Vendég a háznál
2003. Február. 3.
Kossuth rádió, 13.05

- Kezdettõl fogva olyan pozitívan állítottuk föl, mint egy örömöt, hogy ezt úgy fogadja, mint egy örömöt. Szerintem fogalma sem volt, hogy mi az, hogy kistestvére. Õ volt, aki mindenkinek elmondta, hogy kistestvérkét várunk, és akkor ennek nagyon örült, mert látta, hogy mindenki viszont örül. Szerintem így fogta fel, és akkor úgy kezdtünk vele beszélni, hogy majd te fogod megtanítani játszani, te fogod megtanítani beszélni, járni és akkor ennek úgy örült, hogy akkor most õ lesz a nagyobb, és õ fogja tanítani. A legvégén volt egy kis probléma, amikor elkezdtem neki mesélni, hogy anya majd bemegy a kórházba, és a testvérkét majd hazahozzuk. De akkor õ is be akart jönni a kórházba, hogy õ félni fog egyedül, és hogy õt ne hagyjam itt egyedül. Elõször sírás, egy félórás sírás következett a beszámoló után, és utána minden nap elismételtem ezt neki. És aztán megbarátkozott a gondolattal, és amikor eljött az idõ, hogy erre sor került, és természetesen úgy alakult, ahogy nem szerettem volna, hogy hirtelen kellett, és barátaink jöttek el vigyázni rá, és reggel úgy ébredt, hogy nem volt senki, csak a barátok, és én nagyon aggódtam a kórházban. Szerettem volna hazajönni, kimenekülni onnan a szülõszobáról, hogy csak köszöntsem Tázit, és megmondjam neki személyesen, hogy én kórházban vagyok, és hogy most jön a testvérke, nem tehettem meg. De utána újságolták nekünk telefonon, hogy hát nem is merték neki megmondani reggel, mikor fölébredt, hogy hát hol vagyunk. De aztán csak megkérdezte, hogy anyáék hol vannak? És mondták, hogy hát kórházban vannak, nagy nehezen megmondták neki, és felcsillant a szeme, kész. Kitárta a két kezét, és mondta, hogy hát akkor születik a testvérke. És akkor ezt úgy elmesélték nekem telefonon, mikor bent voltunk a szülõszobán, és attól kezdve megnyugodtam. És aztán nagy örömmel fogadta. Õk jöttek értem a kórházba, és hazahozta a testvérkét. Azt nem akartam, hogy õ elutazzon, és visszaérkezik, és valaki elfoglalja az õ birodalmát, hanem úgy csináltuk, hogy õk hoztak haza a kórházból.

R.: - És amikor már itt volt a kistestvér, akkor az már egy másik tény, akkor már nem a pocakban van, hanem itt van egy kis lény, aki néha sír, akit meg kell etetni, akivel foglalkozni kell, ezt hogyan viselte a nagyobb lány?

- Nagyon örült, hogy nincs már pocakom, és odabújhat hozzám, és most már föl tudom emelni, az elsõdleges szempont neki ez volt. Örült a testvérkének, olyan nagyon nem volt vele elkeveredve, örült, hogy van, akkor persze szoptatni kellett, akkor próbálkozott, mondta is többször, hogy inkább ne szoptassak, inkább vele foglalkozzak. De nem szerette, mikor sírt. Tehát hogyha sírt, akkor õ is nyûgös volt, mondta, hogy nem szereti ezt a nagy hangot, így mondta, de látta, hogy amikor megszoptatom, akkor csöndben van. És akkor elfogadta. Most már három hónapos a kicsi, most már nincs semmi probléma, természetesen vannak ilyen apró, én nem tudom, hogy tudatos-e, vagy tudat alatti próbálkozások, hogy amikor szoptatok, akkor mindig valami olyasmit csinál, amihez segítség kell. Tehát, nem tudja megvárni azt a negyed órát, hogy befejezze, neki biztos, hogy akkor valahogy úgy elesik, hogy akkor fel kell segítsem. Vagy például elmegy pisilni, állandóan el tudja látni magát, amikor szoptatok, akkor nem tudja felhúzni még a bugyiját sem, akkor segítenem kell, szóval, hogy ezt tudatosan csinálja-e, vagy nem, de én inkább ebbõl nem csinálok problémát. Egyszer így oldom meg, egyszer úgy oldom meg, de nem próbálom neki mutatni, hogy ezt õ most csinálja, mert lehet, hogy észre se veszi.

