- BabaNet
#baba#anya
Babanet - Vendég a Háznál  02.12.05
   Mûsorarchiv
   Mûsortörténelem
   Stáblista

Vendég a háznál
2002. december. 5.
Kossuth rádió, 13.05

- Amikor vállaltam azt, hogy családot alapítunk, akkor én tudatosan közelítettem meg ezt a kérdést és én úgy alakítom az életemet, hogy én mondjuk minden este otthon vagyok, a gyerekek fektetéséhez, illetve fürdetéséhez. Ez nekem fontos, én azt szeretem, amikor a kislányom, kisfiam rám mosolyog, érzem azt, amikor belekapaszkodnak a nyakamba, amikor este lefektetem õket, hogy nem akar kiengedni a karjaiból, hogy még egy percig maradjak. Nekem ez egy akkora érték, hogy én ezt semmi pénzért nem vagyok hajlandó elmulasztani.

R.: - Nem tûnt nagyon férfiasnak, hogyha valaki hazaszalad és segít az asszonynak akár még fürdetni is. Nem kapsz-e ezért a barátaidtól pikírt megjegyzéseket?

- De szoktak néha, mondjuk a foci is elmarad most legalábbis az esti foci, ami hetente egyszer történt, de el kell fogadniuk azt, hogy nekem más prioritásom van, majd késõbb, ha egy picit idõsebbek a gyerekek, akkor újból lehet az esti társadalmi életet élni, de jelen pillanatban õk számomra az elsõ számú fontosságot jelentik és ezt nem vagyok hajlandó most elfecsérelni, mert egyszer lesznek fiatalok és ha nem most ragadom meg ezt a lehetõséget, akkor ez vissza nem térõ.

R.: - Gondoltad volna magadról, hogy ez ennyire fontos lesz neked, vagy ez számodra is egy meglepetés?

- Mindig is gondoltam, hogy én jó apa leszek, de nem gondoltam volna, hogy ennyire meg fog tudni fogni engem egy pici kis csöppség. A legidõsebb kislányom 3 és féléves és hát mondjuk nagyon sok mindent el tud érni szeret révén, de az az érzés, amit kapok, amikor tényleg a szemembe néz, amikor köszön nekem reggel vagy este, amikor lefektetem. Én egyszerûen az nekem egy akkor öröm, hogy én ezt nem mertem volna és nem is igazán alapom elképzelni ezt mondjuk fiatalabb koromban. De most már érzem a saját bõrömön és azt mondom, hogy ez nekem egy akkora érték, hogy én ezt nem vagyok hajlandó elhalasztani.

R.: - Te milyen apamintát kaptál a családban?

- Ehhez hasonló, édesapám reggel elment dolgozni, délután hazajött és szinte minden este otthon volt, talán onnan merítem ezt az értékét. De én látom a mai életben, hogy ugye vannak, akik más pályára szánják az életüket, ez mind egy döntésnek a következménye. Tehát ahhoz, hogy én olyan munkakört vállaljak, ahol minden este, vagy illetve hetente kétszer-háromszor utazni kell, azt nekem tudatosan kell tenni. És én csak úgy tudom meghozni azt a döntést, hogyha a gyerekek rovására hozom meg.

R.: - Gondolom, hogy nálatok is úgy van, hogy azzal, hogy otthon vagy egyfajta háztartási megosztás is van. A férfiak szokták félteni az apa szerepet. Ez egy jó minta, hogy apuka mindig otthon van?

