- Orosz Erzsébet óvónõ.: Itt nálunk volt rá példa, hogy egy kisfiú odajött hozzám délelõtt és látszott, hogy szorong és el akar valamit mesélni. Játékidõ végefelé csak kibökte, odajött hozzám és elmesélte, hogy õ tegnap hazavitt egy matchboxot. És kérdeztem, hogy hogy, a tiéd volt a matchbox? És mondta, hogy nem kint találta az öltözõben és tudja is, hogy melyik gyereké volt. És kérdeztem, hogy miért vitted haza? Hát azért, mert megtetszett nekem és az anya azt mondta, hogy nyugodtan hazavihetem, legalább nekem lesz helyette, úgy is nagyon sok matchboxot elveszítettem már. És kérdeztem tõle, hogy szerinted helyes volt hazavinni? És azt mondta, hogy nem. Akkor volt ez a kisfiú 4 éves körülbelül és õ már érezte, hogy valami nem stimmel, valahol, valamit elrontott, de miután az anyukája áldását adta rá, beleegyezett az anyukája, hogy hazavigyék, ezért hazavitték. De másnapra ez a kisfiú már megbánt. Érezte, hogy valami nem jó.

O.E.: - Én arra bíztattam, hogy bátran hozza vissza, hozza vissza azt a mecsit. Elvitte, megnézte, rájött, hogy nem az övé, biztos, hogy egy kisfiú vagy egy másik kisgyerek keresi azt a mecsit és hogy fog örülni, hogyha megtalálja. És aztán ez a kisfiú vissza is hozta és megnyugodott, látszott, hogy megnyugodott, mert érezte, hogy ez nem volt helyes.

O.E.: - Nem adtuk vissza a tulajdonosának, mert akkor még nem is derült ki, hogy kié volt, hanem egyszerûen felcsempésztük a többi játék közé és így az illetõ megtalálhatta. Tehát így a kisfiú is védve volt, mert nem érezte, hogy õ valami rosszat tett volna, de megnyugodott, mert visszahozta.

O.E.: - Igen, úgy érzem, hogy egy kicsit cinkos voltam, de úgy érzem, hogy ilyenkor cinkosan is kell viselkedni. Mert éppen elég nagy dolog volt a gyerektõl, hogy megtette már a kezdõ lépést. Segíteni kell abban, hogy õ mégse érezze magát utána rosszul. A másik gyerekben esetleg megfogalmazódik, hogy most ez a kisfiú szándékosan elvette, ellopta az õ mecsijét és így ezt azért kikerültük. Egy kicsit kegyes hazugsággal, de megoldódott ez a gond.

O.E.: - Nem. Azóta, amióta ez az eset történt és végig, az óvódás kora végéig soha többé nem volt ilyen, nem vettünk észre olyasmit, hogy hazavitt volna bármit. Én nem hiszem, hogy még egyszer ilyenhez fog folyamodni.

O.E.: - Nem szóltunk, hibásak voltunk, meg kellett volna ezt beszélni legalábbis egy mondat erejéig, de mivel nem volt jellemzõ és többet nem fordult elõ, ezért nem éreztük szükségét. Talán ha még egyszer elõfordult volna. Inkább úgy oldottuk meg, hogy szülõi értekezleten ezt a témát egy nagy közösségben megejtettük, tehát beszéltünk róla. Beszéltünk arról, mi egyébként is a kolléganõmmel nagyon sok mindenrõl szoktunk beszélgetni a szülõkkel szülõi értekezleteken és nem csak olyan általános dolgokról, hanem tényleg olyan dolgokról, ami õket érinti és érdekelheti. Nagyon sokszor beszéltünk a tévénézés káros hatásairól, hogy mit nézzenek a gyerekek, milyen könyveket vegyenek, milyen játékokat vegyenek, akkor egyszer-egyszer elõjön ilyen téma, hogy lopás vagy bármi egyéb, ami éppen aktuális a csoportban és így a szülõi értekezleten ejtettük meg.

