ilyenkor a párjával is egymást apának és anyának hívják?

- Igen, ilyen, szóval ez fõleg akkor van, hogyha ott vannak a gyerekek is körülöttünk, akkor ez egy funkció is a családon belül. Nemcsak így általánosan, mert, mert például az édesapám az édesanyámat mindig is úgy szólította, hogy mamikám, ami nyilván akkor alakulhatott ki, amikor mi megszülettünk, de ez annyira mindennapossá vált, hogy, hogy õ viszont mást nem mondott, mi viszont abszolút felváltva használjuk az elõbbi szavakat éppen helyzetnek, hangulatnak megfelelõen talán.

R.: - Az nem rossz, hogy a gyerek elõtt egymás közt apának és anyának hívják egymást?

- Nem, pont a gyerekek elõtt nem furcsa ez, mert néha nemcsak egymással közlünk információkat, hanem a gyerekekkel is, tehát fuss oda apához, kérd el az anyától. És ez, ez így, nem akadtak fenn rajta, én nem vettem észre, hogy ez nekik furcsa lenne bármilyen szituációban, de a többi megszólításon sem ütköznek ki, azt hiszem, hogy úgy nõttek fel, hogy, hogy mindig is ezt hallották, tehát ez számukra nem furcsa.

R.: - És ahhoz mit szólnak a gyermekei, hogy nyuszikának becézik egymást?

- Semmi, szokta mondani a fiam, te vagy az apa nyuszikája? Volt nagyon aranyosan, amikor a párom az egyik barátját, azt kisfiamnak szokta szólítani, és egyszer teljesen komolyan megkérdezte, hogy a páromnál húsz évvel idõsebb barátját, hogy anya, a Laci az apa kisfia?

R.: - Fia, lánya hogyan hívja magukat?

- Apának és anyának, hát illetve a fiam az apját, miután nem az édesapja, õt a keresztnevén szólítja, s az is elég érdekes, mert néha a lányom is átveszi akkor, amikor, amikor éppen olyan helyzet, hogy Jancsi, hozd ide nekem a, nem tudom, innivalómat. Az is érdekes nálunk, hogy, hogy visszafelé is mûködik a folyamat, tehát, ahogy apa és anya lettünk, ugye akár egymás közötti megszólításba is, a gyerekekbõl mi is visszakapunk, mert például a lányomnak szokta mondani az apja, hogy kis manó így, úgy, néha rám ragadt, hogy nagy manó, tehát az meg én lennék, tehát a családban egy ilyen megkülönböztetés, és a gyerekek beceneve néha, fõleg a lányomé ugye, miután nemileg azonosak vagyunk, ez visszahat rám is sokszor.

R.: - Hogyan hívják egymást a férjével?

- Mindegyikõnk a keresztnevén szólítja a másikat.

R.: - És a gyerekek hogy hívják magukat?

- Apa és anya.

R.: - És ez mindig így volt?

- A legeslegelsõ gyerekem megszületett, és õ másfél éves korába kezdett el beszélni, s õ automatikusan engem a keresztnevemen kezdett el szólítani, mivelhogy a férjemtõl mindig ezt hallotta, de ez egy nagyon rövid átmeneti idõszak volt. Én se szerettem volna, hogyha a keresztnevemen szólít, inkább akkor megkértük, hogy anyának, anyának hívjon, és nagyon hamar át is állt.

R.: - Miért nem szerette volna, hogy a keresztnevén szólítsa?

- Mert az egy más, más kapcsolat. Végül is én az édesanyja vagyok elsõsorban, és remélem, hogy azon belül a barátja is, de elsõsorban az édesanyja.

R.: - Gyermekeiket csak a keresztnevükön hívják, vagy van valami különleges becenevük?

