dr.B.Zs.: - Igen, a terápiába kerülõ gyerekeknél legalábbis az én gyakorlataim, tapasztalatom alapján hát talán a 30 százalékuk és egy ilyen történettel megáldott idézõjelben.

dr.B.Zs.: - Az a legeslegnehezebb egy gyereknek, hogyha a szülõpár nem kívánja. Már akkor is, hogyha az egyik szülõ tud egy olyan érzelmi légkört biztosítani, tud olyan visszajelzéseket adni a gyereknek, hogy fontos vagy a számomra, az már egyfajta védõ, óvó hálót jelent a gyerek személyiségfejlõdésében. Biztos, hogy az elsõ idõszakban ugye az anyuka a meghatározóbb, tehát valószínûleg, hogy sokkal nehezebb azért annak a gyereknek felnõni és csecsemõként megélni az életét, akit az anyuka nem kívánt és az anyuka utasítja el, mint az apuka.

dr.B.Zs.: - Nagyon döbbenetes eredményeket adott ez a vizsgálat. Ez Prágában történt, akkoriban liberalizálták az abortuszt Csehszlovákiában, az akkori Csehszlovákiában még és kontrollcsoporttal hasonlították össze, tehát olyan gyerekekkel, akiket kívántak, vártak, terveztek. 9 és 23 éves koruk között nézték ezeket a gyerekeket és tényleg döbbenetes eredményeket mutatott ez a vizsgálat. Már kezdve akkor a csecsemõkori élményeik mások voltak, mint a kívánt gyerekeké. Például nem szoptatta olyan hosszú ideig, illetve annyi gyereket nem szoptatott az az anyuka, aki nem kívánta a terhességét, mint az az anyuka, aki kívánta. Sokkal több iskolai problémája, tanulási nehézsége volt, beilleszkedési problémája saját kortárs környezetébe, mint a kívánt terhességbõl született gyerekeknek. Késõbbiekben pedig sokkal több alkoholbeteg, kétszer annyi alkoholbeteg fordult elõ a nemkívánt gyermekek között. A bûnelkövetéseknél is nagyon jelentõs, szignifikáns különbség mutatkozott meg. Az enyhe bûncselekményeket elkövetõk esetében kétszer nagyobb volt azoknak a gyerekeknek az aránya, akik a nem kívánt terhességbõl születtek. Súlyos bûncselekmény esetén pedig háromszor akkora. Tehát ez óriási különbség azt gondolom.

dr.B.Zs.: - Sajnos azoknak a fantáziáknak, amik az anyukában élnek ez alatt a kilenc hónap alatt, azok már a megszületett babára is rávetõdnek és annak alapján fogja a mama a gondozást, a kötõdését kialakítani. Ezek a fantáziák egyébként, nagyon sokszor azt látjuk, hogy az anya múltjából erednek, az abból fakadó konfliktusokból, el nem dolgozott, fel nem dolgozott élményekbõl. Nem biztos, hogy egy baba ezt meg tudja önmagában változtatni.

dr.B.Zs.: - Talán akkor kevésbé mutatkozik meg ez a hatás, hogyha már kisbabaként, csecsemõként el tudnak kerülni egy olyan családhoz, egy olyan örökbefogadó családhoz, ahol ezt az érzelmi biztonságot, ezt a szeretetteljes légkört tudják biztosítani a számára. Az a sokkal nehezebb, hogyha állami gondozásba kerülnek, hogyha a gondozók ott eleve adottan állandóan cserélõdnek, tehát nem lesz egy kitüntetett személy, akihez én tudok kötõdni, aki ezt úgy tudja visszatükrözni, hogy én egyedül vagyok fontos az õ számára és ezt csecsemõ felnövekedése során be tudja építeni magába.

dr.B.Zs.: - Általában a gyerekek úgy is tudják.

dr.B.Zs.: - A gyerekek sok-sok, sokkal több mindent tudnak azt gondolom, mint amirõl mi tudunk, megérzik. Tehát olyan kis antennájuk, kis csápjaik vannak ezekre, hogy õk bizony egy csomó olyan dolgot tudnak, amelyekrõl nekünk nincs is fogalmunk.

dr.B.Zs.: - Azt gondolom, hogyha utána másképp tudok már viszonyulni, hogyha én, mint szülõ ezt el tudom rendezni magamban, akkor tudok segíteni a gyerekemnek is, de elõször nekem kell ezt elrendeznem saját magamban, mert azzal nem fogom meggyógyítani, azzal nem fogok segíteni a gyereknek, hogyha ezt tudja és a mi viszonyunk, a mi érzelmi kötõdésünk ugyanolyan marad.