- Ezt régen megtanultam, hogy ahhoz, hogy én befolyásoljam, hogy a kislányom milyen férjet fog magának választani ugye ahhoz, nekem olyan szerepet, illetve olyan mintát kell mutatni, példát kell mutatni neki most, ahogy én bánok a feleségemmel és én úgy gondolom, hogy ezt azért elég sok könyv is meg kutatás alátámasztja, hogy ez pláne most a legfontosabb szerep, ami egy apa betölthet. Én szívesen vállalom azt a fürdetéstõl kezdve a vasalást, a mosást, a mosogatást, tehát nincs az, az egyes egyedül van, amit nem tudok elvállalni, nem tudom a 15 hetes ikreimet megszoptatni, de az összes többit azt tudom vállalni és vállalom is szívesen. De ha a feleségem boldog, akkor jobb anyuka és akkor ez nyilván kihat a légkörre. Hogyha valaki azt akarja elérni, hogy a kislánya például különlegesnek érezze magát az élete során, akkor õ elsõsorban az apukánál kell, hogy elérje azt, hogy különleges legyen, mert ezzel lehet gyakorlatilag meggátolni azt a késõbbi években, hogy ne egyik embernek a karjaiból egy másik ember karjaiba hulljon keresve ezt a különleges érzést, hanem álljon a sarkára és érezze azt, hogy õ minden körülmények között valaki számára nagyon fontos és értékes ember és akkor valószínûleg késõbb felnõtt fejjel tud majd dönteni abban, hogy kivel fog egyáltalán kapcsolatot kialakítani. Úgy gondolom, hogy azért olyan értékeket képviselek, meg volt olyan szerencsém olyan értékekkel találkozni, hogy ezeket mindenképpen érdemes átadni. Pláne egy ilyen rohanó világban, amiben ma élünk.

R.: - Szigorú apuka vagy?

- Nem. Ugye van azt hiszem négy alaptípusú ember, tehát a meleg szeretõ, a meleg szigorú. Én a meleg szeretõ vagyok, én úgy gondolom, hogy én szeretettel meg szép szóval többet fogok tudni hosszú távon elérni, mintha elkezdenék csapkodni a fenekére.

R.: - De mi szólsz a másik háromhoz? Ugye van a hideg megengedõ, a hideg szigorú, a meleg szigorú, ezeket te hogy ítéled meg?

- Az a három másik típus az részben valamilyen hiányból keletkezhet, tehát ugye az ember én azt hiszem nem tud különbséget tenni a közötti élet között, amit a gyerekeivel tölt, meg mondjuk más felnõttekkel. Tehát én a felnõtt kapcsolataimban is abszolút egy ilyen meleg szeretõ vagyok és én úgy gondolom, hogy a legtöbbet én így tudom elérni. Van, akinek ez nem kellemes és ugye az megpróbál sokkal keményebben fellépni. Én nem akarok a gyerekeimnek a legjobb haverja lenni, de én azt szeretném elérni, hogy tiszteljenek és én úgy gondolom, hogyha megbeszéljük egymással a dolgot és érzik azt, hogy hibázhatnak lehet, hogy lesz következménye, de mindenképpen és minden körülmények között fogjuk õket szeretni, akkor az egy olyan szilárd bázist ad az életükben, hogy talán nagyobb kockázatokat is mernek majd vállalni, mert tudják, hogy ennek nem lesz az ára, hogy elveszítik a szeretet. Azt tartom nagyon fontosnak, hogy ugye egyetlenegy olyan gyerekkel nem találkoztam, ami magától jött volna a világra, tehát szinte minden gyereket kivétel nélkül felnõttek hívnak ide és ha már egyszer ide hívtunk valakit, aki nem tehet arról, hogy ide landolt úgy érzem, hogy elsõ számú feladatunk, hogy ezzel komolyan foglalkozzunk. Tehát az a rengeteg gyerek, aki rossz útra téved, illetve felnõtt, aki a késõbbiek folyamán bekerül valamilyen formában a börtönbe vagy valamilyen fegyelmi intézetbe, ezek nem véletlen dolgok. Tehát ez nem genetikai alapon történõ, úgy gondolom, hogy elõbb-utóbb szembe kell néznünk a felelõsségünkkel és a neveléssel. Tehát ugye ezt nem egyetlenegy bíróság nem vonja felelõsségre a szülõket és lehet, hogy nem is alkalmas ez a rendszer, de valahol el kell kezdeni felelõsségre vonni embereket, mert ezt nem lehet így csinálni, mert hatmilliárdan vagyunk a Földön, hogy mindenki egyszerûen egy laza kísérletnek tekinti a gyereknevelést. És hát ugye az a baj, hogy akkor derül ki, hogy baj van, amikor már késõ és akkor mi történik? Egy pár év múlva egyszerûen kilökik az ajtón a gyereket és nem foglalkoznak vele. És minél súlyosabb problémával találkozik a gyerek, hogy minél súlyosabb problémát okoz a szülõk, sokszor inkább annál mélyebbre verõdik az ék a kettõ között és egyre kevésbé tudják ezeket a problémákat megbeszélni. És ha az életük során egy helyzet alakult volna ki, hogy abszolút nyitott kapcsolatot teremtenek a gyerekkel és kényszerítik a gyereket idézõjelben arra, hogy rendszeresen megbeszélje a problémáit anélkül, hogy egybõl elkezdenék bírálni a gyereket, hogy ezt miért így, miért úgy, hanem egyszerûen éreztetik a gyerekkel, hogy itt van egy fórum, én vagyok szülõd és nekem bármikor, bármit elmondhatsz, akkor úgy gondolom, hogy akár részben a terapeuták szerepét is át lehetne vállalni. Mert miért fontos az, hogy elmegyek egy harmadik általam korábban ismeretlen személyhez és elmondjam az életem legnagyobb problémáját. Miért nem tudom azt közölni olyannal, akit sokkal jobban érdekel vélhetõen az életem alakulása, mint valaki ezt hivatásszerûen csinálja. És minden elismerésem a pszichológia, meg a pszichiátriai szakmának, mert úgy gondolom, hogy nagyon sok esetben nagyon sok segítséget tudnak nyújtani, de úgy gondolom, hogy ez is azért burjánzik annyira, mert szülõk nem vállalják a feladatkörüket úgy, ahogy kéne.