- A keresztneveiken szólítjuk, a második lányomat Annának hívják, és nagyon érdekes, hogy õ, amikor kicsi volt Annának hívtuk, és utána, ahogy elkezdett egyre virgoncabb lenni, mindig azt mondtam, hogy elpankásodott, úgyhogy utána már Pankának neveztük, s a legkisebbik lányom pedig Flóra, úgy nagyon komolynak hangzott kisbabaként, úgyhogy volt egy kismacskája, s valószínû, hogy arról, a Mici nevet kapta.

R.: - És jól érzi magát ezzel a névvel?

- Igen, nagyon jól érzi magát, de amikor óvodába került, akkor mondta, hogy õ tulajdonképpen már nem Mici, hanem Flóra. De elfelejtett engem megkérni, hogy az óvodában ne szólítsam Micinek, és nekem annyira ez állt a számra, hogy egy idõ után kiderült, hogy õt tulajdonképpen Micinek szólítjuk otthon, és õ utána otthon megkért engem, hogy ne, ne hívjam így az óvodában, de akkor már késõ volt.

R.: - És most õt az óvodában Flórának vagy Micinek hívják?

- Micinek hívják az óvónénik, azt hiszem, hogy a gyerekek többsége azért Flórának, de most már ebbe belenyugodott ebbe a helyzetbe, hogy õ tulajdonképpen Flóra-Mici, és így is írja le a saját nevét most már.

- Lehet, hogy az is fontos, hogy elsõsorban magamban hogy nevezem a gyereket, hogy az én unokám vagy az õ gyerekük, aki az én unokám.

- Én sohase azt mondom, hogy az unokám, hanem, hanem a Piroska, meg a Lujzika, meg a Rózsamorzsa, és a Zsiga meg a Gyurcsa, és a Zohárd, azok a személyek, akik hordozzák mindannyiunkat magukban.

Azért kerestem...

Mv.: - Igen?

- ...hogy a kislányom most egyéves éppen ma, és...

Mv.: - Igen, gratulálok.

- ...köszönöm szépen, nagyon sok ruhát örököltünk az unokaöccsétõl, nõvéremnek a kisfiától. És hát így csúszik-mászik ugye a padlón, és hát ilyen sötét ruhákba van, nadrágokba általában, meg szóval ilyen fiúruhákba, akkor szoktam rá ilyen kislányosabbat adni, amikor megyünk orvoshoz vagy valahova kimozdulunk. És végül is azon kezdtem el gondolkodni, hogy az ilyen nemi identitás vagy az a, az a tudat, hogy én most kislány vagyok, az, az mikor kezd el kialakulni, tehát hogy mikor kezdjek el arra figyelni, hogy inkább szoknyába, kislányosabb, piros, rózsaszín, sárga ruhákba járjon?

Mv.: - Elsõ gyerek, ugye?

- Igen, elsõ gyerek.

Mv.: - Fiús kislány egyébként?

- Hát hogy mondjam, úgy igazából nem, nem, nem mondhatom rá, hogy fiús, hát sokat jön-megy itt a lakásba, meg nagyon erõsen fog, elég jók az izmai, tehát jó erõs gyerek. Szokták rá mondani, hogy kisfiú, mert a haja is olyan kicsit furcsán van levágva...

Mv.: - Igen.

- ...meg hát emiatt, emiatt a ruhák miatt ugye.

Mv.: - Játékokban is gondolkodik azon, hogy mikor játékot vesz neki, akkor például az lányos legyen?

- Akkor igen, igen, tehát amikor én vásárolok neki, akkor mindig próbálok olyan dolgokat, amik azért úgy lányosabbak.

Mv.: - Autót nem vesz, hanem babát vesz?

- Még nem vettem babát, de, de azt hiszem, azt fogok, igen.

Mv.: - Akkor mik a lányos csecsemõjátékok?

- Hát inkább az ilyen, ilyen pirosas-sárgás dolgok, meg az ilyen csörgõk, kis bohóc, ilyesmik.

Mv.: - Tehát színekben inkább, ugye?

- Színekben igen, igen, igen. Akkor vettünk egy ilyen rágókát, és ott van a sötétkék, meg ott van a piros, akkor inkább a pirosat fogom meg.

