Vendég a háznál
2003. Január. 7.
Kossuth rádió, 13.05

R.: - Azon gondolkodtam, miközben nézem a 7 éves kislányodat, aki itt rámol ki-be a szobában, rendezgeti a játékait és a cuccait, és tudom, hogy van egy 23 éves lányod, aki megajándékozott már egy unokával is, szóval, amikor kiderült, hogy nemsokára lesz egy új jövevény, akkor a nagylányod, aki akkoriban volt tizenvalahány éves, hány éves is?

- 16 éves volt, másodikos középiskolás volt akkor.

R.: - Mit szólt hozzá?

- Elõször kétkedve fogadta, mert nem akarta elhinni, de aztán nagyon örült neki.

R.: - Tizenhat évesen azért nem biztos, hogy valaki örül annak, hogy egy kicsi testvére lesz.

- De õ nagyon örült neki, nagyon, határozottan.

R.: - Azért, mert egyedüli gyerekként nõtt fel, és hiányzott neki mindig a testvér, vagy õ nem tartozik azok a közé a kamaszok közé, akik szégyellik azt, hogy az anyukájuk egy kisbaba kocsit tologat az utcán.

- Nem, õ nagyon büszke volt erre mindig, nem. Õ szeretett volna mindig is testvért, csak valahogy nem jött össze, és nagyon örült neki, sõt büszke is volt rá. Dicsekedett bent a középiskolában is az osztályfõnökének, hogy neki testvére fog születni. Nagyon tisztelt õ engemet, és az állapotot is, és persze, hogy nagyon várta, hogy megszülessen a Fruzsi.

R.: - Nem tudom, hogy mennyi híztál, vagy mennyit változott az arcod, és a tested a várandóság alatt, hogy nézett rád?

- Õ ezt nagyon aranyosan fogta föl, sõt, én voltam jobban elkeseredve, mint õ, mikor láttam, hogy egyre jobban dagadok, bár nem dagadtam túl sokat, de a vége felé még viccelõdött is velem mindig. Sõt, nagyon sokáig szokása volt, hogy velem együtt fürdik, beült velem a kádba, és sokat beszélgettünk, sõt esténként ott volt a mi traccs partink, ott beszéltük meg a dolgainkat, a vége felé mindig mondta, anya, úgy nézel ki, mint egy szumó birkózó. Ilyen viccesen fogta õ fel ezeket a dolgokat. Nem, egyáltalán nem volt neki cinkes, hogy így mondjam, a mai szóhasználattal ezt, hogy én így nézek ki.

R.: - Ezek szerint már régebben is együtt fürödtetek.

- Pici korától kezdve, minekünk az volt a szokásunk, hogy minden este mi, együtt beültünk a kádba, és onnantól kezdve, az óvodától kezdve egész késõ nagykoráig, esküvõjére készültünk, és még esténként beült velem a fürdõkádba, és még akkor is beszélgettünk dolgokról.

R.: - Hát, akkor sokkal jobban lehet beszélni bármirõl, mint egyébként?

- Igen, akkor már egy kicsit úgy ellazul az ember, egy kicsit oldottabbá válik az egész napi hajsza után, egy kicsit elengedi magát, és akkor úgy beszélgetünk.

R.: - Egy kamasz lány életében is vannak olyan dolgok, amelyeket nagyon nehezen mond ki, gondolom, hogy itt a közös fürdések alatt, errõl is lehetett beszélni.

- Igen, igen. De õ nagyon nyitott volt mindig mindenre, úgyhogy neki egész kiskorától kezdve úgy meg lehetett vele a dolgokat beszélni, mint egy felnõttel.

R.: - Sokszor a szülõk nagyon nehezen nyílnak meg a kamasz gyerekek felé, amikor arról kell beszélni, hogy hogyan lesz a lányból asszony, hogyan serdül, a házasságról, a párkapcsolatról. Na most, amikor ti közösen fürödtetek, és õ nagyon pontosan látta, hogy hétrõl-hétre hogy változik a tested, akkor az gondolom, nem jelentett különösebb gondot egyben felvilágosítani arról, hogy mi is történik.

