Vendég a háznál
2002. December. 27.
Kossuth rádió, 13.05

R.: - Nekem is van mikrofonom, gyere, beszélj bele egy kicsit, jó?

- Ez bekapcsol, itt az elektromosság.

R.: - Puki, hány éves vagy?

- Kettõ fél éves.

R.: - És hogy hívnak?

- Úgy, Boglárka.

R.: - S megmutatod-e nekem a kedvenc játékodat, melyik a kedvenced?

- Ez a földgömb.

R.: - És mi van azon a földgömbön?

- Legalsó hegy Antarktisz.

- ...

R.: - Na mit?

- Amerikát.

R.: - Amerikát, hogy hol van, meg tudod nekem mutatni a földgömbön?

- Tudja.

R.: - Na mondd el neki, hogy mi ez.

- Atlanti-óceán.

- Történt, hogy felment a mamiékhoz, és a maminak van a képen aranyból, még a régi földgömb. És akkor kérdezte, hogy mi az, és hát elmondták neki a mamiék, földgömb, földgömb. Na, de mégis milyen, s akkor a mamiék vettek neki egy ilyen kis földgömböt, s akkor ugye kérdezte, hogy ez mi, az mi, amaz mi. És akkor úgy próbáltuk, úgy elhalasztani a dolgokat, és akkor megkérdezte tõlem a gyerek, pont a foci volt, hogy mi az a Brazília, hát az egy földrész, és akkor hol van, akkor meg kellett neki mutatni, hogy hol van Brazília, s akkor ez így ment tovább.

- Hát az itt van.

- Azt mutasd meg nekem légy szíves, hol lakik a Geraldine, aki...

R.: - És ez melyik ország?

- Ez már Franciaország.

R.: - És Te hol laksz?

- Itt, itt, én itt, látod itt, itt.

R.: - Látom, és ezt hogy hívják, ezt az országot, ahol mi lakunk?

- Magyarország.

R.: - Nagyon ügyes vagy. Közben már a földgömb annyira nem érdekes, kapok tõled gyöngyöt, köszönöm szépen.

- Találok még.

R.: - Ugyanilyet keresel?

- Igen, kettõ gyöngy van belõle.

R.: - Ez a kedvenc füzeted?

- Igen.

- Ez milyen forma?

- Háromszög.

R.: - És melyik a kedvenc formád?

- Ez.

- Az utolsó.

- Az utolsó piros, ez milyen forma?

- Paralellus.

R.: - Hogy tudja kimondani egyáltalán?

- Másfél éves kora óta tudja, szóltak, hogy van ilyen forma, amit le lehet takarni...

- Ez a rombusz itt.

- Az a rombusz, a sokszöggel a többi között, és vettem neki egy ilyen összerakós játékot, aztán kaptunk ilyen könyvecskéket, mondjuk ez négyéves kortól van, de ezt másfél évesen tudta ezeket. Igazából annyira ráállt ezekre, hogy ez mi ez, mi ez, mi ez, s akkor válaszoltam neki mindent, hogy mi ez, hogy a bolygónk, a naprendszerünkbe hány bolygó van, és milyenek, azt is tudja kívülrõl, igaz, Lölci, elmondod a bolygókat?

- Merkúr, Vénusz, Föld, Mars, Jupiter, Szaturnusz, Uránusz, Neptunusz, Plútó.

- Hamar csinált mindent, hamar ült föl, hamar állt föl, hat és fél hónaposan fölállt, iszonyú sokat mászott, mozgékony volt iszonyúan. Négyhónaposan azt mondja, igen, a videófelvétel is föl van véve, hogy azt mondja, hogy apu.

R.: - És akkor elkezdtetek vele foglalkozni?

- Amik érdekelték, azokat megvettük neki, vettem egy ilyen kis könyvet, mibe képek voltak.

R.: - Ez egy ilyen viszonylag egyszerû képeskönyv...

- Igen.

R.: - ...amibe a különbözõ tárgyaknak le vannak írva...

- Angolul meg magyarul, és én a magyart akartam, s mutatta, hogy az alatta levõ az mi, ugye mert kísértem az ujjammal, hogy ez magyar, és akkor kérdezte, mutatta, akkor még annyira nem tudott beszélni, hogy ez mi, ez mi.

R.: - Akkor mennyi idõs volt?

