Vendég a háznál
2003. Január. 16.
Kossuth rádió, 13.05

R.: - Védtek, meg vigyáztak rád a férfiak, a testõrök?

- Hát egy kicsit igen, meg a legidõsebb bátyám õ egy kicsit elkényeztetett talán, õ nagyon sokat pátyolgatott, ez régi fényképeken is látszik, amin még egész kis csecsemõ voltam, hogy nagyon sokszor vagyok az õ karjában. Emlékszem, amikor nagyobb lettem, akkor is vele volt egy nagyon szoros kapcsolat, picit ilyen második apuka. Nagyon sokszor megvédett engem így családon belüli vitákban, olykor igazságtalanul, olykor nem. Sokszor, jó, nem sokszor, de elõfordult az, hogy anyuék otthon hagytak minket, kettõnket, hogy Attila vigyázott rám, én meg bíztam benne. Most is egyébként nagyon jó a kapcsolatunk, van két kicsi fia, szoktam rájuk vigyázni.

R.: - És Attila milyen apa, hogy látod?

- Sokban hasonlít az édesapánkhoz szerintem, látszik rajta, hogy nagyon szereti a gyerekeit, ami szerintem nagyon fontos, hogy egy férfi ki tudja azt mutatni a gyerekei felé, hogy szereti õket.

R.: - Édesapátok ki tudta mutatni?

- Igen, igen, õ kicsit olyan macis típus.

R.: - És szerinted, ahogy Attilát látod, van ennek valami köze ahhoz, az õ jó apaságához, hogy ennyi kisebb testvére volt?

- Biztos, mert nem idegen neki egy, egy kisgyerek közelsége. Nagyon sok ismerõsünkön mondjuk, látom, hogy kezébe vesz egy gyereket, és igazából nem tudja megfogni, nem tudja, mit kéne vele csinálni, és ez kizáródik a bátyámnál. Minden emberben benne van az, hogy tud bánni a gyerekekkel, csak bele kell tanulni, és ehhez idõ kell, és ezért nem feltétlen jó az, hogyha az elsõ kapcsolat kisgyerekkel az, az a saját gyereke az embernek, mert akkor nem tudja, mit kell csinálni, esetleg félremennek a dolgok.

Rétfalvi Valéria, védõnõ: - Volt egy kisgyerek, egy kis újszülött, föltûnt már, hogy az anyuka nem szoptatta a gyereket, mindene megvolt a kisgyereknek, három hetes korában már ülõgarnitúra, különszoba berendezve játékarzenállal, egyebekkel, és a gyerek nem fejlõdött.

R.: - Rétfalvi Valéria, védõnõ.

