- Amikor vállaltam azt, hogy családot alapítunk, akkor én
tudatosan közelítettem meg ezt a kérdést és én úgy alakítom
az életemet, hogy én mondjuk minden este otthon vagyok, a gyerekek
fektetéséhez, illetve fürdetéséhez. Ez nekem fontos, én azt
szeretem, amikor a kislányom, kisfiam rám mosolyog, érzem azt,
amikor belekapaszkodnak a nyakamba, amikor este lefektetem õket,
hogy nem akar kiengedni a karjaiból, hogy még egy percig maradjak.
Nekem ez egy akkora érték, hogy én ezt semmi pénzért nem vagyok
hajlandó elmulasztani.
R.: - Nem tûnt nagyon férfiasnak, hogyha valaki hazaszalad és
segít az asszonynak akár még fürdetni is. Nem kapsz-e ezért a
barátaidtól pikírt megjegyzéseket?
- De szoktak néha, mondjuk a foci is elmarad most legalábbis az
esti foci, ami hetente egyszer történt, de el kell fogadniuk azt,
hogy nekem más prioritásom van, majd késõbb, ha egy picit idõsebbek
a gyerekek, akkor újból lehet az esti társadalmi életet élni,
de jelen pillanatban õk számomra az elsõ számú fontosságot
jelentik és ezt nem vagyok hajlandó most elfecsérelni, mert
egyszer lesznek fiatalok és ha nem most ragadom meg ezt a lehetõséget,
akkor ez vissza nem térõ.
R.: - Gondoltad volna magadról, hogy ez ennyire fontos lesz
neked, vagy ez számodra is egy meglepetés?
- Mindig is gondoltam, hogy én jó apa leszek, de nem gondoltam
volna, hogy ennyire meg fog tudni fogni engem egy pici kis
csöppség. A legidõsebb kislányom 3 és féléves és hát
mondjuk nagyon sok mindent el tud érni szeret révén, de az az
érzés, amit kapok, amikor tényleg a szemembe néz, amikor
köszön nekem reggel vagy este, amikor lefektetem. Én egyszerûen
az nekem egy akkor öröm, hogy én ezt nem mertem volna és nem is
igazán alapom elképzelni ezt mondjuk fiatalabb koromban. De most
már érzem a saját bõrömön és azt mondom, hogy ez nekem egy
akkora érték, hogy én ezt nem vagyok hajlandó elhalasztani.
R.: - Te milyen apamintát kaptál a családban?
- Ehhez hasonló, édesapám reggel elment dolgozni, délután
hazajött és szinte minden este otthon volt, talán onnan merítem
ezt az értékét. De én látom a mai életben, hogy ugye vannak,
akik más pályára szánják az életüket, ez mind egy döntésnek
a következménye. Tehát ahhoz, hogy én olyan munkakört
vállaljak, ahol minden este, vagy illetve hetente
kétszer-háromszor utazni kell, azt nekem tudatosan kell tenni. És
én csak úgy tudom meghozni azt a döntést, hogyha a gyerekek
rovására hozom meg.
R.: - Gondolom, hogy nálatok is úgy van, hogy azzal, hogy
otthon vagy egyfajta háztartási megosztás is van. A férfiak
szokták félteni az apa szerepet. Ez egy jó minta, hogy apuka
mindig otthon van?
