Vendég a háznál
2003. Február. 11.
Kossuth rádió, 13.05

R.: - Neked voltak gondjaid a gyerekekkel az iskolában?

- Hogyne. Rengeteg tapasztalatot gyûjtöttünk. Fiúk közül az elsõ kettõ elég nehéz. Késõn érõ típus, ahogy a tanárok szavaival éljek, szóval velük voltak nehézségek. A lány Alszi, mivel õvele nem nagyon, õ elég jól vette az akadályokat, és mégis, az érdekes jelenet õvele történt. Mert egyszer hazaírt az egyik tanára, hogy nem tudom már, mit csinált az órán a gyerek. És hogy én ezt otthon rendezzem le vele. Szerencsére, hála istennek, jó kapcsolatunk volt, ez már középiskolában történt a lányommal, és akkor megkérdeztem, hogy te, milyen tanár ez, mert valamilyen szaktanár, tehát nem sokat találkoztam vele. Írhatok-e én neki valamit az ellenõrzõbe. És akkor megbeszéltünk otthon, hogy mit írnék az ellenõrzõjébe, és akkor mondta, hogy persze, nyugodtan beleírhatom, veszi a lapot. És akkor én beírtam a tanár úrnak az ellenõrzõbe, hogy amit én itthon tudok tenni ennek a dolognak az érdekében, azt én megteszem, de úgy gondolom, hogyha õ ott valamit csinál, azt nem nekem kell rendeznem, hiszen nem nálam adódott a probléma, meg stb., stb. De ezt ilyen nagyon humoros csomagolásban. Nagy izgalommal vártuk a másnapot, mikor jön már haza, mit szól, mit. És azt mondja, hogy elolvasta a tanár úr, elõször úgy megdermedt, és utána vette az adást, és nagyon jól reagálta le. Úgyhogy nagyon jó kapcsolat alakult így ki az iskola meg köztünk, tehát nem lett belõle botrány, de ezt nem mindenkivel lehet megcsinálni. És akkor a tanár oldalát is megvilágítanám, mert én tanítottam is. És volt nekünk egy nagyon-nagyon jó igazgatónk, aki azt mondta nekünk egy nevelési értekezleten, hogy gyerekeim, magatokról állítjátok ki a szegénységi bizonyítványt akkor, amikor intõt vagy figyelmeztetõt írtok be az ellenõrzõbe. Mert az magyarul azt jelenti, hogy a gyerek ezt meg ezt csinálta, én hülye vagyok, nem tudok vele mit kezdeni, csináljanak már vele valamit otthon. És én ezt nagyon-nagyon megfogadtam, úgyhogy én nem is írogattam haza szülõknek. És azt gondolom, hogy ez így helyes.

R.: - És te, mint szülõ, hogyha valami gondot láttál a gyereknél, akkor bementél az iskolába és beszéltél a tanárral?

- Igen. Én eléggé együttmûködõ voltam a pedagógusokkal. Lehet, hogy elkövettem az elsõ 3 gyereknél azt a hibát, hogy nagyon is megértettem a pedagógust, és egy kicsit elhagytam a gyerekemet, ezt nem szabad. Ezt érzem, hogy mindig a gyerek mellé kell állni, ha igaza van, ha nem, és akkor azt itthon elrendezni, de nekem, mint egy anyatigrisnek õt védenem kell, hogy érezze, hogy mögötte van egy biztos háttér. De ennek ellenére mindig együttmûködtünk a pedagógussal, és a szülõikre ma is eljárok. Hogy miért nem tudom, mert nincs új a nap alatt. Szóval nem tudok újat mondani. Szerencsére a mostani két fiúnak, ahová még aktuális szülõi értekezletre megyek, nagyon frappáns férfi osztályfõnökük van, és abszolút röviden beszélnek, és csak lényegre törõen. Mert ilyen harmincas plénum elõtt nem lehet személyes dolgokról beszélni.

R.: - Éveken át dolgozott iskolapszichológusként. Amikor az ember úgy gondolja, hogy elsõsorban a diákokkal van kapcsolata, õk fordulnak az iskolapszichológushoz, de nyilván a tanárok és szülõk közötti konfliktusból is érzékelt sok mindent. Én úgy érzem, hogy ennek egy bizonyos fokig új szakaszában vagyunk. Érzékelt-e ebbõl valamit?

