- Igen ez így van. Hála istennek ez csak négy hónapig tartott. Nagyon szörnyû volt és egy rémálom volt az egész. Õ mást szeretett, mint ami mi, ez így lakva derült ki. Neki egy külön szobája volt, a többi helyiség az közös volt. Bár neki volt lent egy külön fürdõszobája, de a konyha és a többi, elõszoba, tehát egy bejáratú volt a ház és közös volt minden.

- Másfél évesek voltak amikor beköltöztünk a házba és innentõl fogva folyamatosan jöttek a problémák. A gyereknevelésbe beleszólt, a fõzésbe, az életünkbe a férjemmel. Hogy mit veszünk, hogy mit adok enni a gyerekeknek, hogy hova viszem õket sétálni, hogy miért nem itthon maradunk, miért megyünk el sétálni, hogy miért takarítok annyit, miért nem csak hetente egyszer, miért porszívózok minden nap, miért nem hetente egyszer porszívózok, mert õ nem bírja a porszívó hangját. Inkább elment itthonról amíg porszívóztam feldúlva, hogy õ nem eszi meg, mert hogy én hogy fõzöm. Hogy én miért turmixolom össze azokat a kis pempõket amit a pólyásoknak kell adni, mert az õ idejében, amikor õ a fiát nevelte nem volt turmix, hanem villával törték össze és mégis itt van az õ fia él és hát itt van. Én megértem, hogy az nehéz volt, hisz még az én gyerekkoromhoz képest is sokat változott, de azért elõ lehet valamit úgy adni, hogy elmondom és örülök annak, hogy ami most van az könnyebb dolog, de elõ lehet úgy is adni, hogy gonoszkodok, mert most miért van, miért könnyebb most másnak, mint neki. Õ igenis azt akarta, hogy mi hasonlóképpen éljