Vendég a háznál
2003. Január. 2.
Kossuth rádió, 13.05

R.: - Pl. rajzolni szeretsz? Szoktál rajzolgatni?

- Bizonyos témákban. Van, ami, mondjuk állatokat, ami nem megy, ami. Nálam az a szokás, hogy ami nem megy, azt nem szívesen gyakorlom, meg amit nem szeretek. A többit azt, tehát embereket, vagy növényzetet, tájképet, ezeket, vagy csendéletet, ezeket, fõleg gyümölcsöket, azokat jól tudok és szeretek is rajzolni.

R.: - És mivel rajzolsz?

- Én színes ceruzával, meg grafittal nagyon szeretek. Festéket, azt azért nem szeretem, mert nem tudok egyrészt egyenletes, meg vékony csíkot húzni. Jó, van az ecsetek közül 1-es, 2-es ecset, ami vékony, de azzal sem. Tehát inkább zsírkréta, ha nagyon muszáj, de inkább ceruza, azt nagyon szeretem.

R.: - És milyen színeket kedvelsz?

- Most nekem úgy a matt színek, tehát ami nem nagyon erõs, visszahúzott színeket, visszafogottat. Régebben az erõs színeket szerettem, most már nem.

R.: - És Ági, te például szeretsz rajzolni, hogyha otthon vagy?

- Hát igen, akkor szeretek rajzolni, csak úgy rögtön szeretek, és úgy nem tudom kitalálni, hogy mit rajzoljak. Általában ugyanazt szoktam, vagy csak úgy betûket írok vagy ilyen.

R.: - És mivel szeretsz rajzolni?

- Inkább tollal szeretek.

R.: - Tollal? És miket rajzolsz tollal?

- Hát betûket.

R.: - Az inkább írás, nem?

- Hát igen.

R.: - És hogyha mondjuk, itt az órán te választhatod meg, hogy mit rajzolj vagy mit fess, akkor mit szeretsz ábrázolni?

- Mikor voltunk szüneten, szombat vagy vasárnap, akkor rajzórán szokott olyan lenni, hogy lerajzoljuk, hogy mi tetszett a legjobban, és akkor azt szoktam, ami tetszett a legjobban.

R.: - És legutóbb mi tetszett így?

- Legutóbb? Az, amikor Balatonra mentünk a szünetben még, és ott bicikliztünk, ott Balaton mellett.

R.: - És akkor te lerajzolod a biciklit?

- Igen, de elég nehezen, mert úgy igazából nem tudom, hogy hogyan kell lerajzolni, csak úgy fejbõl rajzolom le.

R.: - És jól sikerül?

- Hát nem annyira.

R.: - És kik voltak rajta a képen?

- Hát egész család, csak a mami az nem, mert az otthon maradt.

R.: - Vannak kedvenc színeid, amit szívesen használsz?

- Hát igen, úgy sötétbarna, sötétkék, meg sárga, meg fehér.

R.: - Fehér? És a fehéret hogyan alkalmazod, mondjuk egy fehér lapon?

- Hát, fehér lapon? Megpróbálom feketét, és rá a fehéret, de úgy nem mindig sikerül.

R.: - És miért szereted a fehér színt?

- Mert fehér a színe.

R.: - Nemek szerint elválik-e a rajzolás? Nemek szerint lehet-e olvasni a rajzokban?

Kárpáti Andrea, pedagógiai kutató: - Feltétlenül.

R.: - Kárpáti Andrea, pedagógiai kutató.

