Vendég a háznál
2003. Január. 24.
Kossuth rádió, 13.05

R.: - Mármint, hogy napközben.

- Napközben, és tizenegy óra körül alszik el, és így addig õvele foglalkozni kell. Tehát igényli, hogy mindig legyen mellette valaki, és bizony ez nagyon sok türelemmel jár, hogy ugye, tizenegy óráig ugye, mindig valaki rá figyeljen. Akkor nemcsak foglalkozni kell vele, hanem megmondja, hogy most balra megyünk, jobbra megyünk, ezt csináljuk, azt csináljuk, meg ugye most van több szoba, most a hálóba megyünk, most a nappaliba játszunk, most a fényképekkel, most labdázunk, most ezt eszünk, most iszunk, tehát mindent megmond, hogy õ mit szeretne csinálni, és ha nem úgy van...

R.: - Akkor mi van?

- Hát felspannolja magát, és sokkal rosszabbat érünk el vele, hogyha nem engedjük meg, mint hogyha, ha megengedjük, este már tíz óra van, tizenegy óra, betenném a kiságyba, akkor annyira felspannolja magát, hogy egyszerûen lila a feje, és ha nem foglalkozik vele az ember, akkor éjjel kettõkor alszik el.

R.: - De akkor végül is elalszik?

- Éjjel kettõkor, de akkor úgy alszik el, hogy akkor már teljesen, mint hogyha kicsavart citrom, idegroncs, tehát nem lehet vele azt csinálni, mint a más babákkal, hogy leteszem, és akkor ott hagyom. Talán most már az utóbbi pár hónapba kezd úgy beállni, de még mindig éjszaka is fönn van kétszer, és így alszik el, tehát maximum nyolc órát alszik. Nagyon kevés az alvásigénye, vele mire, a szomszédba lakik egy óvónõ, legalább 4-5 éves szinten van ahhoz képest, hogy kétéves sincs. Egyéves korába már beszélt, hamarább beszélt, mint járt, számolt, hát húszig számol, tehát minden érdekli, a logikai játékokat is megcsinálja, szóval ahhoz képest meg szellemileg nagyon fejlett, hogy õ, õ, az idegi rendszere viszont nagyon érzékeny, lehet, hogy az is közrejátszik, hogy mind a ketten a férjemmel koraszülöttek vagyunk, nem tudom. Apja is ilyen volt állítólag, hogy apjával is hiába csináltak bármit, mindig, mindig sikerült neki kiharcolni, tehát a mai napig is így van, addig-addig mondja, amíg ugye az ember már-már hajlik rá, hogy teljesítse az akaratát, szóval ez biztos, hogy bennünk is van hiba, tehát mind a két oldalon hiba van.

R.: - Fog õ menni óvodába?

- Igen, református óvodába.

R.: - Mi lesz akkor, hát az óvónéni azt fogja mondani, most balra megyünk, meg sorakozunk, meg öltözünk, meg ebédelünk, mi lesz akkor?

- Nem tudom, remélem, hogy addig kinövi.

R.: - Hát de hogyan fogja kinõni?

- Nem tudom, hát...

R.: - Idõ, idõre adjuk, hát például van még nyolc hónapja vagy valamennyi, pár hónap van addig.

- Nagyon nehéz, hát gyakoroljuk vele mindenféle szituációkat, a doktor nénihez is, hogyha megyünk, akkor azt is gyakoroljuk, hát az óvodát is gyakoroljuk, hogy iskolába mit kell csinálni, óvodába mit, mit kell csinálni, és õneki tetszik, tehát hogy például a környéken az óvodákat így nézi, tehát õ szeretne már menni, de valahogy még nem érett, fogja, még nem érett rá. Érett is, meg nem is érett, szóval nagyon kettõs személyiség õ.

R.: - Lehet, hogy azt kéne inkább gyakorolni, hogy mi van akkor, ha neki van egy erõs akarata, meg van egy szülõi erõs, gyöngéd, ám határozott akarat, hogy lehet, hogy ebbe kéne gyakorolni, most ehhez segítséget kérni valakiktõl vagy valakitõl.

