- R.: Ennek a mûsornak az a címe, hogy Vendég a háznál és még a mûsor kezdete táján sokan kérdezték, hogy miért ez. Hát most nem részletezném ezt hosszan. Egyet talán érdemes ideidézni. Azért, mert jó az, hogyha egy gyerek akkor születik, amikor várjuk, amikor hívjuk, és azt gondolom, hogy ennél még ideálisabb, hogyha egy anya és egy apa, egy leendõ anya és egy apa együtt hívják és együtt várják. De van-e olyan igazából, hogy együtt várják, hiszen azért a mindennapi tapasztalat arról gyõzi meg az embert, hogy az igazi várakozó, az aktív várakozó az anya. Az apa mintegy kíséri ezt a várakozást. Lehet-e ebben egy apának aktívabb szerepe és õ maga tehet-e ezért valamit, hogy az legyen.

-Suhai Hodász Gábor pszichológus. Biztos vagyok benne, hogy az apa is lehet aktív várakozó. Két minõségileg különbözõ várakozásról van szó az anya és az apa esetén. Nem is gondolom, hogy össze kellene hasonlítani vagy mérlegre tenni, nem lehet összemérni ezt a két különfajta várakozást. Abban azonban egészen biztos vagyok, hogy összeérik és összeér ez a két várakozás. Nagyon sok közös pontja van. Azt szoktuk mondani mi pszichológusok, hogy gyereket várni normatív krízis. Nem szeretjük a krízis szót a mindennapokban, mert mindenféle rossz dolog jut róla eszünkbe.

- SHG.: Válságot jelent. Ritkán jut eszünkbe az, hogy mindenféle válságból, a lehetõ legrosszabból is nagyon jól tudunk kijönni, gazdagon, megerõsödve, felvértezõdve tudunk kijönni. Arról van szó, hogy a várandósság az apa és az anya számára egyaránt egy ilyen normatív krízis. Szükségszerûen együtt jár a gyerekvásárral az, hogy egy csomó olyan probléma merül fel, egy csomó olyan kérdés merül fel, ami eddig nem volt kérdés és ezekre a kérdésekre nem tudom a választ kapásból, nem voltam még soha ilyen helyzetben. Miben változik meg az életünk? Megváltozik a párkapcsolatunk. Az a nõ, akivel eddig együtt éltünk egy párkapcsolatban, most gyereket vár és a fejlõdõ magzatra figyel. Azt élem meg, hogy rám kevésbé figyel. Azt élem meg, hogy megváltozott a teste. Megváltozott a teste, valami irdatlan nagy hasat kezd növeszteni, megváltozott a melle, hízott egy csomót és talán szexuálisan kevésbé vonzónak élem meg. Egyébként vizsgálatok azt mutatják, hogy a jól mûködõ kapcsolatokban, a várandósság alatt a szeretet elmélyül a pár két tagja között, azonban az erotikus vonzódás foka csökken. Tehát azt élem meg, hogy megváltozott a teste. Lehet, hogy ettõl én jobban kívánom, lehet, hogy kevésbé kívánom, az biztos, hogy a szexuális közeledésemre õ máshogyan fog reagálni. Ha szeretkezünk, mit élek meg. Azt élem meg, hogy pont mivel sértem meg, mivel ártok. Összenyomom õt, fájdalmat okozok, megsértem a babát. Nagyon gyakori félelem az apáknál, noha racionálisan elfogadható élettani magyarázat erre nincsen. Úgy van felépítve az asszonyi szervezet, hogy védi magától a babát, de ezt nem tudjuk, és a félelmeink nagyon gyakran távol állnak a racionalitásunktól. Érthetetlenek, furcsák, de megéljük ezt.