- Nemrégiben egy gyermekpszichoterápiás konferencián Láthatatlan apák címmel hallgattam Harkányi Éva elõadását. Olyan kamaszok történeteit elemezte, akiknek sorsát meghatározta tisztázatlan múltjuk. Származásuk titka. A láthatatlan apa. Az elõadás után kértem, hogy beszélgessünk, tehát Harkányi Évát hallják.

Harkányi Éva :- Pszichiáter vagyok és pszichoterapeuta, a lelki betegségek gyógyításával foglalkozom és ezen belül család pszichoterapeuta, ez az átvezetés a gyerekekhez.

R.: - Egy családdal foglalkozni az szerintem mindig sokkal érdekesebb, mint kettõs kapcsolatban lenni egy gyerekkel. Persze egy családhoz nagyon nehéz hozzáférni már csak azért is, mert manapság azt mondják, hogy az apák eléggé kilépnek a családokból. Tapasztalod ezt a munkád során?

H.É.: - Valójában igen, jobban az egyéni terápiákban, ahova ha kisgyerekrõl van szó, akkor szinte kizárólag az anya hozza el a gyereket. Ha egy családterápiás folyamat létrejöhet, ott azok az apák általában intenzívebb szereplõi a családi életnek és még erre a kihívásra is vállalkoznak, hogy sokszor hónapokon keresztül több találkozásban és eljönnek és együtt dolgoznak a gyerekeikért, a saját kapcsolatukért. Tehát akikkel megvalósul a terápia, ott ez nem olyan intenzív, az egyéni terápiákból jobban kitûnik.

R.: - Én nem tudom, hogy az apák csak azért hiányoznak-e a családokból, mert mint tudjuk 24 órán át dolgoznak, ezt szokták mondani a mamák. Hogy azért is hiányoznak apák a családokból, mert az« anyák, hát hogy mondjam, kizárják õket.

H.É: - A második fele a kérdésednek a válasz, én is így gondolom, hogy nagyon sokszor állnak szigorú õrként az anyák a gyerekek és az apák között és akadályozzák meg a gyerekek útját az apához és ez függetlenül attól, hogy a gyerek fiú vagy lány, a nemektõl függetlenül komoly fejlõdési nehézségeket okoz. Tehát ezzel nagyon sok bajt csinálnak az anyák.

