Vendég a háznál
2003. Január. 03.
Kossuth rádió, 13.05

- Valamilyen szinten egy kategóriába sorolják a bulémiát is, meg az anorexiát, hát ahány ember, annyiféleképpen mutatkozik ez meg.

R.: - Hogy lehet ilyen betegséget kapni?

- Vagy családi helyzetbõl adódik, vagy hogy a viszony a szülõkkel, vagy esetleg konfliktus, vagy ilyesmi, általában azért alakul ki, mert esetleg valamilyen trauma éri a gyereket.

R.: - Neked milyen konfliktusaid vannak a szüleiddel?

- Például, nem bírták elviselni a szüleim, hogy nem vagyok kitûnõ tanuló, és akkor ugye, nekem meg mindig van egy elvárás, és egy idõ után az alakul ki bennem, hogy na, én ezt úgysem tudom teljesíteni, és azért például. Elég rossz a bizonyítványom, nem azért, mert hülye vagyok, mert tényleg nem is kéne sokat leülni ahhoz, hogy jók legyenek a jegyeim, de egyszerûen úgy vagyok, hogy, hogy hiába van idõm, egyszerûen nagyon sokszor nem tudom magam rávenni, hogy na, most le kéne ülni, és akkor meg kéne tanulni.

R.: - Mi az, amit szeretsz csinálni, mi az, ami leköt?

- Szeretek énekelni, mert van egy együttes, ahol éneklek, azt nagyon szeretem. Szeretem konkrétan a zenét, meg szeretem az olyan dolgokat, ahol az ember ki tudja magát fejezni, például volt egy idõszak, amikor verseket írtam, szeretek játszani, sokszor rajzolni is szoktam.

R.: - Mi az, ami motiválna téged, szóval, hogy kellene viselkedni veled, hogy tanuljál?

- Azóta azért úgy jobban megy, hogy a szüleim leszálltak így a tanulásomról.

R.: - Enni eszel?

- Hát eszek, de ennél a betegségnél egy csomószor nem érzem azt, hogy éhes vagyok, kirakom magamnak ide a tányérba az ennivalót, és akkor miután megettem, nem tudtam, hogy most ez sok volt, vagy kevés, csak mondjuk nagyon gyorsan átmegy a szervezetemen, mert nagyon le van gyengülve.

R.: - A barátaid tudják, hogy ilyen betegségben szenvedsz?

- Nagyon szélsõséges vagyok. Tehát, ezt is így próbálom beállítani, hogy végig a középúton, tehát tényleg minden téren szélsõséges vagyok, ezt mindenkinek teljesen nyíltan mondtam, én ilyen vagyok meg minden. Vállaltam, de aztán, úgy rá kellett jönnöm, hogy nem mondhatja el az ember csak úgy akárkinek az úton, vagy akivel szembetalálkozik, és elkezd vele beszélgetni, hogy ez a baja, mert nincs közöttük még az a kapcsolat, azonkívül pedig nem minden ember fogadja ezt el, mert van, aki ezzel csúfolódik, olyankor ez rosszul esik az embernek.

R.: - Szégyelled Te ezt a betegséget?

- Környezettõl függ, hát ez is probléma, hogy nagyon befolyásol, hogy a környezetem mit gondol.

R.: - Szenvedsz tõle?

- Szenvedek.

R.: - Miben áll a szenvedés, mert abban nem áll, hogy éhezel ezek szerint?

- Hogyha nem eszek rendesen, akkor szédülök, ezek végül is csak ilyen fizikai tünetek, engem, engem sokkal jobban zavarnak a pszichikai tünetei. Odáig minden rendben, hogy, hogy tudok kapcsolatot teremteni, de nem tudom megtartani a kapcsolatokat. Pont ezért, mert nem mindig érdekel az, hogy a másikkal mi van, én elvárom, hogy engem meghallgassanak, de engem olyan szinten meg nem érdekel a másik, persze hogy érdekel, hogyha így elgondolkozom, akkor persze érdekel, hogy vajon mi lehet, meg miért nem mesélte ezt el nekem, tehát érdekel, csak amikor így beszélgetünk, akkor emiatt az egész miatt.

