Vendég a háznál
2003. Január. 14.
Kossuth rádió, 13.05

R.: - Ez most történt?

- Nem, ez öt évvel ezelõtt, most tulajdonképpen azért vagyunk itt, mert elmeszesedett ez a mûér, illetve ki is nõtte, úgyhogy ki kellett cserélni.

R.: - Amikor õ megszületett, akkor már lehetett tudni, hogy neki ez a problémája?

- Igen, igen, hát a harmadik-negyedik napon tudták már a kórházban, csak nekem felejtették el mondani, nem szóltak, hogy valami probléma van, egyszerûen csak nem adták ide a papírjait.

R.: - És mire gondolt?

- Hát arra, hogy valami baj van, hát egybõl mentem a doktornõhöz, és akkor tudtam meg, hogy mi a gond. Mint egy hidegzuhany, hát szörnyû volt, így kellett megtudnom.

R.: - Vissza tud arra emlékezni, hogy mi volt akkor az elsõ gondolata?

- Döbbenet, ijedtség, fájdalom? Nem is tudom, kavarognak olyankor szerintem az emberben az érzések.

R.: - És azt akkor úgy föl tudta mérni, hogy ez mennyire súlyos ez a betegség, vagy mit fog ez jelenteni a kislány életére nézve?

- Hát az az igazság, hogy õk sem tudták, hogy mi a problémája. Azt hitték, hogy csak lyukas a szíve, de aztán az elsõ ultrahangos vizsgálatkor derült ki, hogy nemcsak ennyi a probléma, hanem van más is. De hát még akkor se tudtam igazán felmérni, hogy mit jelenthet számára, mint ahogy ez be is igazolódott, mert hogyha jól sikerül a mûtét, és minden, minden simán megy, akkor, akkor nincs semmi gond. Csak hát ilyen mûtéteknél azért vannak komplikációk, maga a mûér beültetése és a szív befoltozása, az jól sikerült, de ugyanakkor agyi infarktust kapott a gyerekem, lebénult, újra kellett tanulnia járni, gerincferdülése lett, úgyhogy ez a mi nagy problémánk lett ezután, a mûtét után. És ez azért a mindennapjaira kihat, egy ötéves gyerek, aki eddig tudott járni, mozogni, annak, annak ez szörnyû, amikor látja, hogy a többiekkel nem tud szaladni. Én, én még így is örültem, hogy túl vagyunk rajta, hogy ugyanis olyan hosszú volt a mûtét, tíz óráig volt benn a mûtõbe, akkor azt hittem, hogy, hogy talán már nem is él, úgyhogy így örültem, hogy él a gyerekem, a többivel meg megküzdöttünk.

R.: - Azóta ugye öt év telt el, s aközben mi történt?

- Újra tanult járni, nap mint nap gyógytornázik a gerincferdülése miatt, hát még látszik a járásán, hogy nem teljesen tökéletes, és hát nap mint nap megküzd az iskolában is, hát ugye ott elsõbe, másodikba fõleg szaladgálásról szólt a játék, a mai napig nem tud szaladni, állandóan ott hagyták, úgyhogy ebbõl, ebbõl voltak lelki problémák.

R.: - És tudott õ errõl beszélni?

- Nem akart róla beszélni, teljesen magába fojtotta, de mûtét után sokáig, hetekig sikoltozva ébredt föl, szóval lelkileg látszott, hogy megviselte, évekig nem beszélt a mûtétrõl.

R.: - S most sem, hát most már azért elég nagy?

- Most, hogy készültünk a következõ mûtétre, hát persze hogy próbáltunk vele beszélni, hát meg ecseteltük, hogy akkor, akkor mi lesz, hogy lesz, de nagyon...

R.: - Nem ellenkezett, nem mondta azt, hogy õ soha többé nem jön kórházba, és soha többé nem megy mûtõbe?

