Dr. Weiss Mária gyermekpszichiáter: - Az autizmus lényege, ha egy mondatba akarjuk megmondani, a kapcsolatteremtési zavar. Az autizmusnak sok fajtája van, és a sok fajtát összegyûjtjük, és azt mondjuk, hogy autisztikus spektrum, ebbe beletartozik minden olyan ember, akinek valahol, valamilyen tünete között kapcsolatteremtési zavar is szerepel.

Dr. Weiss Mária gyermekpszichiáter: - Egyáltalán nem úgy játszanak, mint a többiek, úgy kell megtanítani õket minden egyes játékra külön-külön, nincs is igényük a játékra. Az autisztikusságnak sok-sok tünete van, a vezetõ tünetei közt a kapcsolatteremtési zavar és a szorongás áll. A szorongás, a kényszerek, a sztereotípiák, a mozgási furcsaság, beszédfurcsaság, az életfenntartó mûködéseknek a megváltozása, vagy alvás, evés, pihenés is megváltozik náluk, hihetetlen széles spektruma van a tüneteknek.

Dr. Weiss Mária gyermekpszichiáter: - Az autizmust nem lehet gyógyítani, az autizmus egy genetikus adottság, amit nem lehet gyógyítani, az állapoton javítani lehet és a gyerekek sorsán lehet javítani, illetve lehetne javítani, ha volna hol és volna ki csinálja.

Dr. Weiss Mária gyermekpszichiáter: - Nincs, illetve nagyon kevés van. Nincs két egyforma autista, van köztük, aki normál általános iskolát jár, középiskolát jár, egyetemet végez, és van, aki még beszélni se tanul meg soha, tehát ahány gyerek, annyi megoldási mód, és ebbõl nem lehet sablont csinálni, nincs egyedül üdvözítõ módszer, és nem, nincs két egyforma, és ami az egyik gyereknek beválik, a másiknak majdnem biztos, hogy nem válik be, ami az egyik családnak segítség, a másiknak majdnem biztos, hogy nem segítség. Az autizmus problémát okoz a szakembereknek is, problémát okoz a civileknek is az elfogadásuk, ennek ellenére itt élnek köztünk, el kell fogadni õket, és meg kell próbálni segíteni rajtuk, mindegyiknek külön-külön úgy, ahogy neki kell, és úgy, ahogy neki segítség.

Dr. Weiss Mária gyermekpszichiáter: - Az autistáknak a világlátását azért nem ismerjük, mert õk autisták, és nem mutatják meg nekünk. Aki véletlenül megmutatja, annak adott esetben tényleg csodálatos világa van, csak mi nem ismerjük. Minden egyes gyerek egy külön feladat, és a gyógypedagósoknak ez a legszebb feladat, mert hiszen sablonba jól dolgozni az is jó, de minden gyereknél újat kitalálni, és minden gyereknek újat jól csinálni, ez a gyógypedagógia mûvészete.

- Kezit csókolom, szeretnék én egy kisgyerekkel kapcsolatos orvosi kérdésben választ kapni a doktor uraktól.

- Mondom máris: öt és féléves kisfiú a kisunokám, és sajnos beszélni nem tud, nem szobatiszta, rendkívül sok gondunk van vele, azt se tudjuk, hogy érti-e, amit mondunk neki, õ úgy magától úgy elugrabugrál, szóval semmit nem tudunk vele. Mindenhova vitte már a lányom, a gyerekkórháztól kezdve mindenhova, és azt mondták eddig, hogy gyermekkori autizmusról lehet szó...

- ...de semmire nem megyünk, óvodába nem veszik föl, remélhetõleg, sajnos még úgy néz ki, semmiféle iskolai dolog szóba se jöhet, egy felnõttnek egész nap - mondjam így - minden pillanatban ott kell lenni, például lakásba belül ugrabugrál a rekamién, szaladgál össze-vissza, szóval rendkívül mozgékony, félõ mindig, hogy valami kárt tesz magába, kiesik, leesik, stb., és éjjel is sokat fölébred, fölsír, szóval borzalmas sok gond van vele.

- Hát itt a IX. kerületben vagyunk illetékesek, van is állítólag itt egy óvoda, próbálkoztunk vele, és sajnos helyhiány miatt nem vették föl eddig.

- Így van.

- Hát megmondom õszintén, annyi helyre vitte már, de semmiféle eredményre, ilyen különórákra is vitte...

- Tessék már egy telefont mondani, mert...

- ...most már én fogok utána járni...

- ...mert szegény lányom teljesen tönkre van menve.

- Igen.

- És olyan intézet, ahol esetleg vagy egész hétre vagy állandóra bevennék, valami ilyen létezhet?

- Igen.

- Azok, mert hallottunk olyat, hogy Miskolcon több százezerért bevennék, de hát ezek csak így hallja az ember.

