Vendég a háznál
2003. Január. 28.
Kossuth rádió, 13.05

M.v.: - Neked mi a kedvenc játékod?

- Nekem a vonatozás.

M.v.: - És milyen vonatod van?

- Az oviban lehet játszani ilyen legó vonattal. Meg a fogócska is a kedvenc játékom.

M.v.: - És otthon neked van vonatod, meg ilyen vasútpályád?

- Igen .

M.v.: - Sok?

- Kocsiból csak kettõ.

M.v.: - És kivel játszol ezzel?

- Én, egyedül.

M.v.: - Egyedül? Apával, anyával mit szoktál játszani?

- Semmit, nekik mindig dolguk van.

M.v.: - Nem kártyáztok néha, vagy ilyesmi?

- Anyuval szoktunk, de mikor nincs rá idõ, akkor nem szoktunk.

M.v.: - Flóra, te negyedikes vagy. Neked mik a kedvenc játékaid?

Flóra: - Hát én otthon, ha a szüleimnek van idejük, és nem dolgoznak, akkor velük nagyon szeretek társasozni. Vagy, ha mondjuk, más elfoglaltságuk van, akkor én imádok, és rengeteget olvasok.

M.v.: - És milyen társasjáték a kedvenced most?

Flóra: - Én a kártyázást meg a Ki nevet a végén, meg a malom, ezt a hármat nagyon szeretem, azokkal nagyon szeretek.

M.v. - És van testvéred?

Flóra: - Nincs sajnos.

M.v.. - Tehát csak te játszol a szüleiddel.

Flóra: - Igen.

M.v.: - Ha mondjuk, te választhatnál a polcról valamit?

Flóra: - Én akkor, nem is tudom, valami egyedi dolgot, valami kisbabát, vagy valami jó, rengeteg van otthon, meg a szüleim azt mondják, hogy plüssbõl, meg ezekbõl ne nagyon, mert halomban áll, de imádom. Azzal magyarázom a szüleimnek, hogy nem játszom mindegyikkel, hát egyszerre az összessel hogy tudok játszani? Ezzel egy kicsit, aztán azzal.

M.v.: - Hány ilyen plüssállatod van?

Flóra: - Hát, most így szám, darabra nem tudom megszámolni, de úgy 20 darab van, vagy több.

M.v.: - És ezek babák, vagy állatok, vagy mik?

Flóra: - Van ebben Barbie baba is, de rendes baba három darab van, a többi mind plüss. Van medvém, kutyám, plüss cicám, ó, rengeteg minden. Van egy óriás mackóm, ami majdnem akkora, mint én. Azzal szoktam játszani.

M.v.: - És azért inkább általában egyedül játszol?

Flóra: - Igen. Tehát jó, persze, hogyha a szüleim is szívesen játszanak, tehát van kedvük hozzá, nincs más elfoglaltságuk, vagy már mindent megbeszéltek, akkor õ velük is nagyon szeretek játszani, fõleg társasozni, mint már említettem.

M.v.: - És hogyha így barátnõkkel összejöttök, akkor mondjuk így, tízéves korban miket játszotok?

Flóra: - Hát, fõleg, mivel van magnónk mindegyikünknek, táncolni szoktunk, meg zenét hallgatunk.

M.v.: - És ezek milyen dalok, vagy milyen zenék?

Flóra: - Hát az egyik, ami nekem most a két kedvencem, az a Michael Flatley, és Mike Oldfield. Most kaptam körömlakk készletet, rokonomtól...

M.v.: - A sminkkészlet, ez már téged érdekel?

Flóra: - Igen.

M.v.: - Tehát ti most már így próbálgatjátok ezt, hogy kifesteni magatokat?

Flóra: - Legutóbb, amikor pár napja, múlt hete volt, amikor anyukám szervezett barátokat, eljöttek hozzánk, és akkor kifestettük magunkat, meg jobb ruhákba belebújtunk, és akkor azzal táncoltunk.

- Mi teljesen más dolgokkal játszottunk ötödikben.

M.v. - Te mivel?

- Hát, mondjuk footbag, swingerboard.

M.v.: - Ezek micsodák?

- Hát, a felnõttek azt szokták mondani a footbag-re, hogy olyan, mint egy babzsák, pedig nem is.

M.v.: - Hanem milyen?

