- Jó napot kívánok! Arról szeretnék érdeklõdni, a kisunokám hétéves, akinek a beszédközpontja sérült, és minden szónak az elsõ szótagját tudja mondani.

- Pillanat, csak itt sír a kisebbik unokám.

- Születéskor, halva jött a világra, és újraélesztették. Ataxiás, tehát mozgáskorlátozott is. Tud járni, de nehezen.

- Persze, persze, Petõ intézeti óvodába.

- Hát keveset foglalkoztak. Minden szó elsõ szótagját tudja mondani, már kezdi a következõ szavakat is, csak nehezen rakja össze.

Szomor Éva, a Nyelv- és Kommunikációfejlesztõ Központ vezetõje: - Természetesen mind a két kérdésére a válaszom az, hogy igen. Tehát ezekben az intézetekben, akár a Petõ Intézet, akár bármelyik másik, komplex kezelést kapnak a gyerekek, komplex terápiát. Ezzel nagyon célirányosak, nagyon jól felépítettek, a terápiát végzõ emberek pontosan tudják, hogy melyik az az elsõdleges sérülés, amit el kell kezdeni mindenek felett, és hogy jönnek erre rá a többi területek. Nagyon gyakran az egyik terület rehabilitációjával már eredményeket érünk el a másiknál, mert egy jobb mozgásközponti helyzet, vagy egy jól rehabilitált mozgásközpont természetesen hat a beszédmozgásra, a kiejtésre, a mindenre. Tehát tulajdonképpen azok a gyerekek, akik ilyen fogyatékos intézetben vagy bármi egyéb fejlesztõközpontban vannak, õk megkapják mindazt, amit nekik meg kell kapniuk.

Szomor Éva: - Nagyon nehéz ez a kérdés, ugyanis én nagyon sok olyan gyereket kapok és látok, ahol semmilyen papírról ki nem derül, semmilyen zárójelentésrõl, semmilyen újszülött vizsgálati eredménybõl ki nem derül, hogy ott valahol valami történt, és mégis olyan jellegûek a beszéd, inkább nyelvi fejlõdési zavarok, amik arra engednek következtetni, hogy vagy volt egy kis oxigénhiány, vagy volt, szóval valami volt, amik nem derülnek ki úgy igazából. Ezzel én persze nem azt akarom mondani, hogy valaki valamit elhallgat, hanem nem úgy megy végbe ez a dolog. És megcsinálják ezeket a különbözõ újszülött vizsgálatokat, amit úgy hívnak, hogy Apgar. Tehát kijönnek a gyerekek 9-10-as Apgarral, és végül is én látom õket azért, mert például a nyelvi fejlõdésük vagy a kommunikációfejlõdésük nem megfelelõ.

Szomor Éva: - Ezt többnyire a szülõk elbeszélésébõl, mert én megpróbálom elég részletesen végigkérdezni vagy végighallgatni az anyákat a szülés körüli, születés körüli, szülés elõtti idõszakról, hogy...

Szomor Éva: - Nem. Én sem. Én sem. Szóval én soha nem szoktam megmondani, hogy én most azt gondolom, hogy, mert ez erkölcstelen, ez egyszerûen szakmai etikai kérdés, hogy ilyet az ember nem mondhat. De magamnak minden esetben felírom azt a történetet, amit elmesélnek, és azért mondjuk amikor arról van szó, hogy 48 órán át vajúdtam, és akkor úgy döntöttek, hogy császármetszés, vagy szóval van egy-két dolog, vagy amikor azt mondják, hogy azt mondta az orvos, hogy volt egy kis oxigénhiány. Most ezek tényleg nem arról szólnak, hogy szóval akkor ez, de azt azért én úgy meg szoktam jegyezni magamnak, és ha egyszer majd valamikor úgy gondolom, és öreg leszek, hogy tudománykodni fogok, akkor lehet, hogy ezek például olyan dolgok lesznek, amik arra engedni következtetni, hogy erre azért oda lehet figyelni vagy oda kell figyelni.

