Dr. Bugovics Elemér, a Gyõri Petz Elemér Megyei Kórház fõigazgató fõorvosa: - Különleges dolog valóban, hát én sem ismerem ennek a szakmai hátterét pontosan, de nagyon megörültem, hogy Mayer doktor és a Sokoró Alapítvány elnöke, Nyengi úr pártfogolta ezt a dolgot, nem tehetünk mást, hanem örömmel támogatjuk.

Dr. Mayer László, a Lelkileg Egészséges Gyermekekért Közhasznú Alapítvány elnöke: - Az alapítvány célkitûzése a megalakulásakor is az volt, hogy jobb körülményeket teremtsünk az osztályon kezelt gyermekek számára, aztán kibõvítettük az osztályon kívül, az ambulancián kezelt, gondozott gyermekeink felé, és aztán egyre inkább úgy gondoljuk, hogy szükséges a kapcsolattartás az értelmi fogyatékosokat gondozó intézetekkel, iskolákkal, itt elsõsorban a kapcsolattartással, az esetmenedzseléssel és a zöld családterápiás szemlélettel próbálunk elõre lépni, és azt gondoljuk, hogy itt a Sokoró Park Alapítvánnyal is az egyik legfontosabb talán az lehet, hogy a gyerekek több idõt tudnak tölteni a családjukkal, itt mondjuk ilyen hétvégeken, családi hétvégeken együtt is, külön is tudunk foglalkozni a gyermekekkel, szakképzett pedagógusok, gyógypedagógusok, terapeuták, és az alatt az idõ alatt, amíg a gyerekek ebben a természetes környezetben töltik a szabadidejüket, a szülõk pedig szintén a terapeutákkal meg tudják beszélni a gyermekeikkel kapcsolatos problémáikat.

Benkõ Vilmos, a United Way arany fokozatú támogatója: - Megpróbálunk elõsegíteni, lehetõséget teremteni olyan emberek számára, akik nem azokkal a lehetõségekkel bírnak, mint mi. A pénzt, amit kapunk, azt nem éljük föl, hanem újra elosztjuk olyanok között, akik semmiféle állami támogatást nem kapnak. Tehát lehet egy magánkezdeményezés Down-kóros gyerekeknek, lehet egy átképzési kísérlet valahol vidéken, ahol munkanélküli embereket megpróbálnak átképezni, az a lényeg, hogy semmiféle állami támogatást nem kaphat a szervezet.

R.: - A United Way egyrészt pénzt gyûjt be, másrészt pedig elosztja államilag nem támogatott alapítványoknak?

Benkõ Vilmos, a United Way arany fokozatú támogatója: - Hát minden évben kitûzzük a célokat, az idén azt mondtuk, hogy a rászoruló gyerekeknek, a munkanélküli emberek átképzésére és a harmadik pedig ami elõsegíti az ifjúság helyzetét, tehát ezt a három célt jelöltük meg, és ami egybe cseng ezzel a három céllal, azokat támogatjuk, és megfelel annak, hogy nem kap állami támogatást. Ezt teljesen társadalmi munkában, tehát én idõben is hozzájárulok a munkához, az alapítvány munkájához, illetve pénzt is adok az alapítványnak.

Benkõ Vilmos, a United Way arany fokozatú támogatója: - Minden évben egymillió forintot. Korábban Egyesült Államokban úgy támogattam az alapítványnak a munkáját, illetve ami a rákkutatással, gyerekek, szegény gyerekeknek a segítségére irányult. Az én múltam ilyen tekintetben elég messzire nyúlik vissza, mert egyszerûen úgy gondolom, hogy fontos, hogy az ember élete részévé váljon az, hogy másokat segít.

Benkõ Vilmos, a United Way arany fokozatú támogatója: - Hát én elõszeretettel ami gyerekekkel kapcsolatos, én arra fordítom a pénzt.