- Nem, befogta a fülét inkább, szóval, valahogy így védekezett ez ellen. Addig figyelt, amíg, amíg a számára fontos információkat fölfogta vagy meghallotta, utána viszont sokszor bedugta a fülét, és otthagyott, hogy õ nem beszél róla, de valahol talán másabb ember lett, jobban küzd, az iskolába õ az, akit mindig példaképnek állítanak.

R.: - Annyira jó tanuló?

- Nem, nagy a küzdõereje, kitartó, nem áll neki soha tornaórán sem, hanem, hanem végig csinálja, és küzd, és...

R.: - Sokkal komolyabb, mint az osztálytársai?

- Lehet, hogy komolyabb, látom, hogy, hogy akar, és õ nem adja föl olyan könnyen esetleg, mint a vele egykorú gyerekek.

R.: - S amikor itt voltak a kórházba, ugye, ötéves korában itt voltak egy hónapig?

- Igen.

R.: - Akkor is látszott, hogy õ nagyon küzd azért, hogy meggyógyuljon?

- Épp ellenkezõleg, akkor, akkor nem, hát ez volt az elsõ ilyen trauma az életében, és hát szörnyû volt az az egy hónap, az orvosok mindent megtettek tényleg, de számára az, az szörnyûség volt.

R.: - Itt volt vele?

- Itt voltam vele, igen. Folyamatosan ugye, vért vettek, hát picike volt még ötévesen, olyan kis vékony is, nem igazán találtak például vénát, volt olyan, hogy háromnegyed órán keresztül vették a vért, és akkor ez, ezt mondjuk, másnaponta, hát egy hónapig azért elég sok másnaponta van!

R.: - És akkor egy hónap után végre hazamehettek, azt õ hogy fogadta?

- Hát szinte el sem hitte, õ már annyira beletöppedt itt magába, hogy, hogy, hogy látszott rajta, hogy õ abba a tudatban van, hogy innen õ sose fog kikerülni, valami ilyesmi rítt le gyerekrõl.

R.: - Magának is volt ilyen gondolata?

- Hát nekem nem, azért láttam, hogy, hogy mikor hogy, hogy állunk, tájékoztattak az orvosok. Én is csak láttam, hogy van rá remény, hogy hamarosan kikerülünk innen, amikor ráadtam a ruháját, hát teljesen, teljesen más lett a gyerek viselkedése, mint akit kicseréltek. Addig olyan kis zavarodottnak tûnt, olyan, az, az nem az én gyerekem volt már a vége felé, s akkor úgy ráadtam a ruhát, és hogy megyünk haza, hát innentõl kezdve, hát kezdett régi önmaga lenni, otthon meg hát napról napra javult a helyzet. Mondjuk, otthon is voltak még problémák, ugyanis õ nem igazán volt annak tudatában, hogy, hogy nem tud járni, s volt olyan, föl akart állni a székrõl, és hát, orra esett, hát az nagyon szörnyûség volt neki, de azóta azért úgy látom, hogy napról napra talán azért jobb lesz.

R.: - Közben megérkezett Johanna.

- Drágám, megittál mindent, rosszízû volt?

R.: - Mit kaptál?

- Most van a táskámban egy csoki.

R.: - Van egy csoki.

- Figyelj csak, még egy pár szót beszélek a nénivel, aztán.

R.: - Te nem akarnál velem beszélgetni?

- Én nem.

R.: - Nem? Olyan kíváncsi lennék, hogy mi történt itt veled.

- Attól tartok, nem fog errõl beszélni.

R.: - Hát nehéz neki, gondolom.

- De visszatérve, azért nemcsak errõl szól az életem, azért dolgozok mellette, és hát a délutánom szól errõl, hogy hazamegyünk az iskolából, és akkor minden nap gyógytornázunk, meg hát figyelünk az étkezésre, mert õ eléggé kis sovány, hát a huszonegy kilóval azért nagyon nincs eleresztve, azért bennem most is az van, hogy örülök, hogy él mégis.