- Ezt régen megtanultam, hogy ahhoz, hogy én befolyásoljam,
hogy a kislányom milyen férjet fog magának választani ugye
ahhoz, nekem olyan szerepet, illetve olyan mintát kell mutatni,
példát kell mutatni neki most, ahogy én bánok a feleségemmel
és én úgy gondolom, hogy ezt azért elég sok könyv is meg
kutatás alátámasztja, hogy ez pláne most a legfontosabb szerep,
ami egy apa betölthet. Én szívesen vállalom azt a fürdetéstõl
kezdve a vasalást, a mosást, a mosogatást, tehát nincs az, az
egyes egyedül van, amit nem tudok elvállalni, nem tudom a 15 hetes
ikreimet megszoptatni, de az összes többit azt tudom vállalni és
vállalom is szívesen. De ha a feleségem boldog, akkor jobb anyuka
és akkor ez nyilván kihat a légkörre. Hogyha valaki azt akarja
elérni, hogy a kislánya például különlegesnek érezze magát
az élete során, akkor õ elsõsorban az apukánál kell, hogy
elérje azt, hogy különleges legyen, mert ezzel lehet
gyakorlatilag meggátolni azt a késõbbi években, hogy ne egyik
embernek a karjaiból egy másik ember karjaiba hulljon keresve ezt
a különleges érzést, hanem álljon a sarkára és érezze azt,
hogy õ minden körülmények között valaki számára nagyon
fontos és értékes ember és akkor valószínûleg késõbb felnõtt
fejjel tud majd dönteni abban, hogy kivel fog egyáltalán
kapcsolatot kialakítani. Úgy gondolom, hogy azért olyan
értékeket képviselek, meg volt olyan szerencsém olyan
értékekkel találkozni, hogy ezeket mindenképpen érdemes
átadni. Pláne egy ilyen rohanó világban, amiben ma élünk.
R.: - Szigorú apuka vagy?
- Nem. Ugye van azt hiszem négy alaptípusú ember, tehát a
meleg szeretõ, a meleg szigorú. Én a meleg szeretõ vagyok, én
úgy gondolom, hogy én szeretettel meg szép szóval többet fogok
tudni hosszú távon elérni, mintha elkezdenék csapkodni a
fenekére.
R.: - De mi szólsz a másik háromhoz? Ugye van a hideg megengedõ,
a hideg szigorú, a meleg szigorú, ezeket te hogy ítéled meg?
- Az a három másik típus az részben valamilyen hiányból
keletkezhet, tehát ugye az ember én azt hiszem nem tud
különbséget tenni a közötti élet között, amit a gyerekeivel
tölt, meg mondjuk más felnõttekkel. Tehát én a felnõtt
kapcsolataimban is abszolút egy ilyen meleg szeretõ vagyok és én
úgy gondolom, hogy a legtöbbet én így tudom elérni. Van, akinek
ez nem kellemes és ugye az megpróbál sokkal keményebben
fellépni. Én nem akarok a gyerekeimnek a legjobb haverja lenni, de
én azt szeretném elérni, hogy tiszteljenek és én úgy gondolom,
hogyha megbeszéljük egymással a dolgot és érzik azt, hogy
hibázhatnak lehet, hogy lesz következménye, de mindenképpen és
minden körülmények között fogjuk õket szeretni, akkor az egy
olyan szilárd bázist ad az életükben, hogy talán nagyobb
kockázatokat is mernek majd vállalni, mert tudják, hogy ennek nem
lesz az ára, hogy elveszítik a szeretet. Azt tartom nagyon
fontosnak, hogy ugye egyetlenegy olyan gyerekkel nem találkoztam,
ami magától jött volna a világra, tehát szinte minden gyereket
kivétel nélkül felnõttek hívnak ide és ha már egyszer ide
hívtunk valakit, aki nem tehet arról, hogy ide landolt úgy
érzem, hogy elsõ számú feladatunk, hogy ezzel komolyan
foglalkozzunk. Tehát az a rengeteg gyerek, aki rossz útra téved,
illetve felnõtt, aki a késõbbiek folyamán bekerül valamilyen
formában a börtönbe vagy valamilyen fegyelmi intézetbe, ezek nem
véletlen dolgok. Tehát ez nem genetikai alapon történõ, úgy
gondolom, hogy elõbb-utóbb szembe kell néznünk a felelõsségünkkel
és a neveléssel. Tehát ugye ezt nem egyetlenegy bíróság nem
vonja felelõsségre a szülõket és lehet, hogy nem is alkalmas ez
a rendszer, de valahol el kell kezdeni felelõsségre vonni
embereket, mert ezt nem lehet így csinálni, mert hatmilliárdan
vagyunk a Földön, hogy mindenki egyszerûen egy laza kísérletnek
tekinti a gyereknevelést. És hát ugye az a baj, hogy akkor derül
ki, hogy baj van, amikor már késõ és akkor mi történik? Egy
pár év múlva egyszerûen kilökik az ajtón a gyereket és nem
foglalkoznak vele. És minél súlyosabb problémával találkozik a
gyerek, hogy minél súlyosabb problémát okoz a szülõk, sokszor
inkább annál mélyebbre verõdik az ék a kettõ között és
egyre kevésbé tudják ezeket a problémákat megbeszélni. És ha
az életük során egy helyzet alakult volna ki, hogy abszolút
nyitott kapcsolatot teremtenek a gyerekkel és kényszerítik a
gyereket idézõjelben arra, hogy rendszeresen megbeszélje a
problémáit anélkül, hogy egybõl elkezdenék bírálni a
gyereket, hogy ezt miért így, miért úgy, hanem egyszerûen
éreztetik a gyerekkel, hogy itt van egy fórum, én vagyok szülõd
és nekem bármikor, bármit elmondhatsz, akkor úgy gondolom, hogy
akár részben a terapeuták szerepét is át lehetne vállalni.