- Hát, mint egy labda, csak anyagból van horgolva, és van benne ilyen mûanyag szemek, és azzal lehet ... Mint a labdával, focilabdával úgy lehet, csak kisebb, sokkal kisebb.

M.v.: - És ezt így rugdossátok vagy dobáljátok egymásnak?

- Hát a levegõben, hogy nem érhet le, dekázgatunk vele.

M.v.: - Akkor te az ilyen mozgásos, sportosabb játékokat szereted?

- Hát, mozgásos, sportos az a swingerboard, az olyan, mint a rendes gördeszka, mármint, ami mindkét oldalán fel van hajtva, és hogy az ujjunkkal kell azzal játszani, ilyen kicsike.

M.v.: - De hát azért dekázni, ahhoz azért fel kell állni, nem?

- Aha, persze. Meg focizni szeretünk úgy együtt.

M.v.: - Hogyan ilyen játékeszközt kell választani, akkor ti mivel játszotok szívesen, Dávid?

Dávid: - Mondjuk, nálunk otthon a társasjáték, az már kiment, fõként focizni nagyon szeretek.

M.v.: - A társasjáték, mi az, hogy már kiment? Szerintem még hatodikos korban, sõt, még felnõtt korban is lehet társasjátékozni.

Dávid: - Nem nagyon, nem is tudunk, a szüleim, azok most nem tudnak velünk foglalkozni, mert sok dolog van, a házat fejezzük be, az építkezést, meg ugye, a kertet kell még megcsinálni.

M.v.: - És te abban is segítesz?

Dávid: - Igen, persze, csak a kutyánk, az akadályoz, mert mindent csinál, mindent szétszed.

M.v.: - Na de mondjuk, ha egy ilyen játékboltos lehetõség adódna, hogy te onnan választhatsz valamit, akkor mit vinnél haza?

Dávid: - Mondjuk én a vonatokért, most nagyon szenvedélyes vagyok, most a vonatokért, és a szobámba szeretnék egy terepasztalt. És úgy van, hogy próbálom gyûjteni a pénzemet is, anyukám is szokott segíteni, de hogy most így a vonatoknál, most a pályaudvarok, a mostani mozdonyok, azok ilyen húszezer forintba kerülnek, vagyis kicsit drágák, és most is úgy van, hogy régebbrõl maradtakat, azokat is, abból is sok van, és akkor van ilyen kis pályaudvarom is hozzá, ilyen vagonok. Így, körben van ilyen sín, azt próbálom megnagyobbítani. Én, hogyha bemehetnék egy játékboltba, akkor biztos, hogy elsõ lenne az, hogy elvennék egy deszket, elvennék egy agresszív korit, meg egy pattogós bringát.

M.v.: - Szóval neked azért mégiscsak ezek a mozgásos dolgok jönnek be, úgy látom.

Dávid: - Hát igen. Az jobb.

M.v.: - Mert nem nagyon szeretsz benn a szobában úgy elmötyörögni a szõnyegen valamivel.

Dávid: - Nem. Tanárok is mindig mondják, hogy hogyan lehetek ennyire mozgékony, meg hogy miért nem bírok sosem leállni. Mindig mozgok.

M.v.: - A szellemi játékok, szójátékok, ilyeneket ismertek?

Dávid: - Persze, de azt nem annyira. Például mikor összejön a család, akkor olyat szoktunk, ilyen, hogy Most mutasd meg. Vagy Capitaly, Monopoly, Gazdálkodj okosan, de ezt csak akkor, ha összejön a család.

M.v.: - Kártya, vagy sakk, vagy malom?

Dávid: - Számítógép, meg tévéjáték, ezek, meg hogy tévézünk nagyon sokat. Ezeket szoktam nagyon csinálni.