R.: - És benned megnyugodtak-e ezek a kedélyek vagy kérdések, hogy hogyan lesz neked majd két gyereked, és hogy fogsz a kettõvel ugyanúgy bánni?

- Teljesen, teljesen természetes ez a folyamat. Úgy örülök, hogy babázhatok ismét, van egy kis társam, és – a most már 3 éves Anasztázia -, õvele már rendesen lehet beszélgetni, szóval nincs ebbõl semmi probléma. Nem, amitõl féltem, hogy majd nem szeretem a kicsit úgy, tehát nem leszünk vele úgy elkeveredve. Hát tény, hogy nem készül róla olyan sok fotó, mint az elsõrõl, de attól ugyanolyan is a családnak. Most abszolút, teljes, száz százalékos tagja a családnak õ is.

- Röviden elmondom, hogy mi az én problémám, illetve, hogy egyáltalán mi a háttér. Én egy negyven éves anyuka vagyok, óvónõ a végzettségem és négy gyerekem van. Van egy 17 éves nagylányom, egy 15 éves, aztán tíz évre rá lett az a kisfiú, akirõl tulajdonképpen szó van, harmadikként, õ most 5 éves volt, és jött egy picike még utána, õ 15 hónapos. A tanulmányaimból úgy tudom, hogy az utolsó elõtti gyerek, az mindig egy kicsit jobban megsínyli a kistestvért. Azt szokták mondani, hogy az, aki egy kicsit veszélyeztetettebb, vagy érzékenyebb. Hát, nálunk is ez úgy jött be, hogy tulajdonképpen nincs testvérféltékenység a kicsire, látszólag. Természetesen én mindig kifigyelem, hogyha nem vagyunk ott, akkor azért néha gyötri a picit, vidd innen. De én ezt tolerálom is, és én abban a pillanatban elviszem. Meg ha egy darabig kicsit sokat vannak együtt, akkor úgy elkülönítem õket. Nagyon érdekes dolgot tapasztaltam nála, tulajdonképpen nem is a féltékenység, ami engem idegesít, hanem rossz szokása volt, az orrát piszkálta. És az orrpiszkálás, az hát, rájöttem, hogy hát azért van, mert száraz a bõre, kezeltem, úgy nagyjából elmúlt. De szokták mondani, hogy egy rossz szokásnak mindig még rosszabb a következménye, jött egy ilyen körömrágás féleség. Aztán utána arról is leszokott, és most egy borzalmas dolog van, a bõr rágás. Az ujjai végén a bõrt rágja. És már odáig fajult a dolog, hogy véresre rágja úgy, hogy be kell kötöznöm. Na most, Bálintról annyit, hogy tüneményes kisbaba volt mindig, egy ajándéknak vettük, és nagyon komolyan vettük az õ megérkezését. A két nagylány is nagyon örült neki, ugye, mindenki óvta, védte, de én azt hiszem, hogy okosan szerettük. Az elsõ törés akkor történt, hogy amikor én terhes lettem, akkor õ már nagyobbacska volt, csak nagyon összenõttünk mi az alatt a három év alatt, míg együtt voltunk, és testileg is nagyon szerette, hogy ringatom, mesélek neki, verset mondok, énekelek, és ha bármi problémája volt, rögtön ölbe vettem. De nem tudtam felvenni, ahogy nõtt a pocakom. És õt ez érzékenyen érintette. És ugye nehezen tudtunk odabújni, akkor megbeszéltük, hogy jön majd a kistestvér, és