Vendég a háznál
2003. Január. 9.
Kossuth rádió, 13.05

Kálmán Szilvia: - 1990-ben alakult a csoportunk, az akkor itt dolgozó konduktorok alapították, és végül is már több, mint tíz éve mûködik sikeresen.

R.: - Hogyan lehet ide jelentkezni, kiket vesznek fel?

K.Sz.: - Központi idegrendszer-sérült gyerekeket tudunk fogadni, egy évben tizenkét fõt, ez a maximum létszám, és rendes orvosi papírokkal, rendesen felvételi van, minden tavasszal az óvodába.

R.: - A hagyományos óvodai nevelésen túl még mi az, amit nyújtani tudnak a gyermekeknek?

K.Sz.: - A helyi nevelési programunk szerint dolgozunk, a Mosolyvarázs nevelési program szerint, de ehhez a mi csoportunkban még Petõ Andrásnak a konduktív pedagógiája is hozzájárul, hiszen ilyen sérült gyerekekre lett az kidolgozva. És ezt ötvözve próbáljuk a gyerekeket fejleszteni.

R.: - Ez naponkénti tornát jelent?

K.Sz.: - Igen, ez mindennapi mozgás, rendesen a hetirendünk minden évben újra felépül, ahhoz idomulunk, amilyen gyerekek évrõl-évrõl jönnek, tehát amilyen sérült gyerekek, és ez naponkénti torna, amit a két konduktorunk végez a mozgásfejlesztés, és emellett még a két óvónõ, egy gyerekfelügyelõ, és egy dadus néni segíti az értelmi fejlesztés.

R.: - Hogyan valósul meg az egészséges gyermekekkel való integráció, hogyan illeszthetõ be ez a komplett nevelési programba?

K.Sz.: - A többi csoporttal integrálódni tudunk az udvaron is, közös játék közben, mert nem vagyunk elszigetelõdve. Egész év folyamán közösen járunk bábszínházban, különbözõ elõadásokra, bûvész show-ra, minden évben egy közös nagy kirándulása van az ovinak, ahova szintén közösen megyünk a többiekkel, és már próbálkoztunk olyannal is, hogy egy normál óvodai csoportba egy-egy gyerekünket, akit lehetett délelõttönként bizonyos idõszakokra fölvittünk, hogy próbálja magát ki.

R.: - Milyen tapasztalatai vannak e téren a csoportnak, a csoporttagoknak, mennyire sikeres?

K.Sz.: - Vegyes. Vannak nagyon jó sikereink is természetesen, de hát szerintem, azért ez még mindenhol úgy van, hogy általában nehezebben fogadják be az ilyen gyerekeket, vagy az akármilyen más sérült, vagy más gyerekeket, de szerencsére azért itt az óvodában olyan a légkör, a nevelõk is, meg a gyerekek között is, hogy azért meg tudjuk valósítani.

R.: - Mennyire partnerek a szülõk?

K.Sz.: - Úgy vesszük észre, hogy általában partnerek, hiszen az õ legnagyobb szívügye a saját gyerekének a helyzete, és hát ezeket a gyerekeket hordják még az óvodai nevelésen túl, külön a szülõk mindenféle plusz terápiára, gyógytornára, úszásoktatásra, különbözõ masszírozási technikákra úgy, hogy partnerek a szülõk, végül is elmondhatjuk.

R.: - Mennyire válnak mássá a szülõk azáltal, hogy van egy sérült gyermekük, hiszen nagyon sok szülõtõl hallom, hogy õ maga is kénytelen egy picikét átalakulni, és egyikük-másikuk talán jobban féltik, óvják a gyermeket, mint kellene.

