Vendég a háznál
2002. December. 23.
Kossuth rádió, 13.05

- Éva és János.

R.: - Éva, neked volt már egy gyereked, miért volt ennyire fontos, hogy legyen még egy?

Éva: - Hát azért, mert mi a Jánossal egy új életet kezdtünk és ahhoz hozzátartozott nekünk a közös gyerek.

- Az egy dolog, hogy az ember felelõsséget vállal egy másik gyerekért, mert így hozta a sors, de a saját, az saját. Nem?

R.: - Amikor a dolog nem megy olyan könnyen, akkor az ember persze már mérlegel, hogy vajon mi, mit ér meg?

Éva: - Igen, nálunk, a családban én szoktam mérlegelni, és mivel én úgy gondoltam, hogy ez belefér, így mi ezt végig csináltuk.

R.: - Hány próbálkozás volt?

Éva: - A filmbõl kiderül, kettõ. Elkezdtem orvoshoz járni, kaptam kezeléseket, gyakorlatilag mivel az egyik petevezeték átjárható volt, tehát én teherbe eshettem volna, amire a Koncz doktor azt mondta, hogy a korra, meg az idõtartamra, mert akkor mi már hat-hét éve házasok voltunk, nem érdemes tovább várni. Ezért vettünk részt a lombikbébi programban.

R.: - Ez hány évig tartott ez a lombik bébi program?

Éva: - A mi sorszámunk, a 367-es volt akkor, amikor már az új sorszámok a kétezer fele..

R.: - …ezt én nem értem…

Éva: - Ez azt jelenti, hogy ez majdnem tíz év. Tehát maga a lombikbébi programba egy olyan hat, jó hat évet vettünk részt.

R.: - Mit szólt a lányod ehhez a hosszú hat évhez?

- Hát õ nagyon örült neki, hogy eredménye lett. Tehát õ mindig is szeretett volna testvért, mi is úgy képzeltük az életünket, hogy õ nem egyedül fog felnõni, és õ borzasztóan örült neki, de a mai napig is nagyon örül neki.

R.: - Jó, amikor már eredmény van, akkor már könnyû, de az a reménytelen hat év, az mennyire viselte meg a gyereket?

Éva: - Volt egy olyan próbálkozásunk, ami pont az õ születésnapján tudtam meg, hogy nem, az akkor nagyon-nagyon rosszulesett. A János akkor vidéken dolgozott, és én gondolkodás nélkül otthagytam õt azért, hogy mi ezt együtt meg tudjuk beszélni. Ez volt az elsõ és utolsó, mert akkor rájöttem, hogy én ezt nem tehetem meg. Tehát ezt nem tehetem meg, hogy õt így cserbenhagyom, még akkor is, hogyha nekem ilyen bánatom van. Õ utána soha, tehát, õ errõl gyakorlatilag csak azt látta, hogy szomorúak vagyunk. Tehát az, hogy én most milyen szenvedéseken megyek keresztül, vagy milyen kínokon, mert azért idõnként kín, azt neki nem kell tudni, tehát neki ebben nem kell együtt éreznie velünk.

R.: - Most már két gyereked van, egy nevelt és egy igazi, most már látjátok ezt a különbséget, mi a különbség a kettõ között?

János: - Hát az egyik nagyobb, a másik meg kisebb. Nincs különbség, szóval én nem érzek különbséget, mert a nagyobbik lányomat, ugye végül is olyan 4-5 éves korban kerültünk egybe, tehát jóformán végig fogtam a kezét, mondhatom így. Miért lenne különbség?

Éva: - Én nem érzek különbséget. Tehát, annak idején, ahogy õ foglalkozott az én négy éves lányommal, és a most a 2 éves közös lányunkkal, semmi különbség nincs. És soha nem éreztük mi azt, én legalábbis úgy gondolom, hogy a nagyobbik lány egy kicsit is kívülálló, tehát mi mindig is egy család voltunk. Hát, õneki egy lelki békét megad, mert megad, mert hogyne adna meg, amikor mindig is erre vágytunk, mert nekem is ugyanúgy egy lelki békét ad az, hogy elértük azt, amit szerettünk volna, és itt van ez a közös baba, ez egy család így, egy család.