O.E.: - Igen, nagyon egyetértettek velünk az a szülõ is, aki ebben érintett volt õ is nagyon elítélte is és mondta, hogy ez így helyes, ahogy mi mondjuk. Ez a lényeg, hogy ne érezze magát megszégyenülten soha egyetlen szülõ sem, vagy aki téved vagy vét vagy esetleg arra neveli a gyerekét, hogy verekedni kell. Épp most volt egy ilyen eset a most beszoktatós kiscsoportosaink körében, hogy az egyik kisfiú azt mondta, hogy azt mondta az apukája neki, hogy jól orrba kell vágni azt a gyereket, aki nem ad neki oda valamit vagy aki õt támadja. És akkor ezt is nagyon-nagyon tapintatosan beszéltük meg az anyukával. Kérdezte az anyuka, hogy viselkedett a gyerek, mi volt, volt-e probléma? És mondtam, hogy nagyon jól viselkedett, semmi probléma nem volt, de egy picikét verekszik. És azt is elmesélte, hogy az apuka biztatja arra. És az anyuka teljesen partner volt, megértette, hogy ez mennyire nem helyes és mondta, hogy elbeszélget majd a férjével és megkéri õt, hogy ne biztassa az amúgy is hajlamos gyerekét arra, hogy verekedjen még jobban. Hogyha tapintatosak vagyunk, hogyha jól tudjuk ezt elõvezetni, akkor mindig segítségre találunk a szülõk körében.

- Nem. Szoktam kérni, de elmegy dolgozni, éjszakázni, mert öregek otthonában dolgozik.

- Apa van otthon, de az nem szeret mesélni.

- Az szokott nekem, de nagyon rövidet, mert aludni kell.

- Nem.

- Igen, szoktak minden gyereknek.

- Ilyen rókásat, vagy királyfisat, tegnap meg királyfis volt.

- A Vukot.

- Igen, egyszer nagyon mesélt nekem és az tökjó volt, nagyon szeretem a meséket. Lehet benne nevetni, meg viccelõdni benne, meg ilyesmik.

- Az nem jó.

- Igen.

- Igen, apa is. Akkor õk nem akarnak mesélni.

- Mind a kettõvel szoktunk még a Bettivel, mert van, hogy Gazdálkodj okosan, avval szoktunk játszani.

- Ühm. Meg egy picike tesóm is van, az itt van az oviban.

- Az ilyen picike játékok, meg a Barbie babám, meg a homokozás, hintázás, mászókás, meg ha olvas anya.

- Igen.

- Igen, Barátok köztet. Szokott lenni benne Esti mese, azt is megnézem, Bettinek lekapcsolom a tévéjét, mert õ hétalvó.

- Nem.

- Mert õ tanul.

- Akkor meg kizavar a szobájából, mert õ néz tévét, meg macskájával foglalkozik.

- Néha, néha.

- Nem, nem szeretem.

- Nem. Gonosz.

- Amikor bemegyek a szobájába, akarok a barátja lenni, õ meg kizavar, vagy megver.

- Ühm. De én is. Nem hagyom magamat.

- Ühm. Apu meg megver.

- Igen.

- Nem.

- Seggemre ütni vagy a kezemre.

- Akkor bemegyek a szobámba és játszok. Vagy rajzolok vagy fésülöm a babámnak a haját.

- Nem.

- Nem. Néha szokott fájni.

R.: - Utána jó vagyok, hogy ne verjen meg újra. Mert akkor fáj, meg ilyesmi.

- Igen. Nagyot üt, meg fáj is.

- Anya nem.

- Hát akkor, akkor csak ránk szól, hogy maradjatok lányok. De akkor tovább is verekszünk egy picikét. De utána kibékülünk a Bettivel és így tovább, tovább játszogatunk.

-Csipák Irén családgondozó: Hogyha probléma van egy családban, tehát látszik a gyermeken, hogy valami módon õt valami elhanyagolás éri, akkor jelzéssel élhetnek a körülötte élõ emberek. Ezek lehet akár egy szomszéd, egy tanár az iskolában, vagy bárki, erre megvannak a megfelelõ helyek a Gyermekjóléti Szolgálat, amit elsõnek említenék. De szóban, írásban jelzéssel lehet élni. Ebben az esetben a Gyermekjóléti Szolgálatnak a munkatársai kimennek és próbálják fölvenni a kapcsolatot a családokkal. Tehát ez az egész úgy indul el, hogy valaki a Gyermekjóléti Szolgálat felé jelzi azt, hogy egy gyermekkel a környezetében probléma van, hogy nem jól bánnak vele.

Ez azt jelenti, hogy én például azt látom, hogy a szomszédban verik a gyereket, tehát írok egy levelet a család háta mögött és azt elküldöm a kerületi Gyermekjóléti Szolgálatnak? Mi az a súlyosság, az a súlyossági fok, amivel elkezd foglalkozni ez a szolgálat, hogyan teszi ezt, hiszen õ kapott egy idegentõl egy levelet, most kijön a családhoz és azt mondja, hogy kérem szépen kaptunk egy levelet, szeretnénk ellenõrizni, hogy így van-e vagy hogy zajlik ez az egész?