- Kilenchónapos körülbelül. Aztán vettem egy komolyabb angolkönyvet, és igazából olyan háromszáz szónál tartunk angolul.

R.: - What...

- ...

- Tehát nekem az tûnt föl, hogy úgy mások érdekelték, mint a többi gyereket a környezetünkbe, akiket ismertünk.

R.: - És mi érdekli leginkább?

- Minden, minden, tehát igazából a torna ugyanúgy érdekli, ahogy a zene, imádja a zenét, a videót, azt a magnót ugyanúgy kezeli magának, mint hogyha én kezelném magamnak.

- Nem, gyerekekkel foglalkozunk ugye hivatásszerûen, de hát a hasonló korú gyerekekkel összehasonlítva egészen más, de ott jönnek elõ, hát azért nem arra kell gondolni, hogy mi vettünk enciklopédiát neki, hanem õ levette a polcról, és azt nézegette. Csináltunk homokozót neki, hogy akkor homokozzunk, akkor a homokozó se volt igazi izgalom, tehát két perc múlva nincs új benne már.

R.: - És ezt õ mondja, vagy akkor mondta?

- Igen, hát kijön.

R.: - És akkor mondja, hogy csináljunk valami mást?

- Persze, hogy vágjuk a füvet, metsszük a fát, vagy bármit, csak amivel elõrébb haladunk, nem szeret tétlenkedni. Hát vettünk babát...

R.: - A baba nem érdekelte?

- Hát az ilyen gyári állapotba van két és fél éve, hát...

R.: - Ja az, amit ott van, az a szép szõke baba?

- Szereted a babát?

- Nem szeretem.

R.: - S miért nem?

- Azért, mert csúnya.

- Van tíz babája, tehát lényegtelen, nem azért, mert csúnya, hanem, mert nem szereti.

- Igazából játszani semmivel nem szeret, ilyen, ilyen...

R.: - Tehát ilyen kirakósokat szeret.

- ...Észfejlesztõ játékok.

R.: - Meséket szereti vagy a történeteket, tehát ugye játszani azt látjuk, hogy keveset, illetve az is inkább ilyen kreatív játék, de a meséket szereti?

- Hát igazából nem, tehát a konkrét meséket, amit mesélgettünk, azokat nem, majd most majd veszek neki egy diavetítõt, és akkor a kép meg a hang együtt, mert azért az csak ember közelibb, mintha videóról nézné vagy bármit.

R.: - A mesekönyveket?

- Azt se, hát igazából mindent meg szeret tanulni, tehát volt olyan verseskötet vagy mese, ilyen 5-6 sorosak, azt is meg kellett tanulni. Gyilkolja az embert vele, tehát ott üti a fejemet a könyvvel, és akkor azt mondani kell, tanulni, tanulni, és aztán megy, s akkor kész. Aztán próbálkoztunk már így, hogy elfelejti-e, tehát ilyen 4-5-6 hónap távlatából, és ilyen nagyon hosszú egyoldalas versek is megmaradnak. Mi elrontunk direkt valamit a versbe, és akkor õ azt kijavítja, hogy neeeem, nem.

- Add ide!

R.: - Mit adjak oda, mit szeretnél?

- Kérem szépen.

R.: - Ezt a kis figurát, ezt a babát? Mit csinál ez a baba a képen?

- Mosolyog.

R.: - Ez egy kirakós. És ez a baba mit csinál a képen?

- Sír. Én összerakom a képeket.

- Nem kényszerítjük mi sose semmire, tehát nem célunk nekünk feltétlen, de hát, ha most már így alakult, akkor ezt kell táplálni, hogy ebbe kéne neki segíteni, csak nehéz.

- Hogy engedjük-e, segítsünk-e a gyereknek, biztosítsuk-e ezeket, játsszunk-e ilyenekkel vele.

R.: - Vagy olyannal, ami egyébként fejleszti õt, tehát nem simán alapjáték...

- Igen, de most mivel játsszak vele, tehát amikor mi kimegyünk, és összeszedjük a kavicsokat, abból is ki kell rakni valamit, azt is egymásra kell rakni, tehát igazából nem tudom, hogy mit kéne egy két és fél évesnek csinálnia?

R.: - Heskovics Mária, a Fõvárosi Pedagógiai Intézet Tehetséggondozó Központjának vezetõje.