R.: - Te a János miatt akartad azt, hogy legyen gyerek?

Éva: - Igen. Ebben voltak nagyon-nagyon nehéz pillanatok, amit õk szerintem nem is igazából tudnak. Én mondjuk, nem így, nem ennyire szeretném, vagy nem ennyire tudtuk volna mi így elképzelni a közös életünket, akkor lehet, hogy elválnak útjaink, de így nem. Tehát így én azt mondtam, hogy én meg, tehát én ezt megteszem.

János: - Jó, persze hát ez biztos, hogy másképp van egy nõnél is ez a dolog, de ne felejtsük el, hogy van egy régi görög közmondás, a nõ egy gondolatával nem ér föl a férfi összes érzése. E mögött a mondás mögött az van, amit az Éva mondott, hogy egy férfi sohase fogja tudni úgy átérezni, megérezni, beleérezni magát abba a helyzetbe, amiben õ volt.

- Tünde és Laci

R.: - Egy ilyen helyzetben, amikor így születik egy gyerek, mint önökrõl, sokakban fölmerül az, hogy a szülõ túl aggodalmassá válik. Ez egy valós félelem?

Tünde: - Igen, ez egy tényleg valós félelem, így utólag jövünk rá, hogy most már 3 évesek az ikrek, hogy kicsit tényleg túlaggódtuk az elejét. Mi úgy indultunk neki, hogy tudatosan nem fogunk aggódni, és mégis sikerült.

Laci: - Ugye a két gyerek, az egyik 1 kiló 80 deka, a másik 2 kiló, és akkor, hogy elég nagy-e? Elég a percentiles táblákon, hogy hol van a gyerek, eléri-e legalább alsó percent élét, nõ-e a gyerek, gyarapodik-e a gyerek, mindig kicsinek látjuk, mindig soványnak látjuk. És akkor utólag megnéztük a 3 hónapos fényképeket, olyan dagadtak voltak, hogy …

Tünde: - Koraszülöttek voltak, korán szülöttek, nagyon kis súllyal születtek, komolyabb probléma nem volt. Tehát légzési és egyéb probléma nem volt. De vissza kellett mennünk állandóan agyi ultrahangra, vissza kellett mennünk állandóan hasi ultrahangra, fejlõdésneurológiára, tehát mindig volt, szemészetre, mindig volt egy olyan, hogy akkor most egészséges lesz, most itt rendben lesz-e?

Laci: - Volt egy olyan is, ugye a feleségem az egészségügyben végzett, tehát õ fõleg ilyen gyerekvonalon dolgozott és látott elég olyan gyereket, akinek olyan fejlõdési rendellenesség, stb. stb., tehát õ tudta azt, hogy mik lehetnek.

Tünde: - Például volt olyan a Dorkánál, aki 6 hónaposan, ugye akkor kell a gõgicsélésbõl a gagyogásból, meg stb. váltani, és volt egy hétig, amikor nem szólalt meg. És én már el akartam vinni Fül- Orr Gégészeti Klinikára, hogy úristen, ez a kislány süketnéma lett, hát akkor mi történik? Szóval ilyen pici apró dolgok, de ez már utólag már kissé nevetséges, kissé humoros, meg, de hát, akkor ez nekem a világ legnagyobb gondja és problémája volt.

R.: - És aztán hogy lehet kinõni ezt az aggódást?

Laci: - Telik az idõ.

R.: - Az ilyen nagyon várt gyerekekre nagyon rá tudnak telepedni a szülõk. Semmi más nem válik fontossá, csak a gyerek.