Kárpáti Andrea: - Olyannyira, hogy a német rajztanár kollégák külön tanterveket dolgoztak ki, és madchen estheticrõl, kislány esztétikáról beszélnek. Ezek a külön tantervek, persze csak egy-egy kísérleti csoportban lettek kipróbálva, hiszen nincs rá mód, hogy elkülönítsük a vegyes osztályokban a fiúkat és a lányokat. Más a képességrendszer. Ez nem azt jelenti, a lányok jobban, vagy rosszabbul alkotnak. Egyszerûen azt jelenti, hogy pl. a térszemléletük másképpen alakul, más fejlesztést igényelnek. Nem mondanám, hogy férfi és nõi festõmûvészek alkotásai megkülönböztethetõk, ez egészen biztosan nincs így. A kreativitás, ez egy egységes világ. Azt viszont mondom, hogy a gyerekeknél a fiú és a lányrajzok nagyon határozott különbségeket mutatnak. Két alapvetõ rajzolói típus van, állítólag a vizsgálatok szerint, 2 nagy típus. Az egyik a festõi, a másik a lineáris, tehát vonalakban gondolkodó rajzoló. Az elsõ a nagy foltokat, a lendületes ecsetvonásokat, a ceruza, a satírozott, plasztikus formákat kedveli, míg a másik mívesen alkot, mintha vésne, sok részlettel. Ez persze a spektrum két oldala, sok rajzoló van a köztes mezõben. A lányok viszont egyértelmûen a lineáris típust részesítik elõnyben. Nagyon szeretnek nagy szoknyájú királykisasszonyokat rajzolni, hogy aztán a szoknyára rengeteg díszt helyezhessenek el. Aprólékosabbak, türelmesebbek, mint a fiúk. Sokkal több érzelmes motívum jelenik meg a kislányok rajzain, ugye, ez természetes. Bár a fiúknál is dúl a háború, a lányoknál az emberi kapcsolatokról tudhatunk meg többet. Míg a fiúkat az épített világ, a konstrukciók, a szerkezetek megjelenítése érdekli, azok a lányok is, akik késõbb sikeres építészek, vagy gépészmérnökök lesznek, gyermekként mégis több embert rajzolnak. Vagy az ember-állat viszonyt, esetleg a növények szépségét próbálják visszaadni. Tehát a rajzi különbségek a késõbbi pályaválasztást nem befolyásolják, de a rajzot, mint közlõ nyelvet, fiú- és lánynyelvre választják külön.

R.: - Ha pl. a fiúk egy mozdonyt vagy autót rajzolnak, azt nem ugyanígy, ilyen lineáris technikával vagy módszerrel rajzolják? Hiszen abba is nagyon sok apró részletet kell megjeleníteniük?

Kárpáti Andrea: - Persze. Azért mondtam, hogy a két alaptípus között számos kevert típus létezik. A fiúk persze, amikor ilyen a téma, akkor feltétlenül a vonalakhoz fognak ragaszkodni. Amikor azt mondtam, hogy a fiúknál több a plasztikus, a nagy foltokban gondolkodó alkotó, akkor arra gondolok, hogyha olyan téma van, amit meg lehet oldani így is, és úgy is, vonalakkal is, és foltokkal is, akkor a fiúk inkább a foltokat fogják választani. Nagyon jellegzetes és tulajdonképpen életszemléletet tükrözõ vonás, hogy a fiúk a világteremtõ rajzokat, a térképeket, például a fantáziavilágok megjelenítését nagyon szeretik, míg a lányok szívesen ábrázolnak olyan vágyképeket, amiknek nagyon sok közük van a valósághoz, nem annyira fantasztikusak. Például emeletes házat, nagy kocsival, benne apuka, anyuka, meg a gyerekek. A fiúk ezzel szemben esetleg egy olyan autót, amelyiknek szánjai is vannak, ugyanakkor a vízen is tud járni, és ez az autó egy gömbbé tud válni, és felemelkedik az égre, és ûrhajó. Tehát a fiúk fantáziája szabadabban csapong, a lányok fantáziája viszont kiszínezi a közeli jövõt. Hát, máshogy mûködik ez a rajzra kivetített fantázia, bár mindkét nemnél szerepel. A feszültség-levezetésként érdekes módon, mindkét nem szívesen használja a rajzot. De amikor a fiúk vezetik le a feszültségüket, akkor ez meg fog látszani a papíron. Tehát az valószínûleg ki lesz szakítva, meg barázdákat hánt a ceruza rajta. A lányok, amikor fezsültsége vezetnek le, még mívesebben dolgoznak. Szinte görcsösen ragaszkodnak hozzá, hogy befejezzenek egy, egy nagyon-nagyon sokrétû összetett alkotást. Õk a részletek mögé bújva dolgozzák fel a feszültségeiket rajzban.

R.: - Hogyha lemész a csoportba most, akkor te mivel fogsz játszani?

- A babámmal, amit hoztam.

R.: - Behozod otthonról a saját babádat?

- Igen.

R.: - És milyen ez a baba.

- Baby Born.

R.: - Van neve?

- Igen.

R.: - Hogy hívják?