Heskovics Mária, a Fõvárosi Pedagógiai Intézet Tehetséggondozó Központjának vezetõje: - Az biztos, hogy gyorsan fejlõdik, tehát hogy a fejlõdése elõreszaladt. Azt lehet tudni, hogy nagyon okos, hogy ez hogy fog fejlõdni, mi minden alakul ki belõle, ezt még nem lehet elõre látni.

R.: - S ezt hány éves korban lehet egyébként, vagy ez minden gyereknél változó?

Heskovics Mária, a Fõvárosi Pedagógiai Intézet Tehetséggondozó Központjának vezetõje: - Minden gyereknél változó, az, hogy lelassul egy idõ után, az elég valószínû, szóval azt, hogy mit hoz ki ebbõl, ezt nem tudjuk, nagyon függ attól, hogy a környezet hogy bánik, bánik ezzel.

R.: - Jó ez, hogy itt a szülõk mindig, mindenre válaszolnak, s elegendõ-e az, hogyha a gyerek kérdéseire válaszolnak, vagy idõnként akár elébe is kell menni, és megelõlegezni bizonyos ismeretet?

Heskovics Mária, a Fõvárosi Pedagógiai Intézet Tehetséggondozó Központjának vezetõje: - Én azt gondolom, hogy idõnként megálljt is kell tudni mondani, tehát hogyha a gyerek az apja fejét üti a könyvvel, hogy mondja neki, mert õ meg akarja tanulni, akkor lehet, hogy hasznosabb azt mondani, hogy édes gyerekem most nem, foglald el magad, tehát az érdeklõdés kielégítése mellett azért bizonyos határoknak a felállítása. Most hozzá kell tenni, hogy a gyereknek nemcsak intellektuális területen kell megérnie, hanem érzelmileg és szociálisan is meg kell érnie, nagyon sok gondot okoz, ha nagyon nagy a disszonancia a kettõ között. Most egy bizonyos fokig törvényszerû, mert ha egy gyerek intellektuálisan elõreszalad, akkor, ha egyéb szinteken a maga szintjén van, akkor is nagyon le van maradva.

R.: - Van saját vers?

- Mit költöttél a mamival?

- Hétpettyes katica hova, hova szálltál, Löllike szeretné, hogyha visszaszállnál.

R.: - A Löllike Te vagy, az a beceneved?

- Igen.

R.: - Én azt hallottam, hogy jársz bölcsibe, ott hogy hívnak téged?

- Hogy Boglárka.

R.: - És van barátod?

- Nem.

- Olyan, mint hogyha egy kicsit tartana a gyerekektõl, nem szereti õket, azt mondta mindig a bölcsibõl is, mikor hazajött, akkor mondta, hogy buták, nem tud velük beszélgetni.

- ...

R.: - Most elkeseredett, vagy örül neki?

- Ja, merthogy legurult?

- Ez az, tehát itt is 5-6-8 autót egybe tenni, és addig, amíg nem megy a dolog. Építeni nagyon szeret, de azt is extrém módon, tehát õ nem úgy rakja össze a kockákat...

R.: - Tehát nem egymásra.

- ...élére, és minél labilisabb legyen, és akkor a végén, amikor jó magasságot elért, vagy magasabbat, mint õ, akkor boldog.

R.: - S ez semmilyen szinten nem volt tudatos, hogy akkor, na hogyha már látom, hogy a gyerek ennyire fejlettebb, mint a többi, akkor...

- Nem, nem.

R.: - Ez riaszt?

- Ez riasztó, most kezdtünk el, hát most meg aztán pláne, tehát olyan extra kérdései vannak, amely egy két és fél éves gyerekkel megdöbbentõ. Például a múltkor mentünk az autóba, akkor mindig beszélgetünk, és a csillagokat nagyon szerette régen, aztán megkérdezte tõlem, hogy miért nem esik le a csillag az égrõl, miért nem esik le a nap, hova megy le a nap? Nagyon sok ilyen extra kérdése van.

R.: - Mi az, ami igazából riasztó, tehát más szerintem és boldog, és azt mondja, hogy jaj Istenem, hát nekem van egy fantasztikus gyerekem?

- Más elõször is irigy, egy kívülálló irigy sajnos, a másik meg, hát, aki egy hétvégét eltöltene vele, az rájön azért az érem másik oldalára is.

R.: - Tehát ez nagyon fárasztó?