Tünde: - Igen, ez tényleg így van. Most, hogy a lányok óvódások, éppen az óvónõ ébresztett rá engem erre a problémára, vagy hát erre a jelenségre. Egyszer csak mondta, hogy nem akarom megsérteni az anyukát, de látszik, hogy az egész csoportból önök aggódnak a legjobban ezért a két gyerekért, és hogy megkaptam az óvónõtõl, persze nagyon szépen, hogy búra alatt nõttek, nõtt ez a két kislány, akit nagyon-nagyon szeretek és nagyon látszik, hogy én is, és az apuka is nagyon-nagyon szereti. Tehát, ha megjelenünk ketten az óvodában, valamilyen iszonyatos mágnesként vonzzuk magunkhoz ezt a két kislányt, és nem akarjuk egyszerûen elengedni. Az az igazság, hogy a két lánynak sokkal könnyebb volt az óvodába beszokni, mint nekem, most nem a munkába visszaszokni, hanem õket leválasztani saját magamról. Nekem sokkal nagyobb gondjaim voltak, mint a két gyereknek.

R.: - Nem fogja ez túlságosan megterhelni a gyerekeket?

Laci: - Vigyázunk erre, szóval nem, tényleg arra tudatosan figyelünk rá, hogy ne az legyen, hogy egyszerûen nem akarjuk õket elengedni. Tehát tudjuk azt, hogy most már óvodába járnak, innentõl kezdve a gyerekeket egyre kevésbé, kevesebbet látjuk. Tehát az, hogy el kell engedni, be kell õket engedni a közösségbe, tehát ezt tudjuk, és hát magunkat is azért felkészítjük erre, hogy egyre kevesebbet látjuk, jön majd utána még jobban az óvoda, ott jönnek más foglalkozások, iskola, stb. De hát, amíg együtt vagyunk, azért élvezzük, hogy együtt vagyunk.

R.: - Az egy dolog, hogy elengedjük a gyereket, és óvodában, iskolában van, de amikor együtt vagyunk vele, az nagyon fontos, hogy akkor hogy viselkedünk vele, és mennyire telepszünk rá a gyerekre.

Tünde: - Igen, ez így van, hagyjuk õket önállóan játszani, természetesen, azért szemmel kell õket tartani, meg szemmel is tartom, de meghagyjuk õket. Hogyha õk szeretnék és igénylik, akkor nagy örömmel játszunk mi velük, de én maximum kezdeményezem a játékot, tehát nem telepszem rájuk, nem erõltetem, õk, ha együtt akarnak lenni a kis világukban, és ha a kis barátaikkal, a játszótársaikkal, természetesen ezt tiszteletben kell tartani, ezt meg kell tartani.

R.: - Fogják-e tudni a lányok, hogy születtek?

Tünde: - Igen, természetesen igen.

R.: - Mikor fogják megtudni?

Tünde: - Hát, hogyha, elég nagyok lesznek ahhoz, hogy ezt el tudjuk nekik mondani, meg a filmet nagyon-nagyon szeretnénk, hogyha õk is megnéznék.

Laci: - Végül is, ugye ismerjük a gyerekeinket, látni fogjuk azt, hogy mikor lehet nekik elmondani. De azt gondolom, hogy valahol folyamatosan meg fogják õk ezt tudni. Tehát ha nem is, mit tudom én, egy ilyen ünnepélyes hangulatban bemutatjuk nekik a filmet, hogy gyerekek, így születtetek, hanem azt gondolom, hogy a mindennapi életben szépen beivódik ez majd beléjük.

R.: - Nem egy titok lesz ez, nem egy tabu téma, amit majd 8 évesen, 10 évesen, 12 évesen majd a gyerek elé tárnak.

Laci: - Tehát, ahogy találkozunk hasonló, tehát a filmbeli szereplõkkel is találkozunk folyamatosan, a lombikprogramon keresztül is vannak barátaink, akikkel tartjuk a kapcsolatot, tehát én azt gondolom, hogy ezekben a kapcsolatokban õk is ott vannak, elõbb-utóbb meg fogják érteni, hogy õk egy ilyenek. Tehát ettõl nem másak, csak hát így születtek.

R.: - A rokonok, ismerõsök, barátok, mennyire tudtak errõl a dologról és mennyire voltak együtt érzõek és segítõek?

