- Hát jó kell lenni, ha kipakolok egy játékot, akkor azt pakoljam vissza. Meg még olyanokat, hogy amikor vécén vagyok, akkor utána húzzam le, próbáljam megtörölni magamnak a fenekem, meg ilyenek.

- Takarításban igen.

- Nem. Én magam szeretném megtanulni, amikor felnövök, akkor már jó legyen, ha nincs ott a feleségem, akkor én is tudjam egyedül megcsinálni.

- Néha szokta ezt mondani. Akkor én elmegyek és akkor játszom valamivel.

- Például ebédben mindig paradicsomlevest, meg milánóit fõz, mert azt nagyon szeretem.

- Hát ritkán.

- Például ha ebéd van, akkor anya fõz, apa kihozza a tányérokat, vagy mi.

- Hát felöltöznek, gyorsan megreggeliznek, aztán puszi, puszi, és aztán beülnek a kocsiba és elmennek.

- Ha lusta vagyok, akkor felöltöztetik rám a ruhát.

- Tegnap még segítettek, de ma már magam egyedül csináltam. De egyébként mindig én csinálom.

- Igen.

- Az, hogy mondjuk ha valamilyen feladatlap van, és a mami elsõsöket tanít, akkor én azt a feladatlapot meg tudom csinálni.

- Az, hogy megterítsek az asztalon.

- Hát a Csabival meg szoktam mindig.

- Akkor az apu megcsinálja, ha otthon van.

- Mondjuk az, hogyha nagy rumlit csinálok, akkor egyedül pakoljam el, a testvérem pedig ne segítsen.

- Azért, mert meg szeretném rendesen tanulni, hogy hogy kell összepakolni a dolgokat.

- Apunak hogyha a maminak valami baja van és otthon van a papi, akkor segítenek mindenben, amit kér a mami. Anyának az a dolga a családban, hogy tanít iskolásokat.

- Otthon megcsinálja a vacsorát, meg végzi a dolgát otthon is, hogy mibõl jók a gyerekek.

- Hát néha elmaradnak a dolgok.

- Ha az apu vásárol valamit, akkor elfelejti, hogy mit kell, ha nem írjuk fel egy listára.

- Akkor szokott kiabálni.

- Apa pedig megnyugtatja.

- Ha valamit elfelejt és nem szól apának, hogy írja fel a listára és késõbb jut eszébe, akkor megint azt csinálja, amit amikor a papa felejti el a dolgokat.

- Kiabál.

- Igen.

- Akkor azt szokták mondani, hogy nem kapunk enni, a papi ezt szokta mondani, de a mami nyugtatja meg ilyenkor a papit.

- Nem, olyan még nem volt.

- Hát mindenkinek elõször is le kell húzni, ha pisilt a vécét, amikor megkérnek, akkor ki kellene kapcsolni a számítógépet, akkor mást nem annyira szoktam.

- Például ha nem akarják az esti kakaót megcsinálni, akkor meg szoktam én csinálni.

- Hát meg kell érteni.

- Azért, mert ha nagyon sokáig várok, hogy nem csinálom meg, akkor egyszerûen behangosulnak.

- Azért, mert már elfogyott a türelmük.

- Hogy minél hamarabb bekapcsoljam, vagy bekapcsoljak valamit, vagy elintézzek valamit.

- Hát egyelõre semmit.

- Van egy takarítónõnk, az csinálja akkor a takarítást, de anya minden nap legalább egyszer fõz vagy vasal.

- Nem, a vasaló az forró, az a legegyszerûbb, hogy anyának nem kell mosogatni, mert van mosogatógép.

- Igen. Van egy beosztás, hogy az ajtóra ki van téve, vagyis egy parafa táblára, és akkor arra ki van téve, és arról tudjuk, hogy ki mit csinál, meg hol mit, és bele van írva, hogy Bali, akkor oda mellé, hogy mi a dolgom, apa, oda mellé, hogy mi a dolga, anya, oda mellé, hogy mi a dolga.