most azért van nagy pocakom, mert õ benne van, el is neveztük Gergõnek, és együtt vártuk, és nagy öröm volt, meg minden. És aztán utána visszatértünk ezekhez a testi megnyilvánulásokhoz úgy, hogy azóta is felveszem, ugyanúgy ringatom, ugyanúgy este mesélek neki. Ha kell, egymásra nézünk a férjemmel, és akkor õ elvonul a kicsivel, és én együtt maradok vele, és játszunk. Most a középsõ kislánnyal, aki éppen ebben a pillanatban ért haza, õvele fasírtban vannak. Amúgy is kiválasztották egymást, tehát a nagyobbik a Bálintkával volt, vagy szóval, úgy szeretik egymást nagyon, szívesen tanítja, nagyon szót fogad neki, istenként néz föl rá. Ellenben a húgát nem igazán, szóval nem igazán jönnek ki. És hát, annyi konfliktusa van ennek a szegény kisgyereknek a nõvérével, tehát evvel a kisebbik nõvérkéjével is. És gondolom, hogy ez is közrejátszik, de én nem vagyok annak a híve, hogy pszichológushoz forduljunk. Én is valamennyire jártas vagyok a dolgokban. Az lenne az én kérdésem igazán, hogy én mit tehetek még? Most olyan érdekes dolog volt, hogy a nagy lányok sem voltak különösképpen könnyû esetek, fõleg a legelsõ eléggé nehéz volt, korán jött a kistestvér, nehezen élte meg. Én akkoriban még, fizikailag volt nekem ez nagyon nehéz dolog, és nem tudtam talán úgy kezelni, mint ahogy ma. Nagyon kiszipolyozott. Õ éjjel-nappal nem aludt, és hát, én hullafáradt voltam. De korán jött a kistestvér, és ez a féltékenység azóta is megvan. De most már azért így tinédzsernek kezdenek összenõni, és nincs az a görcsös féltékenység a nagyban, mert kitoltuk úgy, hogy a kisebbik késõbb ment iskolába, tehát két iskolaév van köztük, hiába tizenhat hónap a korkülönbség, de azért úgy õ a nagyobb, a másik meg a kisebb. Megpróbáltunk mindent úgy, hogy ne legyen semmi gond, de ez a nõvérével való konfliktus, meg a kisbaba is, tehát nem lehet, hogy nem tudja, hogy hova tenni magát. Akkor van még ilyen néhány dolog, például, hogy õ még cumisüvegbõl issza a kakaót. Akkor meg, ilyen van, hogy éjjel még néha bepisil. Most ebbõl sem csináltam soha ügyet, sok mindennel küzd ez a kisgyermek. Ez a harmadik óvodai csoport, ahova jár, mert fiatalon került, az elsõ csoportból került a másik csoportba, a kortársai közé, tehát volt kétszer két óvó néni. Most pedig egy új óvodába kellett, hogy kerüljön, mert az õ óvodája megszûnt, de nagyon szeret óvodába járni, és nagyon jól érzi magát valóban, szóval nem, én meggyõzõdtem róla, hogy nagyon jól érzi magát, szeret is járni. Tehát azt gondolom, hogy ott nincs probléma.

R.: - Négy gyereke van ennek az édesanyának, vagy kétszer kettõ? Mintha nagyon távol lennének egymástól életkorilag?

- Hát, ez a kétszer kettõ valószínû, mert két nõnemû van, és aztán két fiú nemû van.

- Sallai János, pszichológus.