Magyar Judit, pszichológus: - Az utóbbi 10 évben a rendszerváltás után kaptak egyre nagyobb hangot a szülõk.

- Magyar Judit, pszichológus.

Magyar Judit: - Tehát, most már van lehetõségük, van joguk beleszólni abba, hogy mi történik az iskolában.

R.: - És ez jó.

Magyar Judit: - Ez nagyon jó dolog, ez természetes. Na most, ezzel nekik is meg kell tanulniuk élni, hogy ebbõl ne visszaélés legyen. A pedagógusoknak is meg kell tanulni azt, hogy igenis, a szülõ beleszólhat vagy érdeklõdhet, hogy mi történik, és nem egy ilyen hatóságként mûködik az iskola, hogy ez van, és parancsuralom van, végrehajtunk. Tehát, nyilván emiatt van az, hogy ez most élesebben rajzolódik ki, de alapvetõen szerintem a konfliktus, az lényegében régebben is megvolt, csak a szülõk inkább behúzták fülüket, farkukat és elfogadták azt, amit a tanárok, a pedagógusok mondtak.

R.: - Sokan fájlalják egyébként, hogy hangsúlyozódik az utóbbi idõben, hogy az iskola, az szolgáltatás. És ez így is van, tegyük hozzá, de ebben a pedagógusok bizonyos fokig leértékeltnek érzik magukat.

Magyar Judit: - A szolgáltatás az nem azt jelenti, hogy kiszolgáltatottnak kell lenni. A szolgáltatás, az egy nagyon profi színvonalú, magas színvonalú tevékenység, jó esetben. És akkor igenis, ha szolgáltatás, akkor a jó szolgáltatásnak ára is van, azért tegyük hozzá. És én azt gondolom, hogyha valami miatt leértékeltnek érzik magukat a pedagógusok, akkor az inkább a fizetés, ami kifejezi azt, hogy mennyit ér ez a szolgáltatás. Igen, hát azt hiszem, hogy ezt a piaci szemléletet, ezt el kéne valahogy fogadniuk a tanároknak is, hogy adok-veszek, és nekem is nyújtanom kell valamit. Meg kell kérdeznem a vevõt, hogy elégedett-e azzal, amit én nyújtok, vagy legalábbis jó, ha tudok róla valamit. Ez azt hiszem, hogy a szemléletükben talán nincs eléggé benne, vagy idegen.

R.: - Azt mondta, hogy piaci szemlélet, és ez is nagymértékben benne van a dologban, hiszen a pedagógusoknak az utóbbi idõben meg kellett barátkozniuk a szabad iskolaválasztás lehetõségével, és azzal, hogy a szülõk nagyon is élnek ezzel a lehetõséggel. Régen ugye anyuka-apuka beíratta a gyereket a sarki, a körzeti általános iskolába. Ez volt a jellemzõ. Manapság viszont a szülõ keresi az iskolát, és az iskolának, a pedagógusnak életkérdés, hogy õt találja meg.

Magyar Judit: - Ez így van.

R.: - Na most, ebben a helyzetben is bizonyos fokig szenved a tanár, mert sok esetben mégiscsak úgy érzi, hogy ahhoz, hogy anyuka-apuka odahozza az õ gyerekét, neki valami olyasmit kell szolgáltatnia, amit megvesznek.

Magyar Judit: - Meg amit talán a másik nem szolgáltat, a másik iskola, de, és akkor így kialakulhat az egymásra licitálás, és ebbõl áll elõ az, hogy már az elsõs gyerekeknél hirdetik a nyelvszakot, a nyelvtagozatot. Különbözõ plussz képzéseket a tanárórákon kívül, ami egy, hát, agyrém, ezt tudom rá mondani. És ebbe, mintha egy ilyen iszonyú ördögi körbe kerültek volna a szülõk meg a tanárok, mert a szülõk is kétségbe vannak esve, hogyha úgy érzik, hogy a gyerekük elsõ osztálytól kezdve nem kapja meg a maximális ismeretet, mert akkor nem fog tudni diplomát szerezni, mintha már ez lenne a fejükben. És a pedagógusok megpróbálnak ehhez az igényhez igazodni, de akkor a szülõk még tovább gerjesztik, és hol van ennek a vége.