Dr. Oláh Róza osztályvezetõ fõorvos, Debrecen: - Van az osztályunknak egy olyan részlege, ahol a diagnosztikai munka folyik, oda orvosok kérhetik a felvételét a gyerekeknek, és ott diagnosztikai, tehát a gyerekeknek a betegség megállapítása folyik. Leghamarabb kétéves kor körül vagy kétéves kor elõtt nem sokkal derül ki, amikor a beszéd, a kommunikáció elmaradását veszik észre a szülõk. Van egy olyan programunk, amiben az ideggondozóval karöltve egy olyan korai diagnosztikát igyekszünk végezni, hogy minél elõbb akármilyen problémával néhány 18-20 hónapos gyerekeket is hozhatnak, és az a tapasztalatunk, hogy minél hamarabb vesszük a gyerekeket a korai fejlesztésbe, annál hamarabb integrálhatók valamilyen kis közösségbe.

Dr. Oláh Róza osztályvezetõ fõorvos, Debrecen: - Természetesen amikor a gyerekeket hozzák, akkor a szülõkkel is ugyanolyan, illetve még talán nagyobb hangsúllyal foglalkozunk, hiszen a napnak a 24 óráját õk töltik a gyerekekkel, akik ilyen ambuláns formában fejlesztõdnek nálunk.

Dr. Oláh Róza osztályvezetõ fõorvos, Debrecen: - A szülõ kérdez, és azokat a problémákat próbáljuk az általunk már megtapasztalt fogásokat átadni, hogy egy-egy nehéz percet, egy nehéz problémát, egy kényszert vagy egy nagyon nyugtalan állapotot hogyan tudnak lekezelni, vagy megoldani, de fõleg a szocializációjukat irányítjuk. Tudjuk azt, hogy mennyire nehéz õket valami olyan normarendszerbe, -re megtanítani, vagy akár egy evési zavarokat vagy mozgászavarokat nagyon nehéz korrigálni, s a szülõk ehhez kérnek tanácsot. Az az igazság, hogy ezek a gyerekek, akik nagyon jól funkcionálók, azok be tudnak integrálódni valamilyen kisebb közösségbe, iskolába, az általunk kezelt és az általunk hát a fejlesztésbe fogott gyerekek vagy vett gyerekek azok súlyosabbak ettõl. A mi gyerekeink közül nagyobb százalékban nem beszélnek, vagy súlyosabb autisztikus tüneteket mutatnak. Ezekkel a gyerekekkel nem törõdik leginkább senki, és az önkormányzattal karöltve egy olyan megoldást sikerült létrehozni, amelyben a kórház a rehabilitációs programjával segíti ezeknek a gyerekeknek a szocializációját, fejlesztését, az önkormányzat biztosít pedagógusokat hozzá. Az a célunk, hogy azok a gyerekek, akiknek a fejlesztés kapcsán megindul a beszédjük, kommunikációjuk javul, akkor integrálhatók legyenek valamilyen más pedagógiai intézménybe.

Dr. Oláh Róza osztályvezetõ fõorvos, Debrecen: - Sajnos nem, és azt tapasztalom vagy azt látom, hogy mindig ott, ahol valamilyen szakember elkötelezõdik az autistákkal, ott megindul egyfajta fejlõdés. Nincs központi ellátási rendszer, intézményrendszer úgy, mint akár a siketek vagy a vakok vagy gyengénlátó gyerekeknek, vagy akár a szellemi fogyatékos gyerekeknek, tehát ez kicsit szakemberfüggõvé vált, hogy ki az, aki elkötelezte magát az autizmus ügye mellett, ez sajnos nem mehet így tovább!

- Ezeket mind. Ezek gombócok, és...

- Gombócok, Gombóc papa és Artúr, Gombóc mama és Eszter.

- Igen.

- Nem, a Gombóc mama meg a mama, ugye veszel nekem vaníliás krémtúrót, és óriás Túró Rudit is vegyél, jó Esztikém, lesz annyi pénzem, veszek neked Túró Rudit.

- Igen, a narancsos a kedvencem. Baseballozz velem papa, jó, légyszí! Apuka hazajött a munkából, és Gombóc Artúrt hívja baseballozni.

- Kékül és alkoholista.

- Igen.

- Nem, kitaláltam.

- Mert alkoholos filccel írtam.

- Igen.

- A többi diák meg zöldül, feketül, barnul, kékül, pirul, narancssárgul, sárgul és, és vörösödik.

- Aha.

- Ez egy dudormezõ, itt kijön a, kijön a mind a kétezer karja, és elkapja a Pöcököt, itt meg egy ilyen furcsa állaton lovagol a Pöcök.

- Igen.

- Aha.

- Hát bucbucot hallgatni.

- Meg rapelni.

- Aha.

- Nem.

- Teljesen.