S.J.: - És a mi emberkénk, az utolsó elõtti a sorban, amirõl ugye szoktak elmélkedni, hogy ez a legnehezebb helyzet, ott háromból, a középsõ négybõl már, négybõl annyira, nem annyira, ott középen is vannak egy-ketten, tehát ebbõl nem következne. De azért a testvér probléma, az mindenképp emlegetendõ, mert azt az anyuka szépen elmondta, látszik, hogy valamit tanult a dolgokból, tanulságok megvannak, hogy hát, ez egy korábban babusgatott gyerek volt, legkisebb gyerek volt, egy szem fiú volt, két nõvérrel, tehát kiváló helyzete volt. Nos, ebbõl azért, akárhogy nézzük, ez az újabb gyerek, az kizökkentette. Most elég kritikus korban, 3 éves kor körül egy testvér születését, hát, nem lehet mindig megrendelni, de ez nem az, az egy nehéz korszak, amikor …

R.: - …dackorszak.

S.J.: - …dackorszak, én csinálom, és ebbe belejön egy gyerek, és akkor nekem alkalmazkodni kell. Majd lehet, hogy késõbb persze örülni fog, de most neki egy veszteség az egész dolog. De most még egy gond van, ha a kicsivel az anyuka otthon van, másfél éves körülivel, akkor engem miért küldenek óvodába? Én elképzelem magam az 5 éves helyébe, akkor bizony azt mondanám, hát, azt jobban szeretik kérem, annak bezzeg otthon, mit csinál egész nap, anyukával van, míg én senyvedek abban a nyavalyás óvodában. Szóval, neki ez, akkor ez egy dráma.

R.: - Igen, én elhiszem a mamának, hogy jól érzi magát, de ugye, ha õ 5 éves, 15 hónapos a pici, akkor nagyjából egybeesett az õ óvodába menetele és a kicsinek a születése, amikor igen, ahogy mondja, õt kidobták otthonról.

S.J.: - Igen. A felnõtt is elképzelheti, valami megszokott jó helyrõl kifüstölik, különbözõ racionálisnak tûnõ magyarázattal. Valószínû, mi is tudnánk ugyanezeket produkálni.

R.: - És vajon a nõvérével, a hozzá korban közelálló, bár a tíz évvel idõsebb nõvérével miért lehet ilyen nagyon kellemetlen kapcsolatban?

S.J.: - Érdekes módon láttam olyat, hogy tíz év után születik a következõ, és a 10 éves már túl van ezen a féltékenysége. Nem azért, ha finomított változatban is, azért annak is, egy dráma, hogy kiesett a pikszisbõl, és fõleg azért elképzelem azt a 15 éves lányt, amikor, akkor még ezt a mi 5 éves fiúnkat anyuka, ahogy babusgatja, akkor meg õ szenvedhetett, hogy ott az orra elõtt, és a tetejében fiú gyerek is. Most nem tudom a családban, hogy mekkora varázs, hogy na végre, fiúnk van. Ez a na végre, fiúnk van, azt jelenti a lányoknak, hogy és mi akkor másodosztályú pótgyerekek vagyunk? Szóval, rossz az optikája. Még valamit. Sok testvér között, az a megfigyelésem, hogy az egymás mellett élõk szoktak harcolni.

R.: - Tényleg?

S.J.: - Igen.

R.: - Van erre tapasztalata, mert négy gyereke van ugyancsak.

S.J.: - Igen, a páratlanok, azok jóban lehetnek, egyes, hármas, kettes, négyes. De az egymás mellett lévõknél nagyobb a veszély a súrlódás, tehát az tulajdonképpen a konkurencia igazából.

R.: - Mintha egyetlenként élnék meg az új testvér születését, és olyan módon féltékenyek.

S.J.: - Igen, szóval ilyen elõfordul, és persze kivel csatázzon, ki van mellette? A 15 éves. A másfél évessel még nem igazán lehet csatázni, õ incifinci, meg anyuka úgy is megvédi. Magyarul, az összes ilyen konfliktusát, ezt rávetíti a 15 éves lányra, akivel nyilván lehet harcolni, mert az is gyerek, a szülõvel kockázatosabb nekimenni, és kifejezni a dolgait. De nem is tudom, meg tudja-e fogalmazni az 5 éves gyerek, hogy neki mi van. Bár a bánatát kérdeznék, hogy tulajdonképpen szomorú vagy, vagy mi van veled? Tehát, lehetne hagyni beszélni. Mert azért ezt le kell szögezni, ez a gyerek bajban van.