- Nem. Hát, akkor, mi már egész korán kezdtük ezt a beszélgetéseket, mikor iskolából hazajövet ugye, a barátnõk között õk megtárgyalták, hogy hogy is van ez, mint is van ez, és akkor mi mindig megbeszéltük azt, hogy mindig tõlem kérdezzen, ne a barátnõitõl halljon dolgokat, mert valószínûleg õk se tudják pontosan, hogy mi történik. Fõleg, mikor elérkezett a szexuális felvilágosítás, abban az idõben mindig mondtam neki, hogy ne mástól kérdezz, tõlem kérdezz, mert én fogom tudni azt jól neked elmondani.

R.: - És megtartotta, kérdezett bátran? Mi volt olyan kérdés, ami egy kicsit nyeltél egyet, mielõtt válaszoltál?

- Azt hiszem, hogy a szexualitás. Ez volt a legrázósabb téma, az elsõ együttlét egy fiúval. Ez volt azt hiszem, de szerintem ez minden szülõnél így van, fõleg egy lányos szülõnél. Mert a fiúk azért, szerintem lazábban oldják meg ezt a dolgot.

R.: - Most, amikor már õneki is kisgyereke van, és nagymama vagy a nagylányod révén, visszagondolva, mindent jól csináltál akkor? Most itt van a kis Fruzsi, aki változatlanul itt csörög és rámol körülöttünk, hogyha õ ebbe a korba kerül, szerinted akkor ugyanúgy fogod vele ezeket a dolgokat megbeszélni, mint a nagylányoddal, vagy van esetleg valami, amikor úgy gondolod, hogy talán kicsit másképp kellene?

- Nem, én azt hiszem, hogy így fogok a Fruzsival is mindent végig csinálni, mert nem volt semmi olyan dolog, amirõl ne beszélhettem volna, olyan komolyan tudott mindent venni. Olyan komolyan fogadta ezeket a dolgokat, és mindig nyílt volt, én szerintem mindent, hát remélem, mindent jól csináltam, nem gondolom, hogy akármi is maradt benne is, amit mi nem tisztáztunk ezekrõl a témákról.

R.: - Volt-e már úgy, hogy olyan nagy probléma volt itt a családban, amelyet gondolkodtál, gondolkodtál, hogy elmondjál-e a gyereknek, de mégis elmondtad?

- Azt hiszem, hogy minden családban van ilyen. Hát nálunk ez úgy zajlik, hogy szezonális munkánk van, és általában minden évben vannak kicsit hullámvölgyek, amikor nem mondom azt, hogy nagyon szûkre kell húzni a nadrágszíjat, de bizony meg kell gondolni, hogy az ember hogy ossza be a pénzét, hogy mindig legyen anyagi tartalék. És olyankor, amikor nadrágszíjhúzás van, akkor a gyerek is tud róla, természetesen, megmondjuk neki is, hogy most ezt azért nem, mert. És akkor õ megérti.

R.: - Megérti vagy tiltakozik ellene?

- Nem tiltakozik ellene, megérti.

R.: - És be is tartja akkor a nadrághúzós szabályokat?

- Igen, igen. Nem egy követelõdzõs gyerek, de hála istennek, a másik sem volt az.

R.: - Mindennapi életben mindig adódik valamilyen probléma, amelyre az ember nem számít. Ezt elmondjátok-e a gyerek, tehát beavatjátok-e az apró kis konfliktusokba, akár itt a családon belül, akár a tágabb családon belül?

- Természetesen szoktunk beszélgetni a kicsivel is, naggyal is. A picivel az õ szintjén, de szerintem mindenrõl tud, ami történik a családban, mindenféle problémáról. Például legutóbb volt ilyen probléma, hát sajnos tragédia, tavaly karácsonykor meghalt a férjem édesanyja, azt kellett neki elmagyarázni, hogy most akkor mi is történt. És elmagyaráztuk neki az õ kis szintjén, hogy a mama már nincs többé, a temetésre nem vittük el, mert egyrészt nagyon hideg is volt karácsonykor, másrészt meg azt akartuk, hogy ne úgy emlékezzen rá, hogy ilyen körülmények között búcsúztunk tõle, mert ahhoz még elég kicsi volt szerintem. 6 éves volt a Fruzsika még ekkor csak, és azt akartuk, hogy inkább úgy maradjon meg a mama az emlékezetében, ahogy még emlékezett rá vissza életbõl.