- Alexandra.

R.: - Te adtad a nevét?

- Igen.

R.: - És mit csinál ez a baba? Mit tud?

- Iszik, eszik, meg pisil is, meg sír is. Ha megitatjuk, és megnyomjuk az egyik kezét, akkor sír.

R.: - Ezt a babát használod otthon is, meg itt az oviban is?

- Igen.

R.: - Mindennap elhozod?

- Nem mindennap. A babát, azt karácsonyra kaptam.

R.: - És ha most bemehetnél egy játékboltba, akkor mit választanál, milyen játékot?

- Susu babát.

R.: - Elmondod, hogy milyen?

- Az a Minimaxon van, a Süsü a sárkánygyerek.

- Nem olyan.

R.: - Hanem?

- Ilyen baba. Ugyanolyan majdnem, mint a Baby Born, csak kevesebbet tud.

- Nekem pedig ilyen távirányítós autók, meg ilyen legók.

R.: - Legók? És a legóból melyiket szereted?

- Ilyen robotok, nagy robotok, és akkor azokkal játszok,, és vannak ilyen szúrkálója, meg ilyenek.

R.: - Fegyverei vannak?

- Igen, olyan fegyverei, és akkor azok.

R.: - Ilyen harcolósat játszol?

- Igen, azt.

R.: - És kik harcolnak egymással?

- Hát kettõ robot. És még van kettõ olyan robotom, ami még Magyarországon nincs, de majd összegyûlik.

R.: - És honnan kaptad azt, ami Magyarországon még nincs?

- Így Ausztráliából. Az anyuék hozták, mert ott dolgoztak most.

- A 3 hónaposnak szeretnék ilyen csilingelõ babát venni. Na most, kisfiú. Tudom, hogy semmit nem jelent az, hogy rózsaszín, de mégis az ember próbálja választani a fiús színeket is. Ezzel is neveljük már a fiúkat. De nincsen. Na most, van csodacsilingelõ baba 4-5 ezer Ft-ért.

R.: - Ez egy keljfeljancsi.

- Igen, a keljfeljancsi. Na most ez a modernebb, ez a kiskacsa kisebb is, lehet, hogy nem csilingel, megveszem. Én a hagyományosat szerettem volna, egyrészt azért, mert az gömbölyû, ezek egy ilyen kerek, a régi hagyományos keljfeljancsik, egy ilyen kerek, olyan, mintha egy labdán volt a bohóc, a Jancsi, az is van kacsába, különféle figurákba. Lényegesen olcsóbb, és szerintem jobban billeg, tehát célszerûbb egy ilyen picinek, de megveszem, mert ez van. A 4-5 ezer Ft-osat nem tudom megvenni.

R.: - Volt még olyan játék, amit úgy nehezen fogadtak el?

- Igen, a fiúknál a fegyvereket. De hát, az is kikerülhetetlen, mert kimentünk az udvarra és akkor megfogott egy botot, és avval puskázott. Vagy megfogott egy evõeszközt, a lányok evõeszközét, és az volt a puska. Tehát a gyerek, az beleéli. Akkor sem vettünk puskát nekik, de kikerülhetetlen.

R.: - Miért tartunk attól, hogy puska legyen a kezében? Miért nem tetszik ez nekünk, felnõtteknek?

- Az agresszió miatt. Én lehet, hogy nagyon lágyan nevelem õket, de én próbálom csak a szeretetre, a szépre, a jóra, az együttérzésre, és a puska nem az. Még akkor is, ha védekezni kell, még akkor is nehéz elfogadni.

R.: - De valamiért csak szükség lehet rá, még a lányok is, egy ilyen egyszerû bottal is ilyen pisztolyosat játszanak.

- A lányok nem annyira, a fiúk. Zömmel a fiúk, de a fiúk az már a pólyáskoruktól kezdve fiúknak vannak nevelve mindenféle vonatkozásban. Otthon is, óvodában is, bölcsödében is, mindenhol. Tehát, én is próbálom azért a fiút fiúnak nevelni. Azért az ember csak mondja nekik, hogy ekkora nagyfiú már nem sír ilyenkor, óhatatlan.

R.: - De ez nem baj?

- Nem baj, nem baj.

R.: - Nem tudom te ismered-e, van Békés Pálnak egy novellája, ha jól emlékszem, az a címe, hogy Gyufák, vagy valami ilyesmi. Nem ismered?