R.: - Mi lenne igazából annak a kulcsa, hogy szülõ és tanár között egy õszinte viszony jöjjön létre? Hogy például õszintén merjenek egymással beszélni, mert azt gondolom, hogy ez sem jellemzõ, hogy a fogadóórákon például a szülõk õszintén feltárják, hogy nekik mi a problémájuk a gyerekkel és a pedagógus azon kívül, hogy hányasok vannak beírva a naplóba, mást is mondjon a gyerekrõl?

Magyar Judit: - Hát, akkor ezt onnan kezdeném, hogy a tanár munkáját ki minõsíti? Minõsíti az igazgató, aki jó esetben egyszer egy évben eljut az órájára, jó esetben, lehet, hogy egyáltalán nem. A gyerekek, akik tanulnak valahogy, egyik jobban, másik rosszabbul. A szülõk? Nem lehet tudni, hogy ki minõsíti a munkáját, ki jelenti az igazi visszajelzést a számára.

R.: - Hát, azt kell hinnünk, hogy mégiscsak a gyerek kell, hogy a visszajelzést jelentse a tanár számára.

Magyar Judit: - Hát, ez jó lenne igen, és nagyjából ez így is van, tehát így él a fejükben. Hogyha a gyerek jól tanul, akkor én jól dolgoztam. A konfliktus általában azok között a tanárok és szülõk között szokott elõjönni, ahol nem olyan sima az ügy, tehát nem jó tanuló a gyerek, vagy valami magatartási hiba van vele, akkor ezt úgy, hát, fölhívja a szülõk figyelmét arra, hogy itt valami nincs rendben. Leginkább intõ formájában hívja fel a figyelmet, vagy egyes formájában, amit viszont a szülõ úgy élhet meg otthon, hogy õt meg úgy minõsítik az iskolában, mint szülõt. Tehát õ emberként nem létezik, õ csak a Pistike anyukája vagy apukája, vagy a Juliskáé, és csak nem tudom, milyen Bíró anyuka, vagy Kocsis apukaként létezik. De õ teljes személyiségével nem. És akkor már.

R.: - Arról van szó, hogy itt mindenki csak egy szerepben van jelen?

Magyar Judit: - Igen.

R.: - A tanár is csak egy szerepben, a tanár szerepében van jelen, és a szülõ is csak szülõként van jelen, miközben nekik emberként lenne közük egymáshoz?

Magyar Judit: - Miközben nekik egy szinten kéne lenniük, és egyenrangú partnerként kéne együttmûködniük.

R.: - De ehhez mi kéne, hogy lehetne ezt elérni?

Magyar Judit: - Hát, ez jó kérdés.

R.: - Dolgozott valaha olyan iskolában, Judit, ahol ennek legalábbis a csírái jelen voltak?

Magyar Judit: - Hát nyilván azért az iskola hangulata is meghatározó. Én dolgoztam alapítványi iskolában is. Ott meg az volt az érzésem, hogy ott meg még inkább kiszolgáltatottak voltak a tanárok a szülõknek. Mert azt mondhatták a szülõk, hogyha én ennyi és ennyi tandíjat fizetek havonta, tehát nem az ingyenes állami oktatásban vesz részt a gyerekem, hanem fizetni kell érte, akkor én igenis megmondhatom, hogy mit tanítsanak, hogy tanítsanak, adjanak-e leckét, ne adjanak leckét. És akkor hetenként változott, hogy most éppen legyen házi feladat, vagy ne legyen.

R.: - Ezt tapasztalta?

Magyar Judit: - Igen. Igen. És hiába kerestek ott jobban a tanárok, mégsem biztos, hogy jobb a hangulatuk. Pont ezért, mert úgy érzik, hogy szakmai kompetenciájukban is megkérdõjelezik õket.

R.: - Tehát, nem arról volt szó, hogy adott esetben egy közös ügyre szervezõdött tanárok a közös ügyében hívõ szülõkkel találkoztak össze egy ilyen iskolában, azt gondolná az ember?

Magyar Judit: - Igen, ideális esetben ez van, de hát a valóság, az sosem olyan, mint az ideális elképzelés. És bizony becsúsznak ilyenek. Nem azt mondom, hogy minden szülõ visszaél ezzel a lehetõségével, meg azt sem mondom, hogy minden tanárnak meginog a szakmai kompetenciája, de nagyon nagy a veszélye.