Tünde: - Nagyjából mindenki tudott a dologról, annyi érdekesség talán, hogy a szüleink tudták, hogy nekünk csak lombikkal lehet gyerekünk, de nem mondtuk meg, hogy mikor lesz ez a beavatkozás, és mikor lesz a beültetés, mert úgy gondoltuk, hogy annyira aggódnának értünk, hogy szeretnének õk is ott lenni, szóval meg szerettük volna õket kímélni a fölösleges idegességtõl, de úgy mindenki tudta.

Laci: - A szülõi aggódás elkerülése miatt utólag megtudták, hogy ez volt, és így sikerült. Tehát az eredményt megtudták, hogy sikerült ezzel a beavatkozással. Tudták, hogy valamit csinálunk, de nem mondtuk meg, hogy mit és mikor. Tehát hogy egyszerûen ne aggódjanak.

R.: - Ez egy jó módszer? Bevált?

Tünde: - Nem örültek, de számunkra ez egy nagyon-nagyon jó módszer, mert azt tudják, hogyha mi hallgatunk, tehát ha csendben vagyunk, akkor valami történik körülöttünk. Tehát tudják, hogy akkor valami nagy változás lesz az életünkben, amikor hallgatunk. És mindig elég sok mindent utólag tudnak meg, nem jó módszer, de bevált. Számunkra bevált.

R.: - És a barátok, ismerõsök, szülõkön kívül ki tudta még?

Laci: - Barátok tudták, azt gondolom, hogy aggódtak. Utána telefonok, hogy hogyan sikerült, mi történt.

R.: - Fontos volt ez?

Laci: - Természetesen, kellett. Hát azért az embernek kellenek ezek a pontok, ezek a támaszkodások.

R.: - Más lesz-e most a karácsony, mint három-négy évvel ezelõtt volt?

Tünde: - Biztos, egész biztos, már tavaly is teljesen más volt a karácsony. Nagyon-nagyon készülünk, az egész házat feldíszítettük, biztos, hogy más lesz, és nagyon-nagyon várjuk.

R.: - Milyenek voltak azok a karácsonyok, a kislányok nélkül, emlékeznek még rá?

Laci: - Csendesek, abszolút csendesek. Tehát már az elsõ éves karácsony is olyan volt, hogy a gyerekek, hát azért más volt teljesen.

Tünde: - Elsõ karácsonykor 6 hetesek voltak a lányok, igen, de hát akkor is más volt.

Laci: - Mikor 1 évesek voltak, akkor látták a karácsonyfát igazából elõször, már örültek neki, tetszettek nekik a fények, már akkor tudtak járni, pont, éppen elmúltak 1 évesek, örültek az ajándékoknak is. Tehát úgy azért, azért fölfogták. Második év, az még jobb volt. Most a harmadikra, már õk is nagyon készülnek.

Tünde: - Az elsõ karácsonykor a lányok 6 hetesek voltak. Megkérdezték a barátok, ismerõsök, hogy mit adunk magunknak, vagy mi lesz ajándék? Mondtuk, hogy a két kislány odatesszük a fal alá, ennél nagyobb ajándék nincs.

- Györgyi és Karcsi.

R.: - A filmbõl úgy tûnt, hogy talán maga az, aki a legnehezebben viselte a várakozást, ezt a küzdelmet.