K.Sz.: - Hát, ez észrevehetõ, hogy túl vannak óvva ezek a gyerekek, de hát ez szerintem természetes is, a szülõk részérõl is. A szülõk is egy kicsit talán zárkózottabbak, jobban meggondolnak minden lépést, ami a gyerekkel kapcsolatos. Azért egy családra is komoly mindenféle terhet ró, anyagi, plusz dolgokat, egy csomó plusz dolgot az ilyen gyerekeknek az életvitelébe való beilleszkedés, orvosi dolog, ahova kell õket hordani, pluszba kell játékot is venni olyat, amilyennel tud, pluszban olyan segédeszközt, pluszban olyan cipõt, pluszban olyan segédeszközöket, minden plusz ezeknek a szülõknek.

- Budapest. Gyógyító játszóház a halmozottan sérült gyerekekért. Tunyogi Erzsébet.

T.E.: - Számomra a módszer valóságos értéke ott méretõdik meg, ahol a szülõ partnere a terapeutának, méghozzá olyan típusú partnere, hogy a terapeuta akaratát, segítõ szándékát szinte ilyen varázslását, át tudja adni a gyerekének. Hiszen a szülõ és a gyerek egy egység, ez egy szimbiózis, ez elválaszthatatlan. Na most, hogyha a szülõ hetedik érzéke úgy érzi, hogy nem ide kellene járnom, akkor hiába akármilyen jó terápia, nem használ. Én semmit sem mondok az én módszeremrõl, megvizsgálom a csecsemõt, megvizsgálom a gyermeket, és azt mondom a szülõnek, anyuka, szívesen látom a foglalkozásokon. Együtt fogok dolgozni a kicsi gyerekével, és utána döntsön, hogy ezt akarja-e? Most van, aki a foglalkozás felénél hazamegy, nem szaladok utána, mert tudom, hogy ez se õt, se engem nem minõsít. Õ úgy éli meg ezt, hogy õ ezt köszöni, nem kéri. Na most, ez egy nagyon fontos szempont, hogyha elmegy máshova, akkor a másik terapeuta ne erõsítse õt abban, hogy ugye milyen rossz volt. Az a szülõ, amelyik második, harmadik alkalommal is eljön, kíváncsi, ízlelgeti ezt a dolgot, minden típusú foglalkozásnál jelen lehet a kisgyerekével, megtapasztal engem, beszélget a szülõtársakkal. Úgy érzi, hogy talán ez az a hely, ahova hoznia kéne, akkor még mindig azt mondom, hogy anyuka, köszönöm szépen a bizalmát, maradjunk annyiban, hogy nézzük meg egy hónapig, hogy valóban a gyermekének tudunk-e használni. És egy hónap után szoktunk leülni, és átgondolni azt, hogy erre a terápiára gondolt-e, a gyerek valóban fejlõdött-e? És ne hazudozzunk összevissza, hogy látja, már itt van két napja, és ezt meg ezt tudja, mert ez nem igaz. Ez egyáltalán nem igaz. Egy kisgyereknek minimum egy hét kell, hogy valahogyan hozzászokjon ahhoz a közösséghez, nem is beszélve a szülõrõl. Hiszen nálunk a szülõ a terapeuta. Én és a kollégáim irányítják és segítik, mi adjuk a programokat. De az õ keze az, aki meghosszabbodik az én instrukcióim által, és végzi a gyermekével ezt a bensõséges érzelmi kapcsolatot. Nagyon sok esetben nem is a gyerekkel kezdünk el foglalkozni, hanem a szülõvel, mert a szülõ olyan lelkiállapotban van, ami nem teszi õt képessé arra, hogy a kisgyermekén segítsen.

R.: - Hát, hiszen itt játszani kellene, és a játék, az valamelyest felszabadult lelket és érzelmet követel a szülõtõl is, aki nem mindig alkalmas arra, mert éppen be van görcsölve a mindennapi élettõl, vagy attól a betegségtõl, amelyben éppen szenved a gyereke.

