Vendég a háznál
2003. Január. 31.
Kossuth rádió, 13.05

R.: - Mi köze van a dajkaképzéshez egy konyhai dolgozónak?

Verczeg Gézáné: - Ez azért jó nekem, mert most is bejárunk csoportba dolgozni, ha hiányoznak a dajkák, akkor mi is besegítünk a csoportba reggeliztetésnél, öltöztetésnél, sok mindent. Eleve nagyon szép dolog gyerekekkel foglalkozni, nagyon édesek ezek a picurkák.

R.: - Mit tud egy dajkaképzõ tanítani egy nagymamának, mi újat tud mondani egy ilyen tanfolyam?

Verczeg Gézáné: - Elsõsorban nekem ez azért is tetszik, mert egy új közösségbe csöppentem bele, ebben a korban már keresi az ember az olyan emberek társaságát, ahol jól érzem magam, itt nagyon vidáman telik ez a tanítás, mind, mindnyájan jól érezzük itt magunkat. Nekem is van egy hároméves kis unokám, aki velem jön-megy az óvodába, és hát megpróbálom õt most már szakszerûbben vizsgálni, hogy mindent jól csináltam-e, ezt megtanuljuk a tanár úrtól.

R.: - Amit idáig ösztönösen, anyaként és nagymamaként csináltál, most ennek utánagondolsz, hogy vajon szakszerû volt-e?

Verczeg Gézáné: - Igen, amit eddig ösztönösen, azt most megpróbálom a mostani tanulmányaimmal összeegyeztetni, és visszagondolok, hogy hú, ezt most a fiatal szülõk így csinálják, vagy én csináltam akkor rosszul, vagy most, amit tanultam, hát megpróbálom hasznosítani.

R.: - Mi az, amire nem gondoltál?

Verczeg Gézáné: - Én például nagyon érdekesnek tartom a pszichológiát, sokat beszélünk a gyermeklélektanról, ami magában nagyon érdekes dolog, és ilyen mélyen ezt otthon, gyakorlatban csak felületesen tudtam az unokámon gyakorolni. Ez a dajkaképzõ tulajdonképpen egy szakmát is nyújt nekem, amivel hát talán még a fizetésem is emelkedik, és a nyugdíjam is kicsivel több lesz, vagyis hát a besorolásom nyugdíjaztatáskor.

- Esztrenno Horváth Attiláné vagyok. Én a dajkaképzõt azért kezdtem, mert mindig is szerettem volna gyerekek közt lenni, tehát én azt remélem, hogy talán én is gyerekekkel foglalkozhatom, ha nem kerülök be óvodába, akkor otthon is vállalnám nagyon szívesen.

R.: - Vállalnál otthon gyerekek nevelését, õrzését?

Esztrenno Horváth Attiláné: - Igen, igen, mert õk a leghálásabbak, mert hogyha én a szeretetemet átadom, akkor vissza is kapom, mert felnõtteknél ez nem így van, mert azért mások a felnõttek, mint a gyerekek. Nagyon sok szülõ visszamenne dolgozni, és nem tudja hová tenni a gyermekét, s mivel én szeretem a kicsiket, ezért otthon, ha engedik, akkor vállalkozásba, mert ez a dajkaképzõ arra is szakképzettséget ad.

R.: - ...településeken nincs bölcsõde.

Esztrenno Horváth Attiláné: - Nagyon sok anyukától hallani ezt, hogy biztos helyen szeretné tudni addig a gyermekét, míg õ dolgozik.

- Szabó Lászlóné vagyok, Piroska.

R.: - Hány gyereked van?

Szabó Lászlóné: - Kettõ, két fiam van, a nagyobbik tizennégy, a kicsi meg tizenkettõ.

R.: - Mit tudsz megtanulni itt, amit õrajtuk keresztül még tizennégy év alatt nem tanultál meg?

Szabó Lászlóné: - Én úgy, az enyémeknél egy kicsit úgy elsiklottam egy csomó dolog fölött, mert, merhogy, nem igazán értem rá, ugye én is bejártam dolgozni, és, és kevés idõm maradt a gyerekekre, és hát most, most teljesen új megint ilyen picikkel foglalkozni.

