Vendég a háznál
2002. december. 17.
Kossuth rádió, 13.05
- Igazából szerettem volna már a két kislány megszületése
után és még így sorban
egy harmadikat, de mivel mi olyan körülmények között élünk,
tehát jó anyagi körülmények között, viszont nincsenek
közelben
nagymamák, nincs, aki besegítsen, ezért úgy döntöttünk, hogy
inkább várunk még, és talán egyszer vállalunk még egy
gyereket, ha úgy alakul a helyzetünk. Idõközben elkezdtem
dolgozni, és ez szerintem így jó is volt, két évig dolgoztam
egy kis változatosság, igaz, hogy elég küzdelmes idõszak volt,
de, de nem bántam meg, és hát most úgy alakult a munkahelyem és
a körülmény vagy a helyzet, hogy ha valamikor, akkor most, vagy
gondoltam, hogy most lehetne még egy gyerekre vállalkozni, vagy
gyereket vállalni, úgyhogy így, így most belefogtunk ebbe.
R.: - Volt olyan idõszak is, amikor arra gondolt, hogy két
kislány gyermeke után már nem vállal többet?
- Nem volt az az idõszak, legfeljebb arra gondoltam, hogy lehet,
hogy nem fog úgy alakulni, de én elraktam minden babaruhát,
babakocsit, tehát úgy készültem, hogy még azért nagy eséllyel
lesz több gyerekünk. Viszont most köztük és a kisbaba között
viszonylag nagy korkülönbség lesz, és nem biztos, hogy egy
könnyû idõszak lesz, azért igyekszünk felkészülni rá.
R.: - Mielõtt édesanya lett, hogyan gondolkozott arról, hány
gyermeke lesz, akkor is tudta már, akkor is arra gondolt, hogy majd
három gyermeket szeretne?
- Nem, én abszolút nem tudtam, ellentétben sokakkal, akik már
mondjuk már 18 éves korukban
vagy 20 éves korukban
úgy döntenek, vagy nem döntenek, hanem úgy gondolják, hogy
nahát én három gyereket szeretnék, meg általában ilyen nagy
számokat szoktak mondani, meg fõleg abban
az idõszakban,
amikor mondjuk megházasodnak és tervezgetik a jövõt, én
abszolút nem tudtam, tehát én azt tudtam, amikor eljött az
ideje, mondjuk már egy éve voltunk házasok, hogy akkor most
szeretnék gyereket, azt tudtam, de hogy mennyit, arra sose
gondoltam. S amikor megvolt az elsõ, akkor egy idõszak után
éreztem, hogy nahát akár most már akár jöhetne egy második
is, tehát ez úgy alakult, most viszont azt mondom, hogy valószínû,
hogy többre már nem fogok, vagy fogunk vállalkozni.
Persze elõfordulhat, hogy azért változik az
ember véleménye, de most én úgy gondolom, hogy nekem az jó,
három, vagy nekünk ez a három gyerek ez így pont jó, és már
úgy idõbe se nagyon fér bele, habár nem vagyok annyira idõs,
de...
R.: - Hány éves most?
- Én mikor szülni fogom a harmadik babát már 34 éves leszek,
tehát persze tudom, hogy van, aki még 40 évesen is vállal
gyereket, de én úgy érzem, hogy most már egy kicsit nehézkesebb
is volt már ez a terhesség, meg én is egy kicsit hát nem is
türelmetlenebb, de azért úgy elhasználtabb lettem az idõk
folyamán.
R.: - Mitõl nehézkesebb, mitõl másabb ez a terhesség, mint
az elõzõ kettõ volt?
- Kicsit egyrészt türelmetlenebb vagyok, tehát még az elsõ,
fõleg az elsõ terhesség alatt úgy át tudtam érezni, vagy
napokig tudtam azzal foglalkozni, hogy most
milyen stádiumban
vagyok, most mi történik, ezekkel a dolgokkal viszonylag sokat
foglalkoztam.