- Rettenetesen, tehát ez ilyen huszonnégy órás, legalábbis huszonnégy órán keresztül legalább kettõ ember kéne hozzá.

R.: - Tehát õ egyedül nem tudja magát elfoglalni?

- De, csak elfoglalja magát, akkor eszébe jut valami, vagy azzal kapcsolatban valami, tehát a gombokat is így fölépíti, és akkor megkérdezi, hogy ez most, hogy, az most hogy. Folyamatosan kérdez, de igazából egy halál vidám kis kölyök, tehát...

R.: - Nagyon jókedvû!

- Bukfencezik, csak hát az, hogy sose alszik, éjfél elõtt nem nagyon szokott elaludni.

R.: - És hánykor kel?

- Hát, amikor oviba megyünk, akkor hét-fél nyolckor, egyébként szerintem úgy kilencig alszik, de akkor délután nincs alvás, inkább magyarázzuk meg neki ezt, aztán azt, mindent.

R.: - S milyen félelmek fogalmazódtak meg bennetek?

- Igazából bennem, mert én úgy vagyok vele, hogy én szeretném, hogyha gyerek maradna a gyerek, tehát eljátszik õ labdával, kimegy, és pattogtatja, de hogyha nem tudja tizenötször egymás után pattogtatni, akkor látom rajta, hogy egyre idegesebb, és addig próbálja, amíg nem sikerül.

R.: - Van benne egy iszonyú ilyen önmagának való megfelelni akarás, tehát egy ilyen teljesítmény?

- Igen, igen, és amíg nem éri el azt, ami sikerül, akkor a végén már teljesen ilyen, nem is tudom, hogy mit mondjak, hogy mibe van.

R.: - És mit csinál õ a bölcsiben?

- Oviba jár egy hónapja.

R.: - Hát õ még picike, tehát még bölcsis lenne!

- Igen, csak egy pszichológusnõ azt javasolta nekünk, hogy mivel a gyereknek ilyen az érdeklõdési köre, vigyük át 1-2-3 órára az oviba, s akkor úgy döntöttek, hogy hát akkor vigyük át elõször egy órára, két órára, és akkor a harmadik-negyedik nap a gyerekem úgy döntött, hogy márpedig õ most itt ebédel, és itt alszik, és innentõl kezdve õ idetartozik, s akkor...

R.: - És a nagyobb gyerekek, hát itt nagyobb gyerekek vannak?

- Hát kis nagycsoportba van, igen, 6-7 évesek.

R.: - És velük tud barátkozni?

- Úgy látszik, hogy igen.

- Igen, Evelin.

R.: - Evelin a barátod?

- Közbe megjött hugi is.

R.: - S vele mit szoktál játszani?

- Dominót.

- Én azt szeretném, hogyha valaki megmondaná, hogy mit csináljunk, ha már ilyen, amilyen, hát feltûnõen más, mint a többi, és ez engem nagyon zavar, én szeretném, hogyha gyerek tudna maradni.

R.: - Igazából nektek az a félelmetek, hogy teljesen elveszik így majd a gyerekkora amiatt, hogy õ ilyenekre képes?

- Nem, nem a gyerekkora, hanem õ veszik majd el ebbe, hát azért nagy lépcsõket nem lehet ugrálni elõre, s azért egy komoly lépcsõ lenne az, hogy õ játsszon.

R.: - Játszani játszik szerintem, nem?

- Hát nem úgy, ahogy a többiek. Ha belegondolunk így 36 éves fejjel, ez egy játék, biztos, ami a kezembe van, ez egy ilyen...

R.: - Ja, ez a logikai játék.

- Logikai játék, nekünk egy játék, egy két és fél éves gyereknek szerintem az, hogy lukas kör és teli kör, az nem biztos, hogy úgy játékosan kellene fölfogni, vagy föltüntethetjük ezt így is, csak nem azért tartunk itt, hogy föl, ilyen játékosan fogjuk föl, mert nem játék sajnos.

R.: - És egyébként ezeket a feladatokat leszámítva milyen, tehát mennyire könnyen lehet vele egyezkedni, mennyire segítõkész?

- Nagyon, hogyha megbeszélünk vele, szociális téren, olyan téren, hogyha megbeszélünk vele valamit, akkor ez úgy történik, segít elmosogatni, kiviszi a szemétbe, amit ki kell vinni a szemétbe.