R.: - Ezen lehet változtatni tudatosan?

- Mindenképpen. Hogyha nem járnék el az orvoshoz, szerintem akkor még mindig ott lennék nagyon mélyen, rengeteget javultam.

- Most az a fázis van, hogy a pszichológus próbálja õt arra rávenni, hogy egyen, mert attól nem fog összedõlni a világ, közbe járjon tornázni meg fusson, tehát hogy ne szedjen magára zsiradékot, hanem az izomzata pótlódjon, mert sajnos már ott tartottunk, hogy elsorvadtak az izmai.

R.: - Mióta tart ez?

- Két éve. Tulajdonképpen azzal kezdõdött, hogy volt egy vírusos fertõzése, ami mellett õ nem tudott enni három napig. És akkor észrevette, hogy õneki lemegy a feneke, és ettõl rettentõen boldog volt. És akkor jött ugye innen-onnan, hogy akkor én nem eszek, akkor én vegetáriánus leszek, csak salátákat eszek, stb., stb. Egyébként bárhol megjelenik, szóval õ egy jelenség, õ, õrá soha, senki nem mondja, hogy na most neked ez a hibád, az a hibád, amaz a hibád, mert egy nagyon kedves, nagyon aranyos, nagyon szép kislány. Sportolni olyan intenzíven sportolt, hogy minden nap két órát edzett, versenyekre járt, és azért hajtott, küzdött, de mellette nem evett, gyakorlatilag majdhogynem éhezik. Reggel megeszik két virslit apró miszlikre szabdalva egy kis ketchuppel, semmi szénhidrát, egy pohár tea mézzel. Tízóraira csomagolok neki szendvicskenyérbõl egy szendvicset egy, szigorúan egy szelet sonkás felvágottal, nagyon vékony sajttal, egy kis zöldséggel, teszek mellé egy százast, hogy a büfében gondolom, ott a gyerekekkel talán jobban esik a falat, ha mindnyájan esznek, hogy mit vesz rajta, azt nem tudom, gyanítom, hogy innivalót, szokta mondani, hogy kis süteményecskét. Hazajön, hát eszik egy, hát egy olyan fél maroknyi akármicsodát, ami éppen van, de fõzni is mindig úgy igyekszem, hogy neki. Délután megeszik még egy müzliszeletet, maximum egy banánt, és este már csak iszik. Na most, ez a csak iszik ez olyan, hogy megiszik háromszor 2,5-3 deci innivalót, ez azt jelenti, hogy õ éhes, és nem szomjas. Na most, amikor én megjegyzem, hogy Nóri, egyél egy pár falatot, hát akkor, akkor mélyrõl indulhatok, hogy én ne szóljak bele, mert ez az õ dolga, és azt õ tudja és stb. Rengeteg türelem kell hozzá, szerintem a legmélyebb pont volt most a tavasszal, amikor naponta kétszer evett, és azt mind a kétszer kihányta. Na most, ez egy ilyen anorexia keveredett bulémiával, plusz még persze ezek mellé mindig társulnak ilyen személyiségi zavarok is, önmagával nincs igazából rendbe, hogy nem tud kapcsolatot teremteni, hogy néha az osztályba is rátör egy ilyen mély depresszió, hát volt, hogy hazajött az iskolából. Na most, ezeket nekem meg kell értenem még akkor is, ha nem értek vele egyet. És a Nórihoz még ugye társul, ugye ez is most derült ki itt a pszichológiai terápia során, hogy, hogy egy ilyen nárcizmus is van mellette, tehát õneki mindig a legnek kell lenni. Na most, ez a leg a tanulásra nem vonatkozik, ez vonatkozik a barátnõknél, õ mindig a középpontba akar lenni, külsõleg, belsõleg, és, és, és erre rengeteg energiát tud fordítani.

R.: - Te elégedett vagy vele?

- Hát, ha meggyógyul, akkor elégedett leszek vele, szóval amikor látom, hogy nincs értelme nekem a tanulást úgy forszírozni, akkor nekem az volt a véleményem, hogy amit szeret, azt a vonalat segítsük. Na most, ez a vonal neki az éneklés, habzsolni szeretné a pluszokat, holott az élet nem arról szól, hogy mindig a csúcson vagyunk, ugye az élet az hétköznapokból áll, hát ez az, amit õ nehezen tud tudomásul venni, és mindig elégedetlen magával.