R.: - Hát akkor miért csinálják, hiszen nem akarnak õk ártani a gyerekeiknek, de én is azt tapasztalom, hogy ez egyre gyakoribb. Talán egy szükségszerûségbõl indul, abból a szükségszerûségbõl, hogy az apa tényleg dolgozik, az anya meg otthon van a gyerekkel, de egy idõ után már ez nem szükségszerûségként jelentik meg, hanem önmagában való.

H.É.: - Az anyák egyéni és családi, eredeti családi tapasztalataival lehet ez összefüggésben. Azok az anyák teszik ezt, akik maguk is kialakulatlanok, differenciálatlanok, az eredeti családjukról csak részben váltak le és minden kapcsolatukba igyekeznek megõrizni nyilván részben tudattalan folyamatok hatására, a szimbiotikus, nagyon közeli kötõdést és ebbõl nem tudják, nem képesek kiengedi a gyereküket sem. Valamikor õk maguk is egy ilyen szoros kötésben élhettek, õket magukat is megakadályozták abban, hogy differenciálódjanak, önállóvá váljanak, leváljanak. A Bibliából is tudjuk, hogy generációkon keresztül hordozzuk és visszük azokat a terheket, amelyek az elintézetlen lelki jelenségekkel függnek össze. A család pszichoterápiának éppen az egyik vagy számomra legkedvesebb irányzata, irányzatai dolgoznak ezzel, hogy az elõzõ generációk elintézetlen ügyei gondokat és nehézségeket, ha most a mai generáció részvételével elrendezzük, visszamenõleg korrigáljuk, akkor már nem adjuk tovább ezeket a súlyokat.

R.: - Azt tudom leginkább hogy egy gyerek az anyjától egy feltétlen szeretet kap, az apjától egy feltételes szeretet kap egy szabályokhoz, a külvilághoz való alkalmazkodás képességét. Ez az? Vagy mi az, amit egy apátlan gyerek veszít?

H.É.: - Ezt is. Aztán az anyával kapcsolatos viszony normalizálódását is, mert aki benn marad ebben a függésben, az anyától való függésben, az nem egy egészséges kötõdés, tehát nemcsak azt veszíti, hogy az apjával nem lesz jó és teherbíró a viszonya és nem kapja meg azokat a külsõ szabályokat a felettes én összetevõit, amikkel élni lehet a világban, hanem az anyjával se lesz jó és teherbíró a viszonya és a késõbbi kapcsolataiban, partnerkapcsolataiban sem tud úgy megfelelni, olyan érett differenciált személyként részt venni, úgyhogy majd a jövõben akadályozza ez õt.

R.: - Amit mondasz azt az ellentmondást rejti a számomra magában, hogy akkor hogyha tulajdonképpen egy anya egészséges gyereket akar nevelni, le kell mondani arról a kizárólagos szereprõl a minden vagyok a gyerek számára, amit õ tulajdonképpen nagyon szeret. Képes errõl egy anya lemondani? Vagy meggyõzhetõ egy terápiában?

H.É.: - Akkor nem is kell terápia a meggyõzéséhez, hogyha a társa elõsegíti, tehát hogyha az apa rendelkezésre áll. Akkor is képes lemondani, ha saját gyerekkorában megtanult lemondani errõl a saját anyja segítségével. Hogyha mindez nem áll rendelkezésre, akkor segíthet a terápia abban, hogy kiengedjék az anyák ebbõl a sokszor fullasztó szorításból a gyerekeiket.

R.: - Persze abban az elõadásban, amit én tõled hallottam, te sokkal extrémebb esetekrõl beszéltél, például egy olyan gyerekrõl, aki donortól született. Felhívott egy édesanya azzal a problémával, hogy ilyen helyzetben van, donortól született a gyerek, teljes családban élnek, könnyû arról beszélni õ szerinte egy gyereknek, hogy örökbe fogadott vagy könnyû arról beszélni, hogy mesterséges megtermékenyítéssel született, de hogy tárja õ föl ezt a még szokatlan vagy szokatlannak vélt helyzetet a gyereke elõtt? Egyáltalán fel kell-e tárni?