R.: - A kompetencia szót mondta ki, és én is ezzel folytatnám, hogy vajon nem a tanárnak a bizonytalan kompetenciája az, ami szakmailag bizonytalan kompetenciája, ami tulajdonképpen ezekhez a konfliktusokhoz vezet?

Magyar Judit: - Biztos. Stabil önismerettel kéne rendelkezniük a tanároknak. Nagyon határozott öntudattal, azzal, hogy õ igenis, emberileg, szakmailag ér valamit, hogy fontos az, amit õ tud, hogy arra szükség van, hogy õ jól csinálja a dolgát. De hát ezt azért éveken, évtizedeken keresztül, amikor nem nagyon kap pozitív visszajelzést, amikor nem mondják neki azt, hogy hát ezt nagyon klasszul csináltad, ez jó volt, akkor, akkor ebbe bele lehet fásulni és el lehet veszteni valahol ezt a magabiztosságot.

R.: - Mennyit tudsz te az iskolás gyerekeidrõl? Ismered-e õket, hogy milyenek az iskolában?

- Én azt gondolom, hogy nagyon jól ismerem õket. A nagylányommal nem voltak gondok az iskolában soha, de az osztályfõnökével általános iskolában nagyon jó volt a viszonyunk. Nagyon sok mindent megbeszéltünk, de probléma nem volt, és nagyon jó a viszonyom a gyerekeimmel. Ezért azt gondolom, hogy nekem az a dolgom, hogy a gyerekeimmel jó legyen a viszonyom, és akkor ezen keresztül tudom, hogy az iskolában õk milyenek, mert õk is elmondják ezt nekem. Nyilván az õ szemszögükbõl, de nekem mégis az a lényeg, hogy õk mit mondanak.

R.: - Nem lehet, hogy másmilyen a gyerek az iskolában, mint otthon?

- Biztos, hogy másmilyen. Zártabb, ott a megfeleléssel meg kell küzdenie. Van egy értékrendszer, amit otthon megkap, ahhoz kell tartania magát. Tehát, alapjaiban nyilván nem lehet más.

R.: - Sosem érdekelt, hogy milyen a gyerek az iskolában? Nem gondoltál arra, hogy a tanárjával errõl elbeszélgetsz?

- Nem. Nem. Én azt gondolom, hogy otthon egy olyan indítást kapott, õ pontosan tudja, hogy milyen alapokon kell neki viselkednie, mihez kell tartania magát, és ez bizalom kérdése, és én nagyon megbízom a gyerekeimbe, és akkor innentõl kezdve tudom, hogy nem tehetnek olyat. Annyira nem lehetnek mások, mert kaptak egy olyan alapot, és egy olyan burokban vannak otthon, ami elkíséri õket.

R.: - Judit, iskolapszichológusként melyek voltak azok a problémák, amellyel elsõsorban magához fordultak, és kik?

Magyar Judit: - Hát, legtöbbet a tanárok olyan jellegû gonddal, hogy rossz a gyerek magatartása, valami baj van vele, rendetlen az órán, nem lehet tõle tanítani. Leggyakrabban ilyen.

R.: - Nézd már meg, mi van vele, mondták.

Magyar Judit: - Aztán ehhez társult tanulási gond, hát igen, hogy nézzem meg, hogy mi gond vele. Én ezekben az esetekben természetesen, megnéztem a gyereket, de törekedtem arra, hogy amennyiben mód volt rá, leültessem egymással beszélgetni a tanárt, a szülõt, a gyereket, és én közvetítõként voltam jelen a beszélgetésben. És döbbenetes felismerések voltak, hogy a tanárok rájöttek arra, hogy nem is tudták, hogy a szülõ mit szeretne, nem is tudták, hogy hogyan gondolkodik a gyerekérõl. A szülõnek is felismerés volt, hogy a tanár nem ellenség, hanem jó is, jót akar, csak lehet, hogy nem tudta úgy megfogalmazni, ahogy az számukra is megfelelõ lett volna.

R.: - Meséljen el egy történetet, ami emlékezetes.

Magyar Judit: - Hát, volt egy negyedikes kisfiú.

R.: - Általános iskola 4. osztálya?