Simon de Beuavoires: - Egy jó házból való úrilány emlékei (részlet)
Sajnáltam az egyetlen gyerekeket. A magányos szórakozásokat unalmasnak találtam. Legfeljebb arra való, hogy elüsse az ember az idõt. Kettesben labdázni már vállalkozás, karikával szaladni meg verseny. Még a matricák lehúzásához, vagy egy képeskönyv kiszínezéséhez is társra volt szükségem, versengve, együttmûködve mindegyikünk munkája a másikban találta meg célját, megszûnt öncélúsága. Azokat a játékokat szerettem legjobban, amelyekben valamilyen személyiséget alakíthattam. Ehhez szövetséges kellett. Nem volt sok játékunk, a legszebbeket, a tigrist, mely ugrani tudott, az elefántot, amely emelgette a lábát, szüleink zár alatt tartották, alkalomadtán vendégeinknek mutogatták. Nem bántam. Nekem hízelgett, hogy olyan holmijaim vannak, amikkel a felnõttek szórakoznak. Még jobban szerettem õket, mert értékesek, mintha megszokottak lennének. Viszont az olyan kellékek, mint fûszerüzlet, konyhai felszerelés, ápolónõ kelengye, csak nagyon szegényes segítséget nyújtottak a képzeletnek. A kitalált történetek megelevenítéséhez volt nélkülözhetetlen a partner. Az általunk eljátszott anekdoták és helyzetek nagy részének banalitásával tisztában voltunk. A felnõttek jelenléte nem zavart bennünket abban, hogy kalapokat adjunk el, vagy fittyet hányjunk a német golyóknak. Más jelenetek, azok, amelyeket legjobban szerettünk, a titokzatosság leplét követelték. Szemre tökéletesen ártatlanok ezek is, de gyermekségünk kalandjait szublimálva, vagy a jövõt vetítve elõre bennünk valami bensõségeset és titkosat érintettek. És valóban, ezeken keresztül elsõsorban én fejeztem ki lényemet, és rákényszeríttettem õket húgomra, kijelöltem a szerepét, amit õ engedelmesen elfogadott. Mikor a polgári bútorok csöndje, árnyéke, unalma eluralkodott a lakásban, szabadjára engedtem fantazmagóriáimat, gesztusok, áradó szavak segítségével kezdtek testet ölteni, és néha egyre jobban belelovallva magunkat sikerült megszabadulnunk a világtól, míg egy parancsoló hang vissza nem hívott a valóságba. Másnap újra kezdtük. Azt fogjuk játszani, mondtuk. Aztán eljött a nap, amelyen a túl gyakran ismételt téma már nem ihletett, akkor másikat választottunk, amelyhez pár óráig vagy pár hétig hûek maradtunk. Húgomnak köszönhetem, hogy számos álmomat játszva elégítettem ki. Az õ segítségével menthettem meg mindennapi életemet a némaságtól. Mellette vált szokásommá a közlés. Távollétében két véglet között hánykódtam: a beszéd vagy üres lármának tûnt, amelyet a szájammal okoztam, vagy ha a szüleimhez szóltam, komoly tettnek. Ha viszont Puppet meg én beszélgettünk, a szavaknak értelmük lett, és nem voltak súlyosak. Az adás-kapás örömét nem ismertem meg vele, hiszen mindenünk közös volt. De hangosan kommentálva a nap eseményeit megsokszoroztuk az értékét. Nem volt semmi rejtegetnivaló szavainkban. Mégis a mindkettõnk által ezekbe belehallott értelem cinkosságot teremtett közöttünk, és az elválasztott bennünket a felnõttektõl. Közös titkos birodalomban éltünk.

- Négy testvérem van.

M.v.: - Öten vagytok összesen?

- Igen. Van nõvérem, és van egy húgom és két öcsém.

M.v.: - Jóban vagytok egymással?

- Igen. Többször szoktunk együtt is nagy társasjátékokat játszani, és így nagyon jó a hangulat így együtt.

M.v.: - Miket játszotok együtt?

- Activity, meg hasonló, ami ilyen tudásfejlesztõ.

M.v.: - Direkt olyanokat játszotok, amitõl okosabbak lesztek, vagy inkább a játék öröméért játszotok?

- Mind a kettõért. Mind a kettõ hasznos is, meg jó is.

M.v.: - Hány éves a legnagyobb, hány éves a legkisebb?

- 18 a legnagyobb, és 2 a legkisebb.

M.v.: - Hát akkor öten együtt azért nem nagyon tudtok játszani.

- Nem, a kicsik kivételével mindannyian játszunk.

M.v.: - Mi az a játék, amiben a legtöbben a testvérek közül együtt részt tudtok venni?

- Hát mindegyik játékban együtt játszunk úgy is, mert négy személyesek a játékok. Ha nem, akkor olyat játszunk, amiben mindenki részt tud venni.

M.v.: - Te hogy veszed észre, hogy a 18 éves testvéred, az például szívesen leül veletek négyesben játszani?

- Hát, már hozza a barátját is, de még azért még velünk tart egy ideig.