Karcsi: - Valóban így van, én magam is úgy látom, hogy én viseltem ezt a legjobban, vagy legnehezebben, és most is azt mondom, hogy most is nehezen viselem, még ezek után, hogy végül is sikerült, meg túl vagyunk rajta. Azt látni, hogy Györgyi mennyire szenved az egész dologban, és hogy hiába csináljuk, nem sikerül, annyi a kudarc, és elõtte is eltelt már végül is hát, hét év. Hát hosszú idõ. Az, hogy én nehezen viseltem, e mögött az is áll, hogy nemcsak õt látom, hogy szenved, hanem, ami nem látszik a filmbõl, meg nem látszik egyáltalán semmibõl sem, hogy õ mit mond, tehát ez alatt az öt-hat év alatt, mit mond nap mint nap, hétköznap, amit végig kell hallgatni. Tehát mi lesz, ha nekem nem lesz gyerekem, és hogy én úgy mentem el dolgozni, hogy akkor õ öngyilkos lesz, meg ilyen kijelentések. És akkor úgy kell nyolc órát végig dolgozni, vagy ötöt, vagy hatot, vagy négyet, teljesen mindegy, hogy mennyit, hogy tudat alatt én tudom, illetve nem tudom, hogy mit csinál otthon magával, bármelyik pillanatban, mert ilyen hülyeségeket beszél. Na most, egyszer én gondolom, hogy nem tudják az emberek, hogy Magyarországon egy ilyen próbálkozás még támogatással is mibe kerül.

R.: - Ezt azért a TB fizette, nem?

Karcsi: - Hát, de a gyógyszertárban a dolgokat fizetni kell.

R.: - Az mennyibe került?

Karcsi: - Hát ez körülbelül mindenegyes próbálkozás 300 ezer forint. Igen. Na most, ha sikerülne, akkor még több, tehát akkor még plusz jönnek hozzá a Németországból származó gyógyszerek. Ha azt mondom, hogy egy próbálkozás itt sikerre visz, akkor félmillió forintot áll, a másik 300 ezer a páciensé. No de hát, visszatérve az elõzõ gondolatra, mindezt látni, hogy õ mit csinál közben, és mégsem sikerül, illetve két próbálkozásnál is úgy mentünk eredményhirdetésre, hogy tudtuk, hogy a próbálkozás sikertelen. Mert lázas lett, beteg lett, és akkor mi már ezzel a keretünket el is fogyasztottuk. Na most, akkor induljunk neki ezek után még az elõtted álló háromnak, négynek vagy mennyinek, mikor egynek sem tudsz, és akkor legyél optimista. Hát lehetsz, igen, igen, legyen az ember optimista. Mibõl? Hogyan? Miért? És akkor hallani kell, hogy õ mit mond, és akkor ezt meg kell támogatni, és akkor valóban én erre azt tudtam mondani, jó, rendben van, hogyha segítettek rajtunk, mert tényleg segítettek, amiért csak köszönettel tartozunk, akkor most én legyek a gát, hogy még annyit sem teszek meg, hiszen nekem csak el kell mennem, akkor elmegyek. Tehát ezt nyilván megtettem, mert örömmel, hát igen örömmel.

R.: - Ez ilyen egyszerû? Azért nagyon sok férfi fél ettõl az egész beavatkozástól.

Karcsi: - Szóval nem egyszerû, nem, nem ezt nem lehet úgy, most idõre. Most óra be van állítva, ketyeg, most fogják csinálni, és ha törik, ha szakad, állj, vagy lövök. A lelki része a nehezebb, ez mindenki számára. A többi, az smafu.

R.: - Tudott-e Györgyinek segíteni a szenvedés elviselésében, próbált-e valamit tenni?

Karcsi: - Én azt mondtam, hogy mindig mellette maradok, tehát végig csinálom vele, ameddig õ akarja, bár ez nem derül ki a filmbõl, elõször mi elhatároztuk, hogy csak egyszer próbáljuk meg, vagy maximum kétszer, mert egyáltalán nincs rá többször pénzünk.

R.: - És aztán hány próbálkozás lett?

Karcsi: - Végül is mind az ötször megpróbáltuk.

R.: - És mind az öt sikertelen volt.

Karcsi: - És mind az öt sikertelen volt.

R.: - Györgyi, hogy tudott volna segíteni a férje magának?

Györgyi: - Segíteni? Végül is talán annyit, egy kicsit nem annyira pesszimista, de tudom, hogy õ mindenben pesszimista, eléggé ilyen beállítottságú ember, és talán egy kicsit abban, hogyha õ is pozitívabban áll a dolgokhoz. De tudtam magamról, hogy ismerem õt, és meg tudom úgy is gyõzni, végül is úgy, hogy mint ahogy sikerült is mindig csak rávenni, csak rávenni, meg hát sokat jelentett az, hogy segítséget kaptunk alapítványoktól anyagiakban.