- Nem, nem.

R.: - Arról szól, hogy a szülõk nagyon gondosan nevelik a gyerekeket, és természetesen fegyvernek a nyomát sem látják, és mindig nagyon várják, hogy elmenjenek otthonról a szülõk, mert akkor az összes gyufásdobozt kiürítik, és hadrendbe állítják a gyufákat. Nem véletlenül mondom ezt, mert te ma azzal leptél meg, hogy a fiaidnak fegyvert is adsz a kezükbe.

- Igen, sõt nagyon fontosnak tartom, hogy ezt a fegyvernek a használatát úgy megtanulják, hogy az ne egy ilyen abszurd helyzetet hozzon létre, hanem a technikáját, hogy mire való, milyen helyzetben tudja ezeket használni, hogy mit jelenthet neki, hogy arra, hogy készüljön fel. Mert õ nem úgy van, hogy akkor õk elõkapják, és akkor kardozzák, vagy lövik egymást, és akkor ez így marad, hanem ezt komoly rituális öltözés és felkészülés, és a hadi dolgoknak a megtárgyalása, ez elõzi meg. Ettõl ez nem egy ilyen spontán pusztítás, hanem ettõl ez egy játék. Egy történeti játék lesz.

R.: - De hát, azért nem olyan fegyverre kell gondolni, hogy megveszik a trafikba a filléres, mûanyag pisztolyt, hanem valami egész másra.

- Hát igen, igen, ez tény és való. Bár én is úgy kezdtem, amikor az elsõ fiam megszületett, hogy na, hát én aztán fegyvert nem. Igen, igen. De amikor az Ádám ült a kertbe és a pitypangból csinálta a pisztolyt, akkor az nagyon szíven ütött engem, hogy virágból pisztolyt csinálni, az mégiscsak túlzás, és akkor kezdtünk el erre odafigyelni. Úgyhogy komoly fegyverzet van nálunk. Mindenféle korokból fakardok, különbözõ formák. Tehát, a szamuráj kardtól kezdve a huszári kardig, és fafegyverek is, amik jó fogásúak, szépen kidolgozottak és hát senkinek nagyobb baja nem lesz, ha azt mondom, hogy puff-puff.

R.: - Mert szerinted nem mindegy, hogy a pitypanggal lõ, vagy a fakarddal?

- Nem mindegy, nem mindegy, mert én azt gondolom, hogy a dolgok legyenek a helyükön. A pitypanggal lõni, az nem is tudom, az valahogy olyan abszurd az én fejembe. Hogyha fegyverrel akar játszani, akkor arra készüljön rá, akkor annak úgy legyen meg a története. Én jobban szeretem, hogyha nem azzal foglalkozik, hogy hány lövetû legyen, és akkor, hogy az akkor micsoda pusztítást végez, hanem azzal foglalkozzon, hogy arra készül rá, hogy õ mivé válik azelõtt, mielõtt a fegyverrel játszik.

R.: - Szóval szerinted a játékszer maga az serkenti a játékot? Ösztönzi a játékot?

- Igen, ösztönzi. Egy jó játékszer továbbviszi a gondolatokat. Ez a probléma a mostani játékok nagy részével, hogy annyira kész vannak, hogy az nem viszi tovább. Nem tudom, egy jelmez vagy egy mesés kard, ami elkezdi a gyermek gondolatát pörgetni, az továbbvisz. Egy natúr villogó, puffogó, csattogó, mit tudom én, milyen pisztoly, az nem visz tovább.

R.: - És ez nem baj, hogy a pitypangot maga csinálta, a fakardot meg nem õ csinálta, hanem te, vagy az apuka?

- Nem, azt gondolom, hogy nem baj. Nem baj. Az, hogyha õ már utána segít a fegyvereket elkészíteni, vagy vannak igényei, mint ahogy a középsõ fiamnak nagyon kifinomult igényei voltak, hogy az milyen legyen, milyen legyen a markolata, az már jó. Ez a pitypangból a pisztoly, ez egy megkötöttségnek az eredménye.

R.: - De hát, ahogy elmondod, nemcsak arról van szó, hogy fegyvert fog a kezébe és vagdalkozik vele, vagy lõ vele, hanem eköré egy egész szituáció, egy egész játék szövõdik, és alakul ki?