Most már
talán így, hogy harmadszorra esem
ezen állapoton túl, azonkívül persze, hogy most is nagyon jól
érzem magam terhesnek, nagyon szerettem mindig terhes lenni, most
már egy kicsit azért úgy várom, hogy legyen, eljöjjön a
kilencedik hónap vége.
Tehát
egyrészt talán ezért is, hát nem is tudom, ezt a nehézkeset
tehát nem szó szerint kell érteni, hát úgy nem vagyok
százkilónyi most se szerencsére, csak talán az, hogy ugye a
nagyobb gyerekekkel is csak játszótérre kell járni, jönni-menni
értük és még dolgozom,
tehát lehet, hogy ezért is, meg hát azért eltelt egy pár év
azóta. Nem, nem nehéz, csak mondom, kicsit döcögõsebb, mint
eddig volt.
R.: - És az nem baj, hogy most újra abba kell hagynia majd a
munkáját?
- Igen, ez egy másik nagy dilemma, amivel most igazából nem is
akarok úgy foglalkozni, mármint gondolatban, tehát ez egy ilyen
késõbbi probléma, s elõttem áll inkább ez az egy-másfél év,
amit említettem, ami ilyen küzdelmesebb lesz.
Azért
olyan szinten foglalkozom
a dologgal, hogy habár így abba is hagyhattam volna a munkát,
pont ezért elvállaltam pár hónapra egy olyan feladatot annál a
cégnél, ahol dolgozom, hogy
hogyha esetleg visszamegyek dolgozni, vagyis hát úgy tervezem,
hogy alapvetõen nem szeretnék még három gyerek mellett is,
persze ezt majd meglátjuk, hogy hogy alakul, olyan területen
dolgozom most, ahol azért vállaltam el, mert talán ha
visszamegyek dolgozni, itt könnyebben el tudok helyezkedni, vagy
egy olyan munkakörbe kerültem, amibe hosszú távon szívesebben
dolgozom majd. Az, hogy hogy fog alakulni három gyerek mellett a
munka, ez tényleg most azt mondom, hogy még nem tudom, alapvetõen
én most is küzdöttem két gyerek mellett, én úgy tudom csak
elképzelni, hacsak a körülmények nem alakulnak máshogy így
családon belül, hogy azért egy külsõ segítséget kell
igénybe venni, máshogy nem fog menni a dolog, de ez tényleg egy
késõbbi probléma, erre érdemes majd három év múlva
visszatérni.
  
R.: - Honnan támadt az ötlet, hogy azok mellett a segítõ
szervezetek mellett, amik már régóta mûködnek minden
önkormányzat vonzáskörzetében családokat segítve, valami
újabbat is létrehozzanak, méghozzá olyat, ami otthon segít?
Benkõ Ágota, az Otthon Segítünk Alapítvány igazgatója: -
A történet tízéves. '92-ben találkoztam egy megbeszélésen a
... alapítójával,
Margaret Harrisonnal, akivel annyira egy húron pendülõnek
éreztem magam, hogy az elõadás után rögtön meghívtam egy
teázásra, és akkor órákat beszélgettünk, s akkor láttam,
hogy ennek a szervezetnek nagyon hasonló viszonyulása vagy
felfogása van a családról. Legközelebb '94-ben találkoztunk,
amikor meghívtam a Nemzetközi Nagycsaládos Találkozóra, és
egy nagyszerû elõadást tartott, 2000-ben, amikor a NOE
elnökségétõl megváltam, akkor gondoltam arra, hogy most ezt a
szolgálatot vagy mozgalmat érdemes lenne intenzíven
terjeszteni. A Nagycsaládosok Országos Egyesülete az
alapítója az Otthon Segítünk Alapítványnak, tavaly június
11-én be is jegyezték, rá két nappal végzett az elsõ szervezõ
csoport, és azóta már a harmadik szervezõi csapatot
képezzük. A NOE-ban láttam, hogy hogy élnek a családok, mire
van szükségük, mi a legfontosabb, és ez a szolgálat erre
válaszol, nevezetesen, hogy a kisgyerekes családokat meg kell erõsíteni,
meg kell erõsíteni a szülõket, ha elbizonytalanodtak,
segíteni kell õket akkor, hogyha fizikailag nagy a teher, hogyha
magányosak, ha elszigetelõdöttek. Ez a szolgálat ezekben tud
segíteni, nem tud segíteni szociális ellátásban, és nem is
akar, hanem kiegészíteni szeretné a meglévõ szociális
ellátórendszert, olyat tud megtenni, amire ezeknek a
szolgálatoknak nincs se embere, se ideje.