Cs.I.: - Nagyon széles skálán mozog a jelzés, mert mindenkinek mást jelent a veszélyeztetettség. Például van olyan, hogy iskolákban a gyermekvédelmi felelõs, mert ilyen pozíciók is vannak, már abban az esetben is jelez, ha mondjuk a gyerek kicsit rakoncátlan vagy nem úgy viselkedik, ahogy kellene. Teljesen az ottani pedagógusnak ahogy õ hogy látja a gyerek helyzetét és lehet egészen a szexuális bántalmazáson át a testi erõszakon át az elhanyagoltságnak a legkülönbözõbb szakaszai, tehát minden egyes jelzést azért mi körül szoktunk járni. Nem erõszakosan, mivel mi nem hatóság vagyunk, hanem szolgálat, megajánljuk a szolgálatunkat a családoknak, felajánljuk. Tehát én például úgy szoktam, hogyha kapok egy jelzést, akkor elsõ körben megpróbálom telefonon elérni a szülõket, elmondom ki vagyok, mit csinálok, mi a munkám és hogy szeretném kérni, hogyha megengedné, hogy egy beszélgetésre eljöjjek hozzájuk. Még soha nem volt, hogy elzárkóztak volna.

Cs.I.: - Hát általában azért mindenféleképpen ülni kell ennek a dolognak, tehát én csak úgy, hogy mit tudom én valaki azt mondta, hogy ezt látta, vagy egyáltalán, én nem avval török be a családba, hogy márpedig én ezt hallottam, hanem hogy én szeretnék belépni az õ családjukba és megismerkedni. Milliomegy lehetõség van, mert például hogyha azt mondja a szomszéd, hogy õ látta, hogy az óvodás gyereket verik, akkor elmegyek az érintett óvodába és ott fölveszem a kapcsolatot az óvónõkkel. Vagy ha iskolás a gyerek, akkor az érintett iskolával és akkor már tudom így indokolni a családnál, hogy ezzel és ezzel az óvó nénivel beszéltem és hogy ezért szeretnék én segítõ jelleggel belépni hozzájuk.

Cs.I.: - Hát én soha nem úgy megyek, hogy a kifogásokat, hogy mi a kifogás, hanem hogy én segíteni tudok.

Cs.I.: - Hát természetesen, mert mindenkinek más és más a tûrõküszöbe. De volt olyan kis friss tanító néni, aki pusztán azért jelzett, mert a gyerek egy kicsit rakoncátlan volt az óráin és ezt úgy élte meg, hogy a családdal lehet valami probléma, de szerencsére semmiféle gond nem volt.

Cs.I.: - Természetesen számtalanszor van úgy, hogy például kamaszgyerek cipeli a hátán a családnak a gondját, az alkoholista anya képtelen ellátni a gyerekét és az a kamaszgyerek hónapokon át önmaga végzett minden tevékenységet otthon és a külvilág elõl is rejtegette a saját anyukájának ezeket dolgait és már mire léptünk, a családban már olyan mértékû volt ennek az egésznek a dolognak a helyzete, hogy nem is tudtuk megmenteni a helyzetet, tehát a kisfiú bekerült átmenti nevelésbe, mert nem volt mód rá, hogy ezt az anyát visszahozzuk a normális kerékvágásba.

Cs.I.: - Igen és ez a szép ebben a szolgálatban, hogy sok olyan helyzetet meg tudunk menteni, hogy ne kerüljön, odáig ne jusson már el a dolog, hogy ezt meg kelljen lépni azzal a gyerekkel.

Cs.I.: - Ahogy elmegyünk és ahogy próbáljuk magunkat bemutatni, én mindig avval kezdem, hogy én csak a szolgálataimat tudom fölajánlani, semmi egyebet és az embereknek szinte 99-100 százaléka ezt érzi és örül neki és köszöni. Tehát nem érez engem egy erõszakos hatóságnak és amennyiben egy olyan családba kell belépni, ahol esetleg ez egy ilyen elutasító dolog lenne, ott azért általában már olyan élethelyzetek vannak, amikor már ténylegesen egy hatósági lépésre van szükség és onnantól kezdve mi kilépünk. Tehát ott már nekünk ebben nincs tennivalónk. És az a szép benne, hogyha nem jut el addig a szintig és akkor dolgozunk jól, hogyha ezt el tudjuk érni, hogy erre ne kerüljön sor. 