- Lehet. Ugye, a családba én vagyok az, aki mindig azt mondja, hogy nem. Tehát hogy ne, most ne vegyen, most nem úgy van, most úgy, ahogy anya akarja. De hát, hiába vagyok én ott egyedül, ugye, akkor ott van anyósom meg apósom, meg ott van a férjem, és akkor õk meg, fut hozzájuk, akkor nagyihoz megyek, férjemhez megyek, ugye, apához megyek. És akkor õk meg ugye toleránsabbak vele, tehát hiába mondom én azt, hogy nem, ha õ meg azt mondja, igen, gyere unokám, unokám, gyere, és akkor kész.

R.: - De akkor egy családszövetséget kéne kötni?

- Hát igen, de õk meg azt mondják, hogy hiába csinálok vele bármit, úgyis olyan lesz, hát akkor ilyen lesz.

R.: - Majd kinövi?

R.: - Ez a kis karmester - ahogy ugye a mama hívja - úgy tûnik, hogy egy nagyon túlpörgetett kisfiú, hogyan lehet lenyugtatni?

Kozek Lilla, gyermekpszichológus: - Ez jó kérdés, azt hiszem, hogy a mama már az adott esetben elfogadta ezt a helyzetet, hogy neki ilyen a gyereke, és azt várja, hogy majd az idõ megoldja ezt a kérdést.

R.: - Kozek Lilla, gyermekpszichológus.

Kozek Lilla, gyermekpszichológus: - Valóban, a kétéves kor körüli helyzet, az nagyon sok családban kritikus, ha nem is ennyire szélsõségesen, de mindenhol megjelenik a nem, mint a szülõk réme, ez a három betû, merthogy ez az éntudatnak a kialakulásának a kezdete. Az én fogalom, ami sokszor úgy fogalmazódik meg, hogy én, aki más vagyok, mint a többiek, én, aki akarok valamit, én akarok, ez a kettõ, ez mint valami erõs szinbiózis él együtt még hosszú idõn át. S aztán késõbb a kettõ el mer távolodni már egymástól, amikor az én már sokkal megszokottabbá válik, vagy sokkal kevesebbet mondja a gyerek, s az egyes szám elsõ személyt már sokkal helyesebben használja, tehát nem Palika õ, hanem én ülök.

R.: - De az a helyzet, ami itt ebben a családban alakult ki, hogy gyakorlatilag tényleg mindenki arra koncentrál, hogy hogyan tudná lefoglalni, szórakoztatni ezt a kisfiút, aki ettõl túlpörgött, ez azért elfogadható, tehát ez teljesen normális?

Kozek Lilla, gyermekpszichológus: - Én azt gondolom, hogy ebben a családban mindenki arra koncentrál, hogy hogyan tudna megfelelni a gyerek elvárásainak, s a gyerek ezt pontosan érzékel. Hát, kétéves korban hihetetlen metakommunikációs kapacitással rendelkeznek már az emberek, ez a kisfiú pedig különösen, hiszen hallottuk, hogy mentális, pszichés, egyéb fejlõdésében milyen magas szinten tart már, nem véletlenül, hiszen sokan foglalkoztatják, de hogy...

R.: - Nem kellene egy kicsit azért õt lenyugtatni, vagy valami rendszert vinni az életébe?

Kozek Lilla, gyermekpszichológus: - De hogy ez hiányzik neki, tehát hogy senki nem korlátozza magát a szülõk, illetve nagyszülõk közül abban, hogy az õ igényeit kielégítse, hanem az õ igényeit korlátlanul elégítik ki, tehát neki szabad a hálószobában játszani csakúgy, mint a nappaliban, csakúgy, mint a gyerekszobában, a fényképekkel is szabad játszani. Lehet, hogy ez más családokban teljesen tabu, hogy a gyerek a fényképekhez nyúljon, hiszen nem sok maradna belõle utána, de tudjuk, hogy ez a kisfiú nagyon értelmes, lehet, hogy már nem tépi, vagy gyûri ezeket a fényképeket.

R.: - De hát azért szabályok, mégiscsak úgy tûnik, hogy szükségeltetnének az õ életében!

Kozek Lilla, gyermekpszichológus: - Igen, ugyanis hiába ez a nagy akarás arra, hogy az én legyen és létezzen, az én, mint fogalom és mint éntudat akkor fog megszilárdulni, ha korlátokat kap, és a gyerek akkor kap egyfajta biztonságot a saját viselkedésében, és akkor lesz önbizalma, akkor nem kell állandóan bizonyítani saját magának meg a környezetének, ha ezeket a korlátokat megkapja. Szokták mondani, hogy egy gyereknek joga van ahhoz, hogy korlátokat állítsanak neki.