Magyar Judit: - Általános iskola 4. osztálya, akivel nem is annyira magatartásproblémák voltak, inkább úgy idõnként elábrándozott, nem lehetett tudni, hogy merre jár, hogy mit akar, hogy most a szülõ akarjon-e otthon vele többet tanulni, nyüstölje-e még, vagy mit lehet vele csinálni. És igazából a tanárokon azt éreztem, hogy már kezd teli lenni a hócipõjük ezzel az egésszel. A gyerekkel is, a szülõvel is, most mit tudnak neki mondani, legszívesebben már lerázták volna az egész problémát. És akkor a kisfiúval beszélgetve valahogy arra került a szó, hogy õ miben tud jól produkálni, mi az, amit szívesen csinál, mi az, ami lelkesíti. És akkor teljesen kinyílt a gyerek, és kiderült, hogy valami ilyen szálon lehetne õt megfogni, hogy valami kellemes tevékenység, amiben õ sikeres lehet, az szárnyakat adhat neki a többihez is.

R.: - Mi volt az, amit õ szívesen csinált volna?

Magyar Judit: - Õ nagyon ügyesen biciklizett, amirõl az osztálytársai nem is tudtak, és nagyon ügyes trükköket tudott. És mikor ez kiderült, akkor megbeszéltük, hogy igen, hát akkor ezt jó lenne, hogyha a szülõ is megbecsülné benne, jó lenne, ha a tanító nénik is tudnának róla, jó lenne, ha az osztálytársak is tudnának róla. És akkor kiderült, hogy igen, akkor kedvet kapott a gyerek, és volt kedve ahhoz is, hogy tanuljon, és akkor már a tanárok vagy a tanító nénik sem úgy ítélték meg, hogy igen, hát ez egy lusta gyerek, akivel úgyis reménytelen. A szülõ sem úgy érezte, hogy egy szélmalomharcot vív az iskolával, hanem meg lehetett találni.

R.: - Pedig nem történt semmi, csak amirõl az elõbb beszéltünk, emberként jelentek meg.

Magyar Judit: - Így van.

- Én mindennap ugye viszem is õket reggel, és hozom is. Tehát napi kapcsolatba tudok kerülni a tanáraikkal, és azért az nagyon fontos. Nagyon fontos, hogy ne csak a félévenkénti egyszeri szülõi értekezleten, vagy esetlegesen fogadóórákon tájékozódjak, mert akkor már csak visszatekintünk egy idõre. De amikor mindennap látod, és ha a tanárnak például van észrevétele, vagy ne adj isten, nekem van észrevételem, és ezt konkrétan az esemény után mindjárt, esetleg meg tudjuk tárgyalni, az azt eredményezheti, hogy egy ilyen jó munkakapcsolatba kerülünk egymással.

R.: - Van arra idõ, hogy mind a 4 gyerek tanárával reggel-este találkozz, és beszélgess?

- Arra talán nincs idõ, de hogy akivel éppen konkrétan probléma van, azzal találkozzak, arra mindenféleképpen van idõ.

R.: - Szükség van arra, hogy az ember tájékozódjon a tanárnál is, hogy mi történik a gyerekével az iskolában?

- Biztos, hogy szükség van, mert a tanár egy egészen más gyereket is ismerhet, mint akit én ismerek. És nekem viszont tudni kell, hogy milyen az a gyerek is, és ezzel személyesen találkoztam, hogy a tanártól olyan értékes információkat lehet a gyerekemnek a személyiségérõl beszerezni, amire te másképpen nem is tudsz szert tenni. Például egyik lányom bent az iskolában egész másként viselkedett, és viselkedik is, mint itthon, és nagyon nagy meglepetésekkel szolgált, és nem kifejezetten pozitív meglepetésekkel. És kifejezetten a tanár segítségével sikerült õt jó irányba téríteni.

R.: - Elfogadod, amit a tanárok mondanak neked a gyerekeidrõl?

- Figyelembe veszem mindenféleképpen, mert én azért bízom a tanárokban.

R.: - Nem volt olyan, hogy a gyereknek igaza volt, amikor valami rosszallását fejezte ki a tanárokkal szemben?

- Lehet, hogy van igaza, én ezt nem vitatom, de neki kell igazodnia a tanárhoz.

R.: - Mit szólnak ahhoz a gyerekeid, hogy te a tanárok pártján állsz?