Rétfalvi Valéria, védõnõ: - Nem tudtuk elképzelni az orvossal, hogy miért nem, megette a tápszeradagját jócskán, már ott tartott az orvos, hogy valamiféle roboráló szert ad, amikor egy alkalommal volt alkalmam látni, hogy az anyuka hogyan eteti a gyereket. Õ nem föl sem vette, hanem megemelte a gyerek fejét, és úgy a kiságyba a cumisüveggel be a tápszert, és a gyerek nem fejlõdött. És hát abban merült ki akkor a látogatásom - emlékszem -, hogy mást nem csináltam, mint dajkáltam ezt a kisgyereket, és beszélgettem hozzá. És akkor, mikor anyukával errõl beszéltünk, hogy próbáljon hozzászólni, megsimogatni, minek, mit beszéljek, úgyse érti, és nagyon sok idõbe telt, míg valahogy ezen túl lettünk, és a mintán keresztül elindult a gyereknek a fejlõdése, úgyhogy az anyuka fölvette, és cumisüvegbõl, de táplálta. Volt olyan is, hogy a kiságyba volt, oda volt kötözve a cumisüveg, és abba volt a gyereknek a tej is, tehát, amikor a gyerek éhes volt, már nagyobb csecsemõ, akkor õ azt magához húzta, és akkor ilyen önkiszolgáló módon szolgálta ki magát, úgyhogy teljes egészében még az etetés személyes kapcsolatától is meg volt fosztva. Nagyon sokszor tapasztalom a rendelõbe, hogy hozzák a gyereket, újszülöttet, vagy akár nagyobb csecsemõt, és ott hagyja a pakolón, mikor odamegyek kétségbeesve, hogy de hát le fog esni, nem szokott leesni, és teljes lelki nyugalommal elmegy, és egy pillanat mûve alatt megtörténhet a dolog. Volt, aki odaadta a pénztárcáját a nyolchónaposnak játszani tele aprópénzzel, és szerencsére a gyerek az egyforintos lenyelte, és nem félrenyelte, nemcsak az, hogy piszkos, tehát, hogy ezt el kell magyarázni, hanem hogy tele aprópénz, ha félrenyeli, megfullad, nagyon érdekes tapasztalatok ezek. Vagy a múltkorában voltam egy közel egy év körüli kisgyereknél, õ az anyukája ölébe ült, és a kezébe az olló, és a gyerek, az már úgy a szemét meg az arcát vágta volna el, amikor mondom anyukának, hát próbálja, hát vegye el tõle. Nem tudom, és nincs meg az a fajta anyai találékonyság, hogy na akkor adok egy játékot, hogy gyere, itt van ez, és elveszem, hogy ne kelljen erõszakkal, de valahol azt hiszem, ez egy belsõ ellehetetlenülés, hogy nincs meg az a fajta biztonsága, az a fajta hozzáállása az anyának, hogy most igenis én jót csinálok a gyerekemnek akkor, ha határt szabok. Nagyon sokan nem fõznek, tehát otthon vannak az anyukák, és a gyereket konzervvel etetik, bébiétellel, de volt olyan is, kérdeztem, hogy mit eszik az egyéves gyerek, reggel, délelõtt, Petit Danone, délben Petit Danone, délután Petit Danone, mert ez a reklám, és abban minden benne van, és akkor teljesen egyoldalú, egysíkúvá vált a gyerek táplálása. Ezt egyre gyakrabban lehet tapasztalni, régen is volt elvétve, de most valahogy az arányok változtak meg - azt gondolom -, és szembetûnõbb. Segítséget igazából - megmondom õszintén -, mi is csak töredékesen tudunk adni, a mostani védõnõi képzés is, meg az egészségügyi képzés is túlságosan betegség centrikus, és klinikai szemléletet olt a védõnõ-hallgatókba is, és nem erre lenne szükségük, hanem pontosan arra, hogy ezekben az anyai bizonytalanságokban valamiféle támaszt tudjanak nyújtani, és megsegíteni abba, hogy kicsit magukra találjanak. Itt a legjobb hatása - azt gondolom -, annak van, hogyha személyesen tapasztal, vagy lát ilyen anyamintákat, és akkor errõl talán tud tanulni, vagy ebbõl tud tanulni.

- Nekem kialakult egy képem arról, hogy én hogyan szeretnék anya lenni, hogyan szeretnék feleség lenni, hogyan szeretném a gyerekemet nevelni. Ez azért alakult ki így, mert nekem egy nevelõanyukám volt, és hát, nem volt harmonikus az anya-gyerek viszonyunk - hogy így mondjam -, sok olyan dolog van, aminél eldöntöttem, hogy márpedig, ha nekem gyerekem lesz, és én emlékszem, hogy ezt én még gyerekfejjel döntöttem el, akkor én teljesen ellentétesen fogom csinálni, mint ahogy, ahogy én megtapasztaltam.

R.: - Ez egy ritka dolog, hogy ez mûködik, ezt nagyon sok ember eltervezi így, úgy, ahogy anyám csinálta, úgy én majd nem, és mégis amikor ott vagyunk döntéshelyzetekbe, mert hirtelen reakciók helyzetében, akkor hát, igen gyakran az emberen az anyja, meg a nagyanyja gesztusait meg reakcióit veszik észre!

- Igazad van, mert a tanult viselkedésminták azért, azért tényleg idõnként elõjönnek. És bevallom, hogy ez nekem komoly munkámba tellett, kellett magamra figyelni, hogy ezt ne így, hanem úgy tegyem, tehát ne úgy, ahogy, ahogy velem tették, amit én láttam. Mert azért nálam is volt olyan, hogy, hogy amikor az ember érzi, hogy a, hogy a sárkány kezd kibújni belõle, akkor, akkor ugye próbál önmagán uralkodni egy picit, és akkor, akkor ugye mindig rádöbbenek, hogy Úristen, ez most nem én vagyok. Ez nem az, ahogy nekem reagálni kéne, mert, mert ez így teljesen butaság, ahogy én most próbálom, hát és akkor megpróbálom úgy, ahogy én kitaláltam, hogy, hogy meg fogom csinálni, és ezek szerint bejött. Sokszor azt hisszük, hogy azok vagyunk, akivé neveltek, azt gondoljuk, hogy joggal hivatkozunk hátrafelé, ilyenek voltak, olyanok voltak hozzám, hát én se tudok másként.

