Bacskai Bea: - El szokták mondani. Még ez is érdekes, hogy el is mondják. Annyira maguk vannak, annyira elhagyatottak. Nem állítom, hogy minden gyerek, de a zömük. Amikor otthon nem érnek rá beszélgetni velük, amikor a gyerekeknek már nem mesélnek, inkább nézzék a tévét. Amikor itt az iskolában hihetetlen tananyag mennyiségeket akarunk megtanítani és közben elfelejtkezünk arról, hogy pedagógusnak szerzõdtünk és a kis lelkükkel is kéne foglalkozni, akkor a gyerekek nagyon könnyen meg tudnak nyílni. Szóval nem volt, azt hiszem, az elmúlt idõben olyan eset, hogy egy gyereket meg akartam nyitni és nem nyílt meg. Tele vannak problémákkal, feszültségekkel. Nagyon, nagyon kevés helyen tudnak elmondani, mert sosincs rá idõ. Szóval õk is azt élik meg, hogy otthon sincs idõ rájuk, itt sincs idõ rájuk, elvárnak tõlük, legyen fegyelmezett, legyen ilyen, legyen olyan, és azért van az, hogy a közösségek így befelé fordulnak. Ami nem egy jó tendencia, nagyon sok közösségben egy eldurvulás indul el. Sokszor felnõttellenessé válnak annyira, hogy most magam ellen beszélek különben, közösségként elutasítják a felnõtteket, közösségként nem bíznak meg a felnõttekben. De ha az ember, az egyén le tud ülni, ha van rá ideje, ha tud szakítani az életébõl annyi idõt, hogy a gyerekkel külön leüljön, akkor pillanat alatt kiborul a bili és elõjön a rengeteg sérelmük a világgal szemben. Tehát azt gondolom, hogy ez is egy megoldás, igenis lehet tudni egy gyerekrõl, hogyha droghoz nyúl, csak az a baj, hát a következõ lépés hogy mit csináljunk. Olyan kollégák állítják, középiskolai kollégák, hogy sokszor úgy érzik, hogy nem lehet még a szülõnek sem, úgy fogalmaznak, hogy a szülõknek sem merik kiszolgáltatni a gyereket, mert nem tudják azt, hogy a szülõ hogyan fog reagálni a lépésre. Nagyon komoly vergõdés van, azt hiszem, a tanártársadalomban, mert aki lelkiismeretes pedagógusként próbálkozik egy drogos gyereket megmenteni, annak hihetetlen nehéz dolga van. Sokszor a szülõk nem értik meg a gyerek problémáját, vagy nem akarják, szégyellik azt, hogy drogossá vált, meg a törvény ugye azt mondja, hogy jelenteni kéne, tehát ráadásul még cinkosságot is vállal a pedagógus, szóval egy nagyon rendezetlen helyzetben vagyunk, és hát talán ennek köszönhetõ az, hogy nagyon elkenõdik ez az egész kérdés.

- Mostanában egyre fiatalabbak is isznak így rendszeresen. Hallottam az iskolában is, hogy ilyen, hogy ilyen hetedikesek cigarettáznak, meg...

- Azt mondják, hogy bedrogoznak és így levetkõztetik egymást, ezt csinálják, ezt hallottuk.

- Hát valami nagyon erõset, vagy hát nekik ami a korukhoz erõs.

- Semmi érdekes nincs benne.

- Én szeretném valamire vinni az életemben, és ahhoz nem kell a drog, hanem az, hogy tanuljak, felvegyenek majd 18 éves koromban egyetemre, meg diplomát szerezzek, és nem az kell ehhez. Biztos, hogy most szóval így nem tudjuk meghatározni, hogy 18 évesen mi nem fogunk inni, teljesen tiszták leszünk, semmi nem. Biztos, hogy fogunk cigizni, fogunk inni, meg lehet, hogy ki is próbáljuk, lehet, hogy azt mondjuk, hogy nem többet, de ki fogjuk próbálni szerintem, és ezt így nem tudjuk elõre megmondani, de próbáljuk mindig magunkban azt éleszteni, hogy eddig megbeszéltük, meg hogy kis korunkban mit mondtunk. Mert most ezt így nem tudjuk megmondani, hogy hát mi teljesen tiszták leszünk, és nekünk mindegy, mit mondanak, mi teljesen egészségesek leszünk, mert ez nem lehesz így, én biztos vagyok benne.

- Szerintem tudja, tudja, csak nem tud leszokni róla. Mert hát mindig nagyon hiányzik neki, és akkor még szív, és akkor még jobban, igen.