R.: - Nagyon sok esetben lehet látni, hogy a fiatal szülõk
örömmel vállalják az elsõ, második, sok esetben a harmadik
gyereket is úgy egy
szuszra, és a rengeteg feladat és
tennivaló között úgy elveszítik a kedvüket, úgy elveszítik
az örömüket, és már csak arra várnak, hogy mikor fognak
fölnõni ezek a gyerekek.
Benkõ Ágota, az Otthon Segítünk Alapítvány igazgatója: -
Két véglet van tulajdonképpen, az egyik elvárás az az, hogy
életünket és vérünket, és az utolsó percünket, és mindent
alárendelni a gyerekeknek, egyfelõl jogos, másfelõl viszont a
szülõnek töltekeznie is kell, tehát hogyha a szülõ vagy a
mama mondjuk bezártnak érzi magát, és tényleg nincs felnõtt
ember a környezetében, mert a férje reggeltõl estig dolgozik,
a szülei távol vannak, a barátai szintúgy, nincs kihez
szólnia, akkor ez
nem jó, tehát egy felnõtt embernek, jelen esetben ugye egy
szülõnek tölteni is kell a kosarat, nemcsak adni belõle, ebben
azt gondolom, hogy mi tudunk segíteni. A másik véglet az az,
amikor semmit nem akarnak föláldozni a gyerekekért, és a
gyereket mint egy gardróbba szinte itt, ott, amott lerakják, és
nem épül ki a kapcsolat. Mi abban is próbálunk segíteni, és
ez alapelve egyébként a szolgálatnak, hogy a kisgyerekes
korszaknak az örömét minél jobban megérhessék a szülõk,
magam is hallottam ilyet, hogy csak a pelenkás korból nõjön ki
meg nem tudom mi, de hát ezt tapasztalatból tudja, akinek
gyereke van, hogy ez egy pillanat alatt elmúlik, és az a
kisgyerekes kor az egyszerûen varázslatos, az soha nem jön
vissza többet.
A gyerek,
ha ezt nem kapja meg, hogy örülnek neki, hogy a szülei
biztonságában élhet, nem tapasztalja meg, hogy szép a világ,
akkor valami olyasmitõl fosztjuk meg, ami az egész életére
kihat, és azt gondolom, hogy pótolhatatlan is.
R.: - Éppen a szoptatáskor érkeztünk meg, és ez úgy
történik, hogy álltál, szoptattad a kicsit, és a nagyobbik
gyerek pedig kapaszkodott a lábadba, de nem õk vannak
ketten, hanem összesen négy gyerek van nálatok, mennyi idõsek?
- Hát a legnagyobb õ hat és fél éves volt, a következõ
kisfiú, mind a kettõ kisfiú, a következõ ötéves lesz
februárban,
aztán aki kapaszkodott, õ két és fél éves lesz és kisfiú,
és a kis szoptatós õ pedig kislány, õ kéthónapos.
R.: - És minden szoptatás így zajlik?
- Hát elég sok, de van, amikor azért nyugalmasan sikerül,
ez attól függ, hogy épp milyen idõszakot érünk meg, délelõtt
van, délután van, egyedül vagyunk, mind a négy gyerek itthon
van, ez változó.