R.: - Tudatos, érett önneveléssel mehet az ember elõre? Lehetek más?

- Szerintem feltétlenül, ugye mondják, hogy egy bizonyos kor után az ember nem változik, dehogynem, dehogynem! Kell, elhatározás kérdése az egész, én úgy gondolom, meg az, hogy olyan értékrendet alakítson ki az ember magának, ami saját magának megfelelõ.

R.: - Szoktál-e néha úgy visszatekinteni, vagy úgy reflektálni magadra, hogy na most, ma vagy az elmúlt idõszakban, ez hogy sikerült?

- Elég sokat szoktam, mindig a hibáiból tanul az ember, visszatekintek, megnézem azt, hogy most ezt miért tettem, hogy tettem, de hiába van, mondjuk az embernek, hiába vannak elvei, meg hiába van önuralma, azért követ el hibákat, legközelebb, amikor ugye hasonló vagy ugyanolyan szituáció van, akkor lehet rajta korrigálni.

R.: - Milyen elemekbõl építetted föl magadnak ezt, hogy Te szeretnél feleség meg anya lenni, honnan szedted össze? Nem ezt láttad, nem ezt élted!

- Szerintem ez úgy ösztönösen is jön az ember lényébõl. Megszakadt a kapcsolatom a nevelõanyámmal, komoly, kemény két év állt elõttem, amikor ugye, kemény önmegismerés folyamata zajlott. És akkor ugye úgy kikerekedett a dolog, tehát volt az, hogy a minta, amit nem szeretnék követni, és akkor volt az a minta, ahogy én elképzeltem, hogy nekem is hogyan kellett volna, hogy mit kellett volna kapnom, hogy hogyan kellett volna azt kapnom, vagy mit vártam volna el.

R.: - A kislányod még csak tizennégy hónapos, de azért már nagyon önálló kis hölgynek tûnik! Melletted van-e úgy napközben, amikor Te háztartási tevékenységeket végzel?

- Természetesen, nagyon sokat - hogy úgy mondjam -, segít nekem a háztartásban. Segít nekünk ágyazni, tehát ki-berakni az ágynemût az ágynemûtartóba, tudja, hogy mi a lepedõ, már tudja, hogy mi a párna, akkor segít szétválogatni a szennyes ruhát, mert hát adogatja a kezembe a ruhát, és ugye én meglátásom szerint vagy a mosógépbe, vagy ugye félre, ha esetleg más színû, mint amit szeretnék kimosni. És a múltkor én döbbentem meg a legjobban, mert port törölgettem, és megpróbáltam, ugye a kezébe adtam egy törlõruhát, és õ is ugyanazokkal a mozdulatokkal törölgette nekem a port a szekrényrõl, mint ahogy én tettem.

R.: - Manapság kevesebb mama tudja így maga mellé venni a kislányát, és lassan, így fokozatosan tanítani hát a könnyû háztartásvezetésre, egyre jobban tudsz majd erre figyelni, tervezed azt, hogy megtanítod fõzni, varrni, ilyen elemi dolgokra? Mert úgy látszik, õbenne egy nagy készség van erre.

- Igen, hát igyekszem. Ugye, kiskorában õ olyan volt, hogy teljes figyelmet igényelt, tehát nem lehetett õt a kiságyba betenni. Tehát, én vasalni is, amikor egész kicsi volt, úgy vasaltam, hogy a nagyágyba odatettem magam mellé, és akkor én ott álltam az ágy mellett, és vasaltam, és közbe beszélgettünk, tehát õ, õ mindig igényelte azt, hogy õ velem legyen, és, és lássa azt, hogy én mit csinálok. Nem lesz problémája azzal, hogyha meg kell fõznie egy ételt, vagy problémát jelentsen az, hogy a ruhákat effektíve hogyan mosom ki. S ha már én adhatok valakinek pozitívat, hát a múltkor is például voltunk vásárolni a Csillával, s azt mondta egy idõs néni, hogy rám csodálkozott a sorban, és teljesen megdöbbentem, és azt mondta, hogy milyen kedves mosolya van magának. És akkor én úgy elgondolkodtam, hát megköszöntem szépen, és, és utána elment a néni, tehát nem volt folytatása ennek, elgondolkodtam, hogyha már ennek a néninek adtam egy jó mosolyt, belõlem az jött le neki, hogy milyen kedves mosolyom van, akkor az már jó.

