- Nem volt az az idõszak, legfeljebb arra gondoltam, hogy lehet, hogy nem fog úgy alakulni, de én elraktam minden babaruhát, babakocsit, tehát úgy készültem, hogy még azért nagy eséllyel lesz több gyerekünk. Viszont most köztük és a kisbaba között viszonylag nagy korkülönbség lesz, és nem biztos, hogy egy könnyû idõszak lesz, azért igyekszünk felkészülni rá.

- Én mikor szülni fogom a harmadik babát már 34 éves leszek, tehát persze tudom, hogy van, aki még 40 évesen is vállal gyereket, de én úgy érzem, hogy most már egy kicsit nehézkesebb is volt már ez a terhesség, meg én is egy kicsit hát nem is türelmetlenebb, de azért úgy elhasználtabb lettem az idõk folyamán.

Benkõ Ágota, az Otthon Segítünk Alapítvány igazgatója: - A történet tízéves. '92-ben találkoztam egy megbeszélésen a ... alapítójával, Margaret Harrisonnal, akivel annyira egy húron pendülõnek éreztem magam, hogy az elõadás után rögtön meghívtam egy teázásra, és akkor órákat beszélgettünk, s akkor láttam, hogy ennek a szervezetnek nagyon hasonló viszonyulása vagy felfogása van a családról. Legközelebb '94-ben találkoztunk, amikor meghívtam a Nemzetközi Nagycsaládos Találkozóra, és egy nagyszerû elõadást tartott, 2000-ben, amikor a NOE elnökségétõl megváltam, akkor gondoltam arra, hogy most ezt a szolgálatot vagy mozgalmat érdemes lenne intenzíven terjeszteni. A Nagycsaládosok Országos Egyesülete az alapítója az Otthon Segítünk Alapítványnak, tavaly június 11-én be is jegyezték, rá két nappal végzett az elsõ szervezõ csoport, és azóta már a harmadik szervezõi csapatot képezzük. A NOE-ban láttam, hogy hogy élnek a családok, mire van szükségük, mi a legfontosabb, és ez a szolgálat erre válaszol, nevezetesen, hogy a kisgyerekes családokat meg kell erõsíteni, meg kell erõsíteni a szülõket, ha elbizonytalanodtak, segíteni kell õket akkor, hogyha fizikailag nagy a teher, hogyha magányosak, ha elszigetelõdöttek. Ez a szolgálat ezekben tud segíteni, nem tud segíteni szociális ellátásban, és nem is akar, hanem kiegészíteni szeretné a meglévõ szociális ellátórendszert, olyat tud megtenni, amire ezeknek a szolgálatoknak nincs se embere, se ideje.

R.: - Nagyon sok esetben lehet látni, hogy a fiatal szülõk örömmel vállalják az elsõ, második, sok esetben a harmadik gyereket is úgy egy szuszra, és a rengeteg feladat és tennivaló között úgy elveszítik a kedvüket, úgy elveszítik az örömüket, és már csak arra várnak, hogy mikor fognak fölnõni ezek a gyerekek.

Benkõ Ágota, az Otthon Segítünk Alapítvány igazgatója: - Két véglet van tulajdonképpen, az egyik elvárás az az, hogy életünket és vérünket, és az utolsó percünket, és mindent alárendelni a gyerekeknek, egyfelõl jogos, másfelõl viszont a szülõnek töltekeznie is kell, tehát hogyha a szülõ vagy a mama mondjuk bezártnak érzi magát, és tényleg nincs felnõtt ember a környezetében, mert a férje reggeltõl estig dolgozik, a szülei távol vannak, a barátai szintúgy, nincs kihez szólnia, akkor ez nem jó, tehát egy felnõtt embernek, jelen esetben ugye egy szülõnek tölteni is kell a kosarat, nemcsak adni belõle, ebben azt gondolom, hogy mi tudunk segíteni. A másik véglet az az, amikor semmit nem akarnak föláldozni a gyerekekért, és a gyereket mint egy gardróbba szinte itt, ott, amott lerakják, és nem épül ki a kapcsolat. Mi abban is próbálunk segíteni, és ez alapelve egyébként a szolgálatnak, hogy a kisgyerekes korszaknak az örömét minél jobban megérhessék a szülõk, magam is hallottam ilyet, hogy csak a pelenkás korból nõjön ki meg nem tudom mi, de hát ezt tapasztalatból tudja, akinek gyereke van, hogy ez egy pillanat alatt elmúlik, és az a kisgyerekes kor az egyszerûen varázslatos, az soha nem jön vissza többet. A gyerek, ha ezt nem kapja meg, hogy örülnek neki, hogy a szülei biztonságában élhet, nem tapasztalja meg, hogy szép a világ, akkor valami olyasmitõl fosztjuk meg, ami az egész életére kihat, és azt gondolom, hogy pótolhatatlan is.