- ...ehhez az anyaghoz.

- Van egy barátunk, aki nagyon, szóval egy nap három dobozzal elszív, és leszokott, de úgy, hogy mostantól akkor nem dohányzik. És szerintem így nem lehet leszokni, most már nagyon is ideges, így nem lehet leszokni, hanem úgy, hogy fokozatosan mondjuk most már csak két dobozzal szív, utána csak eggyel, utána csak féllel, és akkor így fokozatosan. Ezt így nem lehet, hogy mert nagyon ideges lett.

- Szerintem nemcsak az befolyásol, hanem nekem a családomban egy csomóan úgy haltak meg, hogy cigarettáztak fiatal korukban, és most a nagymamám is rákos volt, de szerencsére megoperálták, és most él. Meg a dédpapám is úgy halt meg, vagy egy csomó mindenki ilyen rákban halt meg az ilyen füst miatt, meg az ilyesmi miatt.

- Én el is mondom. Például amikor, mert ez nemrég történt, amikor a nagymamámat megoperálták, azt is elmondtam.

- Nem nagyon. Néha, néha.

- Úgy a tanárokkal nem nagyon.

- Egyszer akkor beszélgettünk, amikor még régebben a negyedikesek kaptak ilyen cukorkát egy ilyen embertõl, de igazából nem is volt benne drog meg semmi, csak akkor így elbeszélgettünk róla, hogy nem szabad semmit elfogadni.

- Egy bácsi a kerítésen keresztül adott nekik valamilyen cukorkát és elfogadták. Tudjuk, mert ez a mindennapjainkban benne van, szóval látjuk, hogy ott a buszmegállóban éppen cigiznek így titokban, és akkor eldugják, hogyha jön egy felnõtt vagy egy tanár. Szóval ez a mindennapjainkban, és akkor beszélgetünk róla így barátnõk, barátok.

Bacskai Bea tanár: Csak konkrét tényeket tudok mondani, a mi általános iskolánkban jelen pillanatban nem jelent problémát egyelõre. A félelem az jogos, tehát bármikor elérheti az általános iskolákat is. Az iskolánkban is a tanulmányi eredményekben is egyre jobban tükrözõdik az, hogy az az iskola az melyik kerületben van, milyen körülmények közül érkeznek a gyerekek. Mi hiába vagyunk a VIII. kerületben, ennek ellenére úgy gondolom, hogy az is segít minket abban, hogy nem ért még el a drogveszély, hogy mégiscsak képviselünk egy olyan értékrendet, amelyben a gyerek az gyerek tud maradni 14 éves koráig.

Halácsi Ágnes tanár: - Érdekli õket, hogy mi zajlik, hogy zajlik, ez mi, az mi, amaz mi, de én azt gondolom, hogy ez az én tapasztalatom az, hogy inkább csak az érdelõdés szintjén marad. Inkább középiskolában kezdenek el amiatt, hogy könnyebben hozzájutnak bizonyos szerekhez. Dílerek számára még nem célközönség az általános iskola, tehát nem feltételezik, hogy annyi pénze lenne a gyerekeknek, hogy hozzájutnának annyi pénzhez, hogy rendszeres használóvá váljanak. De most hogyha erre gondolok, akkor nyugodtan megtörténhet, hogy elõbb-utóbb valóban eljut az általános iskolához is a dolog. Valóban van egy ilyen kettõsség, tehát vannak a nagyon nyomorult, nagyon szegény családokból való gyerekek, akik az utcán megtalálják egymás között a sziput, különbözõ ragasztószereket és oldószereket. Van a másik réteg, amely meg olyan jelentõs zsebpénze van, és ezt lehet is tudni. A mi osztályunk az nem tartozik azok közé az osztályok közé, ahol túlzottan jó anyagi körülmények között élnének a családok. De ugyanakkor van egy másik probléma, hogy a szülõk olyan mértékben próbálnak megfelelni a társadalmi elvárásoknak, hogy erõn felül próbálnak teljesíteni. Tehát olyan gyerekeknek is komoly zsebpénze lehet, akiknél nem tudják a szülõk megengedni maguknak azt, hogy például egy erdei iskolát befizessenek, de zsebpénzt azt erõn felül adnak. Vagy megveszik a mobiltelefonokat, megveszik a drága ruhákat. Tehát adnak egy olyan mintát, amit igazából nem adhatnának.