- Igen. Hát ebben látom az értelmét, hogy ez egy szerepjáték. Ez akkor nem Pestalics Benjamin, aki öldököl, hanem János vitéz.

R.: - És a szituációt azt ki találta ki?

- Ezek az õ ötleteik. Én szorgalmasan varrom a mindenféle jelmezeket, amilyen játék éppen fölmerül, és amilyen igény éppen fölmerül. A legkisebbem is most már beállt a sorba a maga 5 évével, és teljesen precízen el tudja mondani, hogy õneki milyen öltözetre van szüksége a következõ napokban a játékra. Különbözõ felhasználásra kerülnek. Tehát, amelyik mit tudom én, páncélingnek varrtam, azt az egyik szamuráj ingnek használja, a másik meg királyi vértezetnek.

R.: - Igen, csak tudod, egy egyszerû magyar anyának ez évente egyszer jelent problémát, mikor az óvodai vagy a kisiskolai farsangra ruhát kell varrnia. Te persze iparmûvész vagy, úgyhogy foglalkozásszerûen ûzöd ezeket a dolgokat.

- Ez igaz. Ez nagyon-nagyon szomorú, mert a gyerekeknek meg szerintem ez az év egyik legszebb napja, amikor átváltozhatnak, és nagyon szomorúnak tartom, amikor az anyák beszereznek egy cicajelmezt, egy kisegér jelmezt, meg egy hirdetõoszlopot, amiben nyilván nem tud csinálni semmit a gyerek. Igen, ez egy probléma, a kereskedelembe jó lenne, hogyha megjelenhetnének ilyen dolgok.

R.: - Mik jelenjenek meg, jelmezek?

- Hát, például a jelmezek, igen, hogy az átváltozásra lehetõség legyen.

R.: - Én azt hittem, hogy azt fogod mondani, hogy szedjük ki otthon a ruhásszekrénybõl az összes rongyunkat, a régi kihízott ruháinkat, és azokból próbáljunk meg, nem tökéleteset, de valamit barkácsolni.

- Hogyha erre van affinitása egy anyának, hogy elõveheti, és van ideje, és megoldható, akkor nyilván ez a jobb megoldás. Tehát, ahogy a kislányoknak. A kislányoknak igazából sokkal könnyebb. A kislányoknak lehet kapni átváltozásokra serkentõ dolgokat. A fiúknak ez kevésbé.

R.: - Miért olyan fontos ez az átváltozás?

- Mert szerintem nagyon fontos a szerepjáték. Rettenetesen dinamikus és fejlesztõ játék. És az a baj, hogy nem hagyjuk õket maguktól játszani. Az a mániánk, hogy õket foglalkoztatni kell, és elvinni, és a kezébe adni, és aztán továbbszaladni. Éppen aznap, vasárnap délután szórakoztassam a gyerekeket egy kicsit itt, egy kicsit ott, és én akkor jó szülõ voltam. Mindent a gyerekemnek megadok, csak játszani nem hagyom õket.

R.: - Nem hagyom, vagy nem játszom vele? Mert az elõbb ugye, az volt a baj velünk, szülõkkel, hogy nem adunk a gyerekeknek olyan eszközöket, meg nem varrunk nekik olyan jelmezeket, amelyek segítik ezt az átváltozást. Most meg azt mondod, hogy nem hagyjuk õket játszani. Szóval akkor nem vagyunk akkor aktívak, vagy nem vagyunk elég passzívak a gyerek játékában?

- Ez mind a kettõ így van. Azt gondolom, hogy nem adunk meg mindent, minden eszközt ahhoz, hogy kiforrja magát egy-egy játékban. Ellenben én nem gondolom, hogy a szülõnek játszani kell a gyerekkel ilyen direkt módon, hanem azt gondolom, hogy hagyni kell. Tehát megadni azt, hogy õ kinyílhasson, elvarázsolhassa magát, és közbe hagyni kell idõt neki, hogy õ ezzel aztán játszhasson.