R.: - De akkor, hogyha ilyen korlátokat állít a mama az után, hogy huszonkét hónapig ugye, mégiscsak így nevelkedett ez a kisfiú, ez iszonyú konfliktusokkal fog járni. Tehát, azt most már hogyan lehet elérni, hogy ne legyen az egész napjuk, és az egész közös együttlétük egy ilyen állandó harc, hogy a kisfiú valamit továbbra is így akar, és a mama pedig kirakja a táblákat, hogy márpedig ezt nem?

Kozek Lilla, gyermekpszichológus: - Azt gondolom, hogy az adott helyzetben az édesanya nagyon becsületesen az utolsó vérig küzd, tehát ezt õ is elmondja, hogy az egész családban õ az egyedüli, aki azt mondja, hogy nem.

R.: - Akkor a család többi tagját kellene rávenni, hogy õk is próbálják meg?

Kozek Lilla, gyermekpszichológus: - Ha a gyerek nem egy egységes akarattal találja szemben magát, akkor pontosan meg fogja találni azokat az utakat, hogy hogyan tudja a saját elvárásait érvényre juttatni. Ami lehetõsége ennek a kisfiúnak, az az óvoda. Tehát elég intelligens ahhoz, hogy felmérje, hogy a korlátokat néha érdemes betartani, és érdemes komolyan venni. Bízom benne, hogy a tekintély és a hierarchia, ami mondjuk, az óvodában már valamelyest megtapasztalható, nyilván nem olyan keményen, mint egy általános iskolában vagy még késõbb, de már jelen van, az nem fogja õt megtörni. Tehát a nagy akarat és a hatalmas energia, az lehet egy pozitívum, és lehet jóra használni, ha az ember érzi a saját korlátait, ha érzi, hogy egy a sok közül, és az óvoda erre adhat esélyt, hogy õ egy legyen a sok közül. Bennem van egy kis félsz, vagy nem tudom, felmerül az a kérdés, hogy vajon lesz-e ennek a kisfiúnak testvére. Hogyha õ reggeltõl este tízig, tizenegyig szolgálatban tartja a szüleit, akkor mikor fogják az anya és az apa azt mondani együtt, hogy igen, van energiánk, és van elég szeretetünk még egy, még egy, akárhány gyerek befogadására, hiszen õ teljes mértékig leköti nemcsak a két szülõjét, de az egész családot? Lényeg az, hogy, hogy a családnak egységesnek kell lenni abban az akaratban, amit szembeállít a kisfiúval, és akkor õ is biztonságot fog kapni abban, hogy nem kell állandóan bizonyítania, hogy õ az erõsebb.

R.: - A kislányod, Csilla tizennégy hónapos és nagyon eleven, ilyen korban már gyakran olyan kis verekedõsek meg püfölõsek, Te tapasztalsz-e ilyet?

- Hát, csak merõ véletlenségbõl fordult nálunk elõ ilyen. Éppen tettem tisztába, és mint a cséphadaró, elkezdett a kezével hadonászni, s véletlenül megütötte az arcomat, és ugye teljesen más lett az arckifejezésem, hát ugye én is meglepõdtem, és õ is meglepõdött attól, hogy más lett az arckifejezésem. Elkezdte két kézzel simogatni az arcomat, puszilgatott, ölelgetett, és teljesen meg voltam döbbenve, hogy, hogy õ is így reagálta le ezt a dolgot, tehát megijedt attól, hogy esetleg nekem fájdalmat okozhatott.

R.: - Neked csak megváltozott az arcod, vagy kifejezted azt, hogy juj, ez fáj?

- Mondtam neki, hogy hûha vagy nana, most pontosan nem emlékszem rá, de amit nem szabad, amikor nem szabad neki valami, akkor így szoktam neki jelezni.

R.: - De olyan még nem volt, hogy konkrétan odamegy hozzád, és azt mondja, hogy dádá?

- Nem, nem volt még ilyen, nem.

R.: - És vajon Te szoktad õt dádázni?