T.E.: - Ez így van. Na most,hogyha ezt a terápiát, ami egy kemény terápia, akár egy mászás megtanítása, akár egy felülés megtanítása, nem jár az egyik napról a másikra sikerrel, hogyha ezt egy görcsös, levezényelt gyógytornaszerûséggel oldjuk meg, holott a mozdulat az az, de ha áttesszük szerepbe, a kisgyerek egy kiskutya, és vele együtt ugatnia kell és mondókázni a kiskutyáról, akkor kivetítettük a gyermekérõl azt, hogy õ nem tud mászni, belehelyeztük egy olyan szerepbe, amiben megtanulhatja a mászást, és soha nem téved akkor, amikor sikerült, mert akkor azt kiáltja, hogy a Bence mászik, nézzem, a Bence mászik. Akkor már nem a kiskutyája mászik, hanem a Bence mászik. Na most, a játékhelyzet az egyedüli, ami oldja az õ feszültségét, amiben felszabadulttá válik, ezért is kell adekvát mondókák, dalok, mert a mondóka és a dal, az nem egy elvont ritmus, nagyon fontos olyan szempontból, hogy elviselhetõként tudja megélni ugyanazt.

R.: - Vannak nekünk folytatásos történeteink, hallgassunk most egy ilyen folytatásos történetet, amely több évbõl való válogatás.

- Szóval arról van szó, hogy a kicsi az 5 éves, az folytonos szerepjátszásban van. Úgy van egész nap, ébredéstõl lefekvésig, mintha õ egy másvalaki volna, és hát ezt olyankor látom, hogyha éjszaka beteg, vagy valami ugye van vele, hogy fölkel, akkor egy aranyos, kedves, értelmes, jól lehet vele beszélgetni. Nappal viszont mindenre nemet mond. Például, most hazajött, mondtam, vesd le a cipõdet, tedd le a ruhádat, és akkor lehajítja a ruháját. És mondom, miféle dolog ez? Hát ez ilyen. És akkor kajánul nevet, mintha mondaná, hogy no látod, én így is tudok. És akkor megvárja, hogy mindent százszor elmondjak. Tehát mondtam most is, hogy húzza le a cipõjét, teljesen más csinált. És akkor egy darabig ezt úgy tolerálom, válaszolgatok neki, most az érdekli, hogy a számok hogyan vannak, szóval úgy válaszolgatok, de mondom közben, hogy én valamit kértem tõled. Próbálom valahogyan ráterelni, hogy ne konfrontálódjunk, ne ellenkezzünk egymással, de sokszor azért elfogy a türelmem.

R.: - A nagyobb gyerek jó gyerek?

- Na most, a nagyobb, õ 11 éves, õ születésileg hallássérült, de annyira nagy a hallássérülése, hogy 80 százalékos. Tehát szájról olvas, nem igazán tud beszélgetni a kicsivel és még azt is észrevettem, hogyha a nagy haza hoz, õ napközis az iskolában, ha haza hoz este valamilyen leckét, verset, vagy valamit, amit én is ugye, le kell, üljek értelemszerûen vele együtt csinálni, akkor a kicsi folyton belebeszél. Tehát mintha úgy irgyelné egy kicsit, hogy most miért vele vagyok. Igyekszem bevonni, de most volt egy olyan nem régen, hogy azt mondta, mi az? Sámson hülye, süketnéma? Sámson a nagyobb. És mondom, te ezt honnan hallottad? És mondja, hogy a többi gyerekek mondták, hogy ez annak a hülye süketnémának a testvére. És akkor leültem vele, és az õ szintjén próbáltam megmagyarázni, ez egy betegség, olyan, mint mikor fáj a torkod, csak az ez nagyon súlyos, és ezért mi kell, szeressük. Te kellene, egy picit segítsed, mert te hallasz és nagyon örülök, hogy te hallasz.

R.: - Néhány hónap múlva az édesanya ismét telefonált.