- Ez az õ helyzetüket is egyszerûsíti. Mert az sokkal nehezebb helyzetbe hozná a gyereket, ha én abszolút mellé állnék, szidnám vele együtt a tanárt, és neki akkor is be kell mennie másnap, és csak egyre jobban elmélyül benne az az ellenszenv, amit viszont én azzal, hogy próbálom a tanár álláspontját magamévá tenni, pont, talán átsegítem a gyereket azon a nehéz helyzeten, hogy õ nem tud megbékélni a tanárjával esetlegesen. Bár nagyon szerencsés helyzetben vagyunk, mert ez elenyészõen kevés.

R.: - Sosem volt olyan, hogy valamelyik tanárjával, valamelyik gyerekednek nem voltál megelégedve?

- De. A tanár is csak ember. Annak vagyok a híve, hogy azt személyesen közlöm vele.

R.: - Tehát, te odamész a tanárhoz, és õszintén elmondod neki, hogy hát tanárnõ, ezzel vagy azzal nem értek egyet, ezt vagy azt nem jól csinálta. Ezt lehet?

- Igen, de nem szemrehányó formában. A probléma szerintem ott kezdõdik, amikor ez egy ilyen érzelmi síkra terelõdik, és ez egy ilyen személyeskedõ hangvételû szülõi szemrehányásba torkollik. Annak semmi értelme. De azt elmondhatod, hogy a gyerekedet hogy megbántotta valamivel, és én azt tapasztalom, hogy ilyenkor a tanárok ezt messzemenõen tolerálják, és próbálnak javítani rajta, mivel alapvetõen jó szándékkal vannak a gyereked iránt. Tehát, azt kéne egy szülõnek megérteni, hogy a tanár nem ellenség, és még csak nem is örökös bíró, aki megítéli a gyereket, hanem egy segítõ valaki, akinek közösek velem a céljai. És ezért egy borzasztó jó dolognak tartom, ami a mi általános iskolánkban van, hogy a szülõkkel a szülõi értekezleten nem aláíratták a házirendet, hanem egy együttmûködési nyilatkozatot írattak alá. Ez a neve ennek a nyomtatványnak, amely igaz, hogy tartalmazza a házirendet, de pont ezt a közös célt helyezi középpontba.

R.: - Érdemes egyébként szülõi értekezletre járni? Van ennek valami értelme?

- Mindenféleképpen. Egyrészt, mivel én azt tapasztalom, hogy a pedagógusok erre nagyon alaposan, pontosan felkészülnek. Na most, egy szülõ tartozik annyival a pedagógusnak, még ha talán nem is annyira érdekli most az osztály átlaga és egyéb ilyen statisztikai információk, de meghallgatja. És ez fontos egy pedagógusnak, hogy lássa a szülõn az érdeklõdést. A másik pedig az, hogy tulajdonképpen kötelezõ jelleggel szinte csak ez a kontaktus van szülõ és pedagógus között. Bár ilyenkor az információk nem a mi gyerekeinkrõl szólnak, na, de egy csomó olyan dolog, ami a gyerek iskolai évével kapcsolatos támpont, ezeket eleve fel is kell írni. Tehát, ezeket valamikor meg kell tudni. És arra nem kényszeríthetjük a pedagógust, hogy nekünk külön valamikor személyesen ezeket közölje, de ettõl függetlenül én például, amire használom ezen kívül, hát hogy a többi szülõvel megismerkedj. Mert mint egységes közeget, ilyenkor látod a szülõtársakat. És hát ugye, azért nagyon fontos, hogy milyen a többi szülõ, mert jó pár éven keresztül azért ezekkel az emberekkel tartani kell a kapcsolatot.

R.: - Volt-e olyan, hogy õszinte voltál a tanárral, és ez valamilyen módon visszaütött a gyerekedre?

- Negatíve sose. Én idáig csak pozitívan, én barátsággal és szimpátiával elmondom valakinek a problémáimat. Nagyon elvetemült embernek kell, hogy legyen, hogy visszaéljen vele. Nekem nem volt ilyen személyes tapasztalatom soha.

R.: - Gondolom, téged nagyon szerethetnek a tanárok.

- Hát azt nem tudom, én nagyon szeretem õket, az biztos.

Csorba Judit, dajka: - Volt már rá precedens, hogy nagyon mérges voltam, a buszon valamiért felbosszantottak, vagy a fiam a reggeli indulásnál, de mire beértem, el is határoztam, nem is fogok beszélni, egy szót sem fogok szólni. És viszont, amikor én átveszem a fehér kis köpenykémet, betolom a reggelit, mintha egy varázsütésre, úgy valami, nem is tudom, mint egy tündérke, amikor a varázspálcával együtt varázsol, és akkor én ugyanúgy csinálok mindent. Valahogy ez jön magától.