Halácsi Ágnes: - A gyerekekben van egy olyan borzongós érdeklõdés. Tehát amikor felsõsök lesznek, akkor minden dorggal kapcsolatban, tehát vegyük ide az alkoholt meg a dohányzást is, egy ilyen mély elutasítás, soha életében nem fogja csinálni, hát elképzelhetetlen, hogy ehhez köze legyen, de mindegyik érdekli õket. Na most a cigaretta az ugye azért nem annyira, nincsen egy ilyen ködben, hiszen látják nap mint nap, hogyha nincs szerencséjük, akkor a szüleik is dohányoznak, sokszor a tanárok is. Az alkoholt sem vonja be semmiféle ilyen félelmetes köd, de a drog az ilyen. Tehát a drog az úgy érdekli õket, hogy jó lenne tudni, hogy ez miért veszélyes. Nálunk volt egy amerikai indítású program volt, a Narko-non, ez volt a neve, fiatalok csinálták, ez volt számukra is vonzó, hogy fiatalok csinálják, és fiatalokat tanítanak be arra, hogy járják az általános és középiskolásokat, és tartsanak ilyen beszélgetõ órákat a gyerekekkel a drogról.

Halácsi Ágnes: - Annyiban volt jó, annyiban volt más, mint egy megszokott óra, hogy nagyon színesen, játékosan próbálták meg elõadni a mondókájukat. Egy része nagyon könnyen befogadható volt. Ami nekem ezzel problémám volt annak idején, hogy szakmailag nem tartottam annyira elfogadhatónak. Volt egy-két olyan megjegyzés, amit én így biológiatanárként nem fogadnék el.

- Azt gondolom, hogy ez mégiscsak jó volt, én nem vagyok biológia szakos, azért volt jó ez az elõadás, mert újra meg újra felidézõdik bennük. Valahogy olyan mélyre ült le, hogy elég csak utalni rá, és nem is tudom, hogy mit mûveltek a gyerekekkel, de felidézõdnek egész konkrét helyzetek. Mert voltak jelenetek, amiket eljátszott a leányzó, volt, amit lerajzolt, és egész pontos ismereteket szereztek a drogról. Én nem gondolom, hogy az baj, hogyha a gyerek azt tudja, ugye szokták mondani, hogy miért kínáljuk fel nekik, miért mondjuk el, hogy mit okoz. Azt gondolom, hogy attól nem lesz vonzóbb a drog, hogy beszélünk róla. Tehát nem azért próbálja ki valaki, mert...

- Viszont aki kipróbálja, az nyilván tudja tanúsítani a többi számára, hogy bizony a zenét nagyobb élevezettel lehet hallani, bizony csomó feszültségtõl meg lehet szabadulni, és hát az már csak szerencse kérdése, hogy utána ez az ismétlési kényszer kialakul-e valakiben, vagy sem.

- Lehet, hogy nagyon idealista vagyok, én azért mondtam, hogy a szülõi háttér meg az iskola meg a környezet, minden hat erre a dologra, mert az a gyerek fogja kipróbálni szerintem, akinek valamiféle hiánya van. Ha a gyerekben ki tudunk közösen, tehát nem egyedül az iskola, nem egyedül a szülõi ház, hanem közösen ki tudunk egy olyan értékrendet alakítani, amelyikben harmónia van, amelyikben olyan értékek szerepelnek. Ha a gyereknek van önbizalma az életéhez...

- Nem gondolom, hogy az iskola felelõssége az, hogyha egy gyerek droghoz nyúl. Az iskoláé is.

- Azt gondolom, hogy az iskoláknak nincsenek ilyen stratégiái. Onnan tudom, hogy volt tanítványainktól hallom azt, hogy különbözõ iskolák hogyan reagálnak a drogra, és sok helyen nem elutasító, hanem passzívan elviselik. Tehát nem tud a pedagógus mit kezdeni azzal a helyzettel, hogy a gyerek drogosan megy be az órára. Mint ahogy azzal sem tud mit kezdeni, hogy a gyerekek isznak az órák között szünetekben, tehát néhány iskolában egészen elborzasztó helyzet van.

- Egy valakirõl tudok, akinél felmerült ez kérdésként. Pont akkor abban az idõben, amikor ez a program az iskolában futott, a megelõzõ program, de nem bizonyosodott be.

- Nem az én osztályomban volt, úgyhogy nem tudom konkrétan, hogy mit tett az osztályfõnök, de én nem tudok arról, hogy nagyon utánajárt volna a dolognak. Azt hiszem, hogy nyolcadikos volt a fiú, és nyilván elment az iskolából, és utána meg nem nyúltunk, hogy mi történik vele.