R.: - Dr. Koncz Erzsébet, az Országos Kardiológiai Intézet Gyermek Szívközpontjának fõorvosa.

Dr. Koncz Erzsébet, az Országos Kardiológiai Intézet Gyermek Szívközpontjának fõorvosa: - Minden századik magyar újszülött születik szívfejlõdési rendellenességgel.

R.: - Ezeket a rendellenességeket mi okozza, hogy ebben mennyire játszik a környezet szerepet, mennyire a terhesség, ezt lehet tudni?

Dr. Koncz Erzsébet, az Országos Kardiológiai Intézet Gyermek Szívközpontjának fõorvosa: - Hát, amikor idekerülnek az újszülöttek, és az elsõ sokkból a szülõk magukhoz térnek, mert hát ez egy rettenetes hír, ami éri õket, akkor rögtön az az elsõ kérdés, hogy de miért, miért lett az én gyerekem szívbeteg? Na most, azt kell, hogy mondjuk, hogy biztosak vagyunk benne, hogy számtalan faktornak kell jelen lenni ahhoz, hogy egy gyerek ilyen betegen szülessen.

R.: - Gondolom, nyilván az egyik a genetikai, tehát hogyha már a családban lehet tudni azt, hogy valakinek volt ilyen problémája.

Dr. Koncz Erzsébet, az Országos Kardiológiai Intézet Gyermek Szívközpontjának fõorvosa: - De sajnos, azt kell mondjam, hogy nem kizárt azokban a családokba se, ahol visszamenõleg, mert itt kutakodunk ám, tehát egy anamnézis felvétel az úgy történik, hogy nemcsak azt kérdezzük meg, hogy a testvérei egészségesek, hanem hogy a családba volt-e szívbeteg, hirtelen halál, fiatalkori halál. Tehát, így azért a nyomára akadhatnánk a genetikának, azt kell, hogy mondjam, hogy ezzel együtt abban a családba, ahol már volt szívfejlõdési rendellenesség, ez nem feltétlenül testvér, például unokatestvér, ott azért szignifikánsan gyakrabban vannak szívfejlõdési rendellenességek. És miután tudjuk, hogy a szív és a nagy erek a terhesség elsõ 3-4 hónapjában alakulnak ki, tehát nagyjából a negyedik hónap végére eldõl, hogy ki milyen szívvel és érrendszerrel születik, tehát ezen idõ alatt az anyát ért bármilyen fertõzés okozhat szívfejlõdési rendellenességet. Amit ma már biztosan tudunk, és ha így kérdezik aztán, hogy mi az, amit biztosan tudunk, az a rózsahimlõ, a rubeola. A rubeolás fertõzés, ha a terhesség elsõ négy hónapjáig éri az anyát, az biztosan szívfejlõdési rendellenességet okoz, mégpedig elég komplex szívhibát, ezért hogyha ilyenrõl tudomása van az ifjú terhesnek, akkor a nõgyógyászával megbeszélve úgynevezett rubeola ellenanyag szintet kell nézni, amit ha elér egy bizonyos mértéket, akkor kötelezõ a terhesség-megszakítás. Ezenkívül gyanúsítjuk az egyéb vírusfertõzéseket is, és ebbe például a nagyon - idézõjelben - banális influenza is beletartozik, bármilyen vírusfertõzések, akár herpesz vírusfertõzés, akkor természetesen a környezeti hatások, az alkohol, a nikotin, ezek biztos. Hát, a drogokról nem beszélek, és a túl korai terhesség, tehát ha túl fiatalon szül, a késõiek, tehát negyven év fölött, gyakrabban fordul elõ a Down-szindrómás gyerekeknek a születése, azok szinte kivétel nélkül szívfejlõdési rendellenességgel születnek.

R.: - Ezeket vizsgálják, tehát itt van valamiféle megelõzés abban a tekintetben is, hogyha egy negyven év fölötti nõ szül, és a terhesség korai fázisában megvizsgálják, s kiderül, hogy ez a probléma van, akkor nyilván õ eldöntheti, hogy akkor vállalja-e, vagy sem.