- SHG.: Pedig azt hiszem, hogy érdemes volna megkérdezni a férfiaktól, egészen biztos, hogy válaszolnának is és volna mit mondaniuk. Nagyon fontosnak tartom, amit mond, egyrészt, mert így van, másrészt pedig azért, mert hogy ez valóban következménye annak, hogy mivel a gyerek a nõ testében fejlõdik, õ a fõszereplõ. Mivel az apa testében semmi nem történik, ezért õ csak egy statiszta. És hogyha megnézzük a legtöbb kórházi szülészeten, ahova beengedik az apákat, benne ragadnak a szülés kapcsán, a szülés folyamatában is ebben a statiszta szerepben és benne ragadnak késõbb, amikor ez a gyerek már él, mûködik, jelen van. Különösen a korai korszakban, a csecsemõ évek alatt. Talán sosincs egy pár életében annyira szükség a beszélgetésre, mint akkor, amikor gyereket várnak. Mert hogy ez önmagában is együtt töltött idõ és tudjuk azt a repülõtértõl kezdve az SZTK-beli várótermekig, hogy várakozás közben jó beszélgetni. 

- Hat éve kezdtünk építkezni. Itt alulra már be tudtunk költözködni, hát felül még meg kell csinálni a tetõteret. Itt tartunk hat év alatt.

- Igen, az ötödik két éves volt most a nyáron. Öt gyerekünk van, a legidõsebb az tíz éves, nyolc éves, hat és fél, öt és kettõ.

- Igen, igen, tíz éve vagyok gyesen. Ahogy születtek a gyerekek, elõször egyfajta bezártságot érez az ember azt hiszem ilyenkor, tehát kapaszkodik az ember a gyerekekbe. Csak a gyerekekben gondolkoztam én magam is, tehát reggel felkeltem, reggeltõl estig csakis a gyerekeknek a kívánságaira, tehát õrájuk figyeltem maximálisan, míg a férjem egy kívülálló szerepét töltötte be. Tehát úgymond õ reggel elment a munkahelyére, megkereste a rávalót, hogy fenn tudjuk tartani ezt az életkörülményt. Hazajött, vacsorázott, lefeküdt, tehát tulajdonképpen ez volt sokáig. Én foglalkoztam mindenfajta szempontból a gyerekekkel is.

- Igen, minden, azt lehet mondani, hogy minden tekintetben.

- Igen, igen, így volt, így volt.

- Õ is ráállt erre és igazából nem éreztette velem, tehát a rossz oldalát se, hogy ez neki nem tetszik, azt se, hogy tetszik, ez igaz.

- Igen, igen, ez tényleg így van, hiszen a gyerekek nem hozzá fordultak, hogyha valami öröm érte vagy valami bánat, hanem hozzám egyértelmûen, tehát õ csak akkor értesülhetett a gyerekekkel kapcsolatban, ha én valamit közöltem vele. Viszont ha én elfelejtettem vagy nem tartottam fontosnak, hogy vele közöljem, nyilvánvaló, hogy õ akkor semmirõl nem tudott. Most már törekszem arra, hogy megbeszélünk mindent közösen.

- Az ember gondolkodása változik és az évek során megérünk úgymond, egyre komolyabbá válnak a gondolataink is bizonyos tekintetben és valószínûleg ez játszott nálam is közre, hogy ebben a tekintetben, mint a férj és a feleség kapcsolata és az egész család helye, tehát ahogy a férj, feleség és a gyerekek egymás közötti kapcsolata, már másképp látom ezt, maximálisan másképp látom, és mondom, jobb késõbb, mint soha, és ha az ember rájön erre, akkor mindenféleképpen ki kell igazítani ezeket a hibákat.