- Például az, hogy kapcsoljam ki mindig a számítógépet, húzzam le a vécét, az mindenkinek oda van írva, kivéve anyának, mert mi el szoktuk felejteni apával, és akkor például mindig hogy kivegyem a kazettát, ha videót nézek.

- Anélkül nem, de viszont már egy év múlva szerintem igen.

- Szerintem anyának, mert neki is meg kell tanulni, hogy ha számítógépezik, a játékot ikszelje már ki, mert én sem szoktam kiikszelni, amíg meg nem tanulja anya.

- A fiam, aki ötéves, mondjuk az õ feladata lenne az, hogy a saját szobájukban rendet rakjon, ami nagyon nehezen valósul meg, és igazából akkor mûködik, hogyha én is segítek neki, de azt soha nem hagyom, hogy csak én egyedül rakjam a rendet.

- Azt elég nehezen és elég következetesen, de valamilyen formában meg lehet valósítani, de az úgy megy, hogy bemegyünk a szobába és konkrétan kiadom azt a feladatot, hogy te most ezt a kosarat fogod, én addig a másik kosarat fogom, te most ezt válogatod ki, én meg azt, de mindenképpen igényli azt, hogy én is ott legyek, mert egyedül talán át sem látja, hogy mit hova kellene, vagy egy kicsit irányításra szorul még.

- Nehéz megküzdeni vele, mert nagyon sokszor megpróbálja elodázni, tehát hogy majd késõbb, vagy most nem, vagy most inkább az anya, vagy ezt nem is én borítottam ki, úgyhogy inkább õ mégsem, szóval elég nehéz, és csak nagy következetességgel lehet elérni, hogy legalább ez mûködjön, hogy együtt elpakoljunk valamilyen szinten.

- A fiam ugye most már ötéves, kezd önállósodni, tehát a reggeli készülõdés az abszolút önállóan kell, hogy végbemenjen, de meg is teszi. Otthon talán az, hogy megpróbáljuk a vacsorát együtt elõkészíteni, tehát hogy megbeszéljük, hogy mit eszünk, akkor hogy mi kell ahhoz a hûtõszekrénybõl, amit elér, azt kiveheti, de ez, azt hiszem, nem feladat, hanem inkább még az õ kedvére való játék, hogy õ egyáltalán benyúlhat a hûtõszekrénybe.

- Igen, igen, fõleg hogyha körülnézhet, hogy egyáltalán mi van a hûtõszekrényben, hogy mit lehet ebbõl kihozni. Az evés utáni elpakolás az megint nem egy egyszerû feladat, mert nagyon sokszor csak otthagyja a tányérját, otthagyja a poharat, tehát külön figyelmeztetni kell arra, hogy hozza be maga után, vagy hogy ne pattanjon fel az asztal mellõl, hogyha még a többiek esznek.

- Lehet, hogy nem várunk el tõle elég sok mindent még, tehát biztosan több önálló dolgot meg lehetne tenni, csak valahogy én is úgy vagyok vele, hogy nem is gondolom végig, és automatikusan megcsinálom azokat a dolgokat, amiket esetleg õ már meg tud csinálni.

- Igen, igen. Tehát fõleg mondjuk fõleg az elpakolás terén van, mert amikor rend van a szobában, azt egy perc alatt szét tudják dobni, és amikor este fürdés elõtt kérem õket, hogy rakjuk el, akkor õk még mindig játszani szeretnének, akkor inkább még mindig elõvesznek valami mást. Egy ideig szépen kérjük, meg csúnyábban kérjük, picit emeltebb hangon kérjük, aztán azért akkor mûködni szokott, de hogyha másképp nem megy, akkor fogom a kezét, beviszem a szobájába és nagyon konkrétan közlöm vele, hogy mit csináljon meg, és vagy a fürdésidõbõl lehet lecsippenteni, mert együtt fürdik a két gyereke, és õk ezt nagyon szeretik, egy jó 20-25 percet elvannak játékkal a fürdõkádban, akkor beígérem, hogy ma csak zuhanyzás lesz 2 perc alatt, mert az az idõ elmegy a játékpakolásra, de olyan is elõfordul, hogy ha még fürdésig sem pakoltak össze, akkor bizony a meseolvasás egy része helyett kell elrakni a játékokat, és akkor a három mese helyett csak egyre van idõ.