Dr. Koncz Erzsébet, az Országos Kardiológiai Intézet Gyermek Szívközpontjának fõorvosa: - Persze, igen, ez pontosan így van, és ez kötelezõ is Magyarországon, csak azt kell, hogy mondjam, nagyon-nagyon szomorúan, hogy egyre több a fiatal szülõ. Tehát huszonéves szülõk jönnek el hozzánk, és úgy, hogy elsõ kihordott sima terhesség, semmilyen olyan körülmény nincsen egy gondozott, követett terhességben, hát, sajnos azt kell, hogy mondjam, hogy egyre több down-os baba születik. Illetve hát nyilvánvalóan az, hogy mi többet látunk, ez a helyzetünkbõl adódik, mert azok a babák idekerülnek, tehát itt, úgy tûnik, hogy nagyon sok van, biztos, hogy, hogy nincs annyira nagyon sok, csak inkább az egészet azért mondom, hogy nagyon sok a fiatal szülõ. Na most, egy 23-24 évesnek nem kötelezõ, hogy erre megnézzék, egy 21-22 éves anyánál ki gondol arra, hogy down-os babája fog születni?

R.: - Dr. Király László, szívsebész.

Dr. Király László szívsebész: - Azt, amit lehet csinálni, hogy olyan esetekben, amikor a szülõk veszélyeztetettek, akár egy korábbi terhességbõl bekövetkezett szívhiba miatt, akár a családban elõforduló szívhiba miatt, vagy éppen, hogy volt egy valamilyen fertõzés a terhesség korai heteiben, akkor forduljanak orvoshoz, és kérjék a terhességi ultrahangnak a segítségét. Ugyanis terhességi ultrahanggal nagyon sok igazán komoly szívhibát lehet már diagnosztizálni, ami bizonyos fokig a teendõket, de a lehetõségeket is hát, mondjuk, egy újabb megvilágításba helyezi.

R.: - Ez azt jelenti, hogyha ez még akkor derül ki, mondjuk az elsõ három hónapban, amikor még a mama el tudja azt dönteni, hogy akkor megtartja, vagy nem, akkor dönthet úgy, hogy õ nem akar egy súlyos beteg gyereket megszülni?

Dr. Király László szívsebész: - Így van, pontosan errõl van szó. Az angolszász országokban ez egy nagyon erõs tendencia, nálunk Magyarországon azt kell mondanom, hogy a szülõk általában inkább amellett döntenek, hogy megszüljék a kisgyereket, és utána szülessen meg ez a döntés, természetesen, akkor már annak érdekében, hogy a lehetõ legtöbbet megtegyük érte, ami a rendelkezésünkre áll.

R.: - Ez nem jelenti azt, hogy mondjuk egy következõ terhességnél is ugyanez, a probléma elõáll?

Dr. Király László szívsebész: - Nem feltétlenül, vannak olyanok, amelyeknek a valószínûsége, az gyakoribb egy következõ terhesség miatt a következõ testvérnél, s természetesen vannak olyanok, amikor az ismétlõdésnek a valószínûsége eléggé kicsike.

R.: - És több vagy kevesebb gyerek születik - hogyha egyfajta tendenciát nézünk - szívrendellenességgel?