- Az az igazság, hogy sokszor nagyon tanácstalan vagyok. Most ugyanis az van, hogy egy három hónap óta a nagyfiam éjszaka nem tud aludni. De úgy, hogy elalszik egy fél órát, aztán órákig nem alszik, átjön hozzánk. Elmegyek vele vissza, lefektetem, megsimogatom, megpuszilom, aludj kicsi fiam, és ez így megy sokszor négyszer-ötször éjszaka.

R.: - Három-négy hónapja van?

- Igen, ez olyan három-négy hónapja. Közben elmentem a gyermekorvoshoz, és fölírt neki Sevenalt. Úgy vagyok vele, hogy nem szívesen adom.

R.: - Használt a Sevenal?

- Nem, mert csupán egyszer beadni, akkor aludt, akkor egész éjszaka úgy aludt, mint akit fõbe ütöttek, másnap meg kóválygott, hát hétvége volt, azért próbáltam ki. Azért mertem kipróbálni. Na most, az iskolai teljesítménye, az látványosan romlik. És emellett még magatartási problémája is van, hát ez borított ki, hogy, - mi van ma? szerda - hétfõn mentem utána az iskolába, ugye õ délután is, napközben marad tanulni, van egy nagyon aranyos napközis tanárnõjük, egy idõs, de csupa szív és lélek, és valamilyen konfliktusuk volt, mert nem engedte lefénymásolni az irodában, és fölírta a táblára, hogy Teca néni hülye.

R.: - Igen. Õ negyedikes, vagy ötödikes?

- Õ most harmadikos, mert nekik van két elõkészítõjük, tehát 11 éves volt, két elõkészítõ, plusz a három, tehát ötödik éve jár iskolába. Egyszerûen az döbbentett meg, hogy õ alapvetõen egy aranyos, egy kedves, egy ilyen érzõ gyerek, és érzékeny gyerek. És ezt fölírta, hát majd megütött a guta.

R.: - Azt kéne talán kideríteni, hogy akkor az, hogy az iskolai teljesítménye romlik, illetõleg, hogy nem alszik, melyik az ok és melyik az okozat. Melyik volt elõbb?

- Hát. elõbb volt a nem alvás, nem pihenés. De olyan szinten volt, hogy volt már, hogy egész éjszaka egy matracon ott voltam mellette, fogtam a kezét azért, hogy hátha így megnyugszik. Kérdeztem, hogy történt valami? Nem. Az iskolában a tanárnõ, az osztályfõnöknõje se tud semmirõl, mert vele is társalogtunk, hogy hogyan tudjuk ennek elejét venni. Mert borzasztóan nyomaszt bennünket. És hát, ha éjszaka ott vagyok folyton mellette, hát akkor úgy, ahogy alszik, de az az igazság, hogy egy hétnél tovább nem bírtam.

R.: - És õ mit mond errõl a nem alvásról? Fél?

- Nem, nem fél, soha nem is félt mondjuk a sötétben, kérdeztem tõle, hogy fiam, félsz? Nem félek. Történt valami? Nem, nem történt. Volt úgy, hogy éjszaka egy órát beszélgettünk, próbáltam neki elmondani, hogy próbálj aludni, mert ez a fejlõdésed zavarja, és õ megértette. De valami miatt mégse alszik.

R.: - Aztán megint eltelt egy év.

- Hát van egy dolog, ami most engem nagyon aggaszt. Arról van ugyanis szó, hogy van egy 13 éves fiam most már, aki lassan serdülõ korban, ha már nem serdülõ korban van, és még társul ehhez az is, hogy hallássérült, tehát szinte teljes hallás vesztes. És hát itt jár egy helyi intézetbe, amivel úgy meg is vagyunk elégedve, csak az utóbbi idõben annyi sok probléma van, hát lehet, hogy a serdülõ kor miatt, a gyerekkel elsõsorban. De az iskolával sincs minden rendben. Szóval õ egy ilyen bohóckodós típus, szerintem valamit így ki akar fejezni, vagy le akar vezetni, hogy elbohóckodik az órán.