dr.B.Zs.: - Így van. Nem mondhatom ki az indulataimat, vissza kell ezeket tartanom. Nem lehetek dühös az édesanyámra, merthogy attól kell tartanom és ez a gyerek fantáziájában nagyon sokszor ott van, hogy akkor még inkább elutasítanak.

dr.B.Zs.: - Így van, egy állandó megfeleléskényszer, hogy én olyan legyek, mint amilyen, mint amilyennek az anyám megálmodik engem, vagy akarja, hogy legyek, illetve az állandó szorongás otthon, hogy bármikor eltaszíthatnak.

dr.B.Zs.: - Ha szeretetteljes és elég gyengéd ez a kapcsolat, akkor meg tudjuk bocsátani, de ehhez ez kell és ezt az egyik nagyon-nagy pszichoanalitikusunk a magyar származású Ferenczy Sándor már 1929-ben leírta, hogy úgy tudjuk megbocsátani ezt, hogy akaratunk ellenére hoztak minket a világra, hogyha egy elég szeretetteljes és gyengéd kapcsolatba tudunk kerülni a szülõnkkel.

- Nekem van két kisfiam, akiket örökbe fogadtunk. A nagyobbik hat, a kicsi az három.

- Nem. Tehát mind a kettõt otthonból hoztuk ki és a nagyobbiknál 3 éves kora körül volt az, mikor úgy elkezdtünk errõl beszélgetni. Tehát láttunk kicsi babákat, vagy terhes anyukákat és akkor ez úgy jött magától, õ kérdezett, hogy akkor ez kisbaba hol van, és akkor õ is az én hasamban volt és akkor én mondtam neki, hogy nem. Hogy ez egészen másképp mûködött nálunk. Aztán mi õket otthonból hoztuk ki. Csináltam nekik albumot, amibe beleraktam olyan fényképeket, amik még ott készültek. Ezeket nézegetjük folyamatosan, beszélgetünk róluk. Kik voltak azok a nénik, akik a képen rajta vannak. Tehát ilyen hasonló dolgok és szerintem ezeket nagyon könnyen át lehet hidalni, bár az elsõnél egy picit egy aggódtam emiatt, tehát voltak bennem félelmek, hogy na majd én azt hogy fogom neki elmondani. De azt gondolom, hogy nem kell ettõl annyira félni talán.

- Így van és nekem olyan érdekes is, amikor õ bárkinek olyan természetességgel beszél arról, hogy õt elhoztuk az otthonból, tehát nincs benne az, hogy most errõl nem akar õ beszélni vagy esetleg szégyellné vagy õ ezért különbnek érezné magát, hanem úgy látom, hogy az óvodában is olyan szívesen elmeséli, mint a többi gyerek esetleg azt, hogy õ megszületett.

- Titkos.

- Mind a kettõ igen.

- Igen, én ragaszkodtam. Megmondom õszintén, hogy annyibõl bánt ez a dolog, hogy ugye nem lehet nagyon pici babákhoz, tehát újszülött babákhoz így hozzájutni, mert a nagyobbik nekünk 2 éves volt, mikor elhoztuk. A kicsi öt hónapos volt, tehát amiatt esetleg egy kicsit rossz, de viszont aggályok voltak bennem a nyílt örökbefogadás miatt.

- Nagy volt, igen.

- Hát a nagyobbikkal nagyon nehéz volt, meg sokszor még most is nagyon nehéz, a kicsivel semmi probléma nincsen Szóval biztos a természet is,

- Hát a viselkedésével nagyon sok problémánk van, meg volt is, fõleg kisebb korában, most már azért alakul, ahogy nõ. Tehát most ez betudható annak is, hogy ugye õ sérült lelkileg, nem igazán szeret azokról a dolgokról beszélni, sõt eddig minden évben egyszer visszavittük õket, hogy megmutatni, meg tehát, hogy nekik is talán ez úgy jó, hogy látják ezt a dolgot, de õ már nem nagyon szeret menni, tehát nem is fogjuk most már erõltetni a férjemmel, hogy nem visszük, mert most ahogy legutóbb voltunk, akkor lehetett rajta látni, hogy egy kicsit szorongott. Tehát eleinte mikor visszamentünk bement a többi gyerek közé, ugyanúgy elkezdett velük játszani, nem volt vele semmi probléma. Most az utóbbi alkalommal csak állt egy helyben és nézett és várta, hogy menjünk.