Dr. Király László szívsebész: - Körülbelül ugyanannyi születik, ugyanis sajnos, a nemzeti születésszám, az csökkenõ tendenciát mutat, azonban azáltal, hogy nõ a terhességeknek a gondozása, nõ a terhességek gondozásának a minõsége, csökken a koraszülések száma, és határozottan csökkent a születés körüli halálozásnak az értéke. Ezáltal mégis több olyan kis emberke él túl, akik szívbetegséggel valamikor a mi betegeink közé fognak tartozni. Ma lényegesen több kisgyermek marad így életben, és természetesen a mûtéti eredmények is sokkal-sokkal jobbak. Nem engedjük meg a szövõdményeknek azt a lehetõséget, hogy kifejtsék a rossz hatásukat, ezért nem várunk arra, hogy a beteg egy rossz állapotban kerüljön a mûtétre, hanem minél korábban, a lehetõség szerinti optimális állapotban lépjünk. Ugye, erre egy jó példa, ami történt éppen ma, hogy tegnap született egy kisgyermek, akinél nyomban kiderült az, hogy nagyon nagy a baj, akit azon nyomban repülõgépre tettek, és megérkezett hozzánk, most egy órával ezelõtt. És úgy néz ki, hogyha szükséges lesz, akkor a mûtétet még ma este el tudjuk végezni rajta. Tehát, a fejlõdés azt mutatja, hogy a halálozási mutatók, amelyek 10-15 évvel ezelõtt nem voltak nagyon jók, hát, majdnem tízszerese volt a halálozás akkoriban a mostaninak, azt kell mondanom, hogy nagyon szomorúak voltak azok, azok, fantasztikusan megjavultak, és a mostani években hát, 3% környékén van a halálozásunk, tehát száz megoperált kis betegbõl kilencvenhét gyógyultan hagyhatja el a kórházat.

R.: - Ismét Koncz Erzsébet, gyermekkardiológust hallják.

Dr. Koncz Erzsébet, az Országos Kardiológiai Intézet Gyermek Szívközpontjának fõorvosa: - Ezeket a gyerekeket nagyjából az egész gyerekkorukban, végig gondozzuk, ellenõrizzük, ezek a gyerekekm, és pláne az újszülött korban megoperáltak, azok súlyos szívbetegek, tehát azt mondani, hogy ide nem kell többet jönni, olyan nincsen, hanem arról van szó, hogy ez egy tartós kapcsolat lesz, ami az egész gyerekkorukat meghatározza.

R.: - Bármennyire is sikeresek itt ezek a beavatkozások, és ezek a mûtétek, azért a gyerekek nyilván nem tudnak ugyanúgy élni, mint a többi gyerek.

Dr. Koncz Erzsébet, az Országos Kardiológiai Intézet Gyermek Szívközpontjának fõorvosa: - Hát, igen, õk mindenképpen egy más, más élet, tehát tulajdonképpen a súlyos szívbeteg gyerekeknél az ember egy kicsit sajnálja azt, hogy igazi gyerekkor nincsen. Persze, játszhatnak, közösségbe járnak egy idõ után, a mûtétek után is, de hát az egész életüket meghatározza, hogy egy nagy odafigyelés, egy nagyobb óvatosság, tehát nyilván egy, egy minõségében, ez egy más élet van. És az, ami nagyon érdekes, hogy az természetes, hogy a szülõ túlfélti, néha sikerül azért olyan szülõkkel is találkozni, akik próbálják úgy csinálni, mintha nem féltenék túl, ez egyébként hihetetlen akaraterõt rejt magában, de az az igazság, hogy ezek a gyerekek már egész kis korukban saját magukra elkezdenek odafigyelni, saját magukat féltik. Tudják, hogy mit szabad, és mit nem szabad, és õk saját maguk alakítják úgy át az életüket, hogy egy kicsit kevesebb gyerekség, gyerekkor jut belõle, kis felnõttek lesznek ezek a néhány évesek, vagy kiskamaszok. Ezek tényleg olyanok, mint a kis komoly felnõttek, egyszerûen õ tudja, hogy beteg, és õ tudja, hogy mit csinálhat, hová mehet, mi az, amit már nem csinálhat, mi az, amit még csinálhat. Nagyobb még azt is tudja, hogy mit ehet, hogy tornaóráról mentsem föl, hogy az úszást, azt viszont lehet csinálni, tehát saját maga átrendezi az életét.