- Bulémiás voltam körülbelül tizenöt éves koromtól tizenhét éves koromig. Egy rendes beteg, az három hét alatt minimum ötször hánytatja meg magát, de éppen, ha az ember - idézõjelesen - jó formában van, akkor egy nap is meg tudja csinálni ezt az ötöt, de még akár tizet is. És ha szigorúan vesszük, én nem tisztán bulémiás voltam, hogy ugye én tudom, hogy kell élni, úgyhogy nem, nemcsak egyet csináltam egyszerre, mert hát klasszikus értelemben az a bulémiás, akinek ilyen evésrohamai vannak, egy bulémiás, az meg tud enni egy ilyen étkezés alatt ötvenezret, és aztán hánytatja magát. Na most, vannak az anorexiások között is bulémiások, akik esznek valamennyit, amit aztán megbánnak, és akkor kihányják. És akkor ezt én is csináltam, volt olyan, hogy mondjuk nem ettem öt napig, akkor utána ettem, csak kihánytam, akkor volt olyan, hogy nem ettem, és ittam, mármint alkoholt, és akkor volt erõm tornázni járni, meg futni járni, szóval tulajdonképpen mindent csináltam, amit normális ember nem csinálna. Magával a problémával kapcsolatban nekem nem volt rossz érzésem, tehát én nem azért hagytam abba, mert én ezt nem szerettem, hanem mert az édesanyámék ezt megtudták, s ebbõl elég komoly gondok voltak, és hát tulajdonképpen miattuk.

R.: - Édesanyád észrevette egy év után, mi történt a második egy évben?

- Tulajdonképpen az elsõ évnek a végére sikerült a profizmusig eljutnom, év végén az édesanyámnak ez már feltûnt, és akkor észrevett, utánam jött a fürdõszobába, és akkor ebbõl nagy családi beszélgetés lett, meg pszichológus, hogy találjak ki ebbõl.

R.: - És hogy találtál ki?

- Agyilag sehogy, testileg meg úgy, hogy fegyelmezem magamat. Ha a józan eszemmel gondolkodom, tudom, hogy nem vagyok kövér, mert tudom, hogy ki a kövér, és mondjuk az nem én vagyok. De hogyha pedig a mai eszemmel gondolkodom, úgy, hogy körbenézek a világban, körbenézek az utcán, akkor tudom, hogy kövér vagyok, tehát nem tudok úgy bemenni egy boltba, hogy beleférjek egy nadrágba, hogy ne a két eladónõt egymás mellé állítva kapják meg az én méretemet, hogy ne érezzem magamat úgy, mint egy elefánt. Ezek mind-mind ahhoz vezetnek, hogy én ezt a módszert tartom jónak, tehát én egyedül akkor éreztem jól magamat, amikor ezzel a módszerrel sikerült lefogynom, és akkor, még akkor se voltam teljesen elégedett, de akkor legalább úgy éreztem, hogy valami elkezdõdött, és hogy valahogy ura vagyok ennek az egésznek.

R.: - Boldogabb voltál akkor, mint most?

- Igen. Persze annak is megvolt a hátulütõje, hiszen bûntudatom is volt, hogy de átvágom a szüleimet, mert amikor anyukám csinált valamit külön nekem, és, és akkor azt, azt ettük, és utána én meg kihánytam, akkor az elég undorító érzés volt, tehát az anorexiások valaki ellen csinálják a fogyókúrát, amikor túl erõs rajtuk a befolyás, bulémiások meg maguk ellen. Én, amikor így beteg voltam, akkor nagyon sokszor meg is vágtam magamat. A lábamat például össze-vissza vagdostam, mondjuk ezt most már kicsit bánom, mert teli van hegekkel a lábom, nem túl szép látvány. De ez még a kisebb gond lenne, ha csak a hegektõl lenne ronda, sajnos elég kövér is, mert nekem a lábam a kritikus pontom, azt egyszerûen nem tudom lefogyasztani sehogy, hiába tornázom, és futok, és anyám kínja, arról egyszerûen nem jönnek le a zsírrétegek.