R.: - Mi az, amit, amit nem rossz szándékból, csak, mert nem volt rá idõd, a saját gyerekeiddel nem tudtál megtapasztalni?

Szabó Lászlóné: - Türelmesebb vagyok ezekkel a gyerekekkel, sokkal könnyebben megbocsátja nekik az ember, mint, mert azért a saját gyerekei, az mégiscsak érzelmileg másképp kötõdik az ember hozzájuk.

R.: - Betti, tudtommal neked négy gyereked van.

- Igen, négy gyerekem van.

R.: - A négy gyerek azért nem mindig jó, szülõi hangsúllyal mondanám: tudnak rosszalkodni. Na most, amikor ez a nagyon sok gyerek, más gyereke elkezd rosszalkodni ott az óvodába, akkor mit csinálsz?

Betti: - Hát, ezen az iskolán azért elég sok mindent meg lehetett tanulni. Hogy könnyen rámondjuk a gyerekre, hogy rossz, de e mögött a rosszaság mögött például pszichésen mennyi minden húzódik, amit az ember, én is négyet felneveltem, de most gondolok rá, hogy akkor én nem vettem ezt észre, és ez én nekem most nagyon sokat segített, mert mondjuk a negyedik gyerekem tizenegy éves, de õnála is már tudok belevinni a nevelésébe olyan dolgokat, amit itt megtanultam.

R.: - Például?

Betti: - Hát, például, mondjuk az iskolai verekedés, mert eléggé verekedõs gyerek. Na most, én itt ugye rájöttem, hogy azért otthon õneki jobban ki kell bontakozni, tehát többet kell vele úgy foglalkozni, mint ahogy én azt gondoltam, hogy én nagyon sokat foglalkozom, de most itt rájöttem, hogy mégsem igazából.

- Egy ilyen magatartásbeli zavarral kapcsolatban szeretnék érdeklõdni, kisfiam most kétéves lesz jövõ héten, járunk játszóházba, de hát irigy, ez az egyik problémám, de a többi gyereknél ezt nem tapasztalom, hogy ennyire irigy lenne, és hogyha valami nem úgy van, ahogy õ szeretné, akkor teljesen kitör belõle egy hiszti, és hát szinte kezelhetetlen azokban a pillanatokban. És hát olyan húsz gyerek jár körülbelül ebbe a kis közösségbe, és egyiknél se tapasztaltam, hogy ennyire problémás lenne, tehát nem, majdnem minden alkalommal ez elõfordul, de az az igazság, hogy szinte már kerülöm az ilyen konfliktushelyzeteket, hogy nehogy megint probléma legyen ...

Mv.: - Igen.

-...tehát, nem merem úgy odaengedni a gyerekek közé úgy, hogy mondjuk három-négy gyerekkel együtt játszik, mert tudom, hogy egy tíz perc múlva biztos, hogy valami konfliktushelyzet lesz.

Mv.: - Mióta járnak a játszóházba?

- Hát, egyéves kora óta.

Mv.: - És kezdettõl fogva fennáll ez a probléma?

- Mindig, én szerintem õ mindig ilyen volt, igen.

Mv.: - Mindig ilyen volt.

- Mondjuk, egyetlen gyerek és a családban sincsen kisgyerek, de hát azért szoktunk járni gyerekek közé, de hát nem annyira sûrûn talán, mint más, mert családi házban lakunk, tehát mondjuk nem napirendi pont az, hogy játszótérre megyünk, de hát amilyen sûrûn lehet, azért, azért próbálom közösségbe vinni.

Mv.: - Jól érzi õ ott magát, szívesen megy?

- Igen, igen, mert hogyha látjuk az épületet, akkor más alkalmakkor, tehát más napokon is mondja, hogy ott van a vár, és akkor megyünk oda, tehát õ jól érzi magát, szívesen megy, de hát...

Mv.: - Magának kellemetlen inkább talán, ugye?