Mv.: - Én azt gondolom, hogy fontos, hogy egy gyereket fiúvá vagy lánnyá neveljünk, de hát múlik ez a csecsemõruhákon már?

Hódi Ágnes, gyermekpszichológus: - Nem, azon múlik, hogy ahhoz a csecsemõruhához milyen fantáziája van az anyukának.

R.: - Hódi Ágnes, gyermekpszichológus.

Hódi Ágnes, gyermekpszichológus: - Tehát, hogy amikor egy ruhát kezébe tart az a mama, akkor egy fiút lát benne vagy egy lányt, függetlenül attól, hogy az egy milyen ruhadarab. Az egész nemi identitás kérdése nagyon erõsen múlik a szülõk fantáziáin és a szülõk a gyerekhez fûzõdõ kapcsolatán, és azokon az elvárásokon - hangsúlyozom, nem tudatos elvárásokról van szó, de tudattalan elvárások mindig vannak -, amiket egy szülõ táplál. Gondolkodtam rajta, hogy vajon ez a kérdés hogyan merül fel, tehát mi a, mi lehet ebben a mamában, amit õt elbizonytalanítja, ami miatt õ nem biztos abban, hogy az a kislány, aki ott csúszik-mászik, ízig-vérig kislány, ehhez egy hosszabb beszélgetésre volna szükség, ami egész biztos, hogy a mamát is személyében egy picit jobban feltárná, vagy az õ gondolatait...

Mv.: - Arra gondol, hogy esetleg õk fiút vártak?

- Lehet ez is, lehet olyan régi történet, amit nem ismerünk a saját életébõl, mondjuk a saját nõvé válásával kapcsolatos nehézségei, a saját anyaság érzésével kapcsolatos nehézségei, számtalan oka lehet annak, vagy a saját mamájával kapcsolatos régi meg nem oldott feszültségek vagy szemrehányások, tehát nagyon messzire mehetünk a fantáziák terén az okait illetõen.

Mv.: - Hát mehetünk messzire, de szerintem mehetünk olyan közelre is, hogy amikor az ember találkozik csecsemõjével mászkálva másokkal, és azok ránéznek a gyerekre, és azt mondják, hogy kisfiú, ugye? Ha ezt nagyon sokszor hallja az ember, akkor talán úgy elgondolkodik rajta, hogy mégis látják az én kislányomat kisfiúnak, és elkezd egy picit igyekezni.

Hódi Ágnes, gyermekpszichológus: - Hát, itt ez az anyuka egyértelmûen megmondta, hogy úgy is van vágva, kicsit furcsán van vágva a haja, ez rövidesen megoldódik, mert a haj kinõ, és lehet gondolkozni azon, hogy az valahogyan máshogy legyen levágva. Tehát úgy gondolom, hogy azért a mamák megtalálják a módját annak, hogyha ez õket zavarja, akkor hangsúlyozzák a kislányukban a lányos vonásokat, és hogyha nem akarják, akkor pedig elfedjék azokat, ez mindig a szülõn is múlik. A gyerekek, kislány és kisfiú között nagyon sok különbség van viselkedés tekintetében, arckifejezések és mozgás dolgában egyaránt, ez csecsemõkutatásokkal igazolható, de a hétköznapi életben egy lelkileg, testileg jól tartott gyerek esetében ez nem feltûnõ, tehát az nem várható el egy járókelõtõl vagy egy szomszéd nénitõl, aki elõször találkozik a kisbabával, hogy rögtön erre ráismerjen, mert egyik kisbaba neki olyan, mint a másik.

Mv.: - Attól lesz ez a kislány majd kislány, hogy a mama kislánynak tekinti õt, semmi mástól?

Hódi Ágnes, gyermekpszichológus: - És, és saját magát, és hogy a mama önmagát minek tekinti. Nagyon fontos anyag a nõvé váláshoz és a férfivá váláshoz éppen annyira, hogy az a személy, aki a legfontosabb, és aki az egész világot képviseli, az ehhez a tényhez hogyan viszonyul, illetõleg a saját nemével milyen viszonyban van, mennyire van jóban vagy rosszban.