M.v.: - És a barátjával együtt akkor már öten vagytok?

- Hát, igen.

M.v.: - De szívesen részt vesz a játékaitokban?

- Igen. Igen, még velünk van, igen, szívesen részt vesz.

M.v.: - És te például 14 éves létedre játszol ezzel a 2 éves kicsivel?

- Hát, nem olyan nagyon sokszor, de például most az ... meg húzott oda az ágyukhoz, hogy meséljek nekik, és máskor is persze, hát játszom vele, hogyha kérik.

M.v.: - Mit szeretnek õk játszani?

- Hát, a húgom a babákkal meg...

M.v.: - Elhúztad kicsit a szád szélét erre a babára.

- Nem húztam el a szám, együtt úgy tornázni szeretnek, meg hogy iskolába járnak, úgy eljátsszuk.

M.v.: - De tudnak egyedül is játszani?

- Leülnek, és õk is meg tudják maguknak találni azt a játékot, öcsém is, a 2 éves, valami autóval, vagy repülõvel. El tudnak egyedül is játszani.

M.v.: - Te Barna, és hogy látod, hogy ahhoz, hogy õk tudjanak egyedül játszani, ahhoz szükség van arra, hogy azért anyuék is, meg ti is játsszatok velük?

- A legtöbbször mindig van, aki játszik velük, mert egyébként pedig üvöltenek és nyüszítenek.

M.v.: - Anyu rázza a fejét. Nem így van?

- Akkor játszanak egyedül a kicsik, amikor a nagyok nincsenek ott. Barna errõl azért nem tud mesélni, mert a két kicsi nagyon jól játszik egész délelõtt egymással, amíg a nagyok iskolában vannak, és mihelyst õk megérkeznek, valóban rögtön köréjük csoportosulnak, és igyekeznek bevonni õket.

M.v.: - Aha, tehát akkor lecsapnak rájuk, mikor hazajönnek a nagyok, ugye, és akkor próbálják bevonni õket a játékba.

- Igen, így van.

M.v.: - De te egyébként hogy látod, hát akkor, öt gyerek után van tapasztalatod bõven, hogy az, hogy a gyerekek megtanuljanak együtt játszani, az nem abból következik, hogy elõtte a szülõ nagyon sokat játszik velük?

- Bizonyára így van, de ez a gyerek egyéniségétõl is függ.

M.v.: - Minden gyerek máshogy....?

- Az öt közül volt olyan, amelyik nagyon jól tudott egyedül játszani, de azt mindenképpen igényelte, hogy én mellette üljek, és akkor õ egyedül tologatta az autót akár, sõt, ha én úgy toltam odébb, akkor azt visszatette, mert az õ fejében megvolt annak a menete. De van olyan gyerekem is, amelyik nem szeret egyedül játszani, és ha idõnként rászólunk, hogy most foglalja el magát egyedül, akkor utána jön és jelenti, hogy most jó voltam, ugye, egyedül játszottam mennyi ideig. Õ ezt feladatnak érezte. Igazából különbözõ egyéniségek.

- Most már mûködik az is, hogy együtt ketten tudnak játszani, illetve egymás mellett, ami úgy mûködik általában, hogy a nagy elkezd játszani valamit, akkor a kicsi rögtön odamegy, és õ is ugyanazt szeretné játszani. Ez mondjuk mindenben így van mostanában, hogy mindenben utánzás van, ha a nagy abbahagyja az evést, akkor õ is abbahagyja, szóval mindent egyszerre és egyformán próbál csinálni a kicsi a naggyal. Ez a játék során néha konfliktusokat okoz, ha mondjuk ugyanazt a játékot szeretné elvenni, amivel a nagy játszik, de azt hiszem, hogy elég ügyesen megoldják, és én hagyom is, hogy egymást között megoldják ezt a konfliktushelyzetet, hogyha ugyanaz a játék kell. De a nagy is olyan, hogy hajlik arra, hogy jó, akkor játsszunk együtt. Sokszor csak egymás mellett játszanak, a kicsi nagyon szeret babázni, nagyon szereti a kendõket rakosgatni, bélelgetni egy-egy cipõs dobozt is olyan nagyon klassz játék lehet, azt a nagy is szereti még mindig.

M.v.: - Esetleg meg tudta-e figyelni, hogy hogy alakul ki egy játék, amikor a kislánya elkezdi a cipõs dobozt bélelni? Miért alakul ki, hogyan kezdõdik?