R.: - Dr. Nagy Emese, neurológus.

Dr. Nagy Emese, neurológus: - Az elsõ, illetve az elsõ két év, amit egy Eric Ericsson nevû pszichológus úgy nevezett el, hogy olyan fontos életfeladat zajlik itt, hogy kialakul az õsbizalom, vagy az õsbizalmatlanság, a jó kötõdés, vagy a rossz kötõdés. Ekkor nem azt mondom, hogy befejezõdnek azok az idegrendszeri érési folyamatok, amik például a kötõdési rendszerünket jellemzik és kialakítják, de hogy a legkritikusabb szakasza lezajlott, és ezután, a kétéves kor után minden késõbbi kötõdésünk mintája lesz ez, amit az elsõ két évben kialakítottunk.

R.: - Tehát, ha meleg volt, szeretõ, elfogadó, simogató a kapcsolat, akkor, Uram bocsá\' alapvetõen már nem teheti tönkre a gyereket?

Dr. Nagy Emese, neurológus: - Valóban, való igaz, hogyha biztonságos kötõdéssel bír az anya-gyerek kapcsolat, én a legkevésbé sem tudom feltételezni, hogyha akár egy kezdeti föllángolás után az anya ne érezné, hogy az a gyermekének nem jó, és nem erõlteti tovább esetleg a kezdetben sikertelen tanítási kísérletet. Azt viszont el tudom képzelni, hogy az anya-gyerek párosoknak egy része esetleg nem teljesen stabil kötõdésû, teljesítmény centrikus anyák, hogy maguknak is esetleg gondjuk volt a kötõdésükkel korábban, és az anya-gyerek kapcsolatoknak egy része, ez olyan 20-30%-a nem a stabil kötõdéssel jellemezhetõ.

R.: - Vagyis a gyereknek ahhoz teljesítenie kell, hogy az anyja szeretetét megkapja?

Dr. Nagy Emese, neurológus: - Például ez is egy formája lehet az instabil kötõdésnek, hogy csak teljesítményen alapul.

R.: - Engem nem szeretnek azért, mert én vagyok, engem csak akkor szeretnek, ha én ilyen vagyok, vagy olyan vagyok, jó vagyok, meg okos vagyok?

Dr. Nagy Emese, neurológus: - Van úgy, hogy ez a megélt feltétel nélküli szeretet a biztosíték lenne, hogy olyan helyzetekben, még hogyha az anya hallotta is, olvasta is valahol, hogy milyen jó nyelvre, zenére tanítani a gyerek, ez a kölcsönös feltétel nélküli bizalom, elfogadás és szeretet az, ami megtörhetné ezt a folyamatot. Még mielõtt esetleg nagyobb károsodás nem éri a gyereket, megszakítaná, és az anya azt mondaná, hogyha a gyerek életkorának ez még nem megfelelõ, akkor majd késõbb próbálkozunk a fejlesztéssel.

- A segítségüket szeretném kérni. Tavasszal valószínûleg, a tizenhat hónapos kisunokám felügyeletre hozzám kerül, és nem tudnak egy olyan tanfolyamszerûséget vagy ilyen tájékoztató elõadássorozatot, ahol részt vehetnék, hogy ilyen kisgyerekkel hogy kell korszerûen, megfelelõen, szellemét, fizikumát segítõen foglalkozni?

Mv.: - Hát, ez nagyon kedves kérdés!

- Én nagyon sok mondókát tudok, lehet, hogy már avultak, és énekelek, és minden, de nagyon szeretném a mai kornak megfelelõen úgy kezelni ezt a kisgyereket, majdnem úgy, mintha bölcsõdében lenne, és ott szakemberek foglalkoznak vele.

Mv.: - Hát, akkor miért nem adjuk bölcsõdébe, hogyha azt szeretnénk?

- Azért, hát azért nem, mert a bölcsõde ugye fertõzésveszély, egyéb dolog, minden. Azért közösségbe ilyen pici gyereknek nem annyira jó!

Mv.: - Pontosan ez az elõnye a nagymamának, hogy...

- Igen.

Mv.: - ...mindettõl megóvja. Nekem nagyon rokonszenves, amit kérdez, miközben azt gondolom, hogy igazán nem sok dolog az, amire szüksége lenne.