- Igen, ezzel teljesen tisztában van. Csak próbálkozik azzal, hogy meddig lehet elmenni, hogy még a szülõ elfogadja, hogy ezt nem csinálja meg, de õ addig a határig azért elmegy mindig. Tehát nagyon megvárja, hogy mi az, amit most nagyon muszáj megcsinálnia, mert akkor már botrányok lesznek.

- Talán kényelembõl, vagy idõhiányból, nem tudom. Azért, mert sokszor elfogy a türelmem attól is, hogy leültetem már magammal szemben, hogy nézzen a szemembe, addig, amíg mondom neki azt, hogy mit kellene csinálni, de ha ezt sem teszem meg, akkor egyszerûen a mondatom közepén õ egész mással elkezd foglalkozni, és nem is figyel arra, hogy én mit szeretnék. Van olyan, hogy visszamondatom vele, hogy én mit mondtam, de még az sem mindig hatásos. Tehát nagyon, nagyon közel kell vinni a feladathoz ahhoz, hogy el is végezze azt a feladatot. Ez egy elég nagy probléma nálunk, én azt hiszem.

- Nem tudom, mert különben orvosolnám. Én is már tegnap este azt a kérdést tettem fel, hogy hogy lehetne, hogy egy kicsikét szófogadóbb legyen a gyerekem. Úgy tûnik egyébként, hogy mindenkinek szót fogad, csak nekem nem, illetve otthon nem, a páromnak sem mindig. Komoly harcok vannak azért, hogy elérjük a mi akaratunkat, vagy hát az, ami az õ kötelezettsége lenne, és én is gondolkodom, hogy miért van az, hogy a nagyapjának szót fogad, hogy a szomszédnak szót fogad, hogy a nagynénjének szót fogad, csak velem próbálkozik, hogy meddig mehet, és próbálja a határait tágítani.