- Hát, igazság szerint eddig egyszer csaptam a kezére, akkor, amikor magára rántotta majd a kilencven literes akváriumot, de ezen kívül soha nem, soha nem, meg szoktam fogni határozottan, hogyha, hogyha ilyen van, és inkább leülünk, és próbálom neki ugye a maga kis módján elmagyarázni, hogy õ is megértse, hogy mi az, amit nem szabad, és miért nem szabad.

R.: - És megérti ezeket?

- Hát ezek szerint meg, mert nincsen rá szükség, hogy ilyen testi fenyítést alkalmazzak nála. Nem lehet az ember tehetetlenségét úgy kifejezni, most mérgembe rácsapok, mert már annyira elegem van. Jó, nem mondom, hogy néha, mint például nekünk is ez az akváriumos eset nem volt hatása, például azóta hozzá nem nyúlt az akváriumhoz a gyerek, és ma is ott van tíz centire a földtõl, és azért Csilla se túl magasra van a földtõl még, de nem piszkálja. Odamegy, megnézi, simogatja, satöbbi, tehát mindenképpen azt tartanám járható útnak, hogy, hogy sok türelemmel és szeretettel. Minél idõsebb, annál jobban meg lehet szerintem beszélni a gyerekkel azt, hogy mit nem szabad, és miért nem szabad. Nálunk az a nevelési elv, hogy nálunk a gyereknek mindent szabad, amit nem szabad, azért szólok rá, és ezt én nem tartom káros dolognak, hát lehet, hogy valaki ezt elítéli, merthogy esetleg megengedõ magatartásnak tartja, de nem az, mert most tizennégy hónaposan tökéletesen tisztába van a gyerekem azzal, hogy mit szabad, és mit nem szabad.

R.: - Igen, tehát õ éli a kis világát, és amikor kell, akkor kap egy korlátot, és ez neki beépül.

- Hál\' Istennek azért a férjem is elég érzékenyen reagál a gyerek minden rezdülésére, és ugye ha problémája adódik, akkor hála Istennek hozzám fordul, vagy próbálja a saját belátása szerint megoldani a problémákat, de azt hiszem, annyira egy hullámhosszon vagyunk vele, hogy nem cselekszik másképpen, mint ahogy én cselekednék.

R.: - Meg lehet azt fogalmazni, hogy hol van az a határ, ameddig engedni kell, hogy a gyerek akarata érvényesüljön, vagy melyek azok a helyzetek, amikor bizony tényleg lehetõséget kell adni neki a döntésre, és arra, hogy az történjen, amit õ akar?

Kozek Lilla, gyermekpszichológus: - Hát a saját fizikai biztonsága az egy olyan alapvetõ korlát, amit a saját akarata ellenére is meg kell õriznünk.

R.: - Kozek Lilla, gyermekpszichológus.

Kozek Lilla, gyermekpszichológus: - Ez máris egy vitás kérdés, mert az anyák és az apák, hogy mondjam...

R.: - Nem ugyanúgy ítélik meg azt, hogy hol van ennek a pontja.

Kozek Lilla, gyermekpszichológus: - ...az anyák és az apák tûréshatára már egy családon belül is egészen máshol van. De hogyha a gyerekkel megtanítjuk azt, hogy bizonyos dolgokat kipróbálhat a saját kockázatára, de figyelmeztetjük. Tehát nem hagyjuk, hogy fölmásszon a csúszdára, hanem azt mondjuk, hogy fölmászhatsz óvatosan, vagy fölmászhatsz, de figyelj, tehát legyen egy olyan standard szó, amit a gyerek megtanul, és már magának fogja mondani, amikor egy új vállalkozásba kezd, hogy óvatos, akkor tudja, hogyha viszont ilyen helyzetben leesik egy figyelmeztetés után, azt magának köszönheti. Nyilván ezt az anya is érzi, hogy, hogy mi az, amit megengedhet, mi az, amit nem. Továbbá, mindig egyfajta értékvesztéssel jár az - most anyagi értékvesztésre gondolok -, ha a gyerek azt csinál, amit akar. Összetép, összetör, egy kétéves még nem mindig koordinálja úgy a mozdulatait, hogy a tojás épen maradjon a kezében, ez mindig szülõi döntés, s az adott család helyzetébõl adódik, hogy egy tojást rá merek bízni, és sajnálom a húsz forintot, vagy az fontos, vagy pedig azt mondom, összetört, több is veszett Mohácsnál, föltöröltük.