R.: - Bajban van, igen.

S.J.: - Tehát, ezt nagy betûvel kellett írni, méghozzá nagy bajban, mert tüneteket, többet sorolt anyuka, és az egyik eltûnik, jön egy másik, tehát magyarul, a tüneteket hiába szüntetem meg, az alapkérdés valahol szerintem, az elfogadás-szereplés körül bolyonganék én tehát, ebben az egész családban.

R.: - Bár én azt hiszem, hogy a tünetek különbözõnek látszanak, de egyben azonosak, mindegyikben maga ellen fordul a gyerek. Az orrpiszkálással is tulajdonképpen sebet okozott, fájdalmat okozott magának a körömrágással, és most ezzel az ujjbõr tépéssel ugyancsak. És ez talán megerõsíti azt, amit mondott, hogyha maga ellen fordul, akkor talán nem mer a mama ellen lázadni?

S.J.: - Igen. Igen. Önmaga elleni agresszió, tehát levezeti ezáltal. Igaz, hogy ezzel õ maga rosszul jár, de viszont megússza azt, hogy neki a szülõt kellene esetleg, hát, nyílt agresszió, hozzávág valamit, vagy belerúg, stb.

R.: - Jobb lenne, hogy kifele fordítaná az agresszióját, a dühét, a bánatát?

S.J.: - Hogyha valami szocializált formában, tehát kibeszélhetné, 5 éves már, akár firkarajzban tudna, rajzolja le a családot, valamit, hogy kire haragszik, húzza át. Szoktak odáig megmondani, hogy tegyenek ilyen pofozható, ilyen bõrlabdát, és az, menjen neki, rúgjon bele, tehát hogy ne befele, mert az neki árt, attól beteg lesz, dolgozza föl, és ez kivezeti a dolgokat. De én azért a beszélgetésnek jeles híve vagyok, szóval, azt már mintha kezdték volna, hogy legyen idõ, amikor csak vele foglalkoznak.

R.: - Mondja a mama, hogy a kicsit rábízza a papára, hogy vele lehessen.

S.J.: - Igen, igen. Én a csere szavatos szülõknek vagyok a híve, szóval, az azt jelenti, hogy mind a két szülõ egyenértékû legyen, tehát ne legyen igazibb szülõ azzal, a másik még ott van. Mindegy melyik szülõ, csak az egyik ott legyen. Tehát mindegy, melyik foglalkozik velem, de az foglalkozzon velem.

R.: - Tehát nem biztos, hogy a Bálintnak, a kisfiúnak az édesanyára van elsõrendûen szüksége?

S.J.: - Az se biztos. Errõl nem tudunk semmit, hogy a papa ifjúi szerepében, mert fiúgyerekrõl van szó, végül is, és apjukról fog a fiú példát venni, tehát ez se tudjuk, hogy apa milyen szerepet játszik ebben. Mert apukával rendszeresen eljár, most barkácsolunk, most biciklizünk, most focizunk, valamit csinálnak, akkor lehet, hogy a törõdésnek már jeles formája van, ugye, a férfi front, azt lehet hangsúlyozni egyébként a nemi azonossághoz. Lehet, hogy ez sokat segítene, neki meg egy támasz jönne, egy tekintély személy, egy férfiú ember. Csakhogy, te vagy fiam a legnagyobb férfi otthon. Tehát, ezt a vonalat is lehet hangsúlyozni. Négyes testvérben õ a legöregebb férfiú. Úgy érzi, hogy õ fontos ember, õt szeretik, rá számítanak, õ értékes figura. És ezt mind a két fiúnak elõ kell adni.

R.: - Én gondolom, hogy egy ilyen nagycsaládban négy gyerek állandóan változik, hogy éppen melyik van bajban, és akkor a szülõ ugye, ösztönösen is a mellé a gyerek mellé áll. Szabad ezt megtenni, nem haragszik meg ezért a többi gyerek?