Akinek még soha sem tûnt el fél pár zoknija, az akár bele se kezdjen mûvem olvasásába, mert akkor nem abba az embercsoportba tartozik, ahová én és a családom, és számára ez a rendkívül súlyos problémakör nem létezik. Nálunk bizony el-eltûnnek a fél pár zoknik. Ott áll valamelyikünk a szoba közepén és vadul lobogtat egy zoknit: Hol a párja? Hol a párja? - kiáltozza kétségbeesetten, és persze hiába, a másik zokni nincs se égen, se földön. Pedig átkutatunk, feltúrunk mindent, olyan helyeket is, ahol egy jólnevelt fél pár zokninak semmi keresnivalója. De nincs és nincs. Lássuk be, van valami misztikus a dologban, mert elõfordulnak más váratlan eltûnések is a lakásban. Eltûnik egy konzervnyitó, egy könyv, egy olló, ne adj' isten egy fél pár cipõ, de ezek mindig megkerülnek. A fél pár zoknik soha. Próbáltam rá racionális magyarázatot keresni, de hiába, beletörött a bicskám. Ám örömmel jelenthetem, vagy inkább búbánattal, hogy tegnap megoldódott a titokzatos fél pár zokni eltûnések rejtélye. A lányom tankönyvével kezdõdött, amit döbbenten és porig sújtva tartottam a kezemben. Rémes, mondtam, ha ezt Gutenberg elõre tudja, soha ki nem találta volna a könyvnyomtatást. A lányomnak is megvan a magához való esze. Azt kérdezte: Ki az a Gutenberg? Most ne gutenbergezz, - mondtam mérgesen, - hanem ezekrõl az iszonytató, rémületes, gyalázatos szamárfülekrõl beszélj! Hogy bánsz te a könyveiddel? Ilyenkor az a módszere, hogy megsértõdik: Te kezdted a gutenbergezést, - mondta megbicsakló hangon, kikapta a kezembõl a szamárfüles könyvet, és sírós képpel átvonult a másik szobába. Bennem meg viaskodott a fel-fellobbanó következetesség a lelkiismeret furdalással, egyszóval maga a pedagógia csõdje voltam, miközben gyerekkori tankönyveimet próbáltam magam elé idézni. Így telt el egy jó félóra. Akkor nyílt az ajtó, és belépett a lányom. Szemrehányóan rám nézett: Te ugye azt képzeled, hogy ezeket a szamárfüleket én csináltam? Miért, talán a padszomszédod csinálta, vagy netalántán kötelezõ az iskolában a szamárfül? Külön szamárfülezõ óráitok is vannak? Most ne viccelj, fontosat akarok mondani. Közelebb hajolt: Nem hallottál még soha sem éjszaka surrogást, meg motoszkálást? Dehogynem. Na és? Tudod, ki surran és motoszkál? Ki? Hát a szamárfülezõ manó. Bebújik szépen a kulcslyukon és hipp-hopp már szamárfülez is. Tegnapelõtt is itt járt a harmadik emeleten. Ha nem hiszed el, nézd meg a szomszéd gyerekek füzeteit meg könyveit! Már a nyelvemen volt, hogy akkor az én könyveimet miért nem szamárfülezi ki ez a fránya manó, amikor megvilágosodott az agyam. Te! - suttogtam. Lehetséges, hogy ez a te szamárfülezõ manód hordja el a fél pár zoknijainkat is? Hát persze! - mondta felcsillanó szemmel. Nem tudtad? Csak azt nem értem, mire jó neki a fél pár zokni. Mert fél lába van. - világosított fel a lányom, aztán mélyen elgondolkodott, és helyesbített: Azaz hogy nem fél lába, hanem egy. Fél lába akkor volna, ha valaha kettõ lett volna neki, de soha sem volt, így született. Ez egy egylábú manó. Úgy ugrál, mint a kenguru, és szükség esetén repülni is tud. És szamárfülez, meg lopkodja a fél pár zoknikat. Bizony, a múltkor kitördelte az összes ceruzám hegyét. Te! - mondom ijedten. - Ma reggel találtam az arcomon egy új ráncot. Ide nézz, itt! Lehet, hogy ezt is a te egylábú manód véste ide? Lehet, mondta kissé elbizonytalanodva. - Ráncvésést is csinál. Meg hajfestést. Beoson, és õsz szálakat bûvöl az ember hajába. Meglazítja a fogakat, tompítja a látást, kis szúró fájdalmakat cseppent a térdbe, derékba, a homlok mögé, hideg ujjakkal matat a szív körül. Szamárfül. Ott benn az agyban is. Aj, haj, - sóhajtottam, - elég rettenetes manót találtál ki. Én kitaláltam? De hiszen nem találtam ki, kérdezd meg akárkitõl. Hát akkor most megkérdezem: Önökhöz is jár ez az egylábú manó, Szamárfüle?

- Most bõvítettük a házat, és én kaptam külön szobát. Addig a testvéreimmel laktunk egy szobában hárman.

- Hát az azért kellemetlenebb volt, mert zavartuk egymást olyan szempontból, hogy néha külön-külön feküdtünk le, vagy elalvásban zavartuk egymást, felkelésben, hogy aki korábban kelt fel, az esetleg felkeltette a másikat. Együtt voltak a holmijaink is.

- Egy-két hetente rendet szoktam csinálni, de attól pár napon belül ismét rendetlenség van.

- Hát most inkább rendetlenség van. A székemen ruhák vannak, asztalon is elég nagy a felfordulás. A polcokon is vannak olyan dolgok, amiket nem ott kéne tárolnom.

- Nincs kedvem állandóan elpakolni. Tankönyveim is szanaszét vannak, és akkor mindennap másik tankönyv, és külön polcon tartom õket elvileg, de nem mindennap szoktam visszatenni az éppen használaton kívülieket.

- Nem örül neki, de idõnként rendet csinálok, akkor rend van.

- Hát õ nem annyira szokott már itt rendet csinálni, nem annyira ér rá. A testvéreim után is kell rendeznie a dolgokat, mert õk azért önállóan nem annyira szokták megcsinálni.