- Igen, igen. Úgyhogy én magam is úgy gondolom, hogy talán a gyerekeknek a nevelésétõl jobban félnék, mint az egésznek a megmondásától. És ez tényleg így van biztos a saját gyereknél is, tehát az a természet, amit hoznak és az utána felmerülõ problémák szerintem sokkal nehezebbek.

- Nagyon örült neki, sõt most ott tartunk, hogy õ már eldöntötte az apukájával, hogy még legyen majd egy kislány is, no de erre még idõt adunk.

- Igen. Mondta, hogy most már menjünk és hozhatjuk és õ most már nagyon jó lesz, mert én mondtam neki, hogy még kicsik vagytok, meg sok baj van veletek és nekem egyelõre így elég, de õ mondta, hogy õ nagyon jó lesz.

- Nem olyan egyszerû.

- Két gyermekem van, egy 5 éves fiú és egy 3 éves kislány. Megromlott az édesapjukkal, tehát a férjemmel a kapcsolatunk, emiatt elváltunk. Késõbbiek folyamán találkoztam egy férfival, akit nagyon megszerettem és úgy gondoltuk, hogy közösen gyereket vállalunk. Sajnos azonban a terhességem hatodik hónapjában kiderült, hogy õ ezt nem igazán gondolta olyan komolyan, mint én. De õ akkor már nem volt velünk, tehát cserben hagyott. Elõször természetesen nagyon kétségbe estem, már tudom milyen terhesnek lenni, babát szülni és utána gondoskodni róla, itt viszont azzal kellett szembenéznem, hogy ezt a babát semmiképpen nem tudom megtartani, hiszen három gyereket egy keresetbõl nem tudnék felnevelni.

- Akkor véletlen folytán találkoztam egy nõi magazinban egy hasonló sorsú nõ történetével, az az anya örökbe adta a gyermekét és ott találtam egy telefonszámot. És ekkor felhívtam az egyesületet, tõlük kértem segítséget.

Hát körülbelül két-három hétig gondolkoztam ezen, hogy mit is fogok tenni, álmatlan éjszakák, napközben csak ezen gondolkoztam, hogy mi lenne a legjobb megoldás a gyerekek számára, hiszen itt már õk voltak a fontosak. Nagyon nehéz volt természetesen, de úgy gondolom, hogy az általam nevelt gyerekeknek az a legjobb, hogyha minél biztosabb anyagi hátteret tudok nyújtani a számukra. Viszont akkor aztán, hogy egy házaspárt, akinek nem lehet gyereke én megajándékozok egy babával, annak a babának családot adok, anyát, apát és egy biztos anyagi és érzelmi hátteret és azt hiszem, hogy ennél többet már én nem adhatok neki.

- Hát az életkorukhoz képest, amit lehet, amit meg tudnak érteni és el tudnak fogadni, azt mondtam egyelõre, hogy a babát nem tudtam hazahozni a kórházból, merthogy nagyon pici a szoba, ahol lakunk, egyelõre ennyit. Hát természetesen akkor volt az, hogy miért? És akkor próbálgattam válaszolni úgy, hogy nehogy azt érezzék ebbõl, elkezdjenek gondolkozni, akkor esetleg õk is valamikor elszakadhatnának tõlem, semmiképpen nem akartam, hogy ezt érezzék ki belõle. De szokták kérdezni. És akkor válaszolok, hogy ez történt és majd megbeszéljük késõbb, hogy miért.

- Igen.

- Igen.

- Az történt, hogy még mielõtt megszültem volna a babát, már kiderült az, hogy vér szerinti apjával megszakadt a kapcsolatom és kiderült az is, hogy a babát nem fogom megtartani. Ugyanis van egy lehetõség a baba születése elõtti lemondás általam ismeretlen személy számára. És akkor ezt a döntést választottam és nem tudom hogyan, de kiderült.

- Már a baba megszületése után.

- Megnyugtató. Azt mondhatom, hogy nagyon megnyugtató nagyon szimpatikusak voltak.

- Igen. Elõször nagyon féltem attól amiatt, hogy két gyereket már nevelek, hogy esetleg valamilyen szinten féltékenység lesz bennem azzal kapcsolatosan, hogy valaki más neveli a gyerekemet. De nagyon jó, hogy ez egyáltalán nem volt bennem ez az érzés. Nagyon szimpatikusak voltak, az volt a legmegnyugtatóbb és a legjobb, hogy láttam, hogy milyen harmonikus a kapcsolatuk, hogy mennyire figyelnek egymásra. Látszott, hogy ez egy stabil, hosszantartó és egy nagyon jól mûködõ kapcsolat az õ házasságuk.