Szomor Éva: - A leginkább és leggyakrabban akkor azokkal találkozunk, amikor egy gyerek nincs velem. Erre nincs is jobb szó tulajdonképpen. Tehát õ bejön a szobába, bejön abba a kis helyiségbe, ahol mi játszunk, és nekiesik a játékpolcnak. Na most erre nyugodtan mindenki azt mondhatná, hogy: Hát nem ez a normális? Hát kisgyerek, boldog, puff, ott a sok színes játék, gyerünk. Igen, de ha én egy normál kommunikáló kisgyereknek ilyenkor azt mondom, hogy te de nézz ide, milyen jópofa ez a kocka, akkor õ egy fél pillantást igen is odavet még akkor is, hogyha õ a versenyautóba van belebújva, mert valaki szólt, valaki megmozdult. Egy. Kettõ: Egy kisgyereknek bizalmatlannak kell lenni egy idegen helyzetben. Muszáj. Az akkor jó. Hogyha én adok neki valami olyan játékot, ami felcsigázza az érdeklõdését, és akkor én azt egyszer csak valamiért abbahagyom. Hogy õ elkezdje kutatgatni, hogy vajon miért hagytam én ezt, hogy lehetne engem rávenni arra, hogy csináljam újra. Most lehet ez szappanbuborék, lehet ez egy ugráló pingvin, lehet ez bármi, amirõl én tudom hogy a gyerekek ugranak rá. És õ nem. Õ nem. Esetleg arra ugrik, hogy ez mozog, de ha abbahagyja, akkor nem érdekli tovább. Vagy nem keresi velem a kapcsolatot, hogy ugyan csináld már meg nekem még egyszer.

Szomor Éva: - Igen. Igen. Igen. Ez egyértelmûen az, és erre is nagyon gyakran azt szokták mondani, hogy hiszen még kicsi. Na de pont fordítva van. Hát minél inkább meg akarom ismerni a világot, minél inkább nyitva vagyok a világ felé, minél inkább megpróbálok megteremteni minden olyan lehetõséget, hogy elérjem a célomat. Hogy nem bemegyek egy szobába és körbe-körbe járkálok és amit úgy éppen sikeredik, azt leveszem a polcról vagy nem veszem le a polcról. De ugyanide tartozik az is, amikor beleülök a mama ölébe, és onnan nem létezik, hogy kijöjjek. Mert az már a másik véglete. Szóval a bizalmatlanság, a túl nyitottság, vagy a belenõttem az anyukám szoknyájába, az nem ugyanoda tartozik, merthogy azért vagyok 24 hónapos vagy 30, hogy megõrüljek a kíváncsiságtól, hogy mi van körülöttem.

Szomor Éva: - Nem, nem, az nem lehetséges. Szóval a kettõ együtt jár. Én akkor szoktam ilyen gyerekekkel találkozni, amikor ezek a gyerekek nem beszélnek. Mert erre hamarabb figyelnek oda a szülõk vagy felnõttek, hogy nem beszél. Elõször azt nézzük, hogy kommunikál-e, mert ha egy gyereknek kommunikációs zavara van, akkor én hiába kezdem el a nyelv fejletlenségét fejleszteni, hát sehova sem jutok. Tehát nem lehet fordítva. De ha minden jól mûködik a kommunikációjában, csak és ezt idézõjelbe teszem, a beszéddel van probléma, akkor tessék, uccu rajta, kezdjük el azt fejleszteni, hagyjuk, hát a kommunikációjával minden rendben van.

Szomor Éva: - Persze, természetesen, lehet. A mozgásközponti problémában szenvedõ gyerekeknél egyáltalán nem kell, hogy ne kommunikáljon.

Szomor Éva: - Igen. Én azt gondolom, hogy ez egy picit úgy hangzik, mintha nem lennék elég együttérzõ, de én nagyon is az vagyok, csak azt szeretném mondani, hogy tessék szíves lenni tudomásul venni, hogy egy mozgásközponti zavar az egy mozgásközponti zavar. Egy mozgásközponti sérülés az egy sérülés. A szakemberek mindent megtesznek, hogy ezt egyre jobbá tegyék, de ez így van.