- Valahogyan van egy indítása a dolognak. Például, ez a cipõs doboz kibélelés konkrétan onnan indult, hogy láttunk egy rajzot egy könyvben, hogy egy cipõs dobozból hogyan lehet bölcsõt csinálni a babának. Megpróbáltuk megcsinálni, innen indult, hogy látott egy képet és tetszett neki, és megkért, hogy készítsük el ezt a játékot együtt. De utána mondjuk, már nem is bölcsõt, csak egy sima cipõs doboz, mert szétjátszottuk már a bölcsõt, tehát már nem ringatható a cipõs doboz, de egy kis ágyikóként funkcionál most. Nekünk van egy fiókunk otthon a gyerekszobában, egy alsó fiók, amit ki szoktunk húzni teljesen a földre, tele van babaruhákkal, kis rongyocskákkal, kendõkkel, sálakkal, szalagokkal, és ezek nagyon jó dolgok arra, hogy egy babának nagyon finom kis kuckót lehessen készíteni. Én azt hiszem, hogy a kicsi a nagytól látta, és õtõle tanulta. Azt hiszem, a második gyereknél már mindig bejön az, hogy ugye, most ezt saját ötletre, vagy a nagytól tanulta meg.

M.v.: - És a nagylánya honnan tanulta a játékokat? Hogyan kezdett el játszani?

- Természetesen velem kezdett el játszani, alapvetõen én mutattam meg neki a játékokat, illetve én raktam a keze ügyébe olyan dolgokat, amivel játszani lehet, együtt, mikor kisebb, egyéves korú volt, akkor kezdtük el a babázást. Egyébként ott is már nagyon kellett arra figyelni, hogy ne árasszák el a játékok, ott is volt egy olyan veszély, hogy túl sok csörgõ, túl sok kis baba-, bébijáték került a járókájába, és ott már akkor észrevettem, tulajdonképpen onnantól figyelem meg ezt, hogy a túl sok játék nem jó. Ugye, amikor megszületik egy baba, jönnek ajándékkal a barátok, ismerõsök, családtagok, és ugye mindenki igyekszik valami apróságot hozni, úgyhogy így szépen halmozódik évek óta már a sok játék.

M.v.: - És akkor úgy nézett ki a nagylányának a bölcsõje, hogy alig lehetett látni õt benne, mert tele volt függesztve csörgõvel?

- No hát, ez lett volna, igen, ez lett volna, ha mindent egyszerre rázúdítok. Tehát, tényleg egy bölcsõdényi gyerek eljátszhatott volna, egy bölcsis csoport ezzel a sok játékkal, de nem, valahogy én akkor már úgy éreztem, hogy nem kéne ezt, tehát túl sok mindenre úgy sem tud figyelni egy gyerek. Ha belegondolok, magamba, hát talán innen jött az ötlet, hogy én is jobban szeretek egyfelé figyelni, mint húsz felé, ebbõl gondoltam, hogy talán egy kisgyerek is ugyanígy gondolja, hogy ha túl sok játék van körülötte, akkor nem tud egyben elmélyülni, és ez tényleg így is van, hogyha egy játék van nála, akkor arra az egyre odafigyel már a kisgyerek is. De aztán azt figyeltem meg, hogy azt az egy játékot is megunja a pici. Tehát pár nap után cseréltem. És akkor végül is a sok játékot mind megismerte, úgy, hogy cserélgettük a játékokat. Nem volt mindig az összes játék egyszerre a járókájában, hanem váltogattuk. És nyilván azt megfigyeltem, hogy melyik az a játék, amivel szívesen játszik, és azt hoztam, vagy azt adtam neki oda.

- Igazság szerint a » gyerekkel vele születik a játék, ez nagyon sok szakirodalomban megtalálható. Azt hiszem, hogy a születése után azonnal játszani kezd, ahogy nézeget, ahogy a keze a szeme elé kerül, ahogy a kiságyban maga körül lévõ dolgokhoz nyúlkál, ez már játék, ez már fejlesztés. Attól függ, hogy milyen tárgyakat kap maga köré, hogy ezt lehet gyorsítani, vagy ha ugye csak fekszik magában szegény gyerek, akkor meg nem fejlõdik olyan gyorsan, de hát valahogy mégiscsak fejlõdik. Úgyhogy igazából ezt az önmagukban bennük lévõ játékot kell a szülõnek segíteni.