Mert miért fontos az, hogy elmegyek egy harmadik általam korábban
ismeretlen személyhez és elmondjam az életem legnagyobb
problémáját. Miért nem tudom azt közölni olyannal, akit sokkal
jobban érdekel vélhetõen az életem alakulása, mint valaki ezt
hivatásszerûen csinálja. És minden elismerésem a pszichológia,
meg a pszichiátriai szakmának, mert úgy gondolom, hogy nagyon sok
esetben nagyon sok segítséget tudnak nyújtani, de úgy gondolom,
hogy ez is azért burjánzik annyira, mert szülõk nem vállalják
a feladatkörüket úgy, ahogy kéne.



- Nemrégiben egy gyermekpszichoterápiás konferencián
Láthatatlan apák címmel hallgattam Harkányi Éva elõadását.
Olyan kamaszok történeteit elemezte, akiknek sorsát meghatározta
tisztázatlan múltjuk. Származásuk titka. A láthatatlan apa. Az
elõadás után kértem, hogy beszélgessünk, tehát Harkányi
Évát hallják.
Harkányi Éva :- Pszichiáter vagyok és pszichoterapeuta, a
lelki betegségek gyógyításával foglalkozom és ezen belül
család pszichoterapeuta, ez az átvezetés a gyerekekhez.
R.: - Egy családdal foglalkozni az szerintem mindig sokkal
érdekesebb, mint kettõs kapcsolatban lenni egy gyerekkel. Persze
egy családhoz nagyon nehéz hozzáférni már csak azért is, mert
manapság azt mondják, hogy az apák eléggé kilépnek a
családokból. Tapasztalod ezt a munkád során?
H.É.: - Valójában igen, jobban az egyéni terápiákban, ahova
ha kisgyerekrõl van szó, akkor szinte kizárólag az anya hozza el
a gyereket. Ha egy családterápiás folyamat létrejöhet, ott azok
az apák általában intenzívebb szereplõi a családi életnek és
még erre a kihívásra is vállalkoznak, hogy sokszor hónapokon
keresztül több találkozásban és eljönnek és együtt dolgoznak
a gyerekeikért, a saját kapcsolatukért. Tehát akikkel
megvalósul a terápia, ott ez nem olyan intenzív, az egyéni
terápiákból jobban kitûnik.
R.: - Én nem tudom, hogy az apák csak azért hiányoznak-e a
családokból, mert mint tudjuk 24 órán át dolgoznak, ezt
szokták mondani a mamák. Hogy azért is hiányoznak apák a
családokból, mert az« anyák, hát hogy mondjam, kizárják
õket.
H.É: - A második fele a kérdésednek a válasz, én is így
gondolom, hogy nagyon sokszor állnak szigorú õrként az anyák a
gyerekek és az apák között és akadályozzák meg a gyerekek
útját az apához és ez függetlenül attól, hogy a gyerek fiú
vagy lány, a nemektõl függetlenül komoly fejlõdési
nehézségeket okoz. Tehát ezzel nagyon sok bajt csinálnak az
anyák.