Benkõ Vilmos, a United Way arany fokozatú támogatója: - Hát ahol sajnos olyan betegségekkel jönnek a világra a gyerekek, hogy esetleg valami gerincproblémájuk van, tehát mozgássérültek vagy szellemi fogyatékosok, én ezeket a célokat szeretem konkrétan támogatni.

Benkõ Vilmos, a United Way arany fokozatú támogatója: - Akkor dõl el egy csomó minden egy ember életében az elsõ 1-2-3 év során, és ha akkor nem tudunk segíteni azoknak a gyerekeknek, akkor lehet, hogy már kevés az a hátra lévõ hetven év vagy az a pénz, amit esetleg össze tudunk gyûjteni nekik, hogy olyan hatásfokot érjünk el, amit el tudunk érni akkor, ha nagyon gyorsan beavatkozunk.

Benkõ Vilmos, a United Way arany fokozatú támogatója: - A gyerekeknek nem adjuk a pénzt, de olyan embereket tudunk melléjük állítani, akik vállalják azt, hogy azokat a gyerekeket ott tartják, foglalkoznak velük, szeretik õket, átölelik, és éreztetik velük, hogy fontos lények, és igenis van, és hosszabb távon szerepük ebben a társadalomban, s ezeket az embereket fel tudják készíteni arra, hogy vállalják a saját életüket, és ne úgy jöjjenek ki a világba késõbb, mint sértõdött, sanyarú sorsú gyerekek.

Benkõ Vilmos, a United Way arany fokozatú támogatója: - Van három picim, igen. Én a gyerekeket arra fogom nevelni, hogy õk elég szerencsés helyzetben vannak, mert bennünket nem sújtanak ilyen problémák, mint ugye esetleg más gyerekeket, és hogy õk is valahol keressék meg azt a pontot a szívükben, ahol be tudják fogadni az ilyen helyzetû embert, és tudnak neki lelki támaszt adni, illetve vagy idõben, vagy késõbb majd pénzzel tudja õket segíteni, fontos, hogy az õ életükben is szerepet játsszon az adakozás.

Benkõ Vilmos, a United Way arany fokozatú támogatója: - Hát elsõsorban úgy érzem, hogy a példán keresztül, tehát ha látják, hogy ez az én életemben fontos, ugye a gyerek nagyon sokszor majmolja azt, amit a szülõ csinál, tehát ha én jó példával járok, akkor úgy érzem, hogy egyrészt nemcsak hogy magától fog rájönni, de akár joggal is követelhetem tõle, hogy ezt a magatartást kövesse valamilyen formában, mert hiszen én is ezt csinálom, és akkor nem vizet prédikálok, és bort iszom.

Benkõ Vilmos, a United Wayarany fokozatú támogatója: - Ezen konkrétan még nem gondolkodtam el, de gondolom, hogy 7-8 éves korban, amikor már egy kicsivel jobban tudják értékelni a pénzt, mert az én gyerekeim elég picik ahhoz, hogy igazán nem értik azt, hogy a pénz az esetleg egy hiánycikk is lehet, és mikor elmegyünk vásárolni, akkor akár megvetetnék velem az egész boltot is, és nem értik azt, hogy hát azt mondom, hogy nem, nem, nem.

Benkõ Vilmos, a United Way arany fokozatú támogatója: - Hát de, ugye az alapítvány nemcsak pénzzel szokott munkálkodni, hanem megszervezi azt, hogy cégek például kivonuljanak egy adott területre, akár egy iskolához vagy egy szociális otthonhoz, és ott ilyen társadalmi munkában felújítják azt az építményt, kifestik az épületet, vagy rendbe hozzák az udvarát, és szerintem a gyerekeket ilyen helyekre határozottan célszerû elvinni, mert szerintem ez egy kiváló példa arra, hogy a gyerekeket ráneveljük egy jó magatartásra.