- Csorba Judit, dajka.

Csorba Judit: - Egy szó, mint száz, a gyerekek is jó hatással vannak rám.

R.: - Csak a gyerekekkel ilyen jó kedélyû, vagy pedig a szülõkkel, a kollégákkal is az óvodában?

Csorba Judit: - Én azt gondolom, ezt talán a kollégáimat kellene megkérdezni vagy a szülõket, de én így azt mondom, hogy önkritikát gyakorolva, hogy jó. A kollégákkal is nagyon klasszul el vagyok, a szülõkkel pláne. Szoktam tréfálkozni a szülõkkel is. Persze vannak olyan szülõk, akik eléggé zárkózottak, azt én mindig tudom, hogy kivel lehet. Akkor én azzal csak úgy, ameddig. Van, akivel magázódunk, hát természetesen, akkor nyilván nem vagyunk olyan kapcsolatban, de elég sok, lehet mondani, sok-sok apukával. Például ez egy érdekes dolog, hogy a nõkkel, nálunk egyébként is az óvodában nagyon természetes dolog, hogy szinte tegezõdnek a szülõk az óvónénikkel, illetve a dadus nénikkel, de, és ez a nõkre vonatkozik, fõleg az természetes. Viszont a férfiak azért udvariasak és helyesek is, õk mindig úgy azért megadják a tiszteletet. És én ezt úgy szoktam csinálni egy pár, egy-két hónap, attól függ, hogy mennyi idõ telik el, kivel hogyan, hogy én ajánlom fel természetesen a pertut. És mindig mondom, hogy na most épp itt az idõ, hogy pertuzzunk, én vagyok az öregebb, és akkor ez mindig elég tréfásnak hangzik, és hát persze, majdnem mindig én vagyok az öregebb, idõsebb, de azért elõfordult már, hogy apuka volt idõsebb és öregebb. És akkor én azt gondolom, sõt szokták mondani, ugyebár kiscsoport, most már középsõsök a mi gyerekeink, amikor kiscsoportosok voltak, pár hónap, egy-két hónap telt el és akkor úgy mentek haza, hogy hú, ma nagyon nem tudom, honnan vettem ezt a bolondságot. Mert így utóbb én is azt gondolom, aki úgy csintalankodott, rosszalkodott, akkor azt mondtam neki, vagy a többieknek is, na azt most befalazzuk, aki rosszalkodik. És ezt, hát így most utólag már gondolkozva durvának hangzik talán, de õk nagyon vették az adást és akkor volt egy-két gyerek, ezt az óvónéni mesélte, hogy visszahallotta a szülõktõl, hogy hazament a kisgyerek, és azt mondta, hogy ma nagyon jó voltam, anya, mert nem falazott be Judit néni. És ezen én magam kacagtam, mert egy tündér pofa volt. Most már átmentem mosógépbe, a Bosh mosógépet kaptunk, és most már úgy szoktam mondani, aki rossz, gyapjúmosást 30 fokra teszem. Persze szokás szerint nem vesznek túl komolyan, tehát, illetve hát komolyan vesznek a szó olyan értelmében, mert szeretnek, de soha nem gondolnák, hogy én valóban be fogom õket rakni. Tehát nem is tudom. Aztán, azonkívül tolom be a zsúrkocsit, akkor fütyörészek, tologatom, szóval mindig vidám vagyok. És egyébként nemcsak a mi csoportunkba, hanem a mellettünk lévõ csoportba, sõt az egész folyosón, amíg én visszatérek, én vagyok a legvégsõ részén, merem állítani 125 szülõbõl 100-at, nagyszülõket, aranyosan szeretem. Mindenkivel, én azt gondolom, megtalálom a kapcsolatot. Utóbb elgondolkozva szintén, én azt gondolom, hogy nekem mindig is olyan pályát kellett volna választani, ahol emberekkel kell foglalkoznom. De hát, most ide, itt vagyok, és én azt gondolom, hogy talán még egy jó pár évig, talán így együtt is leszünk szülõkkel, gyerekekkel, kollégákkal, és jól fogjuk érezni magunkat sok-sok évig.