- Nem egyik napról a másikra az én esetemben, hanem inkább egy folyamat volt ez. A cselekedeteimmel és a magatartásommal tudtam ezt neki bemutatni, én azt hiszem, tehát ha volt valami a gyerekekkel, akkor elmondtam neki, meg tehát - ez egy példa, megbeszéltem vele és elmondtam, hogy ez történt, képzeld, és megbeszéltük. Vagy csak ez egy nagyon egyszerû eset, de én ezt minden asszonytársamnak mondom, mert beleesünk ebbe a hibába, hogy amikor hazajön fáradtan a férjünk, tehát ne az legyen, amit én is éreztem sokáig, hogy jaj, nekem egyre több gyerekem van, fáradt vagyok, dehogy, ott van az étel, melegítsd meg, hagyjál békén, már minden bajom van, nem, ezt nem lehet csinálni hosszú távon egy férjjel. Hazajön, õt kell tekinteni az elsõnek, akármilyen fáradt vagy, akármi történt aznap, akkor õ van, a férj és ezt õneki éreznie kell, hogy fontos vagyok ebben a házban, én vagyok a családfõ és szeretettel várnak. Tehát azt a rajongást, azt a szeretetet õ tapasztalja és ez, mondom, ez egy fokozat volt és remélem, hogy mondjuk mutatkozik, tehát az õ cselekedeteiben is, hogy érzi ezt, értékeli, maximálisan értékelte ezt a változást. Tehát mikor hazajön, õ az elsõ. Szégyen, el kell, hogy mondjam, de régen az se volt fontos, érdekes, hogy ez ember milyen, hogy apa, puszit adunk, tehát lefekvéskor. Tehát ilyen egyszerû emberi kapcsolatok, hogy most menj oda az apához, adjál puszit, köszönj el, neki jó éjt puszit és szégyen, de az elején ez se volt. Tehát jöttek a gyerekek és nem, és mondom, menet közben erre is rádöbbentem, hogy hát ez sem jó így. Tehát most már rendszeres az, hogy mikor mennek lefeküdni aludni, félrevonulunk a szobába, elõtte apától elköszönünk. Maguktól mennek, megpuszilják, szia, apa, tehát az, hogy az õ szeretetükkel csüngjenek az apjukon. Érezze az apa, hogy igenis fontos vagyok, fontos az én munkám, mert a gyerekeim szeretnek, várnak.

- Talán újra kellett éleszteni, mert eleinte van ugye a szerelem, amikor lángol az ember, és összeáll, a kapcsolat elsõ három évében ezt szokták mondani, de szerintem mindenhol tényleg így van, és igen, újra kellett. De ez már mélyebb, komolyabbá vált, szeretet és tisztelet. Ragaszkodás a másik fél iránt. Elfogadom õt úgy, hogy van és inkább segítek neki, amiben tudok. Tehát, hogy igazi társa legyek, azt hiszem, ez lett most már a legfontosabb nekem, mint feleségnek. 

- Tisztelt Vendég a háznál szerkesztõsége. Többször próbáltam telefonálni, de nem sikerült beszélnünk. Levelem a pszichológus tanácsadónak szól. Két kislányt nevelek, egy öt és féléves és egy közel három éveset. A nagyobbik lányom nagyon apás, mindig az édesapjával szeretne lenni, mindent tõle kér. Tõlem legtöbbször nem fogad el semmit, tehát az édesapjától kéri. Sokszor csak az édesapjával akar elmenni mindenhová. Ha az apukája nem megy, õ sem akar menni. Az óvodából gyakran az apuka hozza haza és sokszor õ viszi el. Amikor én hozom haza, elengedi a kezem és elszalad. Az apukája kezét nem engedi el, neki szót fogad. Gyakran telefonál az édesapjának. Nagyon kötõdik hozzá; mindent elmesél neki. Hogyan teremtsünk egyensúlyt az apa-gyermek, anya-gyermek-kapcsolatban? Miért vannak ennyire apás gyerekek? Amikor a testvére megszületett, a nagyobbik kislányt sokszor elvittem magammal és a kicsit otthon hagytuk valakivel, igyekeztem kiemelt figyelmet szentelni neki, mégis apás. Kicsit akaratos természet, nagyon határozott. Sokszor elszökik otthonról. Elõfordul, hogy az apukája után megy szó nélkül. A magyarázat nem vált be, a jutalmazás kicsit enyhíti a szökéseket. Mit lehet tenni a szökés elkerülésére? Tisztelettel várom válaszukat. Egy édesanya, aki szeretne anonim maradni.