R.: - A gyerekekkel nem tud igazából mit kezdeni?

- Csak a nagyobbakkal.

- Én járok a gyerekért az óvodába. És azért amikor a negyvenkettedik napja úgy látom a gyereket, hogy egyedül ül egy kétszemélyes hintán, vagy egyedül ül egy sarokba, és a másik sarokba tizennégy gyerek együtt játszik, akkor gondolom, hogy õ valami miatt nem, akkor találtuk ki ezt az óvoda dolgot is, hogy akkor lehet, hogy a túl kicsikkel, és akkor tegyük át a nagyobbak közé, ahol verselnek.

R.: - És ezt most már jobban szereti?

- Hát valamivel, de itt se hatódik meg. Sokan nagyképûnek néznek bennünket, mert ha azt mondom, hogy két és fél évesen tudunk 30-40-50 verset, hát...

R.: - Itt egyébként ez ebben a szûk környezetben, ahol Ti laktok, ez, ez kellemetlenséget jelent, hogy ilyen a gyereketek, amilyen?

- Hát nem szeretnek vele játszani, meg hát akkor van, már hát hallottuk, hogy azért nem barátkoznának vele szívesen...

- Szülõkön is észrevettük.

- ...második, harmadik alkalmunk már nincsen velük beszélni, csak egyszeri találkozás.

- Elvittem a játszótérre. Szóval akkor már tudta, hogy mi az a paralell, meg rombusz, meg ilyenek. S ugye ezek a hinták, ahogy meg vannak csinálva, ilyen kis vas akármivel, akkor ott összebarátkoztunk anyukákkal, hasonló korú gyerekekkel, és megbeszéltük, hogy másnap találkozunk. És Lölike egyszer csak odament, és közölte, hogy az a paralell, és akkor láttam a döbbent arcokat, összesúgtak az anyukák, és másnap nem találkoztunk.

R.: - Már hogy õk nem mentek el a találkozóra?

- Máshová vitték a gyereket biztos, de azóta se, tehát amikor találkozunk, akkor inkább szia, és rohannak tovább.

R.: - Tehát azt mondod, hogy amióta õ ennyi mindent tud, azóta folyamatos elszeparáltságban éltek, vagy egyre inkább elszeparálódtok, leszámítva - gondolom - a régi ismerõsöket?

- El nem szeparálódunk, csak nem tudunk közéjük gyûlni.

- Nem igazán akarják elfogadni, azt hiszik, hogy mi ütjük-verjük a gyereket, hogy...

R.: - Hogy minél okosabb legyen?

- Persze, és hogy akkor mi ettõl leszünk büszkék, meg boldogok. Hát én nem igazán vagyok ettõl felhõtlenül boldog, én úgy, attól félek, hogy õ egyedül lesz, hogy õ egyedül fog maradni azért, mert magasabb szinten van a többieknél. Nekem van egy nagyon kedvenc könyvem ugyanis, ez a Virágot Algernonnak, ott le is írja, hogy amikor elért egy szintet, akkor kizárta önmagát a környezetébõl az ember, s ez nem hiszem, hogy jó.

R.: - Amikor ez így megfogalmazódott benned, akkor esetleg azt is megpróbáltad, hogy egy kicsit visszafogtad õt?

- Abszolút, én elraktam az összes könyvet, az összes ilyen játékot, mindent, és addig nem nyugodott a gyerek, amíg nem, amíg nem, akkor elmentünk máshova, ott vette elõ a könyvet, és kész, meg addig keresett, meg addig kutatott, keresett, amíg rá nem talált. Akkor elõvett más dolgot, amivel szintén ilyen kreatív dolgokat. És ez az, ami rémisztõ számomra, amit nem akarom, hogy egyedül legyen anno majd, hiszen akárhogy is nézzük, õ kislány. Most ha megsértõdik valaki, ha nem, a férfiak 99%-a nem fogadja el, ha egy nõ nála okosabb, így van, ha ezt így nézzük, eljön az õ kora, akkor õ mit fog csinálni, tehát ha az ember elõrefelé gondolkozik, akkor ez is benne van, nem?

R.: - Riesz Mária pszichológus.