R.: - Mikor volt a mélypont?

Karcsi: - A másodiknál. Mert én mondtam neki, hogy maximum kettõ, aztán nekem elég és akkor õ beteg is lett, lázas volt, tudtuk, hogy nem sikerült. Akkor mondom, itt vége, jó? Ezt beszéltük meg, és amit mi megbeszélünk, akkor az legyen úgy.

R.: - És aztán utána Györgyi döntött?

Karcsi: - Hát, is. Hát kellõen erõszakos, az biztos. Meg hát mondom, hát szóval annyira segítettek bennünket, hogy ezt nem lehetett visszautasítani.

R.: - Györgyi, érzelmileg maga volt az erõsebb?

Györgyi: - Érzelmileg én, én úgy érzem, hogy igen, én akartam jobban, tehát lehet, hogy bizonyítani is akartam, hogy mindig bennem volt az, hogy talán nem is vagyok igazi nõ, ha nem tudok gyereket szülni, és lehet az, hogy ezért volt az, hogy képes vagyok, és én is vagyok olyan nõ. Ez volt a nehéz az ötödik után földolgozni, hogy megint nem sikerült, és hogy most mi lesz velem és akkor most én nem is vagyok nõ igazán, tehát ilyen gondolatok is megfordultak bennem.

R.: - És akkor mi lett az ötödik után, mi történt? Ezt nem látjuk a filmbõl.

Györgyi: - Végül is úgy indultam neki a dolognak, hogy én elkezdtem nyelvet tanulni, tehát elfoglaltam magam, minden munkát elvállaltam az iskolában, éreztem, hogy most pihenni kell. Ezt nem mondtam sosem a Karcsinak, de úgy voltam vele, hogy õ azt mondta, hogy õ soha többet, és akkor gyerek nélkül megpróbáljuk. És végül is én úgy voltam vele, hogy jól van, majd eltelik egy év, másfél év, eddig is mindig rávettem, akkor is majd csak, tehát én így próbáltam magam nyugtatni.

R.: - Tehát titokban arra gondolt, hogy újra próbálkoznak?

Györgyi: - Én titokban arra. Tehát, hogy majd. Nem hamarosan, de egy-két éven belül én biztos, hogy megpróbáltam volna még.

R.: - És aztán mennyi idõt kellett várni, hogy a csoda bekövetkezzen?

Györgyi: - Hála istennek, csak egy fél évet.

R.: - Biztosan sokat gondolkoztak azon, hogy mi változott hét év sikertelen próbálkozás után, mi történhetett, hogy egyszer csak a természet így besegített.

Györgyi: - Én végül is arra gondolok, hogy nem koncentráltunk olyan erõsen, és azért sokat jelentett az is, hogy végre felszabadultan tudtuk, - hogy fogalmazzak, hogy szép is legyen - hát a nemi életünket is élni, szerintem ez is sokat jelentett, hogy nem idõre, nem mindig pont akkor, abban az idõben. Most lehet, nem lehet, azért csak görcsöket adott az embernek, és szerintem ez, hogy nem gondoltunk úgy rá, hogy …

R.: - Ki volt az, aki felszabadultabb volt kettõjük közül?

Györgyi: - Szerintem én, mert elég feszült tudok néha lenni.

R.: - Soha nem volt olyan, hogy föladja, elég, vége?