R.: - Hát akkor miért csinálják, hiszen nem akarnak õk
ártani a gyerekeiknek, de én is azt tapasztalom, hogy ez egyre
gyakoribb. Talán egy szükségszerûségbõl indul, abból a
szükségszerûségbõl, hogy az apa tényleg dolgozik, az anya meg
otthon van a gyerekkel, de egy idõ után már ez nem szükségszerûségként
jelentik meg, hanem önmagában való.
H.É.: - Az anyák egyéni és családi, eredeti családi
tapasztalataival lehet ez összefüggésben. Azok az anyák teszik
ezt, akik maguk is kialakulatlanok, differenciálatlanok, az eredeti
családjukról csak részben váltak le és minden kapcsolatukba
igyekeznek megõrizni nyilván részben tudattalan folyamatok
hatására, a szimbiotikus, nagyon közeli kötõdést és ebbõl
nem tudják, nem képesek kiengedi a gyereküket sem. Valamikor õk
maguk is egy ilyen szoros kötésben élhettek, õket magukat is
megakadályozták abban, hogy differenciálódjanak, önállóvá
váljanak, leváljanak. A Bibliából is tudjuk, hogy generációkon
keresztül hordozzuk és visszük azokat a terheket, amelyek az
elintézetlen lelki jelenségekkel függnek össze. A család
pszichoterápiának éppen az egyik vagy számomra legkedvesebb
irányzata, irányzatai dolgoznak ezzel, hogy az elõzõ
generációk elintézetlen ügyei gondokat és nehézségeket, ha
most a mai generáció részvételével elrendezzük, visszamenõleg
korrigáljuk, akkor már nem adjuk tovább ezeket a súlyokat.
R.: - Azt tudom leginkább hogy egy gyerek az anyjától egy
feltétlen szeretet kap, az apjától egy feltételes szeretet kap
egy szabályokhoz, a külvilághoz való alkalmazkodás
képességét. Ez az? Vagy mi az, amit egy apátlan gyerek veszít?
H.É.: - Ezt is. Aztán az anyával kapcsolatos viszony
normalizálódását is, mert aki benn marad ebben a függésben, az
anyától való függésben, az nem egy egészséges kötõdés,
tehát nemcsak azt veszíti, hogy az apjával nem lesz jó és
teherbíró a viszonya és nem kapja meg azokat a külsõ
szabályokat a felettes én összetevõit, amikkel élni lehet a
világban, hanem az anyjával se lesz jó és teherbíró a viszonya
és a késõbbi kapcsolataiban, partnerkapcsolataiban sem tud úgy
megfelelni, olyan érett differenciált személyként részt venni,
úgyhogy majd a jövõben akadályozza ez õt.
R.: - Amit mondasz azt az ellentmondást rejti a számomra
magában, hogy akkor hogyha tulajdonképpen egy anya egészséges
gyereket akar nevelni, le kell mondani arról a kizárólagos
szereprõl a minden vagyok a gyerek számára, amit õ
tulajdonképpen nagyon szeret. Képes errõl egy anya lemondani?
Vagy meggyõzhetõ egy terápiában?
H.É.: - Akkor nem is kell terápia a meggyõzéséhez, hogyha a
társa elõsegíti, tehát hogyha az apa rendelkezésre áll. Akkor
is képes lemondani, ha saját gyerekkorában megtanult lemondani
errõl a saját anyja segítségével. Hogyha mindez nem áll
rendelkezésre, akkor segíthet a terápia abban, hogy kiengedjék
az anyák ebbõl a sokszor fullasztó szorításból a gyerekeiket.
R.: - Persze abban az elõadásban, amit én tõled hallottam, te
sokkal extrémebb esetekrõl beszéltél, például egy olyan
gyerekrõl, aki donortól született. Felhívott egy édesanya azzal
a problémával, hogy ilyen helyzetben van, donortól született a
gyerek, teljes családban élnek, könnyû arról beszélni õ
szerinte egy gyereknek, hogy örökbe fogadott vagy könnyû arról
beszélni, hogy mesterséges megtermékenyítéssel született, de
hogy tárja õ föl ezt a még szokatlan vagy szokatlannak vélt
helyzetet a gyereke elõtt? Egyáltalán fel kell-e tárni?