R.: - Miért nem szereted magad?

- Sok mindenért, most ha így külsõleg nézzük azért, mert utálom, ahogy kinézek, arctól lábkörömig, körülbelül millió embert föl tudnék sorolni, akinek az arcával vagy az alakjával szívesebben élnék, mint a sajátommal.

- ...szeretnék érdeklõdni, hogy jó lenne, ha a mûsorukba foglalkoznának az anorexia nervosával.

Mv.: - Hát egy pici bajom van, hogy borzasztó rosszul hallom, jó lenne, ha foglalkoznánk a...?

- Anorexia nervosa.

Mv.: - Mennyiben érinti ez Önt?

- Hát teljesen benne vagyunk a sûrûjében.

Mv.: - Ühüm. Mennyi idõs a gyerek?

- Tizennégy éves.

Mv.: - És hogy kezdõdött?

- Hogy kezdõdött? Hát tulajdonképpen nálunk körülbelül egy, egy három hét leforgása alatt jutottunk teljesen a mélypontra.

Mv.: - Három hét alatt?

- Három hét alatt. Lehet, hogy voltak elõjelei, bár az ember nem arra gondol rögtön, hogy, hogy a gyereken valószínû efelé a dolog felé megy, mert így visszagondolva voltak dolgok, most már, amikre, amikre azt mondom, hogy fel kellett volna, hogy tûnjön...

Mv.: - Igen.

- ...de hát egy tizennégy éves lány elkezd tornázni, hát az ember nem arra gondol, vagy esetleg olvasgat jóga könyvet vagy ilyeneket, hogy, hogy, hogy ez lesz a vége. Most egyelõre ott tartunk, hogy valószínû be fog kelleni neki feküdni. Tulajdonképpen, úgy erre is kíváncsi lennék, hogy, meg hogy mi a teendõnk nekünk, mennyire türelmesek legyünk, vagy mennyire kell ezt, szóval számtalan egy dolog van, ami, ami az emberben ilyenkor forog.

Mv.: - Felmerül. Sikerült már valamire bukkanni, hogy mi lehet a dolog hátterében?

- Hát végül is, a doktornõ is és én is úgy érzem, hogy õneki elsõsorban a saját korosztályával gyûlt meg abban, abban az idõbe a baja, szóval teljesen bezárult, teljesen bezárult, és...

Mv.: - Ühüm. Tehát nem találta a helyét a közösségben?

- Valahol igen, igen, igen. Õ csúnyának, nem tudom minek képzelte magát, hirtelen elkezdett nõni, kicsit fölszedett, mindenki örült a családba, hogy hú de jól néz ki, milyen szép, stb., és, és ez õbenne valószínûleg, nem, nem tudom, hogy, hogy milyen dolgokat indított el, vagy mit indított el.

Mv.: - Igen, miközben azért tudjuk, hogy minden kamaszlány, maga is, meg én is úgy gondolta tizennégy éves korában, hogy kövér, esetlen és csúnya, tehát ez önmagában nem sok. A kislány most nyolcadikos?

- Nem, most, hát most új iskolát kezdett, most elballagott nyolcadiktól, és gimnáziumba jár.

Mv.: - Ez a jobbik eset, mert azért egy váltás megkönnyítheti a gyógyulást, mint hogyha benn marad ugyanabban...

- Hát végül is õ nagyon, úgy nézem, hogy jól indult, azt mondja, hogy jól érzi magát, amennyit most nekem mond, mert most velem szembe teljesen elzárkózik, annak ellenére, hogy, hogy kezdetben õ végtelenül kérte az én segítségemet.

Mv.: - És tudtak a pszichiáternõvel arról beszélni, hogy, hogy Önök mire számíthatnak, vagy Önöknek mi a teendõjük, vagy nem sikerült?

- Hát még végül is úgy, úgy igazából õ, õ mondja, hogy segítsem õt az étkezésbe, de ezek borzasztó nehéz dolgok, nagyon.

Mv.: - A kislány elutasít mindent?

- Hát úgy lassacskán, de biztosan, igen.

Mv.: - Fogyott is?