- Azt gondolom, hogy a lányomat is nagyon tisztességesen és jól neveltem, bár néhány dolgot most már másképp csinálnék, az biztos. A mai kornak megfelelõen, szóval egészen másképp, ahogy hallom, látom a gyerekeket, mintha másképp kellene kezelni, mint, mint ahogy mi kezeltük a mieinket. Eltelt ugye, harminc esztendõ, valami kellene, hogy a gyerek szellemileg fejlõdjön, annyi korszerû dolog van most, annyira sokkal korábban kezdenek dolgokat, amivel én ugyan nem igazán értek egyet, de hát ez a mostani életfelfogás. Ezeket a nagy híres iskolákat majdnem, hogy elkerültük, mert az volt a lényeg nálunk, hogy közel legyen, ne ébresszen korán, és úgy menjen majd általános iskolába, gimnáziumba, ezért nem került valami csoda iskolába, mégis két diplomát szerzett, két felsõfokú nyelvvizsgája van, és egy nagyon tisztességes ember lett belõle!

Mv.: - Na látja, az unokánál sem kellene máshogy csinálni ezt a dolgot!

- Annyi mindent hallok, olyan módszereket, hogy már most nagy kártyákat mutogatnak a gyereknek, nem tudom micsoda.

Mv.: - Semmit ne mutogasson!

- Ne mutogassak?

Mv.: - Semmit ne mutogasson, azt a mesekönyvet, ami magának tetszik!

- Igen.

Mv.: - Tudja?

- Amit még a lányomnál alkalmaztam?

Mv.: - Pontosan, teljesen indokolatlan, és a mai kornak egy rossz kinövése az, hogy például magában ilyen szorongások keletkeznek.

- Igen.

Mv.: - Maga beszélgetni fog ezzel a kislánnyal...

- Igen.

Mv.: - ...Zsipp-zsupp, kender-zsuppol.

- Hát azt csináljuk már most, még egyéves, és olyan drága, hogy az ujjamat megfogja, és akkor mozgatja a kezét, és én mondom neki ezt a mondókát, de lehet, hogy már nem is mondják a Zsipp-zsupp kenderzsuppot!

Mv.: - Nagyon jó lenne, ha mondanák a Zsipp-zsupp, kender-zsuppot!

- Igen.

Mv.: - És egyáltalában ne akarjon bölcsõdei gondozónõvé és kiképzett óvónõvé válni, mert maga a nagymama! Ott fog maga mellett tésztát gyúrni, ad neki pici tésztát, maga gyúrja a nagyot, õ a picit...

- Igen.

Mv.: - Ne tegyen mást!

- Ezt csináltam a lányommal is, igen.

Mv.: - Hát látja, óvom magát a szorongástól. És ígérje meg, hogy tavasszal, mondjuk, egy hét után visszahív, és ha konkrét problémája van, vagy, tudniillik maga akkor az atommag összetételét nem tudja pontosan elmagyarázni, jó, akkor keresünk egy atommag-tanfolyamot, de...

- Nem egészen ilyen magas szintû dologra gondoltam!

Mv.: - Megápoljuk egy kicsit az önbizalmát, és beszélgetünk, jó?

- Jó, köszönöm szépen, viszonthallásra.

Mv.: - Én köszönöm, viszonthallásra.

Mv.: - Az, ahogy Te viszonyulsz a saját nagyszülõségedhez, hasonlít-e ahhoz, ahogy a te édesanyád viszonyult az õ nagyszülõségéhez, amikor neked születtek a gyerekeid?