Jó napot kívánok! K. T. Edit vagyok. Egy problémámat szeretném önökkel megosztani. A kislányom 5,5 hónapos és nem szeret a hasán feküdni, egyáltalán nem marad meg úgy. Kisebb korában nem fektettem hasra, mert féltem a bölcsõhaláltól. Végül is altatni most sem akarom úgy, de azért néha nem ártana hasra fordulnia. Amikor hasra fordítom, addig tartja magát, amíg a kis fejét bírja tartani, és ha elfárad, akkor nem jön rá, hogy ha oldalra fordítja a fejét, akkor le bírja tenni, és akkor úgy kipihenheti magát, hanem belefúrja a orrát a matracba, és persze úgy sokáig nem bírja, és akkor elkezd mérgelõdni, és úgy felhergeli magát, hogy szegény utána már sírva is fakad. Próbáltam úgy nyugtatni, szoktatni, hogy a feje alá teszem a kezemet, és a másikkal simogatom, közben pedig nyugtatom. Így egy kis ideig megvan, de aztán utána újra emeli a fejét, holott elõtte már alig bírta tartani. Próbáltuk úgy is, hogy mind a ketten hason feküdtünk a franciaágyon, hogy lássa, hogy én is elvagyok úgy, és neki sem lesz semmi baja, ez is csak minimális eredményt hozott. Hogy nem tudom, hogy mit lehetne vele tenni. Volt, aki azt mondta, hogy hagyjam, majd rájön magától, de én sajnálom, amikor már sír, és látom rajta, hogy szenved, akkor fel szoktam venni, és akkor hagyom az egész hasra fordítást. Én ezt nem tartom jó megoldásnak. Mégis ez lenne a megoldás?

K. Edit: - Hát úgy érzem, hogy ahhoz, hogy megtanuljon kúszni, mászni, ahhoz hason is kellene neki lenni. Találkozom tanácsadáson kismamákkal, és akkor ott mindenki mondja, hogy így játszik hason, meg úgy játszik hason, és akkor én is próbálnám már, meg most hogy már oldalra fordul, tehát a hátáról a hasára, akkor is megrémül attól, hogy õ megfordult, és akkor küszködik, és addig nem nyugszik, míg újra a hátára nem kerül, de magától még nem tudja, és akkor nekem kell megfordítanom. Hogy mi lehet  az oka annak. Mondjuk volt neki rugibugyija, ami három hónapos koráig volt fenn, tehát úgy érzem, hogy ez a mozgásfejlõdését kicsit visszavetette. Tehát úgy érzem, hogy az értelmi fejlõdése az rendben van, nagyon szépen nézelõdik, képeket nézegette a falon, amikor elmentünk tanácsadásra, és még ott a többi kisbaba csak úgy elvolt, õ hathetes volt akkor, meg hogyha ilyen csörgõ labdát ütögetek, akkor õ is ütögeti, tehát úgy érzem, hogy azzal nincs probléma. De úgy érzem, hogy ez a rugibugyi ez visszavetette a fejlõdését.

Balla Mária: - Én pártolom a hasra fektetést, de gyerekpárti vagyok. És el kell mondanom, hogy és megnyugtatom az anyukát, vannak csecsemõk, akik soha nem fogadják el a hasra fektetést. Van másik, amelyik csak hason fekve nyugszik meg. Hogy pontosan miért van, ezt a babától kéne megkérdezni, csak õ nem mondja el nekünk. Az anyukát megnyugtatom, a rugibugyitól az égadta világon semmi baja nem lesz a gyereknek, nem attól nem fekszik hasra. Nem is kell erõltetni, hagyni kell a gyereket, hogy a saját mozgásfejlõdését élje végig. Az, hogy a szomszéd Józsika vagy Katika mit csinál, soha ne õ hozzájuk hasonlítsa az anyuka a gyerekét, mindig a saját mozgásfejlõdéséhez, és a saját tanulási folyamatához menjen a gyereknek. Ha õ mindig újat tanul, mindig valami újat produkál, annak a gyereknek a mozgásfejlõdése egyenletes, és elõbb-utóbb meg fogja majd tanulni, hogy hogy kell hasra fordulni, hogy kell visszafordulni, és lehet, hogy hason fekve szépen fog játszani, és ugyanakkor amikor elalszik, vissza fog fordulni a hátára, ettõl ez egy egészséges és egy jól fejlõdõ kisbaba, és az anyuka ne csináljon ebbõl problémát.

Balla Mária: - Pontosan errõl van szó. Kiderül, hogy a baba mit szeret. Na most erõltetni semmit nem kell. Ha két percig szívesen marad a kisbaba, fektessük két percig, ha utána ezt megunja, fektessük vissza. Legközelebb talán három percet, majd négy percet lehet, és lehet, hogy hozzá lehet szoktatni. Természetesen minden olyan helyzet, minden olyan mozgásforma, minden olyan, ami a gyereknek rossz, természetes, hogy védekezni fog ellene, sírással reagál, és ami neki rossz, azt nem tudjuk vele megkedveltetni.

- Somogy megyébõl telefonálok. Amikor a kislányom született tavaly augusztus 16-án, akkor õ 36. hétre született, tehát korábban, mint ahogy vártuk, és amikor megszületett, utána nagyon-nagyon õ is besárgult, úgyhogy három hétig voltunk bent a klinikán, és ez nagyon-nagyon rossz volt, szóval nagyon kellemetlen volt, fõleg az, hogy nagyon-nagyon sok anyuka elment mellõlem is, tehát vagy 12 anyuka volt, akik mellettem voltak, és hát már mellettem meg nem lehetett ott a kislányom. Nyilván mert fény alatt kellett hogy legyen. És hát egy olyan kérdésem lenne ezzel kapcsolatban, hogy ez esetleg problémát okozhat-e a következõ gyerekeknél. Tehát ahogy jönnek a gyerekek, egyre inkább fokozottabb lesz a sárgaság? Nálunk csak, tehát a kislányom A vércsoportú, én pedig 0-s voltam, talán én is 0 pozitív. Hogy igazán miért mondják azt, hogy rosszabb, hogyha a 8. hónapban születik meg a baba, mintha elõbb vagy késõbb? Hogy állítólag a szerveknek a fejletlensége abban az idõszakban olyan? Vagy szóval ezt igazán nem tudom, és igazán eddig nem kaptam rá sehonnan sem választ.

Rákóczi István szülész: - Nem, nem, én azt hiszem, nem, minél késõbb szül valaki, annál jobb. Ugye annál érettebb az újszülött, és...

Rákóczi István: - Nem, ezt én nem hallottam. Õszintén mondva én nem hallottam, mert hát nincs is igazság magva. Minél korábban szül valaki, annál éretlenebbek az újszülöttnek a szervei, és visszagondolva itt most a telefonálónak a kérdésére vagyis a felvetésére, itt egy kicsit keveredik a dolog. Ugye szerencsére ma már ezt az Rh negativitással kapcsolatos problémát ritkábban látjuk, hisz a terhességmegszakítás, abortusz, szülés után adunk anti D-t, és ezzel kivédjük azt, hogy egy ilyen súlyosabb sárgaság legyen. Ebben az esetben, ami hát régebben volt és gyakrabban fordult elõ, valójában úgy volt, hogy az elsõ sárga volt, a következõ még sárgább, és így súlyosbodott az állapot. De a jelen esetben arról van szó, hogy õ a 36. hétre született, ugye több oka lehet a sárgaságnak. Egyrészt ha korábban születik, akkor az enzim májrendszere nem érett annyira, és nem tudja úgy lebontani a vérfestéket, és ezért alakul ki tulajdonképpen a sárgaság. Ez a koraszülöttségnek lehet az oka. De sajnos ma már sokkal gyakrabban fordul elõ nemcsak a 36. héten, késõbb is az érett újszülötteknél, hogy sárgaság lép fel mindenféle vércsoport probléma nélkül,...