R.: - Ez azért nehéz helyzet, mert ezek a gyerekek még egy csomó olyan dolgot csinálnak, amivel a mi helyzetünket nehezítik, de az sem mindig jó, hogyha folyamatosan határt szabunk, tehát ha folyamatosan azt mondjuk neki, hogy márpedig ezt ne csináld, azt ne csináld, ne menj oda, ne vedd le, ne nyúlj hozzá!

Kozek Lilla, gyermekpszichológus: - Ez pontosan így van, a ne csináld ezt, ne csináld azt, ez a fajta, ez a típusú korlátozás két okból rossz, az egyik az, hogy letöri a gyereknek az akaratát, tehát nem korlátokat ad, hanem egy null-helyzetet teremt, tehát nem egy mozgásteret ad, hanem megbénít. A másik pedig, hogy azzal, hogy én állandóan azt mondom, hogy nem, nem, nem, semmi más példát nem mondok, mint hogy a gyerekem is azt mondja, hogy nem, nem, nem, tehát ne várjak mást, mint amit én csinálok a gyerekkel, ne várjak mást tõle.

R.: - Akkor magamban el kell dönteni, hogy mi az a határ, ameddig engedem, hogy hozzányúljon bizonyos dolgokhoz, hogy azt a ruhát vegye föl, hogy fölmásszon-e a csúszdára, vagy nem, és akkor ehhez folyamatosan tartani kell magamat?

Kozek Lilla, gyermekpszichológus: - Igen, tehát az alapja és a kulcsa az egész dolognak, az a következetesség, s hogy olyan korlátokat állítsak, amit ma és holnap is be tudok tartani, holnap is, amikor esetleg fáradtabb leszek, holnap is, amikor esetleg kevesebb tojás van otthon, és az az egy már nagyon hiányzik, tehát...

R.: - Hogy mindenképpen meg kell találni azt, amikor viszont én engedek neki.

Kozek Lilla, gyermekpszichológus: - Így van. Tehát legyenek olyan kis sarkai a nap folyamán, amikor õ firkálhat, nem a falra, hanem a papírra, és ezt egy idõ után meg fogja, elkezd a falra firkálni, s mondja: papír. Tehát hogyha elég következetes vagyok, akkor ezek az önszabályozó funkciók automatizálódnak, és beépülnek, de ehhez idõ kell és következetesség, ha én egész nap megengedem neki, másik nap megtiltom, akkor nem fogja tudni, hogy melyik az elvárás, melyik a helyes út. S a másik pedig, hogy találékony szülõként mindig alternatívákat kell tudnunk állítani, tehát az, hogy ne menj föl, ahelyett lehet azt mondani, hogy gyere le, s akkor máris elkerültük a bûvös nem szót. Lehet azt mondani, hogy gyere, fogd meg a kezem, lemegyünk együtt, tehát sok mindent lehet tenni azért, hogy a gyerek ne üljön fönt egy lépcsõ tetején, ahol én úgy érzem, hogy veszélyben van.

Rétfalvi Valéria, védõnõ: - Egyik oldalon azt tapasztalom, hogy túlzottan elengedik, nem foglalkoznak vele, a másik oldalon meg azt tapasztalom, hogy, hogy van ez a minden puha, és jaj istenem, ne tudja meg a határokat.

R.: - Rétfalvi Valéria, védõnõ.