Benkõ Vilmos, a United Way arany fokozatú támogatója: - Hát én nagyon szomorú leszek, ugye egy kísérlettel nem fogom abbahagyni, tehát akkor megkeresem annak a módját, mert én úgy érzem, hogy az alap le van fektetve, akkor a gyerek mindenképpen arra az útra fog tévedni, tehát vigyáznom kell, hogy, hogy következetesen csináljam, és amit értékben akarok neki átadni tíz év múlva vagy nyolc év múlva, azt már most kezdem mag formájában elültetni nála, és locsolni és öntözni, hogy, hogy kinõjön benne. Nehezen tudom elképzelni azt, hogy olyan példát fognak követni, amit én nem mutatok nekik. Én úgy érzem, hogy akinek több adatik, attól több váratik el, tehát ugye a társadalom csak úgy tud mûködni, ha azok, akik szerencsésebb helyzetben vannak, egy pici idõt arra fordítanak, hogy megpróbálják felzárkóztatni azokat, akik, akik nem ilyen körülmények között születtek, tehát egy élet hiába tûnik rövidnek, hetven év az borzasztó hosszú, ha valakinek olyan körülmények között kell leélni az életét, hogy nincs anyukája, apukája, nincs olyan valaki, aki szereti, vagy támogatja, vagy úgy érzi, hogy a barátja ebben a hát mondjuk zord körülmények között ebben a világban. Az adományozás és a jótékonyság az mint fogalom kezd beépülni, és bár jó példát mutatnak a magyarok ezen a területen, nem szívesen beszélünk róla, tehát valahogy ez egy kicsit tabunak tûnik néha. Én ha rá lehetne hatni a kormányra ilyen szempontból, én határozottan fölemelném azt a határt, amivel az emberek úgy támogathatnák ezeket a szervezeteket, hogy adószempontból is valami haszonra tehessenek szert, mert úgy gondolom, hogy a mostani korlátok annyira alacsonyak, hogy nem tudom, pontosan hol van, de valahol 40-50 ezer forint között van éves szinten, hát ez, azért nagyon sok ember sokkal többet adna, ha megérné neki adni. A nyugati társadalmakban, például azt tudom, az USA-ban ott teljes egészében le lehet írni az adóból, az adóalapból azt az összeget, amit egy jótékonysági egyesületnek adok, amit egy egyháznak adok, és nem is kell annyira körülpapírozni, mint itt Magyarországon, hanem leegyszerûsítették ezt a folyamatot, és én úgy érzem, Magyarországon meg kell tenni ugyanezt. 