Riesz Mária pszichológus: - Fordultak már hozzám szülõk például olyan problémával, hogy valami ok miatt a tehetséges gyerekük nem érzik jól magukat a közösségben. Az anyuka azzal jött, hogy elmagányosodik a leánya, hát õ már egy ilyen kora serdülõkori kislány volt, tehát ilyen, úgy emlékszem, olyan tizenkét év körüli, azt mondta, hogy a kislánya elveszíti a kapcsolatát a társaival, és nem érzi jól magát abban az osztályközösségben, és közbe õ meg tudta, hogy egy ragyogó képességû, ragyogó intellektusú, különleges kislány.

R.: - Furcsa talán, hogy így fogalmazok, de talán egy szerencsés eset, mikor valaki elveszti a kapcsolatait, de nagyon sok olyan tehetséges gyerekkel találkozunk, aki meg se tudja ezeket a kapcsolatokat teremteni, mondom: már az óvodában, mi az oka, van egy kapcsolatteremtési képtelenségük ezeknek a tehetséges gyerekeknek, vagy micsoda?

Riesz Mária pszichológus: - Nem, ezt semmiképpen sem lehet mondani. Azt gondolom, a társaik õt egy kicsit olyan csodabogárnak tekintik már a kezdetektõl, érzékelik, hogy, hogy az a kisgyerek más, és az a pici gyerek az nyilván nem tudja, hogy õ esetleg jobb a többieknél valamiben. Hanem csak azt érzékeli, hogy õvele másképp bánnak, hogy õvele nem játszanak, vagy esetleg annyira kreatív, mert ugye egyik jellegzetes momentum a tehetségeseknél a kreativitás, hogy újszerû megoldásokat hoz, újszerû ötleteket, amit esetleg a többiek nem fogadnak el.

R.: - És akkor mit kell mondani nekem, mint szülõnek, kicsim, legyél egy kicsit butább, kicsim, ne mutasd háromévesen, hogy te már olvasni tudsz, vagy, vagy én, mint szülõ miben segíthetem a gyerekemet egy ilyen helyzetben?

Riesz Mária pszichológus: - Nem, ezt semmiképpen sem szabad nyilvánvalóan mondani, és egyébként nem is tudná megcsinálni a gyerek. A célszerû az lenne, hogy olyan közegbe helyezni, tehát mondjuk olyan iskolába, vagy olyan óvodába, ahol a pedagógus fontosnak tartja a gyermeket, akkor biztos, hogy odafigyel rá különösebben, vagy, vagy belevisz a tanítási módszerébe olyan dolgokat, amivel el tudja fogadtatni a társakkal is ezt a kisgyereket.

R.: - Ez nagyon fontos, mert én sokszor megdöbbenve hallom például szülõktõl, kiderül, hogy a négyéves óvodás kitûnõen olvas, de ezt a képességét például az óvoda nem használja, pedig szerintem megtehetné az óvónõ, hogy vele meséltet idõnként, mi ez az elutasítás a pedagógus részérõl?

Riesz Mária pszichológus: - Azt gondolom, hogy nagyon köti a megfelelõ életkorhoz tartozó elvárás rendszer, és aki...

R.: - A tankönyvben leírt életkori sajátosság.

Riesz Mária pszichológus: - Igen, és ami abból akár lefelé, akár fölfelé kilóg, az nem fér ebbe bele. Sajnos nem általános, de ma már azért találni olyan helyeket is, olyan pedagógusokat is, akik a gyereket tartják fontosnak, és nem a leírt szabályokat.

R.: - Éppenséggel abban az esetben, amit az imént említett, ennek a serdülõlánynak az esetében milyen megoldást tudott pszichológusként javasolni, vagy hogy próbálta azt a helyzetet javítani?

Riesz Mária pszichológus: - A javaslat az volt, anyukával közösen megbeszélve, hogy egy külön kis csoportot hoznánk létre, akik hasonló problémákkal küzdenek. Hát nevezzük talán személyiségfejlesztõ vagy önismereti csoportnak, de mindenesetre hasonló helyzetû gyerekekbõl egy iskolán kívüli csoportot létrehozni, ahol õk megbeszélhetik egymás között, hogy õk hogy érzik magukat a saját osztályukban. És akkor ezt a sikerélményt, hogy õk jól tudnak egymással kommunikálni, megértik egymást, közös hangot találnak, ez hogyha általánossá válik, akkor visszavihetik a saját közegükbe. Ma Magyarországon nagyon sok helyen foglalkoznak a tehetséges gyerekekkel, tehát a differenciált tanítás, vagy szakkörök létrehozása, tehát megvan ennek a módszertana.