R.: - El tudjuk mondani egy átlagos napodat, hogy hogy néz
ki, vagy pedig
átlagos nap nincs is, hanem mindig másképpen zajlik?
- Hát van azért rendszer benne, tehát mindenképpen annyi
van, hogy a reggel az vagy apa viszi óvodába, vagy én, az
attól függ, hogy kinek milyen a beosztása, mikor szopik a
kicsi.
R.: - Itt van az óvoda a közelben, ugye?
- Itt van a közelben,
de azért utazni kell, tehát buszozni kell, egy jó félóra míg
megfordulok.
Mondjuk
ha én megyek az oviba, és akkor az csak az oda- és visszaút,
és még ugye legalább tíz perc az öltözködés, fõleg téli
idõszakba. Akkor utána azért ha délutánig maradnak, akkor azt
úgy tudom beosztani, hogy délelõtt itthon a dolgokat
elintézem, megetetem a kicsit, a két és fél évest, és akkor
ha sikerül, akkor le is fektetem, és utána aztán délután
megint vagy apa, vagy én, vagy esetleg külsõ segítség,
mert erre most már egyre inkább szükségünk lesz, valaki
vigye, vagy óvó néni
hozza haza, vagy valaki idegen, aki ismeri azért a gyerekeket,
és én rá tudom bízni, tehát azért ez. S az este az elég jó
szokott, hogy akkor a fürdéssel, mindennel elmegy az idõ, és
semmi másra nincsen, csak éppen beesünk az ágyba, és kezdjük
elölrõl az egészet, meg éjszaka szoptatás még azért.
R.: - S ebben a napi menetben mi az, ami nehezen elviselhetõ,
ami a legnehezebb?
- Azt hiszem, hogy a házimunkát és a gyerekeket
összeegyeztetni, tehát vagy az egyik úszik, vagy a másik
úszik, és ezért nehéz azt megtenni, hogy most ezért vagyok
lemaradva, most azért vagyok lemaradva, most igazán melyik a
fontos. Megtalálni
azt a sorrendet, hogy a gyerekkel foglalkozzak, vagy hagyjam egy
kicsit üvölteni, miközben muszáj megcsináljam, mert nem
hagyhatom ott a mosnivalót vagy a mosogatnivalót, ez a nehéz
benne, hogy túl kicsik a gyerekek ahhoz, hogy tudjanak annyit
segíteni, hogy az flottul menjen, azt hiszem, ez a legnehezebb
benne.
R.: - Eddig nem próbáltatok meg más segítséget találni,
nagymamát vagy testvért idehívni?
- Egy-egy alkalomra esetleg, de úgy rendszeresen senkit,
tehát az egyik oldalon nem élnek a nagyszülõk, másik oldalon
vidéken vannak a nagyszülõk, tehát gyakorlatilag ritkán van
nagyszülõ, kivételes esetben édesanyám tud maradni egy hétig
esetleg vagy megbeszélt alkalomra, mondjuk ha szülés van, akkor
például, ez egy ilyen helyzet, de úgy nincsen állandóra
beállítva, hogy na kéthetente vagy, amikor így sikerül,
tehát a köztes idõket nagyon nehéz megoldani, és
gyakorlatilag egyedül vagyunk ketten. Olyan volt, hogy a gyereket
odaadtam régen, amikor még csak egy gyerek volt, hogy odaadtam,
és akkor vállalta, mit tudom egy órára kellett fizetni 250
forintot, nem tudom, és akkor ameddig maradt, azt ki kellett
fizetni, hát egy ilyen sürgõs ügyintézés miatt muszáj volt,
de úgyhogy ide fizetett valakit, ettõl nem tudom igazán,
ódzkodunk is egy kicsit, meg anyagilag is nem mindig sikerül
arra keretet találni.