- Krisztus születésének ünnepe minden esztendõ boldog idõszaka volt, apámat puritán reformátusnak nevelték, így angyal hozta ajándékainknak szép misztikáját nem ismertem. Aktív szereplõje voltam a Szentestének, megajándékozott és ajándékozó. A magam adta ajándékokat nekem kellett papírból, gyöngybõl, gyurmából elkészítenem, azt hiszem, riasztó mûtárgyak lehettek, de az udvarias családtagok szépen megköszönték. Anyám emlékei szerint ötéves lehettem, mikor ünnep délutánján felszaladt hozzánk faluról Albus bácsi, friss disznótoros csomaggal kocogott át a havas udvaron, ahol én éppen a hóember seprûjét igazgattam, délceg szobor volt, apám remekelte, szeme szén, orra répa, szája fésû. Szerényen mosolyogtam, mikor Albus bácsi megállt elõtte, és elismeréssel azt mondta: hm, de gyönyörû. Mosolyogtam, de a folytatás megütött, Albus bácsi azt kérdezte, mit kap a hóember karácsonyra? Riasztó felismerés volt, hogy róla elfelejtettem gondoskodni, hát még amikor Albus bácsi indokolta is kérdése jogosságát: adhatnátok neki egy vödröt legalább, hát mit csinál az árva, ha majd el fog olvadni? Megsemmisültem az elképzelt látványtól: roskad a délceg hófigura, aztán összerogy, beszívja a föld. A tanács a vödörrel nem rossz, csak éppen valószínûtlennek tartottam, hogy anyám erre a célra kivonja a hétköznapi használatból a vödröt. Törtem a fejemet, mivel pótolhatnám, aztán váratlanul meglett a megoldás, akkor már ismét derûsen táncoltam vissza a konyhába a magas havon. A macska a tûzhely alatt feküdt karikában, annak teniszlabdát szántam, a labdát az utcán leltem valamikor. Albus bácsi nem maradt sokáig, indult haza ünnepelni, anyám is átváltotta otthoni ruháját ünnepire. Mikor bejelentettem neki: szeretnék még valakinek ajándékot adni, mihelyt megtudta, nem kifogásolta, egy hóembernek aligha kellhet könyv, vagy ruha, vagy valami értékesebb, talán viszek neki egy fület. Legyen. Csak egy olyan gyertyát kértem, amelynek csiptetõje volt, itt némi vita zavarta meg a békét, de a vihar elült, mert apám megígérte: ha a hóembernek világítani is akarok, õ majd meggyújtja a gyertyát, akkor még nem volt szabad gyufához nyúlnom. A sorrendben is megegyeztünk, elõbb meghallgatjuk a szent nap történetét Lukács evangéliumából, aztán ki-ki megnézi, mit kapott, ha az lezajlott, kimehetek az udvarra a hóemberhez, apám elkísér. Nekem kabátot kellett vennem, apám csak a sálat tekerte a nyaka köré. Áttopogtunk a havon, az ablakfényben vajsárga volt a hó, vajsárga a hóember is, közvetlenül elõtte feküdt az ajándékom, rá volt csíptetve a még meg se gyújtott rózsaszín gyertya. Hol az ajándék? - kérdezte apám, de ahogy a mondatot kimondta, már látta is, hallottam, hogy visszafogja a lélegzetét. A mi hálószobánk vidéki szokás szerint messze esett a mellékhelyiségektõl, s nálunk minden ágyhoz tartozott bizonyos kényelmi berendezés. Szép zománcos volt az én ajándékom, igaz, hogy gömbölyû, nem vödör formájú, annak a fülére csíptettem rá a gyertyát. Ezt kapta a hóember? - kérdezte nagy sokára apám. Ezt - mondtam ragyogva -, mert majd el fog olvadni, és ha nincs, ami befogadja, elnyeli a föld. Apám hallgatott, azt éreztem, valami bajt csináltam, s ugyanakkor azt, hogy mégsem. Nem szabad nekiadnom? - kérdeztem -, az enyém. De - mondta apám, és meggyújtotta a gyertyát. Állt elõtte egy jó percig, megfogta a kezemet, mindig szerettem õt, de akkor valahogy másképp, felnõttesen. Kívánj neki boldog ünnepeket, és fussunk! - mondta. Fagy. Bent meleg volt, ledobta a sálját, anyám kért bennünket, menjünk kezet mosni, aztán asztalhoz, de apám némán megrázta a fejét, és leereszkedett a nagy székbe, két térde közé fogott engem, fekete keretû szemüvege mögött szomorú volt a szeme, meg tudom is én milyen, furcsa, megfogta kurta copfomat, és nézett rám sokáig. Vacsorázni! - hallatszott az ebédlõbõl, anyám nem szerette, ha kihûl az étel, megértettük mindketten, apám elengedte a copfomat, és felemelkedett, én megfordultam az ebédlõajtó felé, mikor a szava megállított. Mi lesz belõled lányom, mondd? - kérdezte. Úgy kérdezte, mint egy felnõttõl. Mire, és minek nõsz te fel Dolna? Dehogy érdekelt, mi lesz belõlem, éhes voltam, vígan kalapáltam a villával, mikor anyám tálalt. Apám rám tekintett, én meg mosolyogtam. Az ünnep súlyosan, mégis könnyedén úszott el házunk felett, mint egy felleg.