- Sallai János pszichológus: Igen, úgy tûnik, hogy személyes mondhatnám síkra viszi, tehát mint hogyha partnerek lennének a gyerekkel, tehát két harmincéves nõ, az egy más dolog, de itt ez 5 és féléves lánygyerekrõl van szó. Valószínû ez a dolog túl van dramatizálva, mert végül is ha én azt mondom, hogy a szülõ-szülõ, két szülõ van, most miért baj, ha az egyiket szereti és a másikat átmenetileg éppen itt és most, valamiért távol tartja tõle magát. Szóval nem egy olyan öreg történet, hogy akármit tudom én... most ehhez ragaszkodik, örüljünk, hogy az egyikhez és nem egyikhez sem, apuka is egy szülõ, tehát apukának kell ügyesnek lenni, hogy ez keretek között maradjon és a gyereknek ez ha betelt, tehát megtelt az akkumulátorja a gyereknek, volt ilyen szeretet apukából elég, akkor lehet, hogy leválik magától, tehát ezt majdnem hogy rá is lehetne bízni. Ha féltékenyet játszunk, akkor még nagyobb baj van, mert akkor még talán a nõiséget is átsuhan az agyán, mert hát igazából ugye az apukának az anyukával kéne a legjobban lennie és lehet, hogy anyuka is így gondolja, csak ez valahogy nem derül ki, s valahogy nem jól csinálja és az is lehet, hogy esetleg a gyerek úgy látja, hogy a papa több szeretetet érdemelne anyukától, de nem kap, akkor a lánygyerekben felkel, hogy na, akkor majd én fogom, tõlem kap szeretetet, törõdést.

- SJ.: Kompenzálható is a dolog, de hát ez itt most fantázia, mert rövidke levélkékbõl nem akarok itt messzemenõ, csak inkább úgy elgondolkoztam, tehát még ez is lehet, hogy a szolidáris a papával. Miért kell szolidárisnak lenni, hát a papa jól érzi magát a bõrében, otthon a házasság remekül mûködik, akkor azt mondom, hogy kisebb az esélye a dolognak.

- SJ.: Igen. Ez világos, hogy a házasságot kéne megint megnézni, mert ugye a házasság központú családok, nem gyerekközpontú és akkor a gyereknek jó, hogyha a házasság mûködik. Hát ebbõl a szerény kis információból úgy érzem, hogy a házasság ez döcörészik, szóval valami itt nem stimmel. De nem arról beszélnek, tehát ez egy olyan áttételes valami, hogy a gyerekkel van a baj, a gyerekkel kell foglalkozni.

- SJ.: Mindig könnyebb, persze. Ez nem annyira személyes, amikor a gyerekkel - én csak jót akarok, és akkor jönnek mindenféle trükkök, tehát inkább ezt kellene, összeülni. De mondom, én mindig csodálkozom, hogyha a gyerek valamelyik szülõt szereti, persze most látszólag jobban, az miért baj? Ezt a szülõ tudja dramatizálni, de akkor nem tudom, miért, hát miért baj, hogyha a páromat szereti, nagyon helyes.

- SJ.: Én is szeretem, jó ízlése, azt mondhatnám, hogy jó ízlése van, hát én is azt, a papát szereti, én is szeretem, rám hasonlít biztos a gyerek, tehát jó gyerek. Tehát ezt ki kéne várni, míg a gyerekben ezek megülnek. Ha nem csinálok én belõle túl nagy jelenetet, a gyerek számára fontossága nem lesz most már. Fontos is a gyereknek, mert látja, hogy ebbõl az anyukának valami - tehát anyukát hogyan lehet itt szekírozni, cikizni, hogy a papához húzok.