- Rengeteget, tizenkét kiló mínusznál vagyunk, és folyamatosan még mindig csökken a súlya, ez a legnagyobb probléma.

Mv.: - Tehát egyelõre megállíthatatlan a folyamat.

- Igen, és, és én mennyire, szóval én nagyon hamar elérzékenyülök. Ez, ez mennyiben zavarhatja õt, vagy, vagy, de nem tudom titkolni, én nem is tudok rá rosszat mondani, mert, mert õ, õ egy, szóval õ, õ nem egy lázadó kamasz, vagy, vagy bármi ilyen, õ, õ kicsi korától fogva egy, hát nekem négy gyerekem van...

Mv.: - Igen.

- ...és õ a legsimulékonyabb, ezt mondhatom, és valószínû õneki ez a problémája, szóval, ha még voltak is valamikor, esetleg egy-két ilyen dolog, most már aztán teljesen. Kezébe adtam négy tányért, és itt vágta a szemem láttára a földhöz, és én a kezébe adnám neki újból, ha, ha, ha egyáltalán látnám rajta, hogy kell neki megint. Én bíztatom rá, hogyha õ úgy érzi, hogy nekünk ebbe nincs igazunk, akkor, akkor mondja meg, vagy legalább csapjon az asztalra, vagy bármi, csak, csak ne üljön, és ne pislogjon, mert, mert az, az már borzasztó, akkor tudom, hogy, hogy, hogy akkor nagyon maga alatt van! Tulajdonképpen dicsérni lehet, hát múltkor is magától fogta magát, és szó nélkül, énnekem eszembe sem volt, jöttem a konyhába, és vasalt például, szóval õ egy, õ egy ilyen valaki.

Mv.: - Igen. És a férje hogy viseli ezt a helyzetet?

- Hát a férjem nagyon türelmesen, nagyon, szóval le a kalappal õelõtte is. Azt nem értem, hogy hogyan kerültünk bele.

Mv.: - Hát, más kamaszgyerekkel másba kerülnek bele, maga ebbe került bele, nem tudom, nem tudom...

- Jaj, de hogy mennyire keverte neki össze a fejét ezek a mindenféle, mert szereti ezeket az IM újságokat meg ilyeneket olvasni, hogy ezek mennyire befolyásolták abba, hogy õ, õ valamilyen úton elindult, és ezt nem tudom kivédeni, szóval...

Mv.: - Nem.

- ...erre sem mondhatom azt, hogy, hogy most ezt valahogy ki tudtam volna védeni.

Mv.: - Asszonyom, meg fog ez oldódni, felhív, ha megoldódott két év múlva?

- Csak az nagyon hosszú idõ!

Mv.: - Visszatekintve nagyon rövid, elõrenézve nagyon hosszú, de meg fog oldódni!

- Nagyon szépen köszönöm.

Mv.: - Minden jót, viszonthallásra. Én attól voltam ilyen nagyon optimista ennek a beszélgetésnek a végén, hogy végtelen rokonszenves volt nekem az édesanya, s az a különös a számomra ebben a beszélgetésben, hogy például az anorexia hátterében nagyon sokszor lát az ember feldúlt, szétesett, kriminalizálódott családokat akár, itt meg az volt az érzésem, hogy minden rendben van, szóval mi az ok, mikor nincs ok?

Hódi Ágnes gyermek pszichológus, terapeuta: - Ami nekem nagyon feltûnik, legfõképpen a klinikai tapasztalatomból mondom ezt, ahol legalább annyi úgynevezett jó kislány anorexiással találkozom, mint ahány, inkább több, mint ahány fekete báránnyal, és ebben a lelkiismereti szorongásnak a szerepét látom nagyon fontosnak, tehát...

Mv.: - Ez milyen lelkiismereti szorongás lehet?

Hódi Ágnes, gyermekpszichológus, terapeuta: - A kamaszkorral járó bûntudatoknak a szerepét tartom nagyon fontosnak, ami sokkal erõsebb az olyan gyerekeknél, akik szabálytartóak, akik ragaszkodóak, akik a jó kislány kategóriába tartoznak.

R.: - Hódi Ágnes, gyermekpszichológus, terapeuta.