Mv.: - Akkor végül is nincs válasz a mamának arra a kérdésére, amit nagyjából úgy fogalmazott meg, hogy mikor kezdõdik a nemi identitás kialakulása, mert a fogantatáskor kezdõdik?

Hódi Ágnesn gyermekpszichológus: - Akkor kezdõdik, amikor elkezd fantáziálni egy gyerekrõl egy szülõ, egyik oldalról akkor kezdõdik. Ez az egyik válasz, a másik válasz homlokegyenest ellenkezik ezzel. Mert azt is mondhatnánk, hogy a serdülõkorban kezdõdik, ami így egyébként nem igaz, inkább azt mondanám, hogy a serdülõkor végén kell, hogy ez a dolog szilárdan rendelkezésre álljon az a tudás, hogy hova tartozom, a nemi azonosságtudat csak egy pici része annak, amire szükség van ahhoz, hogy azt mondhassuk, hogy az identitás kialakult, és szilárd, stabil. Nagyon sok más összetevõje van annak, hogy egy ember mire kijön a serdülõkorból, addigra tudja, hogy õ kicsoda, de ennek egy fontos részlete az, hogy azt egészen biztosan tudja, hogy fiú vagy lány, és hogy fiúk szerelmére vágyik, vagy lányokéra, mert többnyire ez az igazi kérdés a szülõkben. Õk azt kérdezik, hogy elég lányos-e, elég fiús-e a gyerekem, de igaziból amit szeretnének kérdezni, az, hogy tessék mondani, hogy nem lesz homoszexuális? Általában ezekben az esetekben ennek a fantáziának érdemes utána menni, mert a felnõttek generálják, õk hozzák valahonnan, és nagyon könnyen átrakják a kisgyerekbe, aki hát, ártatlanul ugyan, de ebben aztán késõbb közre is mûködik, mert a » gyerekek hajlandóak megtenni azt a szívességet nekünk, hogy a fantáziáink egy részét beváltják.

R.: - Miért van neked olasz neved?

- Anyu ilyen különleges neveket szeretett volna, az egész család ilyen, a tesómat Roxanának hívják, a másik tesómat pedig Sherezádénak, úgyhogy ilyen különleges nevünk van.

R.: - Te megkérdezted anyát, hogy miért van ilyen furcsa neved?

- Nem, nem kérdeztem.

R.: - Sose érdekelt?

- Amikor megkérdeztem, mert úgy fordult a szó, akkor azt mondta, mert nagyon tetszett neki, meg apának is.

R.: - És azt nem kérdezted, hogy a testvéreidet miért hívják ilyen furcsa néven?

- Hát én voltam a legelsõ gyerek, és anya azt mondta, hogy a többieknek is ilyen különleges nevük legyen.

R.: - Nem szokott olyan elõfordulni, hogy amikor bemutatkozol, akkor úgy megkérdezik, hogy miért van ilyen furcsa neved?

- Nem, nem.

R.: - Én vagyok az elsõ, aki megkérdezi?

- Igen, igen.

R.: - Te hogy adtál nevet a gyerekeidnek?

- A legérdekesebb a legkisebb gyermekünk névadása volt. A Vándorkórusban énekelünk mind a ketten, és egy amerikai turnén voltunk, még a gyerekrõl szó se volt, viszont volt egy lukas másfél óránk, ahol beszélgettünk, hogy mi lenne, ha mégis lenne. És hát lánynevünk az volt készen, úgyhogy azon nem nagyon gondolkodtunk, de ha fiú lenne, vajon mi lenne, és akkor ötleteltünk, és az egyik kórustársunk mondta, hogy legyen Botond. És akkor elkezdtünk játszani a gondolattal, hogy hogyan lehet ezt a nevet becézni, hogy Botocska, Ágacska, Gallyacska, mikor még nagyon picike. Aztán majd késõbb már lehet, ha rosszalkodik meg rendetlenkedik, akkor lehet Bunkócsfa, Furkósbotocska, attól függ, hogy milyen nagy cselekményt végez el, és akkor a vége az lett a dolognak, hogy megállapodtunk a Botond névben, és a gyermek Amerikában megfogant, és Botond lett.