- Jó napot kívánok! S. Vera vagyok. Már korábban gondoltam arra, hogy több témájukhoz szívesen hozzászóltam volna, de valahogy kibírtam, hogy mégsem. Tegnap a fodrásznál viszont kezembe került a Magyar Hírlap és a Népszabadság újság és mind a kettõben az elhanyagolt gyerekekrõl volt szó, hogy milyen sok most 9-10 évesen már a cigizõ, alkohol, drogfogyasztó gyerek. És most egy kicsit jobban föléledt bennem, hogy néhány dolgot szeretnék elmondani önöknek. Arra jutottam, hogy nagyon nehéz szülõnek lenni több dolog miatt is. Tehát amikor megszületik a gyerek és szülõk leszünk abban a pillanatban nem leszünk jó szülõk is. És ez egy hosszú, hosszú tanulási folyamat. És úgy érzem, hogy ebben nem mindig kapjuk meg a kellõ támogatást akár a családot tekintem. A másik, hogy az ember szembesül azzal, hogy a gyerekének egészen más a személyisége, mint mondjuk az anyukának magának és ez megint egy újfajta kihívás. Ugyanakkor meg mi is felnõttünk egy családban, minket is neveltek jól vagy rosszul, ez egyáltalán nem mindegy. Mert szerintem ettõl is függ, hogy esetleg mi hogy nevelünk, illetve késõbb a három generációnak milyen lesz a kapcsolata.

S.V.: - Vagy az én tanulási folyamatomat hátráltatja, vagy nehezíti vagy vannak dolgok, amivel jobban meg kell küzdenem.

S.V.: - Igen, igen.

S.V.: - Igen, egy picit most végigmennék, tehát akkor azért is nehéz sokszor szülõnek lenni, mert azért valljuk be, hogy vannak olyan apukák, akik valahogy nem tudnak felnõni ehhez a gyerekhez

S.V.: - Igen és nagyon-nagyon magunkra maradunk. Ugyanakkor ami erre kicsit ráébresztett és egy újabb fájó pont, hogy amikor az ember óvodával, iskolával, egészségüggyel találkozik és akkor ott vagyunk egy bizonytalan szülõ és kérdezünk és akarunk valamit és nem tudjuk megfogalmazni, akkor beskatulyáznak minket. És ez a másik oldal nem is feltételezi,

S.V.: - hogy az ember végigment egy ilyen folyamaton, hozott, amit hozott, küzd a napi problémákkal, ahogy küzd, de szeretné jobban csinálni.

S.V.: - De igen, csak nem mindenki próbálkozik mondjuk harmadszor vagy negyedszer. Én viszonylag egy erõs egyéniség vagyok, de nem mindenki az.

S.V.: - Nekem csak egy van, õ 13 és féléves. A másik, hát nekem úgy alakult az életem, hogy bár nem vagyok pedagógus, de ismeretségi körömben nagyon sok gyereket korrepetáltam. És azt vettem észre, hogy igen, a mai világ olyan, hogy nagyok a követelmények család vagy iskola felõl. Viszont nagyon kevés helyen tapasztalom azt, hogy a szülõ megkérdezné, hogy tudok-e valamit segíteni? Tehát elvárni elvárnak, de inkább csak büntetnek. Sokszor a szülõ olyat vár el a gyerektõl, amit már õ maga se tudna megoldani. De az egész kifele úgy jön ki, mintha a szülõ mindent tudna és mindent elvárhatna. Ezt nem tudom, hogy önök tapasztalták-e?

S.V.: - A megértést. És még egyet, mert a korrepetált gyerekek között voltak ilyenek is, meg olyanok is, itt az elhanyagolt gyerekeknél szerintem régen is voltak, csak régen nem volt drog. De régen is, én a saját szüleimrõl tudom, hogy nagyon-nagyon szerettek engem, de mivel én már hathetes koromban bölcsõdébe kerültem és velem nem tudtak annyit foglalkozni, talán nem is jól, tehát nem volt ez a megbeszéljük a problémákat és segítek megoldani a problémákat, nem volt ez a fajta kontaktus, ezért nekem nagyon sok mindent felnõttként kellett korrigálnom.

S.V.: - Hát most ebbe inkább nem mennék bele, nem volt drog régen. Volt cigaretta, amit ugyanúgy kipróbáltak, volt az alkohol, amit ugyanúgy kipróbáltak, hanem most is vannak úgy elhanyagolt gyerekek, hogy esetleg szeretik õket, csak a szülõ vagy a munkája miatt vagy a hozott minta miatt vagy a személyisége miatt vagy a körülményei miatt nem tud ráérezni erre, hogy a gyereknek esetleg úgy tudok segíteni, hogyha azokat a problémákat átbeszélem.