Hódi Ágnes, gyermekpszichológus, terapeuta: - A serdülõkor egyébként is bûntudattömeget mozgósít, részben a testi változások hatására, részben a lelki folyamatok hatására, vagyis a felnövekedés, a szexuális érdeklõdés, és az ezzel kapcsolatos kíváncsiság nagyon sok lelkiismereti problémát indít be, különösen az olyan gyerekeknél, akik a serdülõkort megelõzõen ezzel a témával egyáltalán nem foglalkoztak, vagy valami okból...

Mv.: - Na ezt egy picit részletezzük azért, merthogy most már sejtem, hogy miféle bûntudatokról és lelkiismereti problémákról lehet szó, de azt támasztja ez, hogy ellenérzések támadnak bennük, például a szülõkkel szemben, akikkel egyébként nagyon jó a kapcsolatuk, ezt szégyellik, hogy az anyjukkal szemben például valami olyat éreznek, ami nem lenne illõ?

Hódi Ágnes, gyermekpszichológus, terapeuta: - Igen, részben errõl, errõl is szó lehet, hogy a szülõkkel szembeni rejtett formában elõtörõ lázadás is fontos tényezõje lehet ennek, de saját magukkal szemben, tehát az anorexia azért mégiscsak egy önpusztító betegség, mégiscsak egy olyan kórkép, aminek az a lényege, hogy elemésztem magamat, a szó szoros értelmében. Tehát ebben a kórképben az önmaga ellen fordított harag az, ami a legjelentõsebb. Ez a harag eredetileg nyilván nem befelé akart volna irányulni, de kifelé meg nagyon sokszor nem irányulhat éppen emiatt, hogy olyan emberekre haragszik a serdülõ gyerek, akit egyébként szeret, és akinek a szeretét nagyon-nagyon szeretné megõrizni.

Mv.: - De hát nem elég az, hogy itt az édesanya azt mondja, hogy inkább vágná földhöz azt a csapat tányért, hogy mondja meg, ha valamivel nem ért egyet, tehát õ próbálja ezt a felszabadítást megadni a kislány számára, nem elég?

Hódi Ágnes, gyermekpszichológus, terapeuta: - Úgy gondolom, hogy egy csomó olyan dolog van belül, amit, ameddig nem tud elérni egy szülõ keze. Tehát, például, amivel egy szülõ a legjobb szándék mellett is csak nehezen tud foglalkozni, hogy milyen az egy tizennégy éves kislánynak, hogy nõ a melle, hogy szõrösödik, hogy menstruál, hogy mindenféléket fantáziál, hogy maszturbál, hogy olyan dolgokat csinál, és gondol, amit valószínûleg az anyukája rosszalló tekintete kísér képzeletben. Ezek olyan belsõ folyamatok, amit egy szülõ nem tud irányítani, nem tud szabályozni, és amik óhatatlanul magányossá tesznek egy kamaszt, még akkor is, hogyha van egy megbízható kapcsolata a szülõvel, ezek olyan témák, amik általában nem tudnak beépülni egy átlagos szülõ-gyerek kapcsolatba.

Mv.: - Szóval végül is legyünk boldogok, ha a gyerekünk lázad, ha a gyerekünk üvölt, ránk vágja az ajtót kamaszkorában, mert akkor biztos, hogy például nem lesz anorexiás?

Hódi Ágnes, gyermekpszichológus, terapeuta: - Feltétlenül elvárható, hogy egy kamaszgyerek cirkuszokat rendezzen, és átmenetileg megbolonduljon. Amit a klinikai tapasztalat diktál az az, hogy akkor kell megrémülni, hogyha egy serdülõ valamilyen állapotba bemerevedik. Tehát a kamaszkornak az az elvárható tulajdonsága, hogy egyik nap ilyen, másik nap olyan, egyik rosszabb, mint a másik, majd valahogyan kibírjuk, túl leszünk rajta, mindannyian átéltük ezt, és ez némileg segít. Akkor van baj, és akkor szoktuk azt javasolni, hogy feltétlenül pszichológushoz forduljanak, hogyha ez az állapot nem változik, hanem stagnál, nagyon hosszú ideig, nagyon befelé forduló, vagy nagyon balhés, és nem tud ebbõl, és nem tud ebbõl kimozdulni. Ha visszaesik a tanulmányi eredménye, ha jelentõs a súlyveszteség, itt az anorexiánál errõl van szó, vagy valami más olyan állapot állandósulni látszik, ami megterhelõ, és neki se jó.