- Édesanyámnak végtelen tehetsége van arra mindmáig - 87 éves elmúlt -, hogy örülni tudjon. Szóval, õ mindenben meglátja a jót, énnekem szárnyakat adott az õ nagymamasága, mert olyan végtelenül tudott örülni azoknak a kis hangocskáknak, amit mondjuk a szopós baba nyeldeklés közben kiad, és azoknak a kis arckifejezéseknek, amik átfutnak a félálomban levõ arcocskáján, és a testének a szagát úgy tudta élvezni. És mindig tudtam, hogyha bármi ilyen kis örömöcském van, akkor én fölhívhatom õt telefonon, és megmondhatom neki, hogy képzeld el, kocog a kanál a szájába, és akkor az anyukám annyira boldog volt, hogy, hogy én akkor már tudtam, hogy hát ez valami csoda, ez valami nagyszerû. Nem tudom, meg tudom-e közelíteni azt a nagy örömöt, és azt a nagy erõt, amit ezáltal õ adott nekem, mindenesetre szeretném. Egy nagymamának a hivatása, az igazi feladata, az valóban az, hogy örülni tudjon, és az öröm által szárnyakat tudjon adni azokban a nagyon nehéz idõkben, - amik, valljuk be, hogy nagyon nehéz idõk - , amikor az embernek se éjszakája, se nappala, és közbe be van gyulladva a melle, és 39 fokos láza van, és a gyerek nem akar szopni, és bõg éjjel. Ezekben az idõkben ébren tartani az öröm világosságát, hogy át lehessen vészelni anélkül, hogy elkezdenénk magunkat sajnálni, mert olyan örömet ad, úgy felerõsíti azt az örömet, ami, ami adva van ebben a csodálatos állapotban, az anyaságban, hogy valóban végül is boldogsággá nemesedik. Nagyon sok házasságnak ez a próbaköve, amikor megszületik az elsõ gyerek, és lehet bizony, hogy talán éppen a nagymamák hiányoznak, akik ezt a nagy örömet tudják adni. Mindig rettentõen fáj a szívem, amikor olyan nagymamákat látok, akik kétségbe vonják, hogy annak a gyereknek egyáltalán meg kell születnie, vagy lebeszélik a gyerekeiket arról, hogy megtartsák a magzatot. Talán helyrehozhatatlan, talán a következõnek se fog tudni úgy örülni, talán azt is csak ésszel kezdi mérlegelni, ahelyett, hogy az õstermészetünkben benne levõ életigenlõ örömet engedné föltörni, mint valami szökõkutat, valami, valami meleg forrást, életadó meleg forrást.

Mv.: - Az öröm erõsítésén túl hogy lehet igazán jól és a fiatalok házasságát erõsítve, optimálisan nagymamának lenni?

- A legtöbb probléma abból van, hogyha a nagyszülõk nem tudják elfogadni azt, hogy õk nagyszülõk, a saját életük riválisaként látják a fiatalok életét, akik elveszik az õ - úgymond - fiatalos létüket, õhelyettük itt boldogok akarnak lenni, ez a rivalizálás ez drámai tragédiába fullad, a klasszikus történet ugye évezredek óta, hogy anyós és menye, tudjuk, hogy az is rivalizálásból fakad. Jó nagyszülõnek akkor lehet lenni, hogyha egészséges, jó szeretetben van a nagymama és a nagypapa, és hogyha, azt kívánom bármely nagyszülõtársamnak, hogy jó, boldog nagyszülõk legyenek, akkor keressék azt az alkalmat, minden alkalmat, amiben erõsíteni tudják a férjükkel való szeretetkapcsolatot. Találjanak idõt arra, kérjék meg a gyerekeiket is, hogy segítsék õket ahhoz, hogy elmehessenek együtt nyaralni, saját baráti körükkel együtt lenni, színházba, ide-oda, hogy úgy mondjam: a fiatal boldogságukat most újra megtalálni. Hiszen az a bizonyos nagy felelõsség, az már valóban nincs, az a mindennapos, ami a szülõkre hárul, viszont vissza tudják adni a szülõknek azt az életerõt az õ kettejük szeretetébõl, amire nekik meg olyankor nagy szükségük van. A nagyszülõknek a legfontosabb feladataik közé tartozik az is, hogy felelõsséggel segítsék hozzá az édesanyát ahhoz, hogy édesanya legyen, és az édesapát ahhoz, hogy édesapa legyen. Saját szüleinknek is a fejlõdését szolgálni kell, ugyanígy a mi gyerekeink, utánunk jövõ generációnak a fejlõdését is szolgálni kell, és nagyon nagy bizalommal kell szolgálni! Sokszor látom, hogy belegabalyodnak nagyszülõk abba a hibába, hogy a dolgokról már kikristályosodott, hogy hogyan lehet jól csinálni, és hogyha azt a lányuk, menyük nem úgy csinálja, akkor azt hiszik, hogy az nem jó, és hát konfliktusok támadnak körülötte. A bizalomba beletartozik az is, hogy, merem engedni, hibázni a fiatalokat, és bízom benne, hogy rájönnek, megvárni azt, hogy kérdezzenek, és akkor adjak tanácsot, ne elõzzem meg ezt az igényt, mert azt õk kritikának élik át, én magamról tudom. Engedni kell õket kibontakozni, nem vagyunk mi annyira fontosak!