R.: - De nagyon egyedül is lehetnek, mert hát gondolom, hogy a saját korosztályukban lévõ gyerekekkel nehezen találnak szót, vagy illetve azok a gyerekek találnak velük.

Dr. Koncz Erzsébet, az Országos Kardiológiai Intézet Gyermek Szívközpontjának fõorvosa: - Hát minden, mindenre van példa. A szülõk elmondják az ilyen, ilyen bajukat is, vagy az ilyen tapasztalatukat is, és általában félnek ezektõl a gyerekektõl. Elõször az óvodába, bölcsõdébe, aztán az iskolába is, de amikor kiderül, hogy ezek a gyerekek nagyjából olyanok, akkor azért az esetek nagy részében, a mi örömünkre is, befogadják a társaik, elfogadják a tanárok, és segítenek abban, hogyha nem is teljesen azonos értékûek, de hogy ne legyen akkora szakadék az egészséges gyerekek, és õközöttük.

R.: - Azt tudták akkor, amikor az az ötéves kori mûtét volt, hogy akkor öt év múlva egy újabb mûtét kell, vagy hogy innentõl kezdve idõnként egy újabb mûtét kell majd mindig?

- Azt tudtuk, hogy ki kell majd cserélni a mû eret, merthogy kinövik ezt az eret, már tudtuk egy ideje, hogy valószínûleg nemsokára cserélni kell majd, most azért csak ezt az érszakaszt kellett kicserélni, kisebb mûtét is volt. Hát, most is volt komplikáció, mint az ilyen újramûtött gyerekeknél sûrûn elõfordul, az a vérzés, az elsõ mûtét után ugye összeforrnak ott a dolgok a mellkasban, és hát soha nem lehet tudni, hogy, hogy mit, hogyan tudnak vágni, vagy hogyan férnek hozzá a szívhez. Megvolt, délre végeztek is vele, hogy jól sikerült a mûtét, csak aztán valóban elkezdett vérezni, úgyhogy ismét úgy jártunk, mint öt évvel ezelõtt, hogy másnap tudták összevarrni a gyereket. Három napig volt lélegeztetõ gépen, addig altatták, és utána nehezen tisztult ki, öt évvel ezelõtt is ezt tapasztaltuk, hogy az õ szervezetébõl talán még nehezebben ürül ki ez a sok altatószer és nyugtatószer.

R.: - Hát most annyira nyugodtan beszél, hogy én dermedten hallgatom!

- Hát, aki benne van, aki, aki, akinek ez az élete, az gondolom, olyan, mint a háborúk, az özönvíz, a természeti katasztrófák, hogy aki benne van, az azt látja, hogy hogyan tud belõle kimászni, nem minden nap szörnyülködik rajta, és nem minden nap sajnálja önmagát, elõre...

R.: - Nincsenek is rémisztõ gondolatai vagy szörnyû gondolatai, tehát ott van a gyerekem három napig a lélegeztetõ gépen, újra bevérzett, már túl vagyok egy ilyenen?

- Akkor nem tudtam volna Önnel beszélni, mert akkor senkivel sem beszéltem, akkor a férjemmel se beszéltem, akkor csak õrá tudtam gondolni, még a kórház környékérõl se mentem el. Akkor napközben itt ültem, vártam, hogy mikor beszélhetek orvossal, mikor nézhetem meg.

R.: - Hány napja volt?

- Lassan három hete, hogy túl vagyunk rajta.

R.: - Most mikor mehetnek haza?

- Ma.

R.: - Éppen ma?

- Hál\' Istennek.

R.: - Hát akkor most jó kedve van - gondolom - a Johannának.

- Most, most mindenkinek jó kedve van, mert egyetlen gyerek, egyetlen unoka, úgyhogy mindenki nagyon aggódott érte.

R.: - Hát nem véletlen - gondolom -, hogy õ egyetlen gyerek.

- Hát nem, rengeteg idõ, rengeteg pénz.

R.: - Meg hát a félelem, nem?

