Vendég a háznál
2002. december.10.
Kossuth rádió, 13.05
Rip.: - Hogyha bármennyi pénzed lenne, mondjuk megnyernéd a
lottó ötöst, akkor mi az, amit rögtön holnap megvennél?
- Hát elsõsorban kifizetnénk a tartozásainkat, utána
hát a szüleimre költeném egy részben, utána meg magamra.
Rip. - Magadnak mit vennél?
- Vennék új ruhákat, vennék mindenkinek ajándékot.
Rip.: - Vannak-e az osztályodban igazán gazdag gyerekek?
- Igen vannak.
Rip.: - Honnan látszik ez?
- Hát látszik a ruhájukról, ahogy viselkednek a másik
osztálytársukkal. Mondják, hogy õk a Duna Plazába, meg
Westendben, meg ilyenben vásárolgatnak és végül is ezt õ
mindegy, hogy hol vásárolják. Tehát nekem is fontos, tehát,
hogy jól nézzek ki, vagy ilyesmi, de szerintem tök mindegy, hogy
vagy a piacon, vagy a Duna Plazában veszik meg.
Rip.: - Másképp viselkednek a gazdag gyerekek?
- Hát igen olyan lenézõek szoktak lenni. A lányok szoktak
olyanokat mondani, hogy, tehát ilyen nagyképûsködnek, hogy nekik
mindent szabad és akkor a másik, ha mond valamit az hogy mer õ
ilyet mondani, meg hát ilyenek szoktak lenni.
Rip.: - Látod, hogy attól, hogy pénzük van úgy gondolják,
hogy többet is szabad nekik?
- Hát egy részben igen, de van mikor normálisak és ilyen jó
fejek.
Rip.: - Szerinted például a túlzott anyagi különbség meg
tud-e akadályozni barátságokat? Elõfordulhat?
- Igen elõ.
Rip.: - Mondok azért néhány szót, ha nem baj itt a családi
körülményekrõl. Két gyermekét egyedül nevelõ anyukával
beszélgetek. Egy lakótelepen laknak, de egy viszonylag tágas
lakásban.
- Állandóan küzdenem kell azért, hogy megértessem velük,
hogy ahhoz képest mi nem élünk rosszul. Hogy mennyi mindent
kapnak és azt látom, hogy más embert mennyire irritálja az, hogy
a gyerekei mennyire követelõdzõek, és sok mindenbe olyanba
belevesznek ami tudom, hogy késõbb fogom a fejem, hogy ezt
tán nem kellett volna és utána újfent csak oda figyelni arra,
hogy vissza tudjam hozni magunkat egyenesbe és ne legyen probléma
hónap végén.
Rip.: - Tudna-e tanácsot adni másoknak, hogy hogyan lehet
kezelni ezt a helyzetet. Tehát sok mindenrõl azt kell mondani,
hogy nem, mert igazából csak a legszükségesebbre jut, de hát
arra szerencsére jut.
Tanácsot? Tanácsot nekem kéne talán szerintem, hogy én ezt
hogy kezeljem, de talán az, amit megtanultam, mert én a
gyerekeimet eleinte belevontam az anyagi helyzetünkbe. Azt hittem,
hogy az segít, hogy belevonom õket és megmondom, hogy ennyi
van, próbáljunk meg ennyibõl. De õk ezt nem tudják még
érzékelni. Tehát erre rá kellett jönnöm, hogy ez hiba volt és
szerintem az a legjobb, hogyha a gyereknek csak annyit mondok, hogy
nem. Tehát nem magyarázkodom, nem próbálom gyõzködni arról,
hogy ezért, meg azért, amazért, hanem keményen és
következetesen próbálom azt mondani, hogy nem.
  
Rip.: - Egy gyönyörû házban ülünk, több autó áll a
család rendelkezésére, különbözõ ingatlanok az ország
különbözõ részein. Mi az, amit önök meg tudnak adni a
gyermekeiknek és jónak is tartják és mások esetleg nem
tudják ezt megtenni?