R.: - Honnan tudtad meg, hogy az Otthon Segítünk Alapítvány
létezik, és segítséget lehet kérni?
- Én azt hiszem, ha jól emlékszem rá, akkor a
Nagycsaládosokhoz bejelentkeztünk, és a levelek kapcsán ugye
olvasgatom mindig a témákat, ami érdekel abból, azért azt
jobban, a többit csak átfutom, és úgy emlékszem, hogy ott
olvastam, tehát nem volt ismeretlen a dolog semmiképp sem, de
azért nagyon sokat még nem tudtunk róla, gyakorlatban meg még
egyáltalán nem.
R.: - Amikor megtudtad, hogy jön a segítség, hogyan
gondoltál arra, hogy a lakásodba jön rendszeresen valaki, aki
idegen?
- Belegondoltam, és megint azok a félelmek ugye az embernek,
hogy ki lesz az, és akkor azzal hogy tudunk kijönni, ne úgy
mondjam, hogy na idefigyelj, akkor most csináld, és akkor én
egy ilyen cselédet tartok, de az se legyen, hogy nem is tudom.
Szóval
nagyon nehéz errõl beszélni, mert együtt csináljuk, de
ugyanakkor nem szívesen engedi ki az ember a kezébõl a
házimunkát, mert én tudom, hogy hogy szoktam csinálni, tehát
ez egy nehéz, hogy na most hogy fogom neki megmondani, azt el
tudom magyarázni, hogy hol az edény, meg hol a szemeteslapát,
meg hol a nem tudom mi, de hogy ez hogy fog együtt mûködni,
merthogy az anyukámmal meg tudom beszélni, hogy te ezt
csinálod, én azt csinálom, az természetes, mert családban
vagyunk, de egy idegennel ez, hogy hogyan fog ez.
Úgyhogy
sokáig ezt meg kellett emésztenem, gondolkoznom kellett rajta,
hogy igazán na most visszalépjek, kérjek, ne kérjek, mit
csináljak, vagy, vagy próbáljuk meg, és akkor ez
gyõzedelmeskedett, hogy azért meg kell
próbálni, mert egyedül biztos, hogy nem megy, és olyan, olyan
fáradt leszek, hogy, hogy nem fogom
tudni azokat sem ellátni, amire szükség van, például hogy a
szoptatáshoz legyen elég tej, azért az fontos.
Úgyhogy
ez mindenképpen nehéz volt, de meggyõztem a férjemet is, hogy
erre szükségem van, és úgy látom, hogy mivel õ is
találkozott már itt a jelölttel, úgyhogy nincs ellenvetés.
R.: - Az Otthon Segítünk Alapítvány három friss
önkéntese még diplomaosztás elõtt van, de már - ha jól
tudom - megtanultak mindent, amit ehhez tudni kell, így van?
- Hát nem gondolom, hogy megtanultunk mindent, elméletben
igen, de gyakorlatban még ezután jön a kipróbálás. Budakeszi
Hírmondóban jelent meg egy felhívás: önkénteseket keresnek,
és innen értesültem én személy szerint.
R.: - Mi szerepelt ebben a felhívásban, hogy miféle munkára
keresik az önkénteseket?
- Kisgyermekes családoknak, ahol esetleg gond van, segítõ.
R.: - Errõl jutott eszébe, hogy lehetne segíteni, vagy ez az
igény vagy ez a készség már régebben is megvolt Önben, hogy
segítene, ha lehetne, és örült a lehetõségnek?
- Bennem már régóta motoszkált, hogy szeretnék segíteni,
csak nem találtam még megfelelõ alkalmat rá, mert három
kisgyerek mellett úgy nehezebben, meg nem ismerem még annyira a
környezetemet, hogy hol van rám szükség, és ez nagyon jó ez
a szervezet, mert kapunk egy családot, és
készen kapjuk a lehetõséget, hogy hova
menjünk.