- Meg a félelem is. Nem biztos, hogy másodjára lenne energiám ezt végigcsinálni, amikor mosolyogni kell a gyerekre, amikor tudom, hogy baj van, vagy, vagy tudom, hogy most éppen szaporodnak a gondok. Úgyhogy ez, ezt még egyszer, szerintem, legalábbis az a tapasztalatom, hogy nagyon sokan meggondolják már ilyenkor a második gyereket, mindenki azt mondja, hogy biztos, hogy egészséges lesz majd a lányunk, hogy miért lenne a másikkal is probléma, én úgy gondolom, hogy ugyanannyi esélyem van a másodiknál is, hogy betegen szülessen, mint amennyi az elsõnél volt.

R.: - S olyan érzése nem volt néha, hogy egy kicsit túlfélti, ami egyébként teljesen természetes, tehát nyilván ilyenkor az ember nagyon félti?

- Túlféltem, ez biztos, hogy így van, túlféltem, de ugyanakkor tudom elengedni is.

R.: - Tehát erre képes, hogyha ennyire beteg a gyereke?

- Igen, pont ezért képes rá. Neki nem is nagyon lehetne például sok mindent csinálni, lovagolni sem a gerincferdülése miatt, de a Johanna lovagol. Mondjuk olyan kikötéssel, hogy nem ügethet, csak szépen lesétálva, mindenféle tornagyakorlatokat végezve a lovon, de lovagol. Ugyanis az emberben mindig az van benne, hogy annyi mindent elvett tõle az élet, hogy, hogy van-e jogom még tovább korlátozni, hogy még többet elvegyek tõle, hogy akkor miért él... Szerintem most is lesznek nézeteltéréseink, mert hazamegyünk, és gondolom, hogy egybõl rohan a kutyához, a macskához, a hörcsöghöz, az összes állatához, és most még kiharcolt macskát, és kutya is kell még neki, úgyhogy ebbõl most lesznek itt problémák, hogy azért egy kicsit visszafogottabban, de õ szerintem csak így tudja elképzelni az életét, hazamegyünk, és innentõl kezdve kész, õ ismét az otthoni Johanna.

R.: - Maga meg - gondolom - félti, és szaladgál utána?

- Persze valahogy így néz ki, igen, meg hogy mosson kezet, ha már legalább a kutyát nyüstölte, úgyhogy folyamatosan figyelek ilyenkor rá, de egyébként lehet, hogy jobban kellene félteni bizonyos mozgásoktól, de nem, nem tarthatom mindig vissza, mert, mert egy megkeseredett ember lehet a végén belõle, és azt nagyon nem szeretném. A másik pedig, hogy nekünk még ezt a mû eret valószínûleg többször kell cserélni, de egyszer, egyszer biztos, és mi van, hogyha az a mûtét, esetleg ez az utolsó, akkor mit, akkor magammal sem tudnék elszámolni, hogy azt a kis rövidke életét is korlátok közé szorítva kellett élnie, úgyhogy ez nehéz dolog.

R.: - Tehát önmagával is bánnia kell, mint szülõnek.

- Igen, igen, miközben nagyon féltem, azért figyelnem kell magamra, hogy, hogy ne korlátozzam a végtelenségig. Így is van elég dolog, hogy nap mint nap meg kell küzdeni a gyógytornával, azzal a tudattal, hogy õ nem tud úgy mozogni. Úgy gondolom, hogy emellé biztosítanom kell azt a pluszt, ahonnan ezt az energiát gyûjti, vagy, vagy ahonnan erõt tud magának gyûjteni mindezeknek az elviseléséhez. Mert azért azt gondolom, mindenki tisztában van azzal, hogy egy gyereknek mi a gyógytorna, meg nem a csontkovács, meg nem a masszírozás a mindene, hanem a játék neki is, a szórakozás, mint a többi gyereknek, úgyhogy ezeket, ezeket tudni kell biztosítani, úgy hogy hagyjam magára, hagyjam élni.