R.: - Már tudok repülni. Uhrin Csaba jegyzete.
Ebédnél Marci a többiek füle hallatára az asztalon átkiáltott nekem, tudok repülni. Kicsit megütõdtem a hirtelen jött határozott kijelentésen, de reménykedve megkérdeztem, majd megmutatod?
Most? - kérdezett vissza Marci boldogan. Körbenéztem a zsibongó társaságon és úgy gondoltam, ennek nem most van itt az ideje, ehhez meghittség kell, és nem is ekkora közönség. Ezért csak annyit mondtam, majd alvás után. Délután nem tudtunk kimenni az udvarra, esett az esõ. A teremben elmélyülten játszó gyerekek közül egyszer csak elõtûnt Marci mosolygó arca. A földön guggolt, mint egy béka. Láthatóan engem keresett tekintetével, mikor figyelek már rá. Elérkezett a pillanat. Marci most repülni fog, csak meg kell kérnem. Nem húztam tovább az idõt, odaléptem hozzá. Most megmutatod? Válasz helyett bólintott, lábait beroggyantotta, két karját oldalra emelte, és ugrott. Egy pillanatra a levegõbe emelkedett, és egy jó méterre a kiindulási ponttól visszaérkezett a padlóra. Azután továbbszaladt a csoportban, megállt kicsit, összehúzta magát, és újra elrugaszkodott. Ezt csinálta egymás után négyszer-ötször, és közben odakiáltott, repülök, látod, repülök. És önfeledten szaladgált, ugrált tovább. Repült. Másnap már semmi nem akadályozta meg, hogy kimenjünk az udvarra. Labdázás közben találtunk két karikát, fennakadtak az egyik fán. Akárhogy próbáltuk, nem tudtuk leszedni a magasban himbálódzó játékokat. Egyszer csak megszólalt valaki mellettünk. Marci volt az. Ott guggolt a földön, és bottal egy ábrát rajzolt a puha sárba. Nézzétek csak, szólalt meg. Így kell. Mindannyian köréje gyûltünk és bámultuk a számunkra érthetetlen képet. Lelkesen magyarázott: - Egy léghajóval föl tudnék menni, és akkor leszedném nektek a karikákat.
És tényleg, ott volt a sárban a léghajó, egy nagy karika és fölötte, vagy benne látszott még két apró krumpliforma, valódi karikák. Lehozzam? - sürgetett Marci. Hogyan építsünk léghajót? - kérdeztem. Mindenki csöndben maradt. Léghajót nem tudunk építeni, ez nyilvánvalóvá lett. Marci ekkor felállt a sárkép mellõl, s mint aki tudja a megoldást, határozottan rám szólt: - Adjál nekem egy lufit, és felmegyek a karikákért. Abban biztos voltam, hogy léghajót nem fabrikálhatunk csak úgy, ukkmukkfukk, az udvaron és azt is kezdtem sejteni, hogy milyen következményei lennének, ha most Marci kezébe adnék egy levegõvel teli léggömböt. Talán a sikertelenség elvenné a kedvét a szabad repüléstõl, de hát, ez az, amit nem akarok. Inkább azt mutasd meg, hogy tudsz az udvaron repülni, hidaltam át a problémát. Marci léghajót, léggömböt hátrahagyva hanyatt-homlok futott a mászókához, felkapaszkodott a legmagasabb pontjára. Kezét megint oldalra emelte, lábait kicsit begörbítette és már repült. Látod? Itt jobban tudok - tette hozzá és újra nekiveselkedett. Amikor befejezte a repülõleckét, leült mellém a padra, még mindig nagyokat fújtatott. Néztem, hogy mennyire nyugodt, hogy milyen õszinte büszkeséggel tölti el tudománya. A csöndet egy repülõgép mindent betöltõ morajló hangja törte meg. Marci fürgén felpattant. Elkapjam neked? - kérdezte lelkesen. Igen, mentem bele a játékban és a kisfiú lábujjhegyre áll, jobb karját az égre emelte, kinyitotta az ujjait, és tenyere mögött eltûnt a repülõ. Aztán az elszálló repülõ után bámult, mosolyogva visszahuppant mellém. Kicsúszott - jegyezte meg cseppet sem csalódottan, és összenevettünk. Fejét az ölembe hajtotta, és úgy kémlelte az eget. Miközben a hasát dögönyöztem, én is a felhõket bámultam, és mintha ott találtam volna rá a gondolatra, kérdeztem. Mikor fogsz úgy repülni, mint a madarak? Ha a mami megtanít - nevetett fel a kisfiú és szaladt tovább játszani.