R.: - De volt erre személyes tapasztalata, hogy kisgyerekes
mamáknak szükségük lenne valakire, aki melléjük áll?
- Hát mindenképpen, nekem is három kisgyerekem van, és
tudom, hogy szükség van sokszor segítségre. Nekem szerencsém
van, mert a szüleim meg anyósomék segítettek, amikor szükség
volt rá, de ha arra gondolok, hogy aki messze lakik a szüleitõl,
és nincs az a családi háttér, annak bizony-bizony jó, ha
kívülálló segít.
- Személyesen megkeresett a szervezõ, s éppen úgy
találkoztunk, hogy én már hasonló munkát végeztem
családnál, és akkor megkérdezte, hogy nincs-e kedvem?
R.: - Ennél a családnál mit kellett segíteni?
- Hát nem olyan nagy dolgot kellett segíteni, a gyerekeket
elvinni az óvodába, meg néha megsétáltatni, ameddig a csecsemõ
miatt nem tudott a mama kilépni, és nem volt senkijük.
R.: - Se nagymama, se testvér?
- Nem, nem volt senkijük, és hát nem egy nagy dolog, de a
családnak mégis valami.
R.: - Nehéz volt ez Önnek, hogy beiktassa az életébe azt a
néhány órát egy héten, amikor segít?
- Nem, nem, mert tulajdonképpen az ember segít, akkor a
saját dolgát hamarabb megcsinálja, mert különleges energiák
fölszabadulnak, segíteni jó végül is.
R.: - Mi volt a feltétele annak, hogy valaki segítõnek
jelentkezzen?
- Szülõi tapasztalat, erkölcsi, feddhetetlenség, az
erkölcsit is szintén kérnek hozzá, meg hát nyilván a
hozzáállás, és a felkészítõ tanfolyam ideje alatt is kiszûrõdik,
aki esetleg nem alkalmas. Harminc évvel ezelõtt
visszaemlékeztem, hogy milyen jó lett volna, mikor én az elsõ
gyerekemet szültem, és teljesen egyedül maradtam, nem volt
segítségem, pár hetes csecsemõt vinni kellett magammal az
üzletbe, hogy vásárolni tudjak, nem volt pénzem, nem volt
segítségem, tehát nagyon jól esett volna, ha akkoriban lett
volna valaki, aki egy-két alkalommal eljön néhány órára, és
segít nekem, s úgy gondoltam, hogy biztos most is van ilyen,
akinek ez nagyon jól esne.
R.: - Amikor arra gondoltak, hogy ezt a munkát fogják
végezni, gondoltak valamiféle nehézségre, ami elõállhat egy
ilyen viszonyban, hogy segítõként odaszegõdnek egy család
mellé?
- Mi abban
bízunk, hogy kialakul egy jó baráti kapcsolat, és ha jól, ha
elfogadnak minket, megfelelünk, tudjuk azt tenni, amit elvárnak
tõlünk, akkor reméljük, hogy egy jó hangulatú segítõ
kapcsolat lesz, baráti kapcsolat, mi ebben
bízunk.
R.: - És hogyha értékelni kéne, mondjuk egy szóval kéne
jellemezni ezt a kapcsolatot a segítõ és az édesanya között,
akkor milyen szót tudnának erre találni?
- Én a magam részérõl egy nagymama segítõt tudok
elképzelni, nagymama szerepet.
R.: - Viszont a nagymama mégiscsak az édesanyja, vagy
legalábbis az anyósa annak az anyukának, tehát a rokoni
kapcsolatot helyettesítheti egy ilyen külsõ ember?
- Nem lenne jó, ha rokoni kapcsolatot helyettesítene, mert
akkor túlzottan kötõdne, itt ennél a segítésnél nem ez a
cél, addig segítünk, ameddig szükség van rá, tehát nem
végtelenségig.
R.: - Egyenrangúnak lehet nevezni ezt a kapcsolatot?