- Nekem nagyon kellemetlen, nekem nagyon kellemetlen. A férjemmel, amikor errõl beszélünk, õ nem nagyon foglalkozik ezzel, õ úgy gondolja, hogy minden gyerek ilyen. Itthon egyébként nincs vele ilyen probléma, mert ugye mindent megkap, illetve már próbáltunk ezen gondolkodni a férjemmel, de olyasmit nem kér, amit ne kaphatna meg, tehát, hogy bármivel játszhatna, tehát, hogyha a robotgéppel akar játszani, akkor odaadom neki, megnézzük, hogy hogyan lehet benyomni, be a kapcsolóját, tehát vagy fúrógépet is megnézheti, tehát különösen a gépek nagyon érdeklik.

Mv.: - Gondolom, hogy játszóházba se ez a probléma, hogy nem nézheti meg a játékot...

- Nem...

Mv.: - ...hanem...

- ...nem az, hanem hogy a többi gyerek is megnézné, és akkor már neki ez gond.

Mv.: - Tehát, nem adja oda azt a játékot, amivel õ játszik.

- Igen, igen, igen, hát az, az aztán teljesen.

Mv.: - Maga minden alkalommal ott van ebben a játszóházban?

- Igen, igen, igen, igen.

Mv.: - És mi lenne, ha néha elmenne venni egy kiló kenyeret?

- Jaj, hát ne, ne, az egyszerûen, ez a másik nagy problémánk lenne egyébként, hogy, hogy nagyon kötõdik hozzánk. Tehát, hogyha anyukámnál is ott szeretném hagyni, akkor biztos, hogy sír, hogyha nem, akkor emlegeti, hogy nagymama, nagymama, vagy hogyha az utcájukba megyünk, és véletlenül nem megyünk be a nagymamáékhoz, hát akkor kétségbeesik. Tehát, szereti õket, de már egyedül nem szívesen marad ott, ellenõrzi, hogy én ott vagyok-e, és az, hogy a szüleimnél is így sír, az mit jelent, tehát mert most tegnap hagytam pont ott a szüleimnél, és a testvérem már azt mondta, hogy most már ezt a gyereket pszichológushoz kellene vinni, merthogy ez nem normális, hogy értem sír. Amúgy, hogyha ott vagyok, akkor a legbûbájosabb, legaranyosabb gyerek tényleg, tehát semmi, de hogyha én elmegyek onnan, tehát a szüleimtõl, akkor kétségbeesik és sír.

Mv.: - Mielõtt még az irigy kétéves problémájára rátérnénk, engem nagyon érdekel a mama abból a szempontból, hogy õ ténylegesen átél egy szégyent a gyereke miatt, és ez egy nagyon gyötrõ érzés.

Hódi Ágnes, pszichológus: - Azt hiszem, hogy a szégyen közös problémájuk ezzel a kisfiúval, az, hogy valami, amit teszek, vagy amilyen vagyok, az nem megfelelõ, valami elvárásnak nem tudok megfelelni, az ebben az életkorban szokott egyáltalán jelentkezni, ennél korábban nem nagyon, mert az ennél kisebb gyerekeket egy picit másképpen, és más elvárásokkal vesz körül az egész világ.

R.: - Hódi Ágnes, pszichológus.

Hódi Ágnes, pszichológus: - A mama szégyene talán valóban avval lenne feloldható, hogyha át tudná azt élni, hogy az õ gyereke ilyen, és ezt valamennyire tudomásul venné. Én úgy gondolom, hogy ez azért nem történhet meg, mert ez a kisfiú kontrollálja ezt a mamát, és a gyerekeket is. Hogy ez a kisfiú úgy jelenik meg, mintha egy nagy, erõs, hatalmas kis szörnyeteg lenne, miközben egy kétéves apróságról van szó, de erre úgy kell emlékeztetni magunkat, mert látunk egy nagyon-nagyon határozott, erõs és nagy valakit, aki még arra is képes, hogy a mamáját mindenféle dolgokban megakadályozza, és fél tõle mindenki, gyerek, felnõtt egyaránt.

Mv.: - A mama is?