R.: - Én azért õszintén szólva nem vagyok olyan nagyon optimista már abban, hogy a szülõ talál olyan óvodát és olyan iskolát, amelyben a gyerek aztán jól érzi magát, és akkor adódik a másik megoldás, az otthon tartás, tehát hogy ne járjon a gyerek óvodába, hiszen ott annyi kudarc éri, esetleg legyen magántanuló.

Riesz Mária pszichológus: - Igen, ez elég, valóban elég gyakori megoldás, van elõnye is, és hátránya is, hát az adott gyereknek a személyisége vagy a személyiségfejlõdése mutatja meg, hogy ez hosszú távon jó lesz-e.

R.: - Tehát nem lehet általános receptet mondani, hogy márpedig ez nem jó, mert akkor a gyerek szociális képességei nagymértékben lemaradnak.

Riesz Mária pszichológus: - Biztos, hogy fontos lenne a társas közeg, de ugye, tudom, hogy a magántanulók akár be is járhatnak az órára, csak éppen vizsgázniuk kell. Tehát nem írnak dolgozatokat, van, aki ezt kihasználja, van, aki nem, de például a serdülõkorú gyerekeknél nagyon-nagyon fontos a kortárs közeg. Tehát, éppen hogy otthon tud elmagányosodni, és ugye tudjuk, hogy az óvodás korú gyerekeknél meg a játék a fontos, tehát a közös játék, és õ ebben fejlõdik, tehát a személyisége, az intellektusa abban fejlõdik, ha együtt játszik a társaival.

R.: - Én azért azt tapasztalom tehetséges gyerekek szüleivel beszélgetve, hogy - talán sarkos a fogalmazás - nemcsak áldás, átok is egy tehetséges gyerek szülõjének lenni.

Riesz Mária pszichológus: - Duplán is tulajdonképpen, mert az egyik az, hogy úgy érzi, hogy gond van a gyerekkel, tehát hogy nem megy semmi simán, de az a szülõ, aki szeretné, hogy a gyereke kiteljesedjen, hát vagyonokat költhet arra, hogy különórákra járatja, külön foglalkozásokra...

R.: - És iszonyú idõt áldozhat rá.

Riesz Mária pszichológus: - Õ maga is, meg a gyereket is terheli tulajdonképpen ezzel, és sokszor egyébként az iskolában vagy az osztályban nem is tudják, hogy jár külön zeneiskolába, csak lehet, hogy jelentkezik az a gyerek, hogy az iskolai ünnepségen õ szívesen fuvolázna, tehát ez, ez sajnos a rosszabbik eset. A szülõ, hát jó lenne néha a szülõkkel is foglalkozni, nemcsak a pedagógusokkal, hogy hogyan tudják kezelni a gyerekeket.

R.: - Talán nemcsak a gyerekeknek kellene ilyen kiscsoportokat létrehozni, hanem például a tehetséges gyerekek szüleinek sem ártana egy ilyen önsegítõ klub?

Riesz Mária pszichológus: - Hát ez biztos, hogy egy nagyon hasznos lenne, mert szembesülnének azzal, hogy más is jár ilyen cipõben, és akár kölcsönösen ötleteket tudnának adni egymásnak, hogy õk hogyan jutottak elõrébb.

R.: - Puki, azt meséld el nekem, hogy mit szeretsz még csinálni, szereted a könyveket, meg játszani ezekkel a kirakókkal, és még mit?

- Rajzoltam.

R.: - Verset is szeretsz mondani?

- Igen. Rajzoltam. Este jó, este jó, este mégis jó, apa mosdik, anya fõz, együtt lenni jó, ég a tûz, a fazék ... bogárka... tánca karikás, mint a koszorú, õ is olyan kis bogár, mégse szomorú. Forr a lámpa, s megég a kis bogár.

- ...

- Igen, lassú tánc, lassú tánc, táncol a plafon, el is érem már talán olyan alacsony, de az ágy, meg a széket legalább ... nem félek, de azért sírni akarok ... Ki emel, ki emel, ringat engemet, kinyitnám még a szemem, de már nem lehet. Elolvadt a világ, de a közepén, anyának ülök az ölébe én.

- Úgy van.

R.: - Nagyon szép volt, köszönjük szépen, hogy elmondtad nekem.