R.: - És nem bántátok meg sosem, hogy nem Ti választottátok a gyerek nevét, hanem egy egész kollektíva?

- Nem, mert része voltunk mi is a dolognak, és hát a mi döntésünk volt, hogy végül ezt adjuk, és mi is elfogadtuk, és ez egy gyönyörû szép magyar név, és egy másik kórustagtól, amikor egyéves volt vagy másfél, akkor megkapta a Botond címû könyvecskét is, úgyhogy így nagyon kedves ez a név, szereti is.

R.: - Tudja is, hogy hogyan kapta?

- Igen, persze, tudja, ismeri a történetet.

R.: - És a többiek, merthogy van még négy másik?

- Az elsõ három, az az Utónévkönyvbõl ilyen kiválasztásos alapon, kóstolgatásos, kihúzásos, tehát több nevünk volt, és akkor mi hangzik jól a vezetéknévhez, mi a legszebb meg ilyesmi.

R.: - És akkor mik lettek ezek a nevek?

- Lett Tamás, Szimonetta és Ákos.

R.: - Hát, azért a Szimonetta nem egy mindennapi név, azt hogy sikerült választani?

- Hát, a Szimonettát azt én egybõl kiszúrtam így az Utónévkönyvben, és már ha a Tamás lány lett volna, õ is Szimonetta lett volna. Ott érdekes történet az, hogy a szülészorvos, õ azt mondta, hogy reméli, hogy fiú lesz, mert õ ezt a nevet le se tudja írni, és aztán másodszorra, amikor újra összekerültünk, és lánygyermek született, azt mondja: na, akkor most betûzd ezt a nevet, mert még akkor se barátkozott meg vele, pedig négy év eltelt a két esemény között, úgyhogy õ így lett Szimonetta. Elsõ volt Magyarországon úgy tudom, Szimonetta.

R.: - De miért tetszett neked ez a név ennyire?

- A dallama miatt azt hiszem, és a Simonnak a nõi változata, francia eredetû név, és engem a dallamossága fogott meg.

R.: - De nagyon furcsa, hogy mindegyik másik név régi szép magyar név, és egy ilyen egészen különleges francia nevet választasz az ötödiknek!

- Ezt legelsõnek választottam, legelsõ névnek, ahogy második gyerek lett a lány, az, az nem tudom, nem volt benne ilyen tudatosság.

R.: - És õ hogy barátkozott meg ezzel a névvel?

- Nagyon szereti, bár csak a becézett változatát szereti igazán, a Szimit, a Szimonettát azt mondja, hogy ezt csak akkor szoktuk mondani, ha valamiért mérgesek vagyunk, ami nem igaz, de többnyire tényleg a becézett változatát használjuk, a Szimit.

R.: - És akkor a harmadik gyerek, Ákos?

- Õ is az Utónévkönyvbõl kiválasztott név.

R.: - És aztán a negyedik egy Attila, akinek viszont az a különlegessége, hogy nem úgy van írva, ahogy...

- Így van.

R.: - ...mindenki másé.

- Így van. Atilla egy \'t\' két \'l\'-lel, mert édesapja ragaszkodott ehhez az õsi magyar változathoz. Ami azért nem ment ilyen simán, mert a szülészeti osztályon a két \'t\'-s változatot írták, és apuka gyorsan berobogott az anyakönyvi hivatalba, és átíratta. Úgyhogy Atilla nagyon büszkén hordja ezt a nevet, bár mindig probléma neki, hogy ki kell javítani, mert rendszeresen, bizonyítványban, mindenhol elírják. A mai eszemmel lehet, hogy már a lánynak is valami magyaros nevet adtam volna.