Hódi Ágnes, pszichológus: - Mintha a mama is attól félne, hogy megszégyeníti õt, attól fél, hogy balhézni fog, attól fél, hogy nem tud elmenni a fodrászhoz, mert a gyerek annyira fog sírni, attól fél, hogy megharagszik rá a saját testvére a gyereke miatt, hogy közös lesz a szégyenük. Ez egyáltalán mindenhol igaz, hogy a gyerekek szégyenében a szülõ mindig mélységesen osztozik.

Mv.: - Mert a saját kudarcaként éli át?

Hódi Ágnes, pszichológus: - Saját kudarca, meg hát a gyerek azért mégiscsak, még fõleg ebben az életkorban, nagyon-nagyon erõs testi kötelékben áll az anyjával. Közös minden olyan lelki rosszérzés, amit a gyerek átél, az a szülõben is átélõdik, a testi fájdalom is. Tehát, én úgy gondolom, hogy valahogy ezen lehetne változtatni, és elindulni, hogy mitõl akar ennyire kontrollálni mindenkit ez a gyerek, mitõl ilyen bizonytalan? Merthogy azok a gyerekek törekednek ilyen ezer százalékos kontrollra a külsõ környezetük fölött, akiknek valami miatt félni kell a kívülrõl jövõ hatásoktól, és ezért be kell biztosítani magukat, hogy õk irányítják a dolgokat. De alapvetõen úgy gondolom, hogy ez a kisfiú nagyon is átéli a saját kicsiségét, a saját védtelenségét és a saját gyerekségét.

Mv.: - Ettõl van az, hogy egyetlen helyen viselkedik igazán megfelelõen, otthon?

Hódi Ágnes, pszichológus: - Nem tudjuk, hogy mi az a megfelelõ.

Mv.: - A mamának megfelelõen.

Hódi Ágnes, pszichológus: - Mamának megfelelõ, valószínûleg otthon is minden kívánságának a teljesülését elvárja, és valószínûleg otthon is megmondja, hogy a mama mit csináljon, csak...

Mv.: - De otthon ez nem probléma.

Hódi Ágnes, pszichológus: - ...csak ez nem probléma. De, hogy ez éppen a játszóházban történik, az egész biztos, hogy összefügg azzal, hogy a gyerekek nincsenek vele olyan lelki kontaktusban és testi kontaktusban, mint a mamája, hanem ugyanannyira a saját szempontjaikat akarják érvényesíteni, és ez állandó konfrontáció ennek a gyereknek. Ez változni szokott, tehát azért akkor, amikor egy gyerek bekerül egy óvodai hierarchiába, akkor ott pillanatokon belül a szerepek kiosztódnak, és ott egy megfelelõ óvónõi beavatkozással ez nagyon jól visszaforgatható, az a képessége ennek a gyereknek, hogy õ ezek szerint képes kontrollálni nagyobb mennyiségû embert.

Mv.: - Az nagyon rossz ötlet volt, mert én úgy éreztem, hogy talán a mama jelenléte az, ami a gyereket megerõsíti abban, hogy neki lehetõsége van az összes játékot birtokolni, az összes gyerek felett uralkodni, és én próbáltam kivonni ebbõl a játszóházból a mamát, ugye küldtem kenyérért, meg ilyenért? Mert úgy gondoltam, hogy hátha a gyerek magatartása elfogadhatóbbá válik akkor, hogyha nincs ott az anya állandó jelenlétével a megerõsítés, hogy lám, lehet így viselkedni?

Hódi Ágnes, pszichológus: - Ez nagyon sokszor így van, kivéve akkor, amikor azért kell jelen lennie mindig az anyának, mert amikor elmegy, az kiszámíthatatlan, tehát nagyon sokszor az hat a gyerekekre ilyen módon, amit mi szeparációs szorongásnak nevezünk, hogy folyton attól kell félni, hogyha nem tartom itt erõnek erejével, akkor lelép. Ez nagyon fontos, hogy egy gyerek, amikor azt tervezzük vele, hogy másfél órára valaki másra hagyjuk...

Mv.: - Mondjuk a nagymamára.