Györgyi: - Így igazán nem. Tehát belül nem. Tehát kívül azt mondtam, hogy föladom, tehát végül is ötödik után is azt mondtam, hogy jó, akkor megpróbáljuk gyerek nélkül, de belül nem. Tehát belül megvolt bennem az, hogy majd azért másfél, két év múlva, hátha valahonnan szedünk pénzt, addig én is dolgozom, pluszmunkákat vállalok, és tehát valahonnan, csak meg kell próbálni. Tehát nem, nem tudtam elképzelni az életet gyerek nélkül. Ez volt a legrosszabb, és ezért is mondtam a Karcsinak néha olyan dolgokat, amikor általában mindig a próbálkozások után jött ki, és egyre rosszabb volt. Én úgy gondoltam, hogy ez könnyebb lesz a vége felé, hogy az ember úgy belefásul, de ehelyett egyre rosszabb volt, egyre rosszabban viseltem a kudarcokat. Féltettem kicsit a házasságomat is, és tudom, hogy szeretett volna gyereket a Karcsi is. És nehéz volt.

R.: - Minek köszönhetik azt, hogy a házasságuk nem ment tönkre hét sikertelen év után?

Györgyi: - Hát talán annak, hogy szeretjük egymást.

R.: - De hogy a szerelem nem múlt el hét ilyen sikertelen év után.

Karcsi: - Hát az nem. Nem. Hát ez az, vagy szereti egymást valaki, vagy nem. Szóval össze lehet veszni bármin, de ebbõl is látszik, hogy ezen nem.

Györgyi: - Õ mindig azt mondta nekem, hogy azért ha nem lesz gyerek, akkor is szeret engem, és gyerek nélkül is ugyanúgy. Tehát õ ezért nem fog elválni tõlem.

R.: - Csak maga nem szerette magát gyerek nélkül.

Györgyi: - Igen. Tehát végül is így igaz, tehát én nem tudtam ezt elfogadni, hogy nekem nem lehet gyerekem, nagyon rossz volt.

R.: - Milyen volt az a pillanat, amikor megérezte, megsejtette, vagy megtudta, hogy terhes?

Györgyi: - Az az igazság, hogy nem akartam elfogadni, tehát én úgy mentem el az orvoshoz, hogy biztos cisztám van, valami problémám van, amiért énnekem most nem jön meg a havi menstruációm, és ezért elmentem az orvoshoz. De direkt nem is vittem se vizeletet, mert tudom, hogyha terhességrõl van szó, akkor reggel vizeletet vinni kell. Nem, semmi, mert az biztos nem lehet. Hát végül is, nem is tudtuk így igazán megállapítani, hogy van-e terhesség vagy nincs, hanem másnap ultrahangra rendelt az orvos, és hát ultrahangon rögtön, akkor már látszott a kis szívhangja is. Hát az egy csodálatos élmény volt, de sokáig nem tudtam elhinni. Tehát mindig csak akkor hittem el, amikor elmentem ultrahangra, és láttam, hogy tényleg.

Karcsi: - Én is ott voltam, de én úgy éreztem, én ezt nem mondtam még neki soha, hogy nem sikerült, végigmentünk ezen az egész ceremónián, aztán kikészültünk, ahogy kikészültünk rendesen, hát ezután már mi jöhet? Csak az jöhet, hogy majd most teherbe esik. Tehát, mert õ mindenre képes.

R.: - Szóval maga tudta?

Karcsi: - Hát tényleg, végig úgy éreztem, hogy ez csak velem történhet meg. Most már tudom a filmbõl, ezért jó, hogy láttam, hogy nemcsak velem történhet ez meg. Sõt, megtörténhet mással még, - hát borzasztó! Szóval végül is azt mondhatom, hogy én jártam a legjobban talán. Tehát erre gondoltam akkor, hogy hát mi jöhet még ezek után? Most már akkor biztos csak az, hogy most képes lesz, és teherbe esik, mikor már nem számolunk vele. Abban bíztam, hogy most már csak ez jöhet.

Györgyi: - Az egész köszönhetõ annak is, hogy tényleg, azért ez alatt az öt próbálkozás alatt kaptam annyi hormont, ami elképzelhetõ, hogy egy fölborult hormonháztartást most hozott helyre. Lehet, hogy e nélkül soha nem lenne.

R.: - Túl vannak már ezen a szörnyû hét éven?

Györgyi: - Én mindent elfelejtettem szinte, csak az van, hogy ott a kisfiam.