H.É.: - Ha az elõadást említetted, oka volt a serdülõ fiú kamaszkori összeomlásának az, hogy a szülõk nem tudták ezt a titkot megosztani nemcsak, hogy vele, de a környezetükkel sem.

- Nekünk donortól van a kislányunk, kénytelenek voltunk ezt a segítséget igénybe venni.

R.: - Azt megkérdezhetem, hogy mi volt a problémája a férjének?

- Nem szállt le egész kiskorában a here és

R.: - Ezért soha nem is termelt spermiumot?

- Igen, tehát a hasüregben maradt. Megpróbálták megmûteni kiskamasz korában és nem sikerült olyan módon, hogy termeljen.

R.: - Amikor önök összeházasodtak, akkor azt már akkor tudták tudták, hogy neki nem lehet gyereke?

- Hát igazából azt reméltük, tehát mondták, hogy lehetséges, elõtte nem vizsgáltattuk meg, hanem azt reméltük, hogyha más nem, akkor inszeminációval. Az az, hogy kiveszik a ivarsejtet és akkor azt felfecskendezik.

R.: - Tehát egy mûtéttel hozzájutnak a hímivarsejthez és akkor azzal termékenyítették volna meg magát, de ez nem sikerült.

- Igen. Ez nem sikerült és akkor ezért vállaltuk a donort.

R.: - És azt hogyan választotta ki?

- Ez mindig anonim, tehát én nem választhattam.

R.: - Tehát azt se mondhatta meg, hogy mégis azért hasonlítson, tehát a maga férje fekete, akkor mégse legyen szõke?

- Igen, ezt kértük, hogy barna, kértük, hogy barna legyen, nagyon szép kis baba lett, úgy látszik, hogy az apukája szemét örökölte, de többi minden meg rám hasonlít.

R.: - Hallom. Mennyi idõs? Még nagyon pici.

- 14 hónapos. Én mivel elég nehezen dolgoztam fel ezt az egészet

R.: - lelkileg?

- Lelkileg igen.

R.: - Tehát hogy nem a férjétõl van a gyermek.

- Azt is, hogy nem tõle van, meg hát én hívõ ember vagyok és sokan mondták, hogy ezt igazán nem, de nem annyira ez a kérdés. Az érdekelne, hogy mások ezt hogy dolgozták fel, vagy hogyan tervezik, hogy majd elmondják-e vagy sem?

R.: - Maga el akarja mondani?

- El akarom majd mondani, igen. Én úgy érzem, hogy el kell mondani.

R.: - És magának mi okozott lelki problémát?

- Több dolog, hogy a család részérõl, tehát a férjem szülei úgy érezték, hogy ez támadás

R.: - Velük szemben.

- Igen, a fiúk ellen, tehát úgy érezték, hogy bántom ezzel.

R.: - De hát ez egy közös megegyezés volt a férjével.

- Igen. Igen.

R.: - És a férje, hogyan dolgozta föl ezt?

- Õ nagyon jól. Õneki nem is voltak ezzel úgy komplexusai, inkább az volt a gond, hogy én ezt nem intéztem annyira intelligensen, mint amennyire szerettem volna. Tehát elég sok mindeninek úgy elmondtam, olyan barátainknak, akik ezzel nem éltek vissza, de mégis.

R.: - És ezt megbánta?

- Megbántam. Jobb lett volna nem elmondani.

R.: - Tehát úgy csinálni, mintha ez a maguk közös gyereke lenne.

- Igen, de az is olyan érdekes, mert mindenki tudta, hogy nem biztos, hogy lehet és azzal együtt, de mégiscsak lett és milyen szuper. Szóval nem tudom, ez olyan érdekes. Érdekelne, hogy azok, akik vállalják, hogy lombikbébibõl lett gyerek van-e olyan, akik azt mondják, hogy igen mi vállaljuk azt, hogy nekünk így lett, de szerintem ezt nem vállalják, de szerintem nem mennek ki ezzel az utcára az emberek.