R.: - Biztos.

- És hát sokszor zavarja is. No, de az is elõfordul, hogy a folyosón sokszor a nagyobbak, hát jól ellátják a baját, megverik.

R.: - Igen. Normál iskolába jár?

- Nem, nem. A Siketek és Nagyothallók Intézetbe jár, tehát nem integrált oktatás, hanem siketek, tehát fogyatékosok oktatása. És hát ez az, ami zavar engem, hogyha én megkeresem a tanárt, no egyébként nagyon aranyos az osztályfõnöke. Egy kimondottan aranyos és odaadó tanerõ, de én ha megkeresem, akkor azt, amikor õ kap ki és kéken jön haza, azt úgy elbagatellizálják, ha viszont az én gyerekem zavarja az órát, amit mondom nem kételkedem a szavahihetõségben, mert elõfordul bizony és pimasz néha, abból meg nagyon-nagy problémát tudnak csinálni. Tehát addig fajult, hogy a közelmúltban azt mondták, hogyha nem fogja vissza magát, akkor javasolni fogják magántanulónak.

R.: - Nem mondja.

- Igen. Pedig, szóval õ csak olyan aranyos kis bohóc, most nem mondom, ez nagyon zavaró tud lenni, engem csak az bánt, hogy a verekedõkkel, és nagyon durván ütik, hát az este például a mellkasán voltak hatalmas kék foltok, és sírt, és azt mondta, hogy anya, nem megyek iskolába.

R.: - Megértem õt egyébként.

- És rettenetesen fél. Nem bentlakó, mi elköltöztünk ide, hogy ne legyen bentlakó, sosem volt, de most már ott tart, hogy most már retteg. Nem tudom, hogy mi tudok csinálni, mert a mi helyzetünk egy kényszerhelyzet. Ugyanis miután a fél országot átköltözködtük iskolák után, most nem tudjuk azt mondani, hogy ötödik osztályban majd fiam, elköltözünk egy másik hallássérülteket nevelõ intézet mellé. Ugye. Nagyon óvatosan, nagyon kedvesen próbáltam a nevelõknek a figyelmét felhívni, hát nem sok sikerrel. Mert azt mondták, ó, gyerekek közötti csínytevés, és lelki problémája van, mert az éjszaka még 12-kor nyugtatgattam, nem aludtunk. És hát nem beszélve arról, hogy én, miután a gyerek egy ilyen bohóckodós pózban van, most már lassan egy éve, tehát tavaly ilyenkortól körülbelül, úgy ráragasztották a bélyeget, meg úgy beskatulyázták, hogy Sámson, a rossz. Valamikor az év végén elmentek egyhetes kirándulásra, és mindenkit elvittek az osztályból, egy hét-nyolc fõs osztály, ugye, kiscsoportos, csak az én gyerekemet nem, és kijelentették, hogy mert õ rossz. Ez engem borzasztóan bánt.

R.: - Ezt teljesen, teljesen megértem magát, és el tudom képzelni, most már értem, hogy a » gyerek miért próbál valamivel kitûnni a társai közül.

- Erre gondoltam én is, hogy netán ez a bohóckodás ez ilyen önkéntelen válasz, hogy de én is vagyok valahol kiváló. És nem egy rossz képességû gyerek, mert szellemi fogyatékosság nem társult a siketségéhez, úgyhogy vinné is valamire, meg aranyos, meg, szóval, jó, elfogult is vagyok bizonyos fokig, de meglátom benne, néha itthon is elengedi magát, de olyankor megszorítom, és visszabillen. Hát, nem tudom. Szóval annyira, annyira gondban vagyok, mert azért három évig még mindenképpen a gyerekem ide fog, ide kell járnia iskolába, szóval nem akarom még jobban magamra haragítani az illetékes társaságot, ugye a tanerõket. Nagyon tisztelem õket, mert végtelen sok erõt fejtenek ki az õ tanításukban, szóval tényleg, én maximálisan tisztelem és becsülöm õket, de ez most nekem nagy probléma. Úgyis hátrányos az életben, de legalább ilyen szükségtelen hátrányai ne legyenek, mert meg kell élnie. Szóval, én nem azt akarom, hogyha felnõ, hogy eleve elmenjen, mit tudom én, 70 százalékos rokkantsági nyugdíjba. Én azt akarom, hogy õ érezze, hogy való valamire.