- Én még ilyet nem hallottam soha gyerektõl, a Bálint ugye most 5 éves, és nem volt a családban haláleset az utóbbi idõben, de ugye tévét is néz, fél füllel hallgatja, elég rossz evõ. És a férjem mindig tukmálja, hogy egyél kisfiam, és nézd ebben vitamin van, na egy-két falatka, vagy nem tudom én, úgy én nem szoktam erõltetni, mert tudom, hogy azzal inkább ellenkezõt váltok ki, de a férjem igen szívós ebben. De kedvesen, nagyon aranyosan, szóval semmi erõszak nincsen, de azért úgy rábeszéli. És hát, azt mondta Bálint egyszer, hogy õ azért nem eszik, mert akkor hamar megnõ, és akkor hamar meghal. Nos, tegnap válogattuk a mesekönyveket, hogy melyik mesét is meséljük, és vannak nekem régrõl mesekönyveim, sõt hát 1958-as mesekönyvbõl meséltem a múltkor, és azt mondta, hogy ne abból az öreg mesekönyvbõl mesélj nekem, anya, mert azok mind öregek, és azokat nem szeretem. És mondom kisfiam, és hogyha én öreg leszek, akkor engem sem fogsz szeretni? Hát, hülyeség volt, de úgy kicsúszott a számon. És mondta, hogy nem, téged szeretni foglak, és azt mondta, hogy ne egyél, akkor nem öregszel meg. Aztán nem folytattam a témát, itt zártam le, de döbbenetes volt számomra.

R.: - Ebédnél vagy vacsoránál, amikor ott van az egész család, te, a testvéred, anya, apa, szoktak olyan dolgokról beszélni, ami a felnõtteknek a története, és nem tartozik rátok, de azért elmondják nektek?

- Szoktak. Olyan, hogy valami olyan, hogy bankról beszélgetnek, nekünk is elmondják, vagy vicceket.

R.: - És ti ilyenkor, a tesóddal mit szóltok, ti ezt értitek, érdekel titeket?

- Hát a viccek igen, de az ilyen bankszámlák, meg ilyenek, az nem annyira. Hát azt akarják, hogy csak õk értsék, de azért mi ott vagyunk úgy, hogy mi annyira nem értjük.

R.: - Ha valami probléma van a családban esetleg, lehet, hogy az a felnõttek problémája, azt is megbeszélik veletek?

- Nem szokták elmondani nagyon.

R.: - Van olyan, hogy anya meg apa valamit tud, te majdnem meghallod, megkérdezed, hogy apa, anya, ez most hogy volt, és azt mondják, hogy ez nem a te dolgod, ez nem rád tartozik.

- Nem. Hanem nagyon jó a fülem, és hogyha suttognak, igen, azt én is szoktam csinálni, akkor nem mondanak ilyet, hanem mondják, hogy hú, de jó a füled, Máté.

R.: - És ha ilyen jó a füled, és meghallasz valamit, ami nem rád tartozik, akkor mit csinálsz azzal a titokkal?

- Hát, akkor elmegy a fülem mellett.

- Nyilván mindent meg lehet magyarázni az õ szintjükön, és ha kérdeznek, akkor meg is kell, én úgy gondolom. De ugyanakkor van olyan dolog, ami hátha nem is titok, csak inkább úgy gondolom, hogy nem tartozik a gyerek, akkor azt nem feltétlenül kell vele megbeszélni. Ha õ ebbõl meghall valamit, vagy rákérdez, akkor nyilván annyit, amennyit neki fontos errõl tudni, vagy amit az õ szintjén két egyszerû mondatban meg lehet magyarázni, azt el kell mondani. Nem tudom, szóval ilyen nagy titok azért nálunk nem nagyon volt, amikor nagyon gondolkodni kellett volna, hogy most mit titkoljunk, mit ne a gyerek elõl. Inkább úgy vagyok vele, hogy nem mindent kell vele megbeszélni, mert az valóban megterhelheti a gyereket.

R.: - Mi az a dolog, amit nem kell a gyerekkel megbeszélni, amit csak a párjával beszél meg?