- Teljes mértékben egyenrangúnak kell, hogy legyen, mert
egyébként nem mûködik.
R.: - És hogyan lehet egyenrangú egy olyan kapcsolat, amiben
az egyik fél ad, és a másik fél ingyenesen elfogad?
- Azt gondolom, hogy ez nem teljesen így van, mert legalábbis
én úgy gondolom, hogy én is kapok e kapcsolat révén,
legalábbis remélem, mert hát nemcsak önzetlen az ember,
nyilván hogy érzelmi kapcsolatot is szeretne kialakítani, és
szeretne viszont egy bizalmat kapni, vagy befogadást, elfogadást
az én segítségemért.
R.: - Ha egy külsõ személy belép egy család
életébe, akkor ennek vannak veszélyei is, mik lehetnek ezek a
veszélyek mondjuk a család életére nézve?
Lehõcz Mónika, az alapítvány munkatársa: - Hát ha
túlzottan nagy lesz a szerepe a segítõnek a család életében,
az biztosan nem jó. Az adott helyzettõl függ, hogy egy segítõ
hogyan tud a legjobban segíteni a családban, mindenképpen a
családot tartja szem elõtt, és a saját személyét egy picit
háttérbe szorítja, szinte észrevehetetlenül van jelen, de
mégis egy olyan támogatást nyújt, amitõl megerõsödik az
édesanya. Különféleképpen segít, praktikus segítséget is
nyújthat adott esetben, mindezt együtt az édesanyával, és
lendülettel, örömmel. Nagyon jellemzõ az a kis rajz, ami az
Otthon Segítünk-szórólapon látható, és egy fantasztikus
hasonlat, egy kis fa jelképezi a segített családot, és egy
karó a segítõ, amikor a fa növekszik, akkor a karóra elõbb-utóbb
nem lesz szükség, mert a cél az, hogy a család erõsödjön,
mint egy fa, a karó pedig természetesen nem ver gyökeret annál
a családnál, hanem pontosan ezért áthelyezhetõ egy másik
család mellé. Ilyennek szeretnénk látni az Otthon
Segítünk-kapcsolatokat.
Benkõ Ágota, az Otthon Segítünk Alapítvány igazgatója: -
Tizenhat településen van jelen a szolgálat, az a célunk,
hogy ezeken a településeken, illetve a továbbiakon is alapítványt
hozhassunk létre, ami a helyi szolgálatnak az anyagi mûködését
biztosítja. Szervezõink vannak Budapesten az I. kerületben, a
XIV-ben, a XX-ban és a XI-ben, ezenkívül Budakeszin,
Szigethalmon, Veresegyházon, Pilisvörösváron,
Székesfehérváron, Gödöllõn, Gyöngyösön, Zalaegerszegen,
Tatabányán, Gyõrben, Esztergomban, Tiszavasváriban. A
települések jórészében már megkezdõdött a
családlátogatás is, máshol pedig az önkéntes képzésnél
tartanak. Következõ szervezõi tanfolyam január végén indul,
igazából ezek készségfejlesztõ tréningek, kommunikációról
van szó, illetve megtanulják a kompetenciahatárokat, és
megismerkednek a kerületi szociális ellátórendszerrel.
R.: - Az önkéntes hogy jelentkezzen, fölhívja a központi
számot, vagy megkeresi a kerületi szolgálatot?
Benkõ Ágota, az Otthon Segítünk Alapítvány igazgatója: -
Talán a legegyszerûbb, hogyha a központi szolgálatot
fölhívja, a telefonkönyvben is benne vagyunk Otthon Segítünk
Alapítvány néven, de mondom a telefonszámot is: 209-3430 vagy
365-1436, és a jelentkezéseket január 10-ig várjuk, egy
önéletrajzot és egy motivációs levelet az alapítvány
címére: 1114 Budapest, Bartók Béla út 37., Otthon Segítünk
Alapítvány.
  
|