R.: - És a gyerekek?

- Én úgy érzem, hogy õk mindannyian szeretik a nevüket, s nagyon fontos, hogy egy gyerek szeresse a saját nevét, mert ezen keresztül önmagához is más a viszonya.

- Ez egy elég érdekes dolog, megfigyeltem, hogy ott alakul nagyon sok becenév, ahol a szülõk olyan nevet adnak a gyerekeknek, amihez õk maguk sem tudnak nagyon gyorsan hozzászokni. Én igyekeztem a gyerekeimnek olyan nevet választani, ami egyszerû, szép, tehát én nagyon szeretem a nevükön szólítani õket, én Gergõnek és Eszternek hívom általában. Most nyilván, minden kisgyereknek az életkorának megfelelõen kialakulnak különbözõ becenevei, s azt is megfigyeltem, hogy inkább az apák szoktak ilyen beceneveket adni a gyerekeknek, holott õk is használják a rendes nevüket is a gyerekeknek, tehát ez nem sikkad el. Úgy nagyon kicsinek azt hiszem, nagyon gyakori, hogy Manócska, Kisbabám, ezeket akár én is használom, a fiamnál nagyon sokszor szoktam mondani, na te kis Gézengúz, amikor éppen úgy viselkedik. A lányomnál ott érdekes folyamaton ment át a dolog, mert a Manócskából lett egy Mancimanó, és a végére már csak a Mancika maradt meg, olyannyira, hogy a szomszéd zöldséges egy idõ után azt hitte, hogy a kislányomnak a neve Mancika.

R.: - Ezek csak otthon használatos nevek, ezeket csak az anya és az apa engedheti meg magának?

- Igen, tulajdonképpen igen, más még nem is próbálkozott vele azt hiszem, tehát valószínûleg a gyerekeknek feltûnne azért, hogyha más is ezeken a neveken szólítanák õket, talán még a nagyszülõknek engednek meg valami hasonlót. Vagy nagyon érdekes dolog, a fiamnak van két féltestvére, és ott is kialakult két név a gyerekekre, és például a kislány, hogyha kedveskedésre volt szüksége, akkor azt mondta, hogy apu hívjál nekem Kekéskének. És akkor abba benn volt az, hogy õ most érzi, hogy ez egy melegebb megszólítás, mint a saját neve, de azt hiszem, ez is megfigyelhetõ, hogyha az ember egy kicsikét mérges a gyerekeire, akkor mindjárt a saját nevén szólítja.

- Negyedik lányunkat Katalin Enikõnek hívják, a kisebbiket pedig Mónika Imolának.

R.: - Õk az elsõ vagy a második keresztnevüket használják?

- Mind a ketten az elsõt.

R.: - S azt, hogy van Enikõ meg van Imola ott a háttérben, az jelent valamit, az meghatározó?

- Szerintem a személyiségükhöz hozzátartozik, igen, mind a kettõhöz nagyon illik a saját neve, mind a két lányhoz, bár meg kell mondjam, hogy a nagyobbikat nem Katalinnak hívjuk, hanem Katának, és bizony benne már felmerült a gondolat, hogy õ szeretné Katára változtatni.

R.: - Hány éves a lánya?

- Nyolc.

R.: - És mikor merült föl benne ez a gondolat?

- Most, most, mert beszéltünk arról, hogy lehet nevet változtatni, és õ azt gondolta, és ez így is van egyébként, hogy a Kata sokkal az egyéniség, tehát sokkal jobban illik az egyéniségéhez, mint maga a Katalin, úgyhogy ezen elgondolkodott, meg majd mondta, hogyha nagy lesz, akkor majd õ megváltoztatja.

R.: - Miért, nem mindenki Katának hívja?