- Gondolom, hogy a család anyagi ügyeit, hát nem is tudom, hogy van-e olyan, amit kizárólag. Tehát nyilván, ami kettõnk kapcsolata, az ránk tartozik nagyjából, nem a gyerek. Én úgy vettem észre, hogyha ilyen dolgokról beszélünk, nem nagyon köti le a gyerekek figyelmét. Tehát õk inkább, néha rájuk is kell szólni, hogy a mondatot hadd fejezzük be, mert õk egészen más dologról akarnak akkor beszélgetni, más dologról akarnak kérdezni. Akkor megkérjük õket, hogy hadd fejezzük be ezt a mondatot, és utána meghallgatjuk õket is, és õk valami egészen más dolgot kérdeznek tõlünk. Tehát, az nagyon ritkán van, hogy õk ebbe beleszólnának. Mondjuk az, hogy nálam, én ugye otthon vagyok gyeden a kisebbikkel, tehát az õt leköti, hogy ma mi történt otthon a picivel, meg elmesélem, hogy a gyerekekkel mi volt. Nekem más mesélnivalóm tulajdonképpen nincs a férjem számára, minthogy a gyerekekkel mi történt, az érdekli õket is, hogy õk mit csinálnak. Sõt, akkor a fiam a saját szavaival el is mondja, hogy õ tényleg gézengúz volt, miért volt ma éppen rossz, vagy miért volt jó, vagy mi történt az óvodában, akkor õ úgy érzi, hogy most õ is benne van a társalgásban azzal, hogy õ is elmesélik, hogy az õ dolgozójában mi történt éppen aznap.

R.: - Közös döntéseket hoznak-e a gyerekekkel, amikor õk is beleszólhatnak valami családi dologba, vagy programba?

- Inkább a programokba, hogy hova menjünk, hogy mit csináljunk. Bár az az igazság, hogy mind a ketten nagyon szeretnek elmenni, tehát hogyha csak közöljük velük azt, hogy ma elmegyünk az unokatestvéréhez, egy barátunkhoz, vagy elmegyünk az állatkertbe, vagy bárhova, akkor azt õk nagyon-nagy örömmel veszik és végre kimozdulhatunk otthonról. Ilyen reakció lesz, tehát nem igazán mondják azt, hogy ne ide, hanem inkább oda, talán még kicsik hozzá, hogy más vágyaik legyenek, vagy nem is tudják, hogy még helyette mit lehetne csinálniuk, minden kimozdulásnak örülnek tulajdonképpen.

R.: - Szóba szokott-e kerülni valami olyan dolog, ami nem biztos, hogy rátok tartozik gyerekekre, hanem felnõttekre, szoktál-e ilyet hallani, felnõtt dolgokat?

- Az, hogy…

R.: - És ezeket a komoly dolgokat megbeszélik veletek a szüleitek?

- Ezeket nem.

R.: - Akkor te honnan tudod?

- Onnan, hogy az ebédlõasztalnál hallottam.

R.: - Van olyan, hogy apa, anya azt mondja, hogy most menjetek ki, és ez a felnõttek dolga, és ti nem hallgathatjátok meg?

- Szokott lenni olyan, hogy be kell mennünk a gyerekszobába.

R.: - Miért?

- Azért, mert olyan dolog van, amibõl nekünk bajunk eshet, meg ilyenek.

R.: - És ilyenkor nem furdal a kíváncsiság, hogy megtudjad, hogy mirõl beszél apa, meg anya?

- Kulcslyukon ki szoktunk nézni. Egyszer volt olyan, hogy a szekrénybe be kellett rakni a polcokat, és olyankor a kulcslyukon néztünk ki, meg a szülinapomon.

R.: - Mi volt a szülinapodon?

- Az ötéves születésnapomon kaptam egy kétkerekû biciklit, kontrásat.

R.: - És azt a kulcslyukon keresztül nézted meg?

- Igen.

R.: - És te már elõre tudtad azt a titkot, hogy mit fogsz kapni szülinapodra?

- Hát, nem láttam igaziból a biciklit.

R.: - Hanem mit láttál?

- Hát egy nagy-nagy fehér csomagot.

R.: - És nem volt rossz, hogy te meglested az ajándékodat és tudtad, hogy egy nagy méretû játékot fogsz kapni?