Gálusi Márta, az Egészségvirág Egyesület programvezetõje: - A legnagyobb probléma a mai fiatalok számára, hogy nincsenek hiteles személyek, akikkel beszélgetni tudnak. Elvileg az édesanyjukkal és az édesapjukkal kellene, hogy megbeszéljék a problémáikat. Ezt sajnos nagyon kevesen tudják megtenni. Ezért aztán a tanárokra és az egészségnevelõkre sok feladat hárul. Ha egy gyerek megérzi a beszéd fonalából, hogy a felnõtt feléje forduló, és nem csak egy pillanatig fordul feléje, hanem egy folyamatos segítségadásra számíthat tõle, akkor képes teljes egészében megnyílni, képes aktívan bekapcsolódni azokba a feladatokba, amit kínál számára a felnõtt, megérzi belõle, hogy igen is az az alternatíva, hogy tanulásvágya legyen, és derûs ember váljék belõle.

Gálusi Márta: - Vannak olyanok, akik jól tájékozódtak szakirodalomból, vannak, akik kevésbé. Egyben megegyeznek, mindenkinek az a gondja, de hogyan közelítsenek a gyerekek felé.

Gálusi Márta: - Az a tapasztalatom, hogy amikor egy-egy ilyen tréninget elkezdünk, akkor a tanárok visszafogottak, és ahogy haladunk elõre a tréning napjai sorában, egyre nyitottabbak lesznek. Nemcsak abban mutatkozik meg, hogy a hozzászólásaik gazdagabbak és intenzívebbek, hanem még a küllemük is megváltozik. Az elsõ nap sokszor csapzottan, rohanva érkeznek, a második nap már kevésbé, és az utolsó napra mindenki igyekszik a legcsinosabb külsõjét mutatni. Mosolygós arcokat látok az utolsó napon. Utána másnap azonnal szeretnék kipróbálni az iskolában, és meg is teszik ezt.

Gálusi Márta: - Már elõfordult többször is ilyen. Azt tudjuk tanácsolni, hogy kapcsolódjanak be egy következõ foglalkozásunkba, de ha távolabb esik a következõ foglalkozás, akkor személyes beszélgetésnek kell következni. Nem lehet hónapokat, heteket ilyen esetben várni. Minden létezõ anyagunkat felajánlunk, és ha máshogy nem megy, akkor például a saját iskolánkba is meghívhatjuk az illetõt, amire volt is precedens. Arra is volt példa, hogy egy egészen kis faluba az Alföld közepén, én Pécsett élek, tehát ez azért különleges, meghívtak egy nyolcadik osztályos csoporthoz, hogy vezessek nekik drogprevenciós tréninget, merthogy ez egy olyan csintalan osztály. Azt hiszem, hogy többen megmenekültek egy nagyon rossz sorstól, mert megerõsítést kaptak azok, akik még nem voltak kipróbálók, akik pedig már nagyon közel voltak, vagy már ki is próbálták például a marihuanás cigarettát, azt hiszem, õk is idõben kaptak segítséget.

Gálusi Márta: - Kommunikációs gyakorlatokat szerveztem például én az adott osztályban, ahol délutánonként ilyen kiscsoportos beszélgetések voltak. Megnyílhattak a gyerek, és elmondhattak bizalmas körben minden olyan gondjukat, ami nyomasztotta õket. A másik megoldás pedig az volt, hogy én egy ilyen nagy természetjáró vagyok, felajánlottam, hogy amikor megyek, eljöhetnek velem, és éltek a lehetõséggel, és utána már nem én ajánlottam fel hogy jöjjenek el velem, hanem õk mondták, hogy szeretnének elmenni, és kísérjem el õket. Ez egy rendkívül jó kapcsolat, mondhatnám, hogy baráti kapcsolat ez ma már. Boldog családapa az illetõ, aki a legrosszabb helyzetû volt annak idején.

Gálusi Márta: - Természetesen ha komolyan szerfüggõ valaki, akkor szakember segítségére van szükség. De én azt hiszem, hogy addig, amíg tanári ráhatással folyamatosan a napi kapcsolattartással lehet segíteni, addig ezt az utat nem kell választani. Ezt akkor kell választani, hogyha már nem tudunk segíteni. Tehát ha úgy szembesülünk a problémával, hogy már én kevés vagyok ehhez. A drogambulanciák pedig nagyon jó, hogy léteznek. Én azt látom benne a problémának, hogy ezek eseti történetek. A gyereknek a mindennapokban van szüksége segítségre, ha kell, reggel 8-kor, ha kell, délután 2-kor, ha kell egy óraközi szünetben, és ha kell, este. Tehát a folyamatosság ebben a legalapvetõbb. Ha ez nincs, akkor siklanak ki a gyerekek.