H.É.: - Ha az elõadást említetted, oka volt a serdülõ fiú
kamaszkori összeomlásának az, hogy a szülõk nem tudták ezt a
titkot megosztani nemcsak, hogy vele, de a környezetükkel sem.



- Nekünk donortól van a kislányunk, kénytelenek voltunk ezt a
segítséget igénybe venni.
R.: - Azt megkérdezhetem, hogy mi volt a problémája a
férjének?
- Nem szállt le egész kiskorában a here és
R.: - Ezért soha nem is termelt spermiumot?
- Igen, tehát a hasüregben maradt. Megpróbálták megmûteni
kiskamasz korában és nem sikerült olyan módon, hogy termeljen.
R.: - Amikor önök összeházasodtak, akkor azt már akkor
tudták tudták, hogy neki nem lehet gyereke?
- Hát igazából azt reméltük, tehát mondták, hogy
lehetséges, elõtte nem vizsgáltattuk meg, hanem azt reméltük,
hogyha más nem, akkor inszeminációval. Az az, hogy kiveszik a
ivarsejtet és akkor azt felfecskendezik.
R.: - Tehát egy mûtéttel hozzájutnak a hímivarsejthez és
akkor azzal termékenyítették volna meg magát, de ez nem
sikerült.
- Igen. Ez nem sikerült és akkor ezért vállaltuk a donort.
R.: - És azt hogyan választotta ki?
- Ez mindig anonim, tehát én nem választhattam.
R.: - Tehát azt se mondhatta meg, hogy mégis azért
hasonlítson, tehát a maga férje fekete, akkor mégse legyen szõke?
- Igen, ezt kértük, hogy barna, kértük, hogy barna legyen,
nagyon szép kis baba lett, úgy látszik, hogy az apukája szemét
örökölte, de többi minden meg rám hasonlít.
R.: - Hallom. Mennyi idõs? Még nagyon pici.
- 14 hónapos. Én mivel elég nehezen dolgoztam fel ezt az
egészet
R.: - lelkileg?
- Lelkileg igen.
R.: - Tehát hogy nem a férjétõl van a gyermek.
- Azt is, hogy nem tõle van, meg hát én hívõ ember vagyok
és sokan mondták, hogy ezt igazán nem, de nem annyira ez a
kérdés. Az érdekelne, hogy mások ezt hogy dolgozták fel, vagy
hogyan tervezik, hogy majd elmondják-e vagy sem?
R.: - Maga el akarja mondani?
- El akarom majd mondani, igen. Én úgy érzem, hogy el kell
mondani.
R.: - És magának mi okozott lelki problémát?
- Több dolog, hogy a család részérõl, tehát a férjem
szülei úgy érezték, hogy ez támadás
R.: - Velük szemben.
- Igen, a fiúk ellen, tehát úgy érezték, hogy bántom ezzel.
R.: - De hát ez egy közös megegyezés volt a férjével.
- Igen. Igen.
R.: - És a férje, hogyan dolgozta föl ezt?
- Õ nagyon jól. Õneki nem is voltak ezzel úgy komplexusai,
inkább az volt a gond, hogy én ezt nem intéztem annyira
intelligensen, mint amennyire szerettem volna. Tehát elég sok
mindeninek úgy elmondtam, olyan barátainknak, akik ezzel nem
éltek vissza, de mégis.
R.: - És ezt megbánta?
- Megbántam. Jobb lett volna nem elmondani.
R.: - Tehát úgy csinálni, mintha ez a maguk közös gyereke
lenne.
- Igen, de az is olyan érdekes, mert mindenki tudta, hogy nem
biztos, hogy lehet és azzal együtt, de mégiscsak lett és milyen
szuper. Szóval nem tudom, ez olyan érdekes. Érdekelne, hogy azok,
akik vállalják, hogy lombikbébibõl lett gyerek van-e olyan, akik
azt mondják, hogy igen mi vállaljuk azt, hogy nekünk így lett,
de szerintem ezt nem vállalják, de szerintem nem mennek ki ezzel
az utcára az emberek.