S.J.: - Az egész testvérkérdés a szülõknek a bûvészmutatványa, a testvérek ölik egymást. Nekem mindig az jön be, hogy a szülõkkel van baj, akik valamit, vagy túl kedvelték, vagy szóval, valami nem jól van leosztva a gyerekek megélésében. Tehát, nem a szülõ rossz szándékáról van szó, de úgy látják, hogy itt valami nincs igazság, az közelebb áll, legalábbis ezt nehéz tanácsba adni, hogy hogyan lehet úgy, hogy mindegyik úgy érezze, hogy engem szeretnek legjobban.

R.: - Hogy õ az egyetlen.

S.J.: - De tudjuk, hogy azért egyformán szeretnék. Tehát, ezt a kettõt egyszerre megcsinálni, hát, ezt elmondani könnyebb, mint megcsinálni. Nem tudom. Nálunk talán valami jól alakult, szóval, végül is, a négy egész jól elmuzsikál, és ha volt valamelyik bajban, akkor azt elviselték, hogy most már persze azzal kell foglalkozni, ezzel mi nem leszünk kevesebbek, nem hanyagolnak el, de hát értelemszerû, most ezzel foglalkozunk. Ez egy õrületes játék, nem lehet megúszni. És még valami, a szeretésnél is, hát azt ki kell fejezni. Lehet, hogy egyik a simogatást szereti, a másik meg, mit tudom én, hogy ölbe veszik, harmadik, hogy beszélgetnek vele, hát, aszerint kell közölni vele, hogy én szeretlek, ami õ vevõ arra, és a dolog megint mûködni fog. Tehát, a fontosság érzését kéne hangsúlyozni annak a gyereknek, te nem a tömegben egy vagy ottan, meg egyebek, hanem számítunk. Mondom, én otthon tartanám a gyereket, nem tudom, miért kell elvinni. És még valami, ami feltûnt, az anyukának idõnként vannak valami érdekes pedagógiai nézetei. Mint tudjuk, az utolsó elõtti gyerek a négybõl problémás. Most hallottam elõször, ennek egy baja van, hogy én errõl meg vagyok gyõzõdve, mint szülõ, félõ, hogy úgy kezdek viselkedni, bánni vele, hogy ez be is fog következni.

R.: - Ezek önbeteljesítõ jóslatok.

S.J.: - Így van, önmagát beteljesítõ jóslat címmel, így szokták mondani, tehát, amit én elvárok, hogy legyen, azt valahogy ki is provokálom, és az is lesz. És utána csodálkozom, hogy hogyan került, hát, miért van ez így? Illetve, hát, én megmondtam elõre.

- Marci volt az elsõ gyerek, aki elõször született, egyke volt sokáig.

- Sokáig, mert két évig. Majdnem két évig, és hát persze nehezen viselte, amikor testvére született, de ugyanakkor meg jól eljátszott, mert beült hozzá járókába, már nagyobb létére is, akkor ott elfoglalta a testvérét. Viszont a testvére már születése óta állandóan õt cukkolta. Például, még alig tudott menni, sõt mászott, és amikor Marci így szalagjával cumizott, akkor odacsúszott hozzá, félálmában, mármint hogy Marci volt félálmában, kihúzta a szalagot a kezébõl, és amikor Marci felébredt ordítva, hogy elvették a szalagját, akkor így meglebegtette a szeme elõtt.

R.: - És ez az incselkedés még ma is fennáll közöttük?

- Ez igen, ez szóval, ez születésüktõl kezdve szerintem berögzõdött, és ez már így is marad, akármit csinálok. Állandó vetélytársak egymásnak, de ugyanakkor a nagyobb a kicsi felett már apáskodik. Tehát, ott nincs ilyen presztízsveszély. A Berci a legkisebb, és Boldizsár a középsõ. Marci meg a legnagyobb.