Rétfalvi Valéria, védõnõ: - Újabban lett divat ezek a rácsvédõk, baldachinok kiságyban, nagyon csinosak egyébként, a rácsvédõ, ami jó vastag szivaccsal van körülburkolva, a gyerek, hogy jaj, meg ne üsse a gyerek a fejét. Egyrészt nem lehet rálátni, tehát a környezettõl teljesen szeparált, a levegõt is elfogja, és tulajdonképpen még a szén-dioxid is a gyerek légzése során fölszaporodhat benne, tehát egy ilyen egészségtelen szituáció is. Attól féltik a gyereket elsõsorban, hogy a kiságy rácsának nekimegy, vagy a kiságy kemény részének, és akkor megüti a fejét, és hogy ez ne történjen meg, inkább egy ilyen vastag szivacsot tesznek, amibe a gyerek nyomja állandóan a fejét, mert nem tanulja meg a határokat. Próbálom mondani, hogy nem lesz attól semmi baja a gyereknek, akkor legalább tudja, hogy ez kemény, addig elmegy, és tovább nem fogja magát nyomni, de ezt nagyon nehéz megértetni. Olyan is elõfordult, ezt most már egy nagyobb kisgyerek, olyan két és fél év körüli, akit nem tudott az anyukája a cumiról leszoktatni. És hát beszéltük, hogy esetleg milyen módszerrel lehetne, vagy próbáljon meg egy-egy alkalmat kinézni, és akkor azt az alkalmat kihasználni, de hát hogy következetesnek kell lenni, s ez a gyerek adott is volna erre alkalmat, mert kidobta a cumit a szemétbe. Igen ám, csakhogy az anyuka visszaadta neki a cumit, mert a gyerek sírt. Szóltam élbõl, mondván, hogy akkor, akkor cserélt új zacskót, és utána az mégiscsak az a sírás volt az anyuka részérõl, de hát nem szokik le a gyerek a cumiról, nem szokik le a gyerek a cumiról, és akkor hát, próbáltuk megmagyarázni, hogy hát, de így nem is fog leszokni, hogyha õ egy picit nem lesz erélyesebb!

R.: - Christian Olivier: Mi szüljük az erõszakot? /Részlet/

- Akartuk-e valaha is, hogy a gyermekünk erõszakos legyen? Éppen ellenkezõleg, gyakran a kedves tündér vagy a megszelídített emberevõ óriás természetellenesen vékony hangján szóltunk hozzá, mintha nem akartuk volna õt megijeszteni, és le akartuk volna kicsinyíteni a világot az õ méretéhez, holott a gyermek feladata éppen az, hogy rájöjjön: õ kicsi, ebbõl támad a vágy, hogy minket követve megnõjön, és felnõtté váljon. Ahhoz, hogy megõrizhesse a pozitív vágyát, amely felénk közelíti, mi magunk ne játsszuk hát a csecsemõt! Azok a nagyon gyengéd szülõk, akik elvetik azt, ami nem egyezik a baba vágyával, csupán azt hitetik el vele, hogy minden az õ vágyai szerint alakul - ami nem igaz -, és nem szükséges erõszakoskodnunk ahhoz, hogy meghalljanak minket - ami megint csak nem teljesen igaz -, ezek a szülõk megtapasztalták az erõszakot vagy a szeretet hiányát kiskorukban, és mindenáron meg szeretnék ettõl óvni gyermeküket. A mai fiatal szülõk egyik nagy problémája, hogy kevés gyereket nemzenek, és abszolút ragaszkodnak ahhoz, hogy mindig boldognak lássák õket, képtelenek elviselni, ha kicsit boldogtalannak látszanak, vagy agresszíven viselkednek utódaik. Az egyedül élõ vagy megsebzett anyáknak különösen nagy nehézséget okoz leszidni a gyereküket, akivel gyakran azonosulnak, valószínûleg nem tudják, hogy azzal, hogy anyagilag egyre többet adunk valakinek, nem gyógyítjuk meg a gyermeki lélek sérüléseit, és hogy a gyásznak és az abból való gyógyulásnak semmi köze nincs a folyamatos jutalmazáshoz. Két gyökeresen különbözõ dologról van szó, ha nem akarjuk frusztrálni az egyévesnél idõsebb gyermeket, ha nem kényszerítjük rá a szabályokat, amelyek egész életét végigkísérik, akkor olyan paradicsomi állapotot hitetünk el vele, amelyet sehol sem talál meg, abban akadályozzuk meg, hogy az élethez általában véve hozzászokjon. Ebbe beletartozik a jutalmazás és a frusztráció is, ami leggyakrabban abból fakad, hogy nem vagyunk egyedül a földön, és ritkán gyakorlunk totális hatalmat másokon, pedig az anyák manapság ezt a totális hatalmat hitetik el gyakorta gyermekeikkel. A gyermek azonnali boldogsága - ez a mai szülõk megszállottsága, de tévednek, mert ez a boldogság nem garantálja annak a felnõttnek a sikerességét, aki ismeri a helyét, és azt tiszteletben is tudja tartani. Milyen árat fizetnek bizonyos elkényeztetett gyerekek, amikor serdülõk lesznek? Öt percre sem engedtük, hogy utáljon a gyerekünk bennünket, nem mertük, vagy nem tudtuk neki megtanítani életünk szabályait, amelyek alapjai lettek volna a szociális felettes énjének. Azt kell megértetnünk a gyermekeinkkel, hogy a mi életünket nem az õ vágyaik irányítják, hanem egyfajta kompromisszum az õ és a mi vágyaink között. Jól meg kell tanítanunk nekik, hogy teljesen normális gyermek vágyaik vannak, és nekünk ugyanolyan normális felnõtt vágyaink.