Rákóczi István: - ...és emögött méhen belüli fertõzés van. Aminek semmi különösebb jele nincs, hanem megszületik, újszülöttnél szülés után elkövetkezendõ órákban vagy egy nap múlva az az egyik jele, hogy sárgaság van, vagy esetleg kicsit aluszékonyabb, tehát tulajdonképpen a sárgaságnak azt kell mondanom, ma már az egyik fõ oka tulajdonképpen, fõleg az érett magzatoknál hát nem az Rh összeférhetetlenség. Tehát visszatérve a telefonálónak a kérdésére, nem kell félni attól. Hát elõször is hogyha 36 hét után fog szülni, és miért kell neki a 36. héten szülni, hisz ez arra a terhességre vonatkozott, valami oknál fogva akkor megindult a szülés. Nem kell félni attól, hogy sárgább lesz a gyerek. Persze lehet, hogy ha a 42. hétre születik, akkor is sárga lesz, de az nem azért, mert az elõzõ szülésnél alakult ki sárgaság, hanem akkor lehet, hogy az egy méhen belüli fertõzésnek a következménye.

Rákóczi István: - Tulajdonképpen az erõs sárgaság az a vérfestéknek a megemelkedése a vérben, és ez átjut agygáton és a központi idegrendszerbe is lerakódhat ez a sárgaságot okozó termék, és ez nem jó, érthetõ módon, ezért szokták kezelni, és a legegyszerûbb kezelési mód az, hogy hát napozni nem tud, ezért kék fény alá tesszük. De meg kell mondanom, hogy elõfordul olyan sárgaság is vércsoport összeférhetetlenség nélkül, olyan súlyos, hogy vércserét kell alkalmazni, tehát a vércserével kell lecserélni ezt a megnövekedett vérfesték anyagot.

M.v.: - Véleményüket, közhasznú információikat is várjuk a 328-89-72-es telefonszámon. 

- Nekem másfél hónap múlva fog születni a kisfiam, a második, és akkor lesz az elsõ kisfiam kétéves, és nem is voltam tõle távol egy fél napnál többet. Viszont ettõl fogva nagyon anyás lett. És én most elmegyek szülni egy öt napra be kell mennem a kórházba mindenképpen, és hát nem tudom, hogy most a picinek próbáltuk mondani, hogy mi a helyzet, meg hogy felkészíteni, de hát nem tudom, mennyit értett meg belõle, mert a visszajelzések ugye nagyon csekélyek, mert hát még alig beszél.

- Hát biztos, hogy megért valamit, csak ugye azt nehéz felfogni, hogy lesz egy testvér, mert azt sem tudja, hogy mi a testvér például, mert...

- Hát igen, meg a pocakom is nagyobb, ugye azt is látja, hogy nõ, nõ, szóval szoktam neki mondani, hogy jön a kistestvér, meg ilyeneket, de hát nagyon nehéz neki elmondani. És azt szeretném megkérdezni, hogy amikor benn vagyok a kórházban, akkor bejöjjön-e hozzám meglátogatni engem, vagy pedig ne jöjjön be, mert akkor az csak egy csalódás lesz, mikor hazamegy, és nekem még mindig benn kell maradnom, és ugye ott van a kistestvér, õ ott marad velem, és õneki meg el kell mennie.

- Hát hogyha visszaér az apukája, akkor az apukája lesz vele, hogyha nem, akkor a nagymama. Tehát a nagymama jön majd el ide, hogy addig itt legyen, csak hát hogyha úgy sikerül a dolog, akkor visszaér, akkor a papája lesz már reggel itt, és akkor õ fogja, mert azért a papáját is így jobban ismeri meg szereti. A nagymamát viszont nagyon ritkán látja, mert dolgozik, nagyon ritkán találkoznak, nem szeret...