R.: - Hát, akkor a középsõ kisfiú is már ugyanúgy apáskodik a kicsi fölött, mint a legnagyobb.

- Így van. Így van. És ugyanazokat a módszereket használja, mint a legnagyobb, olyan szigorúan rászól, meg rá is csap a kezére néha úgy, hogy ezt elég nehéz féken tartani. Ezzel többet ártanak, mint használnak, pedig én azon az elven indultam neki a gyereknevelésnek, hogy nem nekik szültem a gyereket, hanem nekem kell fölnevelni, tehát igyekeztem megkímélni ettõl a tehertõl õket, hogy nem mehetsz le, kisfiam, mert vigyáznod kell a testvéredre, szóval, azért a lehetõségekhez képest igyekeztem ezt szem elõtt tartani, de hát most sajnos, kényszerhelyzetben vagyok. Kénytelenek ebben segíteni nekem, hogy egymásra felügyelnek, és nevelgetik egymást.

R.: - És a legkisebb, akit mindenki nevel, hogy viseli ezt a helyzetet?

- Miután már születése óta ezt a helyzetet éli meg, úgyhogy õ nagyon fel van vértezve erre, rendkívül erõszakos, és szembeszáll a nagyokkal, egyenrangú félnek tekinti magát. Ez például megnyilvánul abban, amikor kisebb korában szaladt be a szobába, és mondta, hogy kisfiúk, ti ketten, idejössz rendet rakni.

R.: - Hogy tudtad megoldani most, hogy egyedül neveled õket, hogy idõnként egyedül legyél, hol egyikkel, hol másikkal, mert gondolom azért vágynak arra a gyerekek, és hát a legnagyobb, az még kipróbálhatta, hogy milyen egykének lenni.

- Olyankor tudok egyedül lenni, amikor a férjem elviszi õket láthatásra, minden második hétvégén, mindegyik végül is kipróbálta, hogy mondta az apukájuknak, hogy hát most õ inkább itthon marad. És akkor kipróbálták ezt az egykeséget.

R.: - Hogy látod, hogy a három fiú közül melyiket viselte meg legjobban ez a kialakult helyzet?

- Leginkább a kicsit, meg a legnagyobbat. A kicsit talán azért, mert õ nem részesült, mert rövid ideig részesült abban a nyugalomban, amit egy biztonságos család nyújthat neki. Ez például abban látszik, hogy nyugtalan, nem találja a helyét, nem tudja elhatározni, hogy mivel játsszon, figyelme is nehezen leköthetõ, szélsõséges. Tehát egyszer vidám, nagyon vidám, egyszer meg szomorú. Akkor a nagyobbnál …

R.: - …nagycsoportos õ most, vagy középzõs?

- Hát, nagycsoportos, majd most kezdjük szeptembertõl az iskolát, úgyhogy már elõre félek, hogy kicsit sok lesz a munka is, akkor Berci kezdi az elsõ osztályt, én meg akkor leszek harmadikos a fõiskolán.

R.: - Mit tanulsz?

- Szociálpedagógus szakra járok. Úgyhogy, hát igen, hát, az indíttatás egybevág, ugyanis úgy éreztem, hogyha már én ezt megtapasztaltam, és végül is úgy, ahogy sikerrel kikerültem belõle, én szívesen átadnám ezt másoknak, ezt a tapasztalatot, és úgy tudok másokon segíteni, hogyha ezt tényleg, ehhez tényleg megkapom a szakértõi hátteret.

R.: - És a nagyfiadon mit látsz?

- Feszült és ideges, nagyon-nagy szüksége lenne egy férfi példára. Szerencsénk van, mert a gimnáziumban, ahova jár, egy férfi az osztályfõnöke, akivel nagyon szeretik egymást, és hát tulajdonképpen kiegészíti neki az apa példát, mert azért nem veszítette el teljesen, tehát van neki, mert a láthatáson azért találkoznak, de hát mégis jobb lenne, hogyha ez családi környezetben lenne.