Hódi Ágnes, pszichológus: - ...mondjuk a nagymamára, akkor ezt nagyon jó elõre tudja, akkor is, hogyha összeszokott párosról van szó. Akkor is kell, hogy tudja azt, hogy holnap, nem tudja még a kétéves, hogy mi az a holnap, de van egy homályos tudása arról, hogy ez a jövõvel kapcsolatos. Hogy holnap én elmegyek oda, és meg is mondom, hogy hova, és addig az ideig, ameddig vissza nem jövök, addig a nagymamával leszel, hogy lehessen pontosan tudni, hogy mi fog történni, hogy mikor fog történni, lehessen kérdezni. Azok a gyerekek szoktak ennyire ragaszkodni és kapaszkodni, akikben ez valami miatt bizonytalan.

Mv.: - De hát ez a mama sose hagyja magára ezt a gyereket!

Hódi Ágnes, pszichológus: - Talán igen, talán igen, akkor, amikor betelik a pohár, és akkor viszont gyorsan. Most itt van a barátnõm, ne haragudjak, hadd szaladjak le gyorsan, mindjárt visszajövök, mert nincs máskor lehetõsége. Mert ahhoz bátortalan, hogy elõre megszervezze, és kibírja, hogy a gyerek balhézni fog, követelni fogja, hogy maradjon ott, és nem fogja engedni, vagy ha nem engedi, akkor nem megy el, tehát hagyja magát kontrollálni, de néha, muszáj az embernek egy picit elmenni, és ez - azt feltételezem, lehet, hogy nincs igazam -, hogy ez egy picit rapszodikus módon történik. Ezenkívül nem tudom, de nagyon fontos lehet, hogy milyen elõtörténete van az úgynevezett szeparációs helyzetekben ennek a kisgyereknek. Kórház, oltás, vagy egy ötperces dolog, ahonnan kiküldték az anyukát, de a gyerek azalatt az öt perc alatt nagyon szenvedett, nagyon sok minden lehet, ami egészen a kiscsecsemõ korra visszamenõen fontos tényezõvé válik abban, hogy egy kétéves hogy viseli az elszakadási helyzeteket, és hogy viselkedik a közösségben.

Mv.: - Tehát akkor a recept az, hogy egy nagyon kiszámítható világot kell ez elé a gyerek elé állítani?

Hódi Ágnes, pszichológus: - Így van, a kétéves gyerekek roppant konzervatívak. Mindenben a rendszert követelik, nagyon válogatósak, pontosan az életkoruknak megfelelõ döntéseknek az állandó terhét átélve, mert már elég okosak ahhoz, hogy tudják azt, hogy többféle dolog van, már nagyobb a repertoár. És itt el kell sajátítani valahogyan azt a választási rutint, ami itt dõl el, hogy erre képes, vagy nem képes, és ki kell bírni az anya távollétét, de még nem elég nagy ahhoz, hogy legyen egy stabil belsõ képe a mamájáról, amit akkor, amikor õ távol van, akkor bármikor elõhívhat, és azzal vigasztalhatja magát. A mama még egy nagyon illékony személy, többnyire akkor van, amikor jelen van, és ha kikerül a képbõl, akkor egy picit el is tûnik. Nagyjából hároméves korra tehetõ az az idõszak, amikor elvárható egy gyerektõl, hogy ezzel a stabil belsõ képpel már jól tudjon bánni, nagyjából ez az oka annak, hogy az óvodaérettséget körülbelül hároméves korra tesszük. A kétéves gyerek ezzel még nem igazán jól bánik, még önmagáról sincs egy stabil belsõ képe, általában a kétéves gyerekek még bizonytalanok abban, hogy én, bizonytalanok abban, hogy a tükörben ki van, tudják, meg megtaníthatók erre, de nincs egy igazi szilárd meggyõzõdésük, és ez nagyon tükrözõdik abban, ahogy egy ekkora gyerek a társaival együtt van.

Mv.: - Mert még nem tud igazán együtt játszani velük.

Hódi Ágnes, pszichológus: - Még nem tud együtt játszani, egy ekkora gyereket még segíteni és irányítani kell, még a figyelme is nagyon ugrándozó, újabb és újabb ingereket kell ahhoz biztosítani, hogy a figyelme fennmaradjon, nem tud együttmûködni, nem tud összedolgozni, a saját világában él, és ez a világ egy személlyel, maximum kettõvel tud kiegészülni, és az egyik abból a mamája.