Mv.: - Ez az édesanya ezt megtette, hiszen hallottuk, a kislány kezelés alatt áll, én tényleg bízom benne, hogy rendbe fog jönni, de mégis azt kérdezi, hogy ezalatt a folyamat alatt õ hogyan viselkedjen? Nagyon elérzékenyülök - mondta -, hát el tudom képzelni, meglátja a kislányt, hogy már megint nem evett huszonnégy órája, akkor bizony az ember könnyen elsírja magát, de milyen magatartást próbáljon õ fölvenni?

Hódi Ágnes, gyermekpszichológus, terapeuta: - Én úgy gondolom, hogy keményet...

Mv.: - Keményet?

Hódi Ágnes, gyermekpszichológus, terapeuta: - ...és reálisat, tehát hogyha egy gyerek a szemünk láttára megy bele olyan dologba, amirõl tudván tudjuk, hogy az életét veszélyezteti, akkor mindegy, hogy nem-evésrõl van szó, vagy konnektorról, akkor azt megakadályozzuk.

Mv.: - Hát a konnektorba bedugom azt a kis védõt, de hát megetetni egy tizennégy éves lányt nem bírok!

Hódi Ágnes, gyermekpszichológus, terapeuta: - Valamennyire ellenõrzés alá kell ezt vonni, felnõtt ellenõrzés alá. Általában ez idegen a pszichoterápiás szemlélettõl, hogy szabályokat fektessünk le, vagy arra biztassuk a szülõket, hogy még szigorúbbak legyenek. Ebben az esetben ezt muszáj megtenni, mert ez valóban egy fenyegetõ helyzet, és tényleg az élet van veszélyben. Ez az oka annak, hogy nagyon sokszor, ha egy anorexiás folyamat nem állítható le házi módszerekkel, akkor bizony, nagyon sokszor kórházi ellátást szoktunk javasolni, ahol az infúzió rendelkezésre áll, és ahol nem a szülõket terheli annak a felelõssége, mert ez egy rettenetes teher egy szülõnek, hogy úgy érzi, minthogyha a gyereke életét õ tartaná a kezében. Én mindenképpen úgy gondolom, hogy egy szülõ a túlzott engedékenységgel épp olyan nagy bajt tehet, mint azzal, hogy túlzott korlátokat szab, úgy, mintha kisebb gyerekrõl lenne szó. A sport korlátozásával, valamilyen minimális tápanyag-bevitelnek a kötelezõvé tételével, akár úgy, hogy megbeszélik elõre, hogy mik azok a dolgok, de azt igen, és azt együtt. Tehát az nem egy megfelelõ megoldás, hogy berakom a táskájába, és ha megeszi, megeszi, ha nem eszi, a kukába kerül. Nagyon fontos, hogy ebben a szakaszban együtt lehessen enni, és azt a pirítóst, vagy azt, amiben éppen megállapodnak, és ehhez általában dietetikusnak a szakvéleményét is ki kell kérni, ahhoz ragaszkodni kell!

Mv.: - Azt gondolom, hogy az csak az egyik szakember, aki belenyomja az infúziót, hogyha más megoldás nincsen, a másik az, a pszichológus vagy a pszichiáter, aki megpróbál annak nyomára jutni, hogy vajon miért kerültünk el idáig.

Hódi Ágnes, gyermekpszichológus, terapeuta: - Így van, családterápiás próbálkozások tûnnek eddig talán a legsikeresebbnek az anorexia terén, ahol mindenki bevonható, hiszen magában a problémában mindenki érdekelt, és mindenki szenved. Egyéni pszichoterápiában ez egy hosszú folyamat.

Mv.: - Szóval akkor ezzel a két évvel én nem mondtam nagyon sokat.

Hódi Ágnes, gyermekpszichológus, terapeuta: - Nem, ez nagyon reálisan hangzik.