- Hát a legnagyobb õ hat és fél éves volt, a következõ kisfiú, mind a kettõ kisfiú, a következõ ötéves lesz februárban, aztán aki kapaszkodott, õ két és fél éves lesz és kisfiú, és a kis szoptatós õ pedig kislány, õ kéthónapos.

R.: - El tudjuk mondani egy átlagos napodat, hogy hogy néz ki, vagy pedig átlagos nap nincs is, hanem mindig másképpen zajlik?

- Itt van a közelben, de azért utazni kell, tehát buszozni kell, egy jó félóra míg megfordulok. Mondjuk ha én megyek az oviba, és akkor az csak az oda- és visszaút, és még ugye legalább tíz perc az öltözködés, fõleg téli idõszakba. Akkor utána azért ha délutánig maradnak, akkor azt úgy tudom beosztani, hogy délelõtt itthon a dolgokat elintézem, megetetem a kicsit, a két és fél évest, és akkor ha sikerül, akkor le is fektetem, és utána aztán délután megint vagy apa, vagy én, vagy esetleg külsõ segítség, mert erre most már egyre inkább szükségünk lesz, valaki vigye, vagy óvó néni hozza haza, vagy valaki idegen, aki ismeri azért a gyerekeket, és én rá tudom bízni, tehát azért ez. S az este az elég jó szokott, hogy akkor a fürdéssel, mindennel elmegy az idõ, és semmi másra nincsen, csak éppen beesünk az ágyba, és kezdjük elölrõl az egészet, meg éjszaka szoptatás még azért.

- Azt hiszem, hogy a házimunkát és a gyerekeket összeegyeztetni, tehát vagy az egyik úszik, vagy a másik úszik, és ezért nehéz azt megtenni, hogy most ezért vagyok lemaradva, most azért vagyok lemaradva, most igazán melyik a fontos. Megtalálni azt a sorrendet, hogy a gyerekkel foglalkozzak, vagy hagyjam egy kicsit üvölteni, miközben muszáj megcsináljam, mert nem hagyhatom ott a mosnivalót vagy a mosogatnivalót, ez a nehéz benne, hogy túl kicsik a gyerekek ahhoz, hogy tudjanak annyit segíteni, hogy az flottul menjen, azt hiszem, ez a legnehezebb benne.

- Belegondoltam, és megint azok a félelmek ugye az embernek, hogy ki lesz az, és akkor azzal hogy tudunk kijönni, ne úgy mondjam, hogy na idefigyelj, akkor most csináld, és akkor én egy ilyen cselédet tartok, de az se legyen, hogy nem is tudom. Szóval nagyon nehéz errõl beszélni, mert együtt csináljuk, de ugyanakkor nem szívesen engedi ki az ember a kezébõl a házimunkát, mert én tudom, hogy hogy szoktam csinálni, tehát ez egy nehéz, hogy na most hogy fogom neki megmondani, azt el tudom magyarázni, hogy hol az edény, meg hol a szemeteslapát, meg hol a nem tudom mi, de hogy ez hogy fog együtt mûködni, merthogy az anyukámmal meg tudom beszélni, hogy te ezt csinálod, én azt csinálom, az természetes, mert családban vagyunk, de egy idegennel ez, hogy hogyan fog ez. Úgyhogy sokáig ezt meg kellett emésztenem, gondolkoznom kellett rajta, hogy igazán na most visszalépjek, kérjek, ne kérjek, mit csináljak, vagy, vagy próbáljuk meg, és akkor ez gyõzedelmeskedett, hogy azért meg kell próbálni, mert egyedül biztos, hogy nem megy, és olyan, olyan fáradt leszek, hogy, hogy nem fogom tudni azokat sem ellátni, amire szükség van, például hogy a szoptatáshoz legyen elég tej, azért az fontos. Úgyhogy ez mindenképpen nehéz volt, de meggyõztem a férjemet is, hogy erre szükségem van, és úgy látom, hogy mivel õ is találkozott már itt a jelölttel, úgyhogy nincs ellenvetés.

- Bennem már régóta motoszkált, hogy szeretnék segíteni, csak nem találtam még megfelelõ alkalmat rá, mert három kisgyerek mellett úgy nehezebben, meg nem ismerem még annyira a környezetemet, hogy hol van rám szükség, és ez nagyon jó ez a szervezet, mert kapunk egy családot, és készen kapjuk a lehetõséget, hogy hova menjünk.

- Mi abban bízunk, hogy kialakul egy jó baráti kapcsolat, és ha jól, ha elfogadnak minket, megfelelünk, tudjuk azt tenni, amit elvárnak tõlünk, akkor reméljük, hogy egy jó hangulatú segítõ kapcsolat lesz, baráti kapcsolat, mi ebben bízunk.