- Tizenegy hónapos kislányom van, Gyöngyvirág. A terhesség alatt kezdtem már figyelni a babámra, már akkor, amikor a pocakomban volt, sok könyvet olvastam, így faltam ezeket a babával kapcsolatos könyveket.

R.: - Mire voltál elsõsorban kíváncsi, arra, hogy mi történik most a pocakodban, hogy hogy növekszik?

- Hát, elõször is, arra is kíváncsi voltam, igen, meg a szüléssel kapcsolatban szerettem volna minél magabiztosabb lenni, és hát elõször a szüléssel, meg ugye a biológiai dolgokkal kapcsolatos könyveket, de azon kívül, ugye mégsem az a legfontosabb. A szülés, az egy pár óra, hanem inkább a babával való kapcsolat, az odafigyelés, hogy a rohanó életünkben mégiscsak találjunk egy kis idõt, amikor csak a babára koncentrálunk. Ami a legtöbbet segített nekem az egy relaxációs csoport volt, ami a szülészorvos vezetett, és ez egy heti egyórás találkozás volt, és akkor mindannyian a babára tudtunk figyelni, meg tudtuk a saját érzéseinket figyelni, és ez nagyon jól felkészített a szülésre. A saját érzéseinkre való odafigyelést gyakoroltuk, hát, volt rossz érzés is biztos köztük, de hát alapvetõen mindenki jó érzésekkel viseltetett a babája iránt, és a legfontosabb mondanivalója számomra az volt az egésznek, hogyha hagyjuk a testünket mûködni, akkor õ mindent tud magától.

R.: - És ez sikerült, tehát a szülésnél ezt sikerült alkalmazni?

- Közvetlenül nem alkalmaztam semmi olyasmit, hogy most valamire koncentráljak, de úgy ez nagyon jól sikerült a szülés olyan szempontból, hogy magamra tudtam figyelni, tehát hogy a saját medrében folytak a dolgok, és külsõ tényezõk nem zavartak közben.

R.: - Jó élmény volt?

- Igen, nagyon jó élmény volt.

R.: - A szoptatásra mennyire készültél, vagy errõl beszélt-e valaki, vagy foglalkoztál-e azzal, hogy akkor mi történik majd, ha megszületik a baba, rögtön utána?

- Szoptatásra olyan értelemben készültem, hogy voltunk a párommal együtt egy egyhetes tanfolyamon, ahol a szoptatás volt az egyik fontos téma, és nagyon fontos tartom, és mai napig még szopik.

R.: - S mikor gondolkodtál elõször azon, mert ugye, mindeddig ez a szülésrõl szólt, amire úgy igyekeztél kilenc hónapon keresztül felkészülni, mikor merült föl benned az elõször, hogy hát ugye, magára az anyaságra is fel kellene készülni, hiszen a szülés után rögtön az a következõ lépcsõ?

- Hát, ez nagyon hamar felmerült, a szülés az, ha nagyon hosszú, akkor is egy-két nap, és utána következik az egész élet, tehát nagyon hamar az ember erre rájön, hogy arra is készülni kell.

R.: - Hogy lehet erre készülni, vagy Te hogy készültél, tehát voltak félelmek, amik esetleg megfogalmazódtak, egy bizonytalanság magaddal kapcsolatban?

- Persze, volt bennem bizonytalanság, hogy majd jó anya leszek-e, meg gondolom, ez mindenkiben megfogalmazódik, hogy a lehetõ legjobbat szeretné a saját kisbabájának.

R.: - Hogyan fogalmaztad meg magadban, hogy tehát, hogy milyen a jó anya, vagy Te milyen szeretnél lenni?

- Hát, hogyha nagyon röviden akarom megfogalmazni, akkor a jó anya csak abból áll, hogy szereti a gyerekét. Sok könyvet olvasok ebben a témában, azért jöttem el a Gordon Klubba is, hogy nevelési kérdésekrõl beszélgetünk.