- SJ.: Igen, ez egyértelmû, szóval manipulálható lesz az anyuka, nem veszi észre, úgy tûnik hogy eszköz lesz belõle. Tehát - meg egyébként ilyen esetben már az anyuka nem is biztos, hogy mer igazából határozott lenni, mert az ellenpólushoz akkor odahúz a dolog. Tehát õ is megpróbál esetleg lágy lenni, aminek megint nem nyertünk a dolgon, hogy hátha hozzá fog húzni, de nem biztos, hogy attól húz, ha lágy vagyok, szóval itt valami másról szól a történet.

- SJ.: Igen, akkor majdnem hogy nem is kéne. Tehát hogyha egymással a házaspár egyenesben van, legfontosabbak egymásnak vagyunk, a gyereknek akkor már könnyû a dolga.

- R.: Mûsorunk levélcíme: Vendég a háznál. Magyar Rádió 1800 Budapest. 

- Ez tény egyébként, én is azt mondom, hogy egy házasságban elsõdleges a férj-feleség kapcsolat, nem lehet egy anya számára se elsõ a gyerek, nagyon szorosan második helyen kell, hogy legyen, de egy anyának, egy feleségnek elsõ a férje, egy férjnek elsõ a felesége, mert való igaz, hogy ha köztük rendben van minden, akkor tudnak egészséges lelkületben felnevelni egy gyereket. Gyerekkorában szerintem csak azt kell, hogy érezze egy gyerek, hogy õ mindenfajta fenntartás nélkül beletartozik abba a közösségbe és érte van az a két másik. Annak e mellett mondjuk a két másiknak egymás közt, tehát a két felnõttnek egymás közt kell tudnia, hogy bár család meg gyerekek vannak, õk ketten tartoznak elsõdlegesen össze.

- Igen, néha ezt tényleg látja az ember. Van, amikor ez nem szül problémát, aztán van, ahol ebbõl késõbb komoly gondok lehetnek.

- Igen, igen, ezt tényleg sokszor látja az ember.

- Ó, hát ez biztos, hogy egy elég nehéz kérdés. Csak én azt hiszem, hogy van egy jó pár keresztezõdés egy ember élete során egy úton, amikor nem teszi fel a kérdéseket, hogy itt most merre menjek, csak megy a maga feje után, lehet, hogy odaér a szakadékhoz és azt mondja, hogy na, most mit tegyek. Erre szoktam azt mondani, hogy nem most kellett volna feltenni ezt a kérdést, hanem korábban. Innen ugyanis mást nem lehet mondani, simán szöges ellentétben az eddigiekkel, vissza kell fordulni. Ez mondjuk elég nehéz. Erre egyrészt fel kell készülnie a nõnek házasság elõtt, hogy mit is jelent a házasság, mit jelent egy másik személyhez való tartozás, mit fog majd ebben jelenteni az a személy, aki az õ közös életüket viszi tovább, tehát mit jelent egy gyerek, ezt kell helyretennie, és amikor ilyenben egyetért két egyén, hasonló a gondolkodásuk, én azt mondom, abból lehet házasság.

- Valószínûleg semmiképp nem azt, hogy próbálja a feleségébe sulykolni, hogy márpedig velem foglalkozz. Inkább arra kell felhívni a feleség figyelmét, hogy azért veszélyes az, hogyha õ olyan irányban túlzott figyelmet fordít, tehát a gyereke felé, és a férj felé meg kevesebbet, azért veszélyes, mert késõbb pont ahogy elhangzott, hogy a gyerek leválása hogy zajlik le, az lesz nehéz a gyereknek is és az anyának is. Közvetlenül az anyának lesz nehéz, a gyereknek azáltal lehet nehéz, hogyha késõbb arra rájön, hogy az õ elszakadása problémákat okoz az édesanyjának. Nem biztos, csak gondolom, hogy lelkiismeret furdalást okozhat, és ha abból fakadnak cselekvések, az már egy kicsit megint problémás.