- Mindenki Katának hívja, szerencsére mikor iskolába került is akkor, amikor névtáblát kellett készíteni, mi úgy készítettük a Katalinból a \'lin\'-t zárójelbe tettük, és kiemeltük a Katát, és tényleg mindenki megszokta, és Katának is szólítja, tehát ebbõl nincs probléma, de amikor hivatalosan ugye le kell írni bizonyítványba, ellenõrzõre, akkor Katalint írunk neki. Katánál ez úgy kezdõdött, hogy még a pocakomba volt, amikor terhestornára jártunk, és voltak relaxációs gyakorlatok. És a párommal mind a ketten egy ilyen relaxációs gyakorlatnál láttuk, amikor megszületik magunk elõtt, hogy egy ilyen kis fekete boglyas hajú kis nagyon eleven, kapálózó, ordító kisleányka lesz. És már az elején tudtuk, hogy nekünk a Katalin név nagyon tetszik, sõt már akkor gondoltuk, hogy Katának fogjuk hívni. Úgyhogy igazából nem is értem, hogy miért Katalinnak neveztük el, és az Enikõ pedig, nem tudom, az az én, én ötletem volt, én szerettem volna minden gyermekünknek, vagy majd még a leendõknek is két nevet adni, úgy más lesz tõle az ember, és azért találtuk az Enikõt mind a négy keresztnév megtalálható a családban, úgyhogy a nagymamák nevébõl meg nagynénik nevébõl így állt össze.

R.: - És a Mónika hogyan jött?

- A Mónika az utánam jött, hogy õszinte legyek, én tiltakoztam egy kicsit, nem szerettem volna, hogyha a lányunkat Mónikának hívják, de aztán a vezetéknév mellé azt mondta a férjem, hogy õneki ez annyira tetszik, és olyan szép, hogy adjuk ezt, és akkor, akkor viszont választottam én mellé egy második nevet Imolának, és szerintem ez így nagyon jól sikerült.

R.: - Nem féltek attól, hogy majd az óvodában, az iskolában, a világban õ lesz a századik, ezredik Kata vagy századik, ezredik Mónika?

- Szerintem egyik név sem most sláger, tehát az õ korosztályukban különleges nevek, mint Xénia meg Jennifer, meg nem tudom, tehát ezek a hasonló nevek azok, amik divatosak, azt hiszem, belõlük most nincs túl sok.

R.: - Mennyire hasonlítható össze lányaik neve a jellemükkel, mennyire találkoztak ezek össze?

- Igaz ez a mondás, tehát összetalálkozott a név meg a személyiség, mondom, pláne úgy, hogy a Katát ezután most már mindenki Katának hívja, tehát Kata a maga kis rövid hajú robbanékony természetével igazi kis Makrancos Kata, Mónika meg ezzel a lágyabb névvel, hogy Mónika Imola, õ meg teljesen ezzel a kis, teljesen hozza ezt a kislányos, göndör hajú, teljesen nõies formát.

R.: - Lányai hogyan fogadták el saját nevüket?

- Kata nagyon szereti, szerintem Mónika is szereti, illetve hát én csak Moncsának szoktam õt hívni, illetve otthon Moncsának szoktuk hívni, bár õ mostanában mondja, hogy szeretné, ha õt inkább Mónikának hívnánk, mert az a neve, úgyhogy lassan vissza kell erre szoknunk. De rajta észreveszem, hogy mondjuk, amikor játékokat játszik, akkor egy-egy különlegesebb lánynevet választ magának, úgyhogy nem elégedetlen a nevével, de azért játék közben ki szokta próbálni, hogy milyen lenne, ha õ Petra lenne vagy Laura.

R.: - Az elõbb leendõ gyermekekrõl beszélt, akik még nem születtek meg, de lehet, hogy a nevük már megszületett?

- Ötletünk már van a fiúnévre öt, ha fiú lesz, akkor Pál Dánielnek szeretnénk nevezni, a lánynak még csak az elsõ neve van meg, de biztos, hogy fogunk neki is keresni, ha lány lesz, akkor Laura lesz.