- Biztos sok mindent meg tudnánk adni, de vannak gátjaink,
magunk állította határok amiket elsõsorban ez a bizonyos
megfogalmazás, hogy fogyasztok, tehát vagyok ezt mereven
elutasítunk. Vannak dolgok, amiket egész konzervatívan
elutasítok a meglétüket.
Rip.: - Például?
- Nem engedélyezem a gyerekeknek a mobiltelefon vásárlását
hosszú ideig. Végül is megtehetném, de még egyelõre azt sem
látom mikor akarnám. Jelen pillanatban hetedikes, nyolcadikosok.
Azt hiszem frusztrálva érzik magukat, mert csak nekik nincs az
osztályban. Bizonyos dolgokban határozott vagyok. Elég fontos
számomra, hogy például a lakásban egyetlenegy televízió van.
Nem az az oka, hogy nem tudtam volna vásárolni mind a két
gyerekszobába egy-egy tévét, hanem úgy gondoltam, hogyha
tévét nézünk, a család akkor azt próbáljuk már meg
konszenzusra jutni abban, hogy melyik csatornát akarjuk nézni.
Ha valakinek mégse tetszik, az vonuljon a szobájába. Két
dologra tanítom a gyerekeimet. Szerintem két érték létezik a
világban az egészség és a szeretet.
Rip.: - Több szülõvel, több családdal találkoztam már
és kivétel nélkül mindegyikük azt mondta, hogy a kamaszkorú
gyerekek ilyen szempontból elég nehezen kezelhetõek, hiszen egy
márka õrület, egy divat õrület alakul ki. A fiúknál egy
kicsit kevésbé, ott fõleg a cipõre korlátozódik a dolog, de
a lányoknál igen, és nagyon nehéz visszaverni ezt a mindennap
megjelenõ vágyat, hogy õ is szeretne egy olyan szép
ruhát, mint az osztálytársának van.
- Ez még lehet, hogy elõttem áll, mert nyolcadikos a
lányom, de egy szerény típusú kislány. Kifejezetten úgy kell
unszolnom, hogy megfelelõ színû ruhákat válasszon legalább.
Márkás holmikra vonatkozóan csak annyi az elméletem, hogy nem
a márkáját nézem, hanem végül is csak a tartósságát és
sajnos ez idõnként összefüggésben van nem pont a márkával,
de hogy hol vásárlom meg. Tehát egész biztos vagyok benne, ha
csak a kínai piacon tudnék vásárolni azt nagyon hamar
szétrúgnák és elhordanák a gyerekeim. Azt mondtam, hogy még
nem találkoztam azzal, hogy szeretnének jobb ruhákba járni,
egyúttal márkás ruhákba. Ennek lehet, hogy egyszerû oka van.
Õk olyan iskolába járnak, ahol fizetni kell érte.
Alapítványi iskolába járnak, fizetõs iskola és nem mindenki
teheti ezt meg. Ezzel biztos vagyok benne, hogy kiválasztódott a
réteg is, akiknek a gyerekei odajárnak. Igy tehát lehetséges,
hogy ezért nem találkoznak azzal a problémával, hogy az egyik
osztálytársa rosszul érzi magát, mert csak bizonyos
kategóriájú ruhákba öltözhet. Viszont az alapítványi
iskola elõnyének egyetlen dolgot láttam, hogy kis létszámban
fognak tanulni, nagyon kis létszámban. Most már a felsõ
tagozatban miután a negyedik és a hatodik elviszi a gyerekeket,
most már csak nyolcan vannak az osztályban a lányomék. Ez az
egyik. A másik, hogy még azt is megengedhetem magamnak ami
igazán luxus, hogy heti négy alkalommal mind a két gyereket
Pestre viszem edzésre. Azt gondolom, hogy ez igazán luxus.
Tehát úgy anyagilag, mint idõben. Ez olyan erõfeszítés, amit
bizonyos anyagi körülmények között élõ emberek tudnak csak
megtenni. De ezt mindenek fölött fontosnak tartottam
visszatérve az egészségre.
  
|