- Epizódok egy süket kisfiú életébõl, három évébõl körülbelül, kiragadott mozaikok. Szándékosan nem kérdezek semmit, hiszen Szomor Éva jól ismeri ezeket a gyerekeket. Mit hallott?

Szomor Éva: - Jaj, egy nagyon nehéz történetet, mert egyrészt egy család, ahol fel kell dolgozni, ahol mindenkinek fel kell dolgozni, hogy van egy sérült a családban. És ugye a hallássérülés, az egyike azon sérüléseknek, amikor az ember azt mondja, hogy hát, nem látszik rajta, hát, végül is ez nem olyan, aki nem lát, nem olyan, aki nem tud menni, mert azok valahogy könnyebben megfoghatóak, fõleg a külvilág számára. Például a testvér számára. Tehát, van egy oldalról ez a része. Aztán van az a része, hogy hogyan dolgozom föl, mint testvér, a kifelé, az én barátaimmal szemben, mert ugye itt elhangzik, hogy ugye, az én barátaim idõnként mondanak egyet s mást arról, hogy nekem milyen a testvérem. Tehát van egy oldalról ez a része a dolognak, hogy nem tudom, mennyit segítünk mi szakemberek a családnak abban, hogy be tudja fogadni ezeket a fogyatékosokat. Ez az egyik. Hogy mennyit segítünk a gyerekeknek abban, hogy õk be tudják fogadni a saját testvérüket, hogy ez ne legyen túl sajnálat, hogy ez ne legyen túl kímélet, csak azért egy kicsit másképp kell rá odafigyelni.

R.: - Az jó volt, amit az édesanya a testvérnek mondott? Az egészséges testvérnek, hogy tudniillik ez egy súlyos betegség, és neked segítened kell, mert hiszen te tudsz beszélni. Körülbelül ilyeneket mondott a mama.

Sz.É.: - Igen. Én nem biztos, hogy így fogalmaznék.

R.: - Hanem?

Sz.É.: - Nem biztos. Persze az igazság az, hogy ehhez tudni kell azt, hogy az a gyerek hány éves, hogy milyen a helyzet, milyen a szituáció.

R.: - Jóval fiatalabb.

Sz.É.: - Én nem azt mondanám, hogy ez egy súlyos betegség, semmiképpen nem tekinteném ezt betegségnek.

R.: - Hanem?

Sz.É.: - Azt a tudatot, hogy ez beteg, hanem van valami, amit õ nem tud.

R.: - Nem hall, nem beszél.

Sz.É.: - Nem hall, nem beszél, illetve kicsit hall, kicsit beszél, az, hogy segíts neki, ezt szabad mondani, sõt kell mondani, de a másik oldalon is kell ugyanezt érzékeltetni, tehát a sérült gyerekkel is kell azt érzékeltetni, hogy neked viszont össze kell szedned magad, te nem kapsz azért privilégiumokat, mert neked ilyen gondjaid vannak. Ez egyébként egy borzasztó régi és visszatérõ probléma, elsõsorban a hallássérülteknél, hogy õk valahol egy kicsit úgy érzik, hogy tessék nekünk segíteni. Egyetértek én vele, szóval nem is itt van a hiba, de õbennük van egy olyan, hogy mi egy másik csoport vagyunk.

R.: - És miért pont a hallássérülteknél merül fel ez így?