- Hát az titok.

- Boros Aliz.

- Bicajozni.

- Mert meghívtak.

- Mint autistát.

- Aha.

- Az, hogy nem szeretek kommunikálni.

- De nem akárkivel.

- Leginkább a Puhukámmal.

- Az egy ilyen kis pihipuhu labda.

- Kispárna és labda keresztezése.

- Például hallás után lezongoráz, elsõ hallásra lezongorázni egy számot, például azt, hogy...

Székely Margit gyógypedagógus: - A gyógypedagógusok közt akad, aki ráharapott erre a problémára, és dolgozik autista gyerekekkel. Nagyon szomorú tapasztalataim vannak országszerte, mert a fõváros és azok a városok, ahol gyermek ideggondozók vannak, és az ideggondozók mellett alakítottak ki óvodákat, illetve fejlesztõ óvodákat és fejlesztõ iskolákat, ott egy-két gyereknek esetleg van helye, de a vidéken élõ, izoláltan meglévõ autisztikus, illetve beteg gyerekek, akiknek vezetõ tünete az autizmus vagy az autisztikusság, pillanatnyilag azok teljesen fehér folt, tehát szó sincs arról, hogy Magyarországon az autistáknak a dolga meg legyen oldva. Az ember próbál körözni idõsebb óvónõket, pedagógusokat ráhangolni arra, hogy egy-egy ilyen vidéken felejtett gyereket próbáljon hóna alá venni, és próbáljon egy kicsit fejleszteni.

Székely Margit gyógypedagógus: - Az önálló életre nem valószínû, de hogy tartalmas felnõtt életük lehessen egyik-másikának, azt igen, hogy védett munkahelyeken dolgozhatnának, hogy a saját létfenntartásuknak egy tetemes részét megkereshetnék, vagy a szülõk elhalásával olyan körülmények közé kerüljenek, védett ilyen lakóotthonokban, ahol õk az állapotuknak megfelelõen élhetnének, és boldogok lehetnének, ilyen sajnos még nincsen.

Székely Margit gyógypedagógus: - De amíg nem merítik ki a társadalomnak a tûrõképességét, addig nincs baj, addig elfogadják õket, addig tolerálják õket az iskolában is, óvodában is. A baj ott kezdõdik, amikor az óvónõ félti a presztízsét, félti a munkáját, a iskolában az idõ, a tanmenet, a szorító határok miatt lehetetlenné vált az autisztikus gyereknek az oktatása. De az autista gyerek, az autisztikus gyerek egy olyan bélyeget kap sajnos a homlokára, amit az életben már soha, senki nem fog róla levenni tudni, és a tragédia ez, a gyerek hiába növi esetleg ki magát, hiába illeszkedik be a társadalomba, az autisztikus bélyeg rajta marad, és ezért nagyon veszélyes dolog rögtön azonnal címkézni a gyereket. Meg kell hagyni azt a 2-3 év kifutást, fejlesztési programot véghez vinni vele, hogy mozdul el jobbra, mozdul el balra, és akkor esetleg azt mondani a szülõ védelmében, hogy autisztikus, de rögtön címkézni, és rögtön azt mondani, hogy ez is autista, az is autista, hány gyerekkel találkozunk mi. Szó sincs róla, szekunder módon mutathat olyan egy-egy tünetet, ami az autisztikusokra is jellemzõ, na de ettõl még nem autista! Ezek nagyon, szakmailag nagyon-nagyon élesen borotvaélen táncoló problémák. Pontos differenciált diagnosztika, meg ott van a velük való foglalkozás is, egy autisztikusnak mondott skizofrén gyerek például, vagy egy csak autista tüneteket mutató gyerek, aki teljes bezárkózásban él, vagy ott van a nagy százaléka az értelmi fogyatékosságú kombinációban lévõ autisztikus vonások, az egyik lövi a másikat, amit egy fogyatékossal megtehetek, az autisztikus dolgai nem engedik, amit az autistákkal kéne tennem, azt a fogyatékosságuk miatt nem tehetem, mert mindenhonnan kilógnak, és a társaságnak a zömét ezek adják. Egy tünet nem tünet, két tünet is nagyon-nagyon ritkán bizonyít, oda nagyon sok mindent kell tudni a gyerekrõl, hogy az ember azt mondhassa, hogy itt a bélyeg, és ezt többet nem veszi le róla senki. Nagyon keserves, nagyon nehéz probléma. 

Bánki Róza, a Nappali Álmodozók könyv írója: - Leginkább mert nekem van egy autisztikus gyermekem, aki jelenleg 19 éves, és azzal, hogy õ megszületett, és amikor kiderült róla, hogy autisztikus, akkor hát természetesen elkezdett érdekelni ez a téma, mert azelõtt nem hallottam róla. Az én fiamat nem tudjuk besorolni sehová, de ezzel nagyon sokan vannak így, merthogy mindegyik típusból mutat jeleket, és egyébként is elég öntörvényû személyiség, úgyhogy nagyon nehéz megállapítani róla, és igazából nincs is besorolva.