R.: - De sokan kimennek. Még egy dolgot hadd kérdezzek, hogy
abban van családi megállapodás, hogy mikor mondják el majd a
kislánynak, hogy õ ugye nem a papától van?
- Azt még nem döntöttük el. Mindenképpen meg akarom majd
beszélni a pszichológussal, szóval mindenképpen mi akarjuk
megmondani.
R.: - És maga fél attól, hogy ez majd benne esetleg valamilyen
törést okoz?
- Igen, igen. Azért én például állami gondozott voltam,
tehát ezért is vannak azért nevelési problémák, tehát hogy
következetesség, ezt most tanulgatom.
R.: - Tehát nem volt egy minta.
- Nekem nincs egy családmodellem.
R.: - Egészen korán került állami gondozásba?
- Igen. Igen.
R.: - És emiatt voltak már félelmei akkor is, amikor várta a
babát, hogy majd milyen lesz?
- Igen, hogy jó szülõ leszek-e ügyesen tudom kezelni,
szeretettel, de következetesen kezelni.
R.: - Nem lehet, hogy emiatt szorong? Hogy nem elég magabiztos a
gyereknevelésben?
- Igen, igen, nem akarom elkiabálni, de most, amikor tudatosan
odafigyelek rá, akkor megy és én azt hiszem, hogy ráéreztem.
R.: - Mennyit tud a férje segíteni a nevelésben?
- Nem sokat, este jön, akkor viszont kiveszi a részét, de neki
az a szerepe, hogy megjön, meg (nem érthetõ). Igazándiból
azért is kezdtem el járni pszichológushoz, mert õ a torkára
lenyúlt és akkor nagyon így többször hányt, ez több hónapja
tart és akkor ezért kezdtem el járni, mert én ezt nehezen
tudtam.
R.: - Miért hányt a pici?
- Úgy indulhatott, hogy a foga jött, akkor elkezdett a
szájába nyulkálni, és akkor annyira lenyúlt a torkára
R.: - A saját torkába?
- Igen, hogy hányt.
R.: - És maga ettõl összetört lelkileg.
- Igen, mert nem tudtam jól kezelni, szóval ez engem zavart,
mert bármi ha nem úgy történt, ahogy õ akarta, ha csak egy
pillanatra kimentem, akkor már elkezdte. Tehát azt mondják, hogy
ez ilyen szorongás is többek között.
R.: - Hát lehet, hogy a maga szorongása megy át õrá.
- Amikor egy picit is feszültebb vagyok vagy nem annyira
szeretnék vele, nekem is szükségem van egy kis magánéletre,
akkor ez rögtön elõjön. Most már egy kicsit szokássá alakult
ki benne, ezt kell egy kicsit ügyesen
R.: - Tehát hogy magának is legyen magánélete, de azért
biztonságot is adjon a gyereknek.
- Igen.
R.: - Hát ez nem könnyû.
- Hát ez nagyon nehéz igen.
- Ismét Harkányi Éva pszichiátert hallják.
H.É.: - Hogyha ez a szülõk számára egy vállalható helyzet,
hogy donortól született a gyermekük, ha ezt megosztják a
nagyszülõkkel, a szomszédokkal, a barátok, akkor ebbe a gyerek
úgy nõ bele, hogy ez lesz a származásának a természetes
vagy legalábbis ismerhetõ, vállalható útja. Ez, biztos vagyok
benne, hogyha a szülõk ezzel meg tudnak birkózni és ha
ténylegesen vállalják ezt és nem kezelik titokként, tabuként,
nem szégyenként, akkor a megfelelõ idõben a gyerek kérdéseire
korrekt választ adva a gyerek ebbe nõ bele.
R.: - Ne haragudj, de ilyet a gyerek nem kérdez, soha nem fogja
megkérdezni, hogy ki az én apám, mert evidencia, hogy az az apja,
aki neveli és ebben az esetben hát ténylegesen õ is az apja.