Sz.É.: - Azért, mert mi is másképp viselkedünk a hallássérültekkel. Megint ugyanott tartunk, mint az elején, hogy nem látszik.

R.: - Másként, mint a vakokkal?

Sz.É.: - Igen. Csak annyit mondanék, hogy hogyan függ össze a hallás és a beszéd a gondolkodással, és hogy függ össze a vizualitás a gondolkodással. Mikor vagyok egy társadalomban, egy társaságnak aktív tagja, ha nem látok vagy ha nem hallok, és nem tudok beszélni. Milliószor felmerül ez a kérdés, én mindig azt szoktam mondani a barátaimnak, hogy jó, itt most együtt ülünk öten-hatan, gondoljátok el, itt ül valaki, aki nem lát, és itt ül valaki, aki nem hall és nem beszél.

R.: - Teljesen világos.

Sz.É.: - Most visszatérve a családra azt, hogy egy gyereket integrálnak vagy nem integrálnak, mint hallássérültet, az borzasztóan függ attól, hogy az õ alapképességei milyenek. És természetesen, egy pillanatig sem szeretnék ebbe a családba belelépni olyan értelemben, hogy én elkezdjek azon gondolkodni, hogy ez a gyerek alkalmas, vagy alkalmatlan volt-e annak idején arra, hogy integrálják?

R.: - Már nem lehet ezen gondolkodni?

Sz.É.: - Nehéz a kérdés, nehéz a kérdés egy bizony kor után, ez egy elég nehéz kérdés, ez egy elég nehéz kérdés, és mindig a befogadó fél részérõl kell egy nagy befogadóképességnek lenni, és a befogadandó oldaláról kell egy olyan képességgel rendelkezni, ami egy emberfeletti erõ. Szóval, azt azért tudni kell, hogy azok a hallássérült gyerekek, akik integrációra kerülnek, azoknak óriási képességeik kellenek, hogy legyen, emberi, lelki, szellemi. Szóval, az nem egy egyszerû dolog.

R.: - Vajon ebben a speciális intézetben, ahol az összes többi gyerek olyan, mint õ miért válhatott ily mértékben kirekesztetté? Mert akkor nyilván nem a sérülése miatt.

Sz.É.: - Nem, hát például lehet attól, hogy bármilyen fogyatékosság, tehát akár hallás, látás, vagy mozgássérülés mellé mindig párosulhat valami más. Lehet egy tanulási zavaron alapuló magatartászavar, lehet egy tanulási zavartól független magatartászavar. Kémiahiány a nevelõk és a gyerek között, nem találta meg azt a bevezetõ utat ebbe az iskolába, vagy ebbe az osztályba. Lehet egy meg nem értettség a család és az iskola között, millió ilyen.

R.: - És akkor már ott vagyunk, minthogyha nem is lenne süket, ezek a problémák már olyanok.

Sz.É.: - Pontosan. Pontosan.

R.: - Lehet az, hogy itt egyszerûen az történt, hogy a családban az iskolát megelõzõ években nem dolgozódott fel, hogy ilyen csúnyán fogalmazzak, az õ hallássérülése, és ezeknek a problémáknak a halmozódása tevõdött át az iskolába?

Sz.É.: - Az bizony, bõven lehet. Nem mindig és minden esetben, és mindenütt van ez a kérdés megoldva. Amennyire nagyon-nagyon jól meg van oldva a hallássérülteknek, vagy látássérülteknek az oktatása, a gondozása, a velük való törõdés, én megkockáztatom, még akkor is, hogyha ezért esetleg nagyon sokan nagyon fognak rám haragudni, hogy én arról nem vagyok meggyõzõdve, hogy ugyanilyen jól van megoldva a családdal való gondoskodás is.

R.: - Mit próbáljon ez az anyuka, családterápiát vagy mit?

Sz.É.: - Igen, igen, bizony ennek a családnak szüksége van arra, hogy õket segítsék.