Bánki Róza, a Nappali Álmodozók könyvírója: - Igen, ezért kezdtem, mert szeretem tudni, hogy miben vagyok benne, meg hát fõleg a gyerekem miatt, mert ha nem tudom, hogy mi a probléma vele, akkor nem is tudok rajta segíteni, és ha tudom, hogy egészen pontosan mi van vele, akkor tudok módszereket keresni hozzá, hogy közelebb jussak hozzá, és hogy hát foglalkozni tudjak vele, meg iskolába járassam, meg hát szóval mindenféle, ami összejön. Õk elég zárt világban élnek, és ahhoz, hogy valakinek megnyíljanak, ahhoz velük foglalkozó embernek is különös képességekre lenne szüksége, de akinek nincs, annak meg kell tanulni.

Bánki Róza, a Nappali Álmodozók könyvírója: - Elsõsorban azt, hogy tartsuk tiszteletben az õ emberi önérzetüket, mert a közhiedelemmel ellentétben õk nem szellemi fogyatékosok, csak egyszerûen más tudatállapotuk van, és másképp gondolkodnak, mint egy átlagember, és ebbe bele kell menni, és meg kell érteni az õ gondolkodását, és akkor lehet vele foglalkozni, és akkor lehet kihúzni abból az üvegbúrából, a zártságából.

Bánki Róza, a Nappali Álmodozók könyvírója: - Mivel õ nem úgy nyilvánul meg, mint egy átlagember, soha nem tudjuk meg, hogy mi van benne, és ezért azt se tudjuk soha, hogy most szinten vagyunk-e, vagy nem, és éppen ezért egy szülõnek elég nagy probléma, hogy mindig gondolhatja azt, hogy, hogy valamit nem jól csinál, mert hiszen maximális szintre szeretné hozni a gyerekét, és ha nem sikerül, akkor hajlamos önmagát hibáztatni ezért, de mivel nem tudjuk, hogy benne mi lakozik, ezért kénytelenek vagyunk arra támaszkodni, amit kívülrõl látunk. Hát õ egyébként a születésével az egész életemet megváltoztatta, mert õ tanított meg engem arra, hogy tudjak dönteni vagy választani, hogy mi a lényeges és mi az, ami lényegtelen az életben, és ezek nagyon-nagyon fontos dolgok, és azt gondolom, hogy tényleg valami megrázkódtatásra van szüksége az embernek, hogy erre rájöjjön, és ezt tényleg komolyan vegye.

Bánki Róza, a Nappali Álmodozók könyvírója: - Hát elsõsorban arra lenne szükség, hogy ne csak beszéljünk a másságról meg a toleranciáról, hanem, hanem ezt valóban érteni kellene az embereknek, hogy mirõl van itt szó. Mi is mindannyian mások vagyunk, és tiszteletben tartjuk egymást átlagemberek, akkor az õ másságukat is tiszteletben kéne tartani, és a furcsaságaikat nem megvetni, hanem tiszteletben tartani, mert õk azért hordoznak magukban olyan archaikus jegyeket, amiket csak archaikus népek vagy az indiánok hordoznak, és mivel az ember, átlagembernek nincs errõl semmiféle kultúrája, úgy gondolja, hogy ez nem felel meg az átlagnak, tehát ezt kellene elsõsorban. Másodsorban pedig úgy gondolom, hogy az államnak minden állampolgáráról gondoskodni kell, az autistákról is gondoskodnia kellene, de nincs rá pénz, nincs iskola, nincsenek fejlesztési lehetõségek, az a kevés dolog, ami van Magyarországon, az vagy nagyon elvetemült szakemberek eredménye, meg nagyon elvetemült szülõk eredménye, de a társadalom semmiben nem segít, ezt nyugodtan ki merem jelenteni, és abban a pillanatban, ahogy a gyerek elvégez egy mondjuk kisegítõ iskolát, vagy eleve egy olyan iskolát végez el, ami nem neki való, tehát nem úgy fejlõdik, ahogy kellene, de ha ezt elvégezte, akkor a társadalom nem tart rá igényt a továbbiakban, ezután otthon vannak életük végéig. Mert ez életre szóló probléma, ehhez az egyik szülõnek minimum fel kell adnia a munkáját, és ha mondjuk elváltak a szülõk, akkor, akkor az az ember, aki egyedül van ezzel a gyerekkel, az tönkremegy, ez egészen biztos, tehát én úgy gondolom, hogy semmit nem segít a társadalom, csak a családunkra és a barátainkra számíthatunk vagy szimpatizánsokra, a társadalomra nem számíthatunk.