Tehát ez a kérdés nem fog a gyerekben felmerülni.
H.É.: - Nehéz helyzetbe hoztál, mert most nagyon a saját
esetem forog a fejemben, ahol a titok miatti nehézségekrõl
beszéltem. Ha nem kérdez a gyerek, bár én úgy gondolom, hogyha
az egész környezet számára világos ez a dolog és tudott és
nem titkolni való, akkor ez bekerül a közbeszédbe. A család
mondjuk egyik karácsonyi ünnepébe vagy egy fényképnézegetés
közben elõjöhet, nem vagyok benne biztos, csak próbálom
elképzelni, de ha mégsem, akkor is kérdez a gyerek olyanokat,
hogy milyen volt, amikor a hasadban voltam? Vagy hogy döntöttetek
arról, hogy megszülessek, mert ilyeneket azért kérdeznek a
gyerekek. Talán ezen alkalmakkor kellene elkezdeni megpróbálni
valamilyen közléssel segíteni a gyereket. Nyilván, amikor
fölmerül a gyerekben a saját származása és az akörüli
kérdések és titkok, akkor kell nem hazudni, valamilyen támpontot
adni. Látom, hogy nem gyõztelek meg. Le kéne ezt talán arra is
bontani, hogy mikor kérdezi ezt a gyerek.
R.: - Hát annál is inkább, mert azt szokás mondani, hogy az
nem jó, mikor azt mondjuk, hogy majd ha nagykorú lesz, akkor
leülünk a vasárnapi asztalhoz és mondunk neked valamit. Csak
éppen a donortól születettség az óvódáskor jellegzetes
kérdése. Tehát arról, amirõl te beszélsz hogy vártunk téged,
el tudjuk mondani? Hiszen együtt várunk, a kilenc hónapig mi
együtt voltunk a várakozásban. Én már akkor apának éreztem
magam. Hát így apró kis biológiai eltérés van közöttünk,
erre soha nem fog a gyerek kérdezni.
H.É.: - Azért kell nekünk elmondani ezt, ragaszkodnom kell
ehhez az állásponthoz, mert egyébként hamisak lesznek a
válaszaink, amiket a gyerek pontosan érezni fog és akkor
összeomlik a származása körül tudás és összeomlik az
identitása egy fontos alappillére.
R.: - Te végig ezt tapasztaltad, hogyha én nem tudom, hogy ki
az anyám és ki az apám, ebben nem lehetek halálosan biztos,
akkor nem válhatok önálló személyiséggé?
H.É.: - Hogyha titok fedi a szülõk kilétét, hogyha a
származás körül ki nem mondott események vannak, akkor biztos
vagyok benne, hogy ez olyan ûrt eredményez a lélekben és olyan
elszigetelõdést okoz, hogy nem állhat biztos talajon a
személyem, a személyiségem.
R.: - Akkor tételezzük föl, hogy én tudom, hogy donortól
születtem, de akkor ott a következõ kérdés, hogy ki volt az a
donor vagy nem szükségszerû, hogy ez a kérdés felmerüljön?
H.É.: - Bizonyára felmerül, ilyenkor is célszerû az
igazságot megosztani. A donor személyét, azt sose lehet tudni, az
én tudomásom szerint egészséges fiatal értelmes férfiak kevert
spermájából soha nem tudjuk meg, hogy kinek a gyereke születik
meg. Ezt azért lényeges elmondani, mert ez egyrészrõl
megakadályozza ugyan a gyereket abban, hogy rátalálhasson a
valódi apjára, de az apa személye körül font fantáziákat,
amik szintén segítik az identitás alakulását olyan irányba
tereli, amibe kapaszkodni lehet.
R.: - A titok végül is nem leplezõdött le teljes mértékben,
de azért már nem romboló titokként van jelen?
H.É.: - Pontosan így van, a titok, amíg titok, elválaszt a
másik embertõl, ha a titkot feltárjuk, ez segít
összekapcsolódni, összeköt bennünket és összeköt az
ismeretlennel, hidat ver és összeköt.