R.: - De sokan kimennek. Még egy dolgot hadd kérdezzek, hogy abban van családi megállapodás, hogy mikor mondják el majd a kislánynak, hogy õ ugye nem a papától van?

- Azt még nem döntöttük el. Mindenképpen meg akarom majd beszélni a pszichológussal, szóval mindenképpen mi akarjuk megmondani.

R.: - És maga fél attól, hogy ez majd benne esetleg valamilyen törést okoz?

- Igen, igen. Azért én például állami gondozott voltam, tehát ezért is vannak azért nevelési problémák, tehát hogy következetesség, ezt most tanulgatom.

R.: - Tehát nem volt egy minta.

- Nekem nincs egy családmodellem.

R.: - Egészen korán került állami gondozásba?

- Igen. Igen.

R.: - És emiatt voltak már félelmei akkor is, amikor várta a babát, hogy majd milyen lesz?

- Igen, hogy jó szülõ leszek-e ügyesen tudom kezelni, szeretettel, de következetesen kezelni.

R.: - Nem lehet, hogy emiatt szorong? Hogy nem elég magabiztos a gyereknevelésben?

- Igen, igen, nem akarom elkiabálni, de most, amikor tudatosan odafigyelek rá, akkor megy és én azt hiszem, hogy ráéreztem.

R.: - Mennyit tud a férje segíteni a nevelésben?

- Nem sokat, este jön, akkor viszont kiveszi a részét, de neki az a szerepe, hogy megjön, meg (nem érthetõ). Igazándiból azért is kezdtem el járni pszichológushoz, mert õ a torkára lenyúlt és akkor nagyon így többször hányt, ez több hónapja tart és akkor ezért kezdtem el járni, mert én ezt nehezen tudtam.

R.: - Miért hányt a pici?

- Úgy indulhatott, hogy a foga jött, akkor elkezdett a szájába nyulkálni, és akkor annyira lenyúlt a torkára

R.: - A saját torkába?

- Igen, hogy hányt.

R.: - És maga ettõl összetört lelkileg.

- Igen, mert nem tudtam jól kezelni, szóval ez engem zavart, mert bármi ha nem úgy történt, ahogy õ akarta, ha csak egy pillanatra kimentem, akkor már elkezdte. Tehát azt mondják, hogy ez ilyen szorongás is többek között.

R.: - Hát lehet, hogy a maga szorongása megy át õrá.

- Amikor egy picit is feszültebb vagyok vagy nem annyira szeretnék vele, nekem is szükségem van egy kis magánéletre, akkor ez rögtön elõjön. Most már egy kicsit szokássá alakult ki benne, ezt kell egy kicsit ügyesen

R.: - Tehát hogy magának is legyen magánélete, de azért biztonságot is adjon a gyereknek.

- Igen.

R.: - Hát ez nem könnyû.

- Hát ez nagyon nehéz igen.

- Ismét Harkányi Éva pszichiátert hallják.

H.É.: - Hogyha ez a szülõk számára egy vállalható helyzet, hogy donortól született a gyermekük, ha ezt megosztják a nagyszülõkkel, a szomszédokkal, a barátok, akkor ebbe a gyerek úgy nõ bele, hogy ez lesz a származásának a természetes vagy legalábbis ismerhetõ, vállalható útja. Ez, biztos vagyok benne, hogyha a szülõk ezzel meg tudnak birkózni és ha ténylegesen vállalják ezt és nem kezelik titokként, tabuként, nem szégyenként, akkor a megfelelõ idõben a gyerek kérdéseire korrekt választ adva a gyerek ebbe nõ bele.

R.: - Ne haragudj, de ilyet a gyerek nem kérdez, soha nem fogja megkérdezni, hogy ki az én apám, mert evidencia, hogy az az apja, aki neveli és ebben az esetben hát ténylegesen õ is az apja. Tehát ez a kérdés nem fog a gyerekben felmerülni.