- Háromszor vagy négyszer.

- Számomra az nagyon fontos volt, hogy mit gondol majd a baba rólam, amikor nagyobb lesz, hogy ezt miért is tettem meg? Hiszen õk nem fogják ezt titkolni, hogy nem a saját gyerekük és fokozatosan a tudtára adják, hogy örökbefogadott baba. Fontos volt számomra, hogy ne elítélõen gondoljon rám, nem is annyira a saját szempontból, hanem az õ szempontjából, hogy valamilyen módon tisztelni tudja a gyökereit. Õk ehhez ugyanígy viszonyultak. Tehát õk is ezt szerették volna, hiszen számukra is az a fontos, hogy az a harmónia, amit addig felépítenek az ne dõljön meg semmikor.

- Ezt a többet soha nem néztem meg, azt hiszem ezt csak úgy lehet végigcsinálni és én arra kértem, hogy hadd szülhessem meg a babát császármetszéssel és altatással, tehát hogy magát a szülés élményét ne kelljen megélnem, tehát nem szültem meg, nem hallottam, amikor felsírt. És igaz, hogy iszonyú érzés volt, hogy én ott voltam a szülészeten, õ pedig lent a csecsemõosztályon, de nem néztem meg. Kértem róla kettõ képet, az maradt meg számomra. Azt hiszem, hogy a kezembe vettem volna, akkor képtelen lettem volna ezt végigcsinálni. Márpedig tudtam, hogy számunkra nincsen más választás.

- Nagyon jó lenne átölelni, rengeteget gondolok rá és rengeteget álmodom a terhességrõl is és mindig úgy, hogy vagy nincs baba, nincsen sehol, ahogyan a valóságban is történt. Azzal kapcsolatosan, hogy lemondtam a babáról nincsen bûntudatom, olyan lehetõségei lesznek, amit én soha nem tudtam volna neki megadni és valamennyire viszont a két gyereknek több lehetõsége lesz ezáltal. Ebbõl a szempontból nincsen bûntudatom tudom, hogy egy házaspárnak babát adtam, ezáltal õk nem házaspár, hanem egy család. Hát velük is jót tettem, boldoggá tettem õket. Már azóta is többször beszéltünk és tudom, hogy nagyon boldogok. Csak mire az ember ezt logikusan lefuttatja magában, addig úgy lélekben húsz évet öregszik. Ezt a húsz évet nem fogja visszakapni soha, borzasztó érzés, hogy utcán ha megyek, akkor babakocsit látni az valami iszonyú fájdalom és ugyanígy terhes nõt. Tehát az biztos, hogy soha többet nem mernék gyereket vállalni. De azt tudom, hogy a babáról gondoskodtam, tehát hogy jót tettem és így bûntudat bennem nincsen, csak fájdalom mérhetetlen fájdalom. Nem lehet velünk. Tehát nagyon nehéz azzal együtt élni, hogy én nem vagyok együtt a gyerekemmel, de az a tudat, hogy valaki más felneveli és egyszer majd egymás elé állhatunk és beszélhetünk errõl, az mégis megnyugtatóbb, mint az, ha egy nõ oda eljut, hogy inkább az életét veszi el a gyerekének csak azért, hogy ne derüljön ki a szomszéd számára, hogy õ ilyen helyzetbe került. Itt már nem a szomszéd a fontos, és nem a rokonok a fontosak, mi az õ véleményük, hanem a gyerek. Az, hogy életet adok neki, de többre tõlem nem tellett. De megkerestem azt a párt, aki többet is tud neki adni. Bár mondom bûntudatom tulajdonképpen nincsen, de próbálok önigazolásokat keresni és úgy gondolom, hogy a Királyok könyvének a salamoni döntése is arról szól, hogy ez az igazi anya, aki azt mondja, hogy ne, ne vágjuk ketté, inkább oda adom. Tehát én inkább lemondok arról, hogy velem legyen, de tudom, hogy ezáltal boldog lesz. Persze nagyon fontos ez a rész, amit én megéltem, a biológiai anyaság, de nagyon-nagyon fontos az az anyaság, amit õ most az örökbefogadó anyától kap. Mi egymás nélkül nem lennénk, errõl is nagyon sokat beszéltünk az örökbefogadó szülõkkel. Én voltam a kezdet és õk folytatják, amit én megkezdtem. És nem lehet megmondani, hogy melyik nagyobb, az, hogy én életet adtam vagy az, hogy õk a továbbiakban nevelik, egymás nélkül nem vagyunk.