- Náluk sem rak úgy rendet, csak a ruháikat rendezi fõleg. Azokat én már el szoktam rendezni. Csak általában egy-két hét alatt.

- Hát szeretem, hogyha rend van, csak rendet rakni nem annyira szeretek.

- Jobban szeretem saját magam rendezni a dolgaimat. Na jó, lehetne gyakrabban, de kedvem, meg idõm sincs annyira rá.

- Hát elférek benne, jól érzem magam itt. Elférnek a lomjaim még. Van egy ilyen kisebb hifi, amin tudok zenét hallgatni.

- A szüleim eléggé ellenzik, hogyha különbözõ posztereket szeretnék kirakni. Focistákról szeretnék, zenei személyekrõl.

- Hát nem nagyon szeretek velük annyit vitázni, akkor elég hosszadalmas viták alakulnak ki, hogyha ilyet szeretnék csinálni.

- Hát ott volt egy-két kép, de olyan leginkább ilyen iskolai, festmények, amiket még kis koromban csináltam, általános iskolában, meg ehhez hasonlók.

- Igen.

- Egyszer-kétszer elõfordult, hogy egy-két tollvonás volt a falon, de más nem volt.

- Csak annyit szeretnék elmondani, hogy nálunk a gyerekszoba úgy lett kialakítva, hát három gyerek van, de hát ugye nem hármat tervez rögtön az ember, hanem úgy szépen sorban jöttek. Olyan fehérre le volt festve a fal, és az én gyerekeim hát most is amíg ilyen kicsik, nyugodtan bent az õ szobájukban alkothatnak a falra bármit.

- Nem festem újra. Egyszer volt, hogy raktam fel, vettem ilyen fehér tapétát, azt a teljesen egyszerû fehér tapétát, és abból csíkokat felragtapaszoztam a falra, akkor arra rajzoltak, akkor levettem, akkor raktunk fel újat, vagy ragasztunk ki mindenféle ilyen gyerek kicsi képeket, amit õk akarnak. Teljesen azt csinálnak a szobájukban, amit akarnak. Egyetlen az új emeletes ágy az, amit már nem firkálhatnak és nem ragasztgathatnak össze.

- Igen, és ez teljesen, szóval meg lehet velük beszélni, hogy ha van egy olyan új dolog, amit már úgy veszünk meg, hogy a jövõben ez már nagyobb is lesz, és akkor használja, mert ugye ez olyan hogy szétszedhetõ emeletes ágy, hogyha már nagy fiú lesz, akkor az már neki a saját szobájában majd akkor az már ne legyen összefirkálva, mert hogy fog kinézni, hogyha már olyan nagy, akkor már nem fog neki tetszeni az a sok matrica meg ilyesmi, és azt teljesen tiszteletben tartják. Viszont a falra olyan mûveket festhetnek, vagy itt nálunk mindig rajzolnak, és mindenhova a lakásban szerteszéjjel fel vannak rakva a festmények meg a rajzok meg a kivágások, nagyon alkotós a legnagyobb fiam, és így kiélik, de a lakás többi helyiségét viszont tiszteletben tartják teljesen.

- Igen.

- Persze. Nem. Meg az az igazság, hogy nekem is nagyon tetszenek ezek a nagyon szép gyerekszobák, amit ilyen otthon újságban lehet látni, meg gyönyörû tapéták, és majd egyszer, amikor már olyan nagyok lesznek, hogy már azt is rendben fogják, szóval ott már nem lesz a fal ugye igénybe véve, akkor majd lesz olyan. De most nem éreztük a férjemmel ezt ilyen gyorsan fontosnak, sõt nálunk a lámpa is ez a rizslámpa van, amit én festettem nekik, a legeslegnagyobb gömb alakú rizslámpa, ami tele van ilyen gyerek, hát én festegettem nekik, amit én úgy magamtól tudtam. Szóval abszolút ilyen gyerekszoba, gyerekparadicsom, de viszont a többi helyiségben igen is vissza kell vinni a játékot este, és tiszteletben kell tartani, hogy itt már más dolgok történnek.