S.V.: - Igen, nincs is meg vele ez a napi kontaktus. Még egy mondat, hogy azt vettem észre, hogy a jól öltözött elhanyagoltakkal, meg a szegény elhanyagolt gyerekkel egészen más elõítélettel bánnak az iskolákban és a társadalomban. És köszönöm szépen. Viszonthallásra.

R.: - Köszönöm, viszonthallásra!

-Tasnádi Tünde a Szigethalmi Négyszínvirág óvoda vezetõje: Igen, sajnos az a tapasztalatunk, hogy sokkal több manapság az elhanyagolt gyerek, mint tíz vagy akár 15 évvel ezelõtt. Ennek különféle jelei vannak, amit mi az óvodában is tapasztalunk és fõleg nem külsõségben, hanem inkább lelkiekben mutatkoznak meg ezek a tünetek. Nagyon nehéz ezt így kimondani, de azt gondolom, hogy szegényesebb a lelki életük. Nagyon keveset mesélnek a szülõk a gyerekeknek, sõt sok családnál egyáltalán nem mesélnek a gyerekeknek, ehelyett bekapcsolják a televíziót, a videot, oda ültetik a gyereket elé és azt gondolják, hogy ez elegendõ.

T.T.: - Természetesen sokat beszélgetünk a gyerekekkel az óvodában, de a játékokból is kiderül, hiszen a gyerekek mindig eljátsszák azt, ami otthon történik, ami foglalkoztatja õket.

T.T.: - Egyrészt talán idõhiány miatt, nagyon sok szülõ egész nap dolgozik, este ha hazaér, akkor háztartásbeli munkáik vannak, elfáradnak, idegesek az anyagi gondok miatt, türelmetlenek, meg talán a mostani fiatal szülõk már õk sem kapták meg a szülõktõl ezt az ajándékot, ezt a lehetõséget, hogy az õ szüleik meséltek volna nekik, ezért talán nem is tartják fontosnak.

T.T.: - Sajnos sokkal agresszívebbek, mint régen, sokkal kapkodóbbak. Nem köti le õket úgy a játék, mint régen. Az a tapasztalat, hogy hiába veszi körül a gyerekeket sok-sok ezer, sok-sok százféle készen kapott játékszer, amik drágák is hát bizony egy szinten tulajdonképpen még kézügyesség fejlesztõ is, de mégis éppen azt a legfontosabb célt nem éri el, amivel a gyerek alkothat. Régen, amíg csak félkész játékokat kaptak a gyerekek, vagy akárcsak egy fadarabot kaptak a kezükbe, akkor kénytelen volt a gyerek gondolkodni, elõvenni összes kézügyességét és saját maga alkotni meg egy-egy játékszert.

T.T.: - Hát ez nagyon nehéz. Egyrészt azért nehéz, mert az óvodáink túlzsúfoltak. Sajnos ott tartunk, hogy 32-33 gyerek van egy csoportban, tulajdonképpen egy óvó nénire jut ennyi gyerek, esetleg kettõre a déli idõszakban, képtelenség, hogy minden gyerekkel egyénileg foglalkozzon az óvó néni, mert hiszen ez lenne a megoldás, ez lenne az igazi segítség. Igaz, hogy a közösségnek borzasztó nagy ereje van, a gyerekek együttjátszásának, de mivel eldurvultabbak, agresszívebbek a gyerekek, ezért ezt is nagyon nehéz, ezt a közös játékot olyan szintre hozni, hogy az a gyerekeknek megfelelõ legyen. Nekünk van egy óvodai lapunk és ebben rendszeresen tájékoztatjuk a szülõket az óvodai eseményekrõl, esetleg tippeket is adunk és azért ettõl is reméljük, hogy esetleg a szülõk átérzik a mese, a játék fontosságát és talán egy kicsit másképp viszonyulnak otthon a gyerekekhez. Apró lépéseket azért tudunk tenni és ennek mindenképpen van eredménye.

T.T.: - El tudom képzelni, hogy bár bólogat a szülõ és amikor kilép az óvodából, akkor azt gondolja vagy azt mondja a szomszédasszonyának, hogy ugyan mi köze van hozzá ennek a nevelõnek, mit tud az én életemrõl, de azért, hogyha jó a kontaktus az óvó néni és a szülõ között, akkor nem gondol ilyet a szülõ.