- Azt hittem, hogy az egy nagyon-nagyon nagy méretû számítógépet fogunk kapni ketten, a Csabival.

R.: - És nem csalódtál, hogy utána egy biciklit kaptál?

- Nem.

R.: - Milyen titkok vannak még nálatok, a családotokban?

- Olyan titkok, hogy még nekünk a gyerekszobában van egy olyan játékunk, amirõl a papi, meg a mami nem tud, és azt a játékunkat a papi, meg a mami nem ismeri, és az egy nagyon-nagyon jó játék.

R.: - És miért kell azt a játékot eldugni, miért nem ismerik ezt a játékot a szüleitek?

- Mert a mami, meg a papi nem szeretik látni azt a játékot.

R.: - Van még más titkod is a családban?

- Nincs.

R.: - A testvérednek, a Csabinak van titka?

- Annak csak egy titka van, de azt nem árulta el nekem.

R.: - Anyának meg apának van titka?

- Van.

R.: - És tudod ezeket a titkokat?

- Nem.

R.: - És honnan tudod, hogy van titkuk?

- Onnan, hogy egyszer elmondták, hogy nekik nagyon-nagyon sok titkuk van.

R.: - És nem rossz neked, hogy nem tudsz ezekrõl a titkokról?

- Nem.

R.: - Miért nem?

- Mert szeretem, ha izgalmas dolgok is vannak.

- A gyermekeink hat és fél, négy és fél, és háromévesek, mindenképpen elvárhatják tõlünk az õszinteséget. Tehát azt, hogy ha valamiféle gondunk van, vagy valamiféle velük kapcsolatos dolgunk van, vagy egyáltalán, a családban valami történik, akkor õszintén beszélünk nekik, és nem igyekszünk elpalástolni sem az egymásközti zûrzavarainkat, sem a más családtagjainkkal kapcsolatos érzéseinket, hanem az õ szintjükön beszélünk errõl.

R.: - Hogy lehet a felnõttek egymásközti zûrzavaráról beszélni a gyerekeknek?

- Mondjuk, egy konkrét példára vezet vissza, a párom és köztem gyakran van, hogy valamilyen kérdésben nem értünk egyet. Én eléggé temperamentumos vagyok, és ennek általában ott az adott pillanatban hangot is adok, és a gyerekek számára viszont abszolút azt közvetítjük, hogy annak ellenére, hogy mi valamiben nem értünk egyet, annak ellenére õnekik végül is, ha úgy tetszik, ehhez semmi közük nincsen. Tehát, hogyha közöttünk van valamiféle összezördülés vagy véleménykülönbség, azt nem szoktuk a hálószobába bevinni, hanem elõttük szoktuk általában elrendezni, és ha kérdésük van ezzel kapcsolatban, hogy mi történt vagy miért nem értettünk egyet, akkor én el szoktam mondani, hogy most ebben a kérdésben nem értettünk egyet, de ennek végül is semmi jelentõsége nincsen.

R.: - És ezt miért jó, hogy így teszik?

- Azt gondolom, hogy a gyerekek megérzik így is, úgy is a feszültséget, tehát a hátuk mögötti bemutogatásokat, grimaszvágásokat ugyanúgy érzékelik, mint az elõttük elhangzott szavakat, és talán kevésbé feszültségkeltõ az õ számukra, hogyha látják, hogy történik valami, aztán megöleljük egymást, vagy esetleg még, ha duzzogunk is, akkor is ez tudják, hogy helyre fog rázódni, vagy helyrejön.

R.: - És hogyan reagálnak a gyerekeik az elõttük zajló konfliktusokra, amikor ezeket látják?

- Elõfordul, hogy állást foglalnak õk is, ezt én el szoktam utasítani. Tehát azt szoktam mondani nekik, hogy gyerekek, ez a papával, és a papa és a köztem lévõ kérdés, és ez benneteket nem érint. Tehát, hogyha esetleg õk is elkezdenék mondani, hogy papa nincs igazad ezért, mert azért, akkor én ezt le szoktam állítani, hogy most a papával ezt megbeszéljük, nem tudja senki sem, hogy kinek van igaza, csak egyszerûen mást gondolunk, és errõl beszélgetünk a papával. Sajnos, ezt én temperamentumosan teszem, de ebbe nem szoktam soha belemenni, hogy a gyerekek egyikünk vagy másikunk oldalára álljanak.

R.: - Ki hozta be a családjuk azt, hogy ilyen nyíltan fölvállalják a problémákat, a konfliktusokat a gyerekek elõtt?

- Azt hiszem, ezt én a családból hozom, tehát az édesanyám is ilyen volt, hogy abban az adott pillanatban az érzelmeit, és az adott esetben a konfliktusait.

R.: - És akkor az mit jelentett?

- Hasonló temperamentumos módon intézte el úgy, hogy a kedvenc felfoglaltsága az a mosogatás közbeni edénycsörgetés és kanál odapüfölés volt, ami hát egy módja a saját feszültségeinek a levezetésének, és mi ezt az öcsémmel megtanultuk kezelni. Tehát utána be tudtunk menni, mikor már hallottuk, hogy lecsendesedett a mosogatás zaja, akkor be tudtunk menni, és jót nevetni ezen, hogy na mi van? Hány kanalat törtél el?

R.: - És az édesanyja is elmondta nyíltan maguk elõtt a problémáját a férjével?

- Azt gondolom, hogy kevésbé tudatosan, mint mi tesszük a párommal. Én ezt annyiban továbbfejlesztettem, hogy nemcsak a feszültségeket engedem meg magamnak, hanem a véleménykülönbséget is. Tehát nem várom ki, amíg már robban, nem várom ki, amíg már fájdalmat okoz igazán, hanem abban az adott pillanatban elmondom, hogy én errõl mást gondolok, és reménykedem abban, hogy ezt meg lehet valamilyen módon beszélni.

R.: - Gyermekei ezt hogy kamatoztatják? Esetleg már õk is próbálgatják?

- Természetesen nagy megbeszélések folynak õ közöttük is, fõleg a nagylányom, aki már valamennyire fifikásan tudja a dolgokat kezelni, õ teljes mértékben alkalmazza ezt a technikát, tehát a kisebb testvéreket ilyen-olyan, csábításokkal és ilyen-olyan rábeszélésekkel próbálja arról meggyõzni, ami persze az õ érdeke.

R.: - És van-e a családjukban titok, vagy van-e olyan téma, amit nem lehet ezek ellenére se megbeszélni a gyerekek elõtt.

- Egész biztos, hogy van. Biztos vagyok benne, hogy van olyan dolog, most itt konkrétan nem tudok felidézni semmit, amit meg akarnék, vagy nem mondtam volna nekik, de egész biztos, hogy van azért olyan dolog, amirõl úgy ítélem meg, hogy ez a felnõttek dolga, és hogy csak feleslegesen megterhelném az õ életüket azzal, hogy ebbe beleavatnám õket. De természetesen, hogyha kérdést tesznek fel, akármilyen kérdésre, akkor igyekszem válaszolni az õ szintjükön.

R.: - Amikor például vacsora közben munkahelyi problémák vagy családi problémák fölmerülnek, ezt mennyire lehet a gyerekek között, feje fölött megbeszélni?

- Lehet, hogy mi túlságosan is szabadelvûek vagyunk ebben a kérdésben, mi a gyerekek elõtt szoktunk megbeszélni dolgokat. Tehát mondjuk, nagyon durva dolgokat talán nem, de például azt, hogy milyen munkahelyi gondjai vannak a férjemnek, vagy mi történt a munkahelyén, azt teljes lelki nyugalommal megbeszéljük a gyerekek elõtt is.

R.: - Õk mit szólnak ehhez, vagy hogyan kapcsolódnak be?

- Azt hiszem, egyelõre még csak hallgatják, és végül is azt hiszem, hogy soha nem volt olyan igazán nagy titkolódzás a gyerekek elõtt, tehát az élet a gyerekek elõtt játszódott le, és ebbõl õk nagyon sokat tanulnak, azt gondolom, hogyha valamit nem értenek és rákérdeznek, akkor természetesen igyekszünk nekik választ adni, az õ szintjükre lehozni. De elõfordul, hogy mi ketten megbeszélünk valamit vacsora közben, vagy ebéd közben.