Oppe László, a Kópé Egyesület elnöke: - Nagyon megtetszett a munka, amit a SOTE-n a kortárs kutatók kezdtek el itt Magyarországon. Két orvostanhallgató egyetemista jött le Pécsre, õk tartották 96-ban az elsõ AIDS-prevenciós oktatásokat, és ezeket a témákat továbbfejlesztve dolgoztuk ki a drog-, alkohol-, dohányzás-, stresszmegelõzés témákat. A lényeg az, hogy a fiatalok szólnak a fiatalokhoz a fiatalok nyelvén. És a kis jelszavunk is ilyen, hogy Oktass, hogy óvhass. Tehát megpróbálunk a magunk útján, a magunk módján a primer prevenció eszközeivel élve a fiatalokat megszólítani ezekben a témákban, és elmondani nekik magyarul, a fiatalok pörgõ nyelvén, hogy mirõl is van szó.

Oppe László: - Régebben nagyon nehéz volt. Most már elég, hogyha  az  iskolába kimegy egy levél, az igazgatóhoz, védõnõhöz, hogy lesz egy ilyen képzés, és iskolánként 2-3 kortárs oktatót kérünk. Általában mindig tizedikes, illetve másodikos középiskolás diákokat kérünk, mert õk azok, akik már megfelelõ érettséggel rendelkeznek ahhoz, hogy számíthassunk rájuk, ugye mert elõbb-utóbb kiöregszik a kortárs oktatásból, mert az a lényeg, hogy a kortársainak, tehát a hasonló korú a hasonló korúnak beszélgessen, tartsa az órát.

Oppe László: - AIDS-bõl, drogból, dohányzásból, alkoholból és stresszbõl külön tartunk háromnapos felkészítõ tréningeket. A harmadik nap végén egy szóbeli és egy írásbeli vizsgával zárul a dolog. Aki megfelelt azután párosával elmehet, és osztályfõnöki, biológiai, lyukasórákon, s a többi tarthat órákat, és két-három hét múlva tartunk egy ilyen esetmegbeszélést, szupervíziós találkozót, ahol megbeszéljük azokat a problémákat, amelyek menet közben felmerültek, kérdéseket, hogy sikerült, hogy nem sikerült, s a többi.

Oppe László: - Egyrészt a személyes hitelesség. A kortárs oktató az nem drogozik. Õk tudnak mondani segítõ helyeket, ahova el tudnak menni. Telefonszámokat, személyes kapcsolatokat ki tudunk építeni ott. Baranya megye ilyen szempontból nagyon jól ellátott.

Oppe László: - Így van. Tehát az egyesület elmegy, és ellátogatunk különbözõ rehabilitációs otthonokba. A komlói alapítvány, vagy a pécsi drogambulanciára, vagy meghívunk mi is onnan elõadókat, illetve ott dolgozó szakembereket, és személyes kontaktus alakul ki. Tehát egy telefonnal akkor rögtön tudják, hogy ez a kortárs oktató küldte oda, mert problémája van. És akkor tudja a kortárs kutató is irányítani, hogy melyik rehabilitációs otthon, melyik terápia felelne egy talán annak az emberkének. Nyilvánvaló, utána már az emberke dönti el, hogy igénybe veszi-e vagy nem. Minekünk nem a tanácsadás ilyen szempontból a feladatunk, azt döntse el õ. Mi a lehetõségeket felajánljuk, és elmondjuk, hogy melyik lehetõség hova vezet. A döntés mindig azé a fiatalé, aki megkeres minket.

Oppe László: - Egy olyan számot tudok mondani, hogy 980 fõt képeztünk ki 96 óta eddig a régióban az öt témában. Hát most jelenleg csak 200 körülire saccolom, akik most aktívan a régióban dolgoznak.

Oppe László: - Igen, igen, igen. Havonta van a kortárs kutató találkozó, ott várjuk és ott a helye.

Oppe László: - Jó a kérdés. Tehát mondom, legális droghasználó van, tehát alkoholfogyasztó, cigarettafogyasztó van. Én legális droghasználóról nem tudok.

Oppe László: - Hát nézze, mi, akik ezzel foglalkozunk, fel tudnánk ismerni, hogyha valaki úgy tartana órát, vagy úgy jönne el egy találkozóra, akkor annak azért nyomai vannak, tehát külsõ árulkodó nyomok vannak.

Oppe László: - Igen . Különben nem is végezném.