H.É.: - Nehéz helyzetbe hoztál, mert most nagyon a saját esetem forog a fejemben, ahol a titok miatti nehézségekrõl beszéltem. Ha nem kérdez a gyerek, bár én úgy gondolom, hogyha az egész környezet számára világos ez a dolog és tudott és nem titkolni való, akkor ez bekerül a közbeszédbe. A család mondjuk egyik karácsonyi ünnepébe vagy egy fényképnézegetés közben elõjöhet, nem vagyok benne biztos, csak próbálom elképzelni, de ha mégsem, akkor is kérdez a gyerek olyanokat, hogy milyen volt, amikor a hasadban voltam? Vagy hogy döntöttetek arról, hogy megszülessek, mert ilyeneket azért kérdeznek a gyerekek. Talán ezen alkalmakkor kellene elkezdeni megpróbálni valamilyen közléssel segíteni a gyereket. Nyilván, amikor fölmerül a gyerekben a saját származása és az akörüli kérdések és titkok, akkor kell nem hazudni, valamilyen támpontot adni. Látom, hogy nem gyõztelek meg. Le kéne ezt talán arra is bontani, hogy mikor kérdezi ezt a gyerek.

R.: - Hát annál is inkább, mert azt szokás mondani, hogy az nem jó, mikor azt mondjuk, hogy majd ha nagykorú lesz, akkor leülünk a vasárnapi asztalhoz és mondunk neked valamit. Csak éppen a donortól születettség az óvódáskor jellegzetes kérdése. Tehát arról, amirõl te beszélsz hogy vártunk téged, el tudjuk mondani? Hiszen együtt várunk, a kilenc hónapig mi együtt voltunk a várakozásban. Én már akkor apának éreztem magam. Hát így apró kis biológiai eltérés van közöttünk, erre soha nem fog a gyerek kérdezni.

H.É.: - Azért kell nekünk elmondani ezt, ragaszkodnom kell ehhez az állásponthoz, mert egyébként hamisak lesznek a válaszaink, amiket a gyerek pontosan érezni fog és akkor összeomlik a származása körül tudás és összeomlik az identitása egy fontos alappillére.

R.: - Te végig ezt tapasztaltad, hogyha én nem tudom, hogy ki az anyám és ki az apám, ebben nem lehetek halálosan biztos, akkor nem válhatok önálló személyiséggé?

H.É.: - Hogyha titok fedi a szülõk kilétét, hogyha a származás körül ki nem mondott események vannak, akkor biztos vagyok benne, hogy ez olyan ûrt eredményez a lélekben és olyan elszigetelõdést okoz, hogy nem állhat biztos talajon a személyem, a személyiségem.

R.: - Akkor tételezzük föl, hogy én tudom, hogy donortól születtem, de akkor ott a következõ kérdés, hogy ki volt az a donor vagy nem szükségszerû, hogy ez a kérdés felmerüljön?

H.É.: - Bizonyára felmerül, ilyenkor is célszerû az igazságot megosztani. A donor személyét, azt sose lehet tudni, az én tudomásom szerint egészséges fiatal értelmes férfiak kevert spermájából soha nem tudjuk meg, hogy kinek a gyereke születik meg. Ezt azért lényeges elmondani, mert ez egyrészrõl megakadályozza ugyan a gyereket abban, hogy rátalálhasson a valódi apjára, de az apa személye körül font fantáziákat, amik szintén segítik az identitás alakulását olyan irányba tereli, amibe kapaszkodni lehet.

R.: - A titok végül is nem leplezõdött le teljes mértékben, de azért már nem romboló titokként van jelen?

H.É.: - Pontosan így van, a titok, amíg titok, elválaszt a másik embertõl, ha a titkot feltárjuk, ez segít összekapcsolódni, összeköt bennünket és összeköt az ismeretlennel, hidat ver és összeköt.

 

 

 


 

Szakértõink
  e-mail

 

X
EZT MÁR OLVASTAD?