- Nekem van egy tündéri történetem, a legkisebbik gyerekem tizenegy éves korában közölte velem, hogy anyu, vedd tudomásul: gyermeket nevelni három-, maximum ötéves korig lehet, onnantól kezdve konzultáció kérdése a dolog.

Mv.: - Hát ez nagyon aranyos!

- És végül is igaza van, tízévesen eldöntötte, hogy hány osztályos gimnáziumba, és hova fog menni iskolába, õ döntötte el, hogy milyen kosárlabda csapatba játszik, szóval az alap dolgokat ha kiskorába bele nem nevelem, tizenéves korában már nem fogom tudni!

Mv.: - És milyen alapdolgokat nevelt bele?

- Hát mondjuk olyan, hogy õszinte legyen, meg, meg énnekem például bármilyen rosszat csináltak, megmondhatták, soha nem kaptak ki érte, ez egy alapszabály volt. Van három egymást szeretõ, olvasó, normális gyerekem.

Mv.: - És kamasznak sem volt nehéz bánni velük, egyikkel sem?

- Különösebben nem. Amikor kezdõdött a diszkó korszak, akkor leültem, és akkor elmondtam, hogy tündérkém, te mondod meg, hová mégy, te mondod meg, hogy mikor jössz haza, tudjam, hogy honnan jössz, hánykor várlak haza, mondom: van plusz félórád.

Mv.: - Nagyon nagy szabadságot adott nekik?

- Igen, mindent szabad volt, amivel a saját vagy a más testi épségét nem veszélyezteti.

Mv.: - Nem is volt semmiféle korlát vagy keret, amit azért megszabott, hogy mégis ezeken a kereteken belül lehet mozogniuk a nagy szabadságukkal?

- Hogy mondjam, nem nyúltak bele a pénztárcámba, nem nyúltak bele a tárcámba, nem mentek el idegen helyekre idegen emberekkel, szabad volt beülni a sógornõm vagy a sógorom kocsijába, mással nem jöhettek haza iskolából, innen-onnan, szóval ilyen dolgok voltak.

Mv.: - Errõl folyamatosan beszéltek otthon?

- Folyamatosan mindig, mindenrõl beszéltünk, persze.

Mv.: - Tényleg mindig ilyen mintagyerekek voltak?

- Dehogy voltak mintagyerekek, leborították a konyhaszekrényt a teljes étkészlettel karácsony elõtt két nappal, nem voltak jó gyerekek. Letörték az almafa ágát, mert hinta faágyat csináltak belõle, óriási nagy gödröt csináltunk a kert közepén, és kihordták a vadonatúj plédet, mert õk ott bunkert csináltak, és oda jártak le olvasni.

Mv.: - De hát ezek azért nem olyan nagyon komoly rosszaságok!

- Hát persze, hát szabad volt, hogy mondjam, nem kaptak ki, hát jó, odamegy olvasni, akkor odamegy, na most mi van, kimossuk a plédet. Kevés dolog volt, amire azt mondtam, hogy ezt nem, azt viszont betartották. Mert például visszatérve a diszkó korszakra: amikor a nagyobbik lány elkezdett menni, mondom: tudjam, hogy hová mégy, mondom: nem azért, mert utánad fogok menni, mert ahhoz én lusta vagyok, de minden hétvégén történik valami baleset, tudjam, hogy honnan vártalak haza. Azt mondja: ezért? Hát mondom: miért, mit gondoltál? Na, a két, a nagyobbik lány már diplomás, a kisebbik most készíti azt, most érettségizett, igaz, hogy õ felnõtt fejjel jött rá arra, hogy tanulni kéne, de most bedurrant, és most már diplomát is akar.

Mv.: - Tehát elégedett a gyerekeivel, és mindig is az volt.

- Hát, végül is igen.