R.: - Miért érezted az, hogy ez szükséges ahhoz, hogy jó anya legyél, amit ugye mindenképpen szeretnél?

- Hát, azonkívül, hogy szeretem a kisbabámat, nekem fontos az, hogy minél több forrásból, minél több dolgot tudjak, és utána kiválogathassam közüle azt, ami a saját kisbabám nevelésében hasznosítani tudok, egy pár módszert megtalálni, egy pár jó ötletet gyûjteni. Ez egy véletlen találkozás volt, ez a klub, ahova most járunk. Itt az idõ nagy részében beszélgetünk, azért jó, mert így az ember érzi, hogy nincs egyedül, másoknak is hasonló problémái vannak.

R.: - És mik a legjellemzõbb problémák, tehát mi az, ami úgy szinte mindig fölmerül?

- Hát, például hogy az anyukáknak szüksége van egy kis kikapcsolódásra, magánidõre, ez egy központi probléma.

R.: - Volt, ami így, egy ilyen bizonytalanságot okozott, tehát amikor leültél, és gondolkodtál, hogy akkor most én jó vagyok, vagy nem vagyok jó, akkor úgy azt gondoltad, hogy ez lehet, hogy ez nem jó, vagy itt változtatni kellene?

- Például, hogy mit engedjünk meg egy gyereknek, mit nem, például volt olyan, amikor bizonytalannak éreztem magam, és akkor egy ilyen csoport meg tudja az embert erõsíteni abban, hogy jó úton halad, például otthon megengedjek-e a kisbabámnak olyasmit, amit õ nagyon szeretne, de én esetleg valamilyen régi, begyöpösödött gondolat miatt azt helytelennek tartom, és akkor itt megerõsítenek benne, hogy ez mégiscsak úgy jó.

R.: - Mi volt az utolsó konfliktus, amit mondjuk, itt megbeszéltél a csoporttal?

- Például megbeszéltük azt, hogy a konnektortól mindenki távol tartja a gyerekét. Ugye, ez egy hagyományos szabály, hogy a konnektorhoz nem nyúlunk, de ugyanakkor, hogyha ott vagyunk a gyerek mellett, és nem egy tûvel akar vagy egy valamivel benyúlni a konnektorba, akkor azt, hogy a mûanyag részét megfogdossa, attól nem lesz semmi baja, és hogy hagyjuk, hogy azt is megvizsgálja, amellett, hogy megmondjuk neki, hogy...

R.: - Ez veszélyes.

- ...veszélyes is, igen, de azért mégiscsak engedjük neki azt is, hogy megérintse, tehát abban nagyon megerõsített ez a csoport, hogy, hogy nagyon kevés dolgot szabad a gyerekeknek megtiltani, és lehetõleg, amit csak lehet, azt megengedni, hogy megtapasztalja, és gyûjtsön tapasztalatokat a világból.

R.: - Csak hát otthon, amikor nagyon sok dolga van egy mamának, és közben ott sertepertél a kisgyerek, és mindenfélét akar csinálni, akkor nem biztos, hogy van kellõ türelme ehhez, akkor neked ez eszedbe szokott jutni, tehát van egy ilyen csengõ, amelyik megszólal a fejedbe, és azt mondja, hogy hopp, akkor most ez nem biztos, hogy jó, ha én nemet mondok?

- Hát például az, például az etetésnél igen, merthogy az ember sietne, hogy minél tisztább körülmények közt rendezze ezt, de akkor esetleg elveszem késõbb a kedvét az étkezésektõl, és most nyugodt szívvel hagyom, hogy az egész konyha csatatérré változzon, és utána majd pikkpakk rendet rakok, de hogy õneki egy ilyen élmény legyen az étkezés, és hagyom, hogy belenyúljon a tányérjába a fõzelékbe, élvezze azt is.

R.: - És Te is tudod élvezni, tehát elégedett vagy magaddal, mint szülõvel?

- Alapvetõen elégedett vagyok, igen, mert törekszem rá, hogy elfogadjam magamat, mint szülõt.

R.: - Elégedettebb vagy, mint mondjuk azelõtt, mielõtt idejöttél volna?

- Magabiztosabbnak érzem magam azóta.