- Hát nem nagyon. Szóval a testvér konfliktus, tehát nehogy féltékenység legyen, próbáltuk felkészíteni mindenfélével, hogy hát a testvér, azt szeretni kell, meg ilyesmi, de hát hogy nehogy az legyen, hogy meglátja, hogy én ugye ott maradok a testvérrel, és õ viszont, neki haza kell mennie.

M.v.: - Maga nem fogja tudni elkerülni a testvérféltékenységet, errõl már most mondjon le. Õ féltékeny lesz, mert ez a normális. Ne is beszéljünk errõl, hogy a testvért szeretni kell, imádni kell, utálni kell, a testvér van, a testvérnek örülünk, anyu örül, apu örül. Hogy õ mit csinál, arra vonatkozólag maga ne adjon így utasításokat, hogy õ mit érezzen, mert õ majd érez, maga figyel, és arra reagál.

- És ezt hogy lehet megoldani, hogy amikor bejön a kórházba és elmegy, hogy az na legyen mégis az a nagy elválásban ez a nagy, hogyha mégis lenne egy ilyen cirkusz, vagy sírás, vagy ilyesmi, akkor ezt hogy lehet kompenzálni?

- Hát, tudom, hogy mások is megélték, csak olyan nehéz, mert ugye nálunk az elsõ ez az elválás, mert még soha nem volt így távol tõlem...

- ...és hát nekem is hiányozni fog, az biztos. Szóval ezt már most tudom.

- Hát igen, ez biztos, hogy neki nagy változás lesz. Szóval ezt már most tudom, hogy a megszokott kis menetrend az fel fog borulni, meg amit megszokott, azok a dolgok azok nem lesznek ugyanúgy. Tehát túl fogja élni, szóval nem azt mondom, hogy ezt nem lehet megcsinálni, csak tudom, hogy rossz lesz neki. Úgy sajnálom, hogy neki le kell mondania sok dologról, tehát az az igazság, hogy még mindig felkapdosom, meg ilyesmi, úgyhogy nagyon keveset nélkülöz éppen ezért, mert hogy van a kicsi már valamennyire, de nem, szóval nem látta még ennek semmi kárát, mert ugyanúgy fel szoktam venni, meg ugyanúgy végigcsinálom vele a napot. Kicsit nehezebb ugyan, de végigcsinálom vele, meg ugyanúgy végig a homokozóba meg a mászókára felteszem, meg megyek vele mindenhova, úgyhogy semmi kárát nem látta, csak hát tudom, hogy késõbb fogja.

- Az biztos, igen.

- Nagyon szépen köszönöm.

- Viszonthallásra!

- Jó napot kívánok! Ehhez a testvérváráshoz szeretnék hozzászólni.

- Nekem az elsõszülött kisfiam nagyon súlyosan koraszülött volt, és ezért a második gyerekkel már a 24. héten befektettek a klinikára. Úgyhogy egészen addig sülve-fõve együtt voltunk, és akkor egyszer csak örökre eltûntem az életébõl. És 12 hét múlva találkoztunk legközelebb úgy, hogy vittem egy babát. És akkor ezt úgy csináltuk, hogy szó szerint eljátszottuk azt, hogy ez az õ ajándéka. Akkor volt a második szülinapja, csináltunk tortát, ünnepi ebédet, és ebéd után megkapta a babát ajándékba. És azóta is úgy kezeli a húgát, mint az õ személyes ajándékát.

- Nem okozott semmilyen konfliktust a dolog.

- Nem tudott, mert nem volt, szóval nem voltunk egy városban, a nagymamához vittük el azalatt, mert hát én nem kelhettem fel, õ meg nagyon pici volt.

- Hát másfél éves.

- Igen.

- Persze, ez mûködött, leveleztünk is, képeslapokat küldtünk egymásnak.

- Hát most már elég nagyok ahhoz, hogy úgy látom, tartósan úgy látom, hogy nem okozott törést.