M.v.: - És a maguk családjában mi segítette a felszínre hozni azt az önmagában lévõ játékot?

- A szeretet a legfontosabb, hogy szeretettel forduljunk a gyerek felé, és akkor meglátjuk a szemében, hogy mire van szüksége, és azt segítsük. Nyilván sok idõt töltünk együtt, én otthon voltam mind a három gyerekkel hároméves koráig, és ezt az idõt megpróbáljuk jól eltölteni, és ez maga után vonja, hogy figyelünk egymásra, és ettõl tanulnak.

M.v.: - És ilyenkor az eszközök a mindenhatóak, vagy a szeretet, vagy a játékirányítás?

- Elsõsorban a gyerek igénye az, hogy mikor mire van szüksége. Van, amikor én leülnék vele játszani, de éppen menõkéje van, és akkor sétálni akar. Akkor megfigyeljük azt, ami útközben elénk adódik, az üres eldobott üvegtõl kezdve a cigarettacsikkig, a madaraktól a fûszálakig, virágokig mindent, akkor nem a játék, akkor a séta a lényeg. Hogyha nincs kedve sétálni, akkor leül, akkor látom, hogy most matatni szeretne, vagy egy helyben, akkor próbálkozom, tárgyakat teszek oda, megmutatom, mit lehet vele csinálni, és hagyom, hogy próbálkozzon. És aztán majd kialakul ebbõl valami. Nem telepszem rá, és nem akarom, hogy azt játssza, ami nekem eszembe jut, hanem hagyom õt. Felkínálok neki valamit, és aztán hagyom, hogy abból kifejlõdjön valami más.

M.v.: - Mire emlékszik, mit kínált fel annak idején gyerekeinek, amikor kicsik voltak?

- Próbáltam különbözõ építõ játékokkal például valamit építeni, amire aztán õ lazán szétszedte az egészet, amit én építettem, és valami egész mást hozott ki belõle. Tehát ha én házra háztetõt raktam, akkor õ a háztetõre autót épített, és akkor kilövõállomás lett belõle, vagy valami hasonló.

M.v.: - Mi volt elõbb, a maga, a szülõi játékkezdeményezés, vagy a gyermeki játékkezdeményezés?

- Talán a gyermeki játék, mert, és abba kapcsolódik bele a szülõ.

M.v.: - Kellett a gyerekeit tanítani játszani? Ez hogy van?

- A cselekvés, az adódik a fejlõdésük során, tehát folyamatos, születésüktõl kezdve tevékenykednek, és a szülõ csak asszisztál ehhez.

M.v.: - De igényelték a segítséget, a hátteret?

- Van olyan gyerekem, aki jobban igényelte, hogy ott üljek mellette, hogy asszisztáljak neki, a második már nem annyira, õ szívesebben mondta, hogy csak ott legyek a közelben, hogy bizton számíthasson rám, ha valami probléma van, de õ jobb szeretett egyedül alkotni.

M.v.: - Ha most így összehasonlítja három gyerekét, akkor mi a különbség a játék kialakulásában náluk?

- A kialakulásában talán nincs is különbség, hanem a szülõ viselkedése, a szülõ viszonya a gyerekhez, talán ez az, ami különbözik. Nyilván az elsõ gyerekre sokkal inkább rátelepszik a szülõje, mint a másodikra vagy a többedikre.

M.v.: - És ezt megsínylette az elsõ gyermeke, ezt a játékaiban is lehet észlelni?

- Nem feltétlenül sínylette meg, valószínû személyiségfüggõ is a dolog, tehát van, amelyik gyerek jobban igényli a törõdést, van, amelyik kevésbé. Szerencsés eset, hogyha ezt a szülõ figyelembe tudja venni, a szeretetével kapcsolatban is felül tud ezen emelkedni, és tud, és meri, és tudja hagyni, hogy a gyerek önmaga ütemében fejlõdjön, játsszon.

M.v.: - És most hogy van a játék kialakulása a harmadik kisfiúnál?

- Neki van a legkönnyebb dolga, beleszületett egy olyan környezetbe, ami körülveszi már a szülõ dolgaival és a két nagyobb testvére játékaival, úgyhogy õ aztán szabadon válogathat, hogy mi tetszik neki, mi nem, és ezt ki is használja.