- Tehát valószínûleg arra kell a férjnek felhívni a feleség figyelmét ilyen esetben, hogy a gyerek érdekében ne ragadjon nagyon a gyerekre és a saját érdekében ne ragadjon nagyon rá és mintegy felajánlani segítségképpen, hogy megpróbál akkor õ úgy viszonyulni a feleségéhez, hogy kárpótolja valamennyire azzal szemben, amit pillanatnyilag a feleség úgy érez, hogy elveszít, ha nem a gyerekéhez ragaszkodik annyira.

- Igen, ezt a két szülõnek kell tudni, tehát ilyen esetben való igaz, a férjnek az lehet a feladata, hogy a feleségével valahogy tudja ezt megpróbálni megértetni.

- A mi családunk olyan rohanós család. Mindig csinálunk valamit. Hol vendégek jönnek, hol mi megyünk vendégségbe. Befõzünk, málnaszörpöt teszünk el télire, tavasszal bodzavirágot szedünk, bazsalikomot szárítunk, õsszel csipkebogyót gyûjtünk. Kirándulni járunk, bicikliversenyre megyünk, vendéggyereket fogadunk, sakkozunk, társasjátékozunk és ha van idõ, közösen mesélünk délutánonként. Együtt reggelizünk, ebédelünk és vacsorázunk a hét öt napján. Gyakorlatilag sülve-fõve együtt van a család. Legutóbb éppen az elkorhadt falépcsõket szerettük volna kicserélni a kertben. Rozáliát, a 9 hónapos kicsi lányomat beültettük a babakocsiba, hogy lássa, mi történik. Áron, a nyolcéves nagyfiam a pincébõl elõtolta a talicskát, feleségem pedig gereblyét, ásót ragadott. Jómagam csákánnyal kezdtem szétbombázni az elöregedett lépcsõt. Elvégre délután négy óra volt és estig szerettük volna befejezni a munkát. Ekkor eredt el az esõ. Olyan volt, mint az özönvíz. Semmire nem maradt idõnk, csak az eresz alá menekülni. Úgy ültünk ott, mint a megriadt verebek és úgy bújtunk egymáshoz, mint a mezõn a birkák. Feleségem ölében a kicsi, mellette, szorosan hozzábújva a fiam, az égzengéstõl megrémült kutyával, végül én átkarolva az egész famíliát. És akkor olyan dolog történt velünk, ami nagyon régen nem. Nem volt mit tennünk, ültünk ott, nagyokat hallgattunk és nem csináltunk semmit. Együtt volt az egész család anélkül, hogy bármi történt volna. Azt is mondhatnám, hogy csak az együttlétért voltunk együtt. Mint ahogy az ég zeng, úgy dübörgött bennem elõ egy régi kép. Négy évvel ezelõtt történt. A család a széthullás határán állt. Egy év veszekedés majd újabb év külföldi munka- és távollét után keserves hónapokat éltünk át. Senki nem találta a helyét a családban és a világban. Egy hétköznap reggel, amikor a felnõttek munkába, a gyerekek meg oviba, iskolába rohannak, tehetetlenül álltam az ablaknál és a szemerkélõ esõt néztem. Akkor három éves volt a fiam. Odajött és azt kérdezte: mit csinálsz? Semmit - feleltem. Õ pedig felkéredzkedett hozzám, majd felállt közém és az ablak közé a radiátorra. Ott álltunk és néztünk kifelé az ablakon. Mit csináltok? - kérdezte egy idõ után a feleségem is. Semmit - feleltem neki is, pedig nagyon fontos dolgot csináltunk. Azt, amit négy évvel késõbb már az egész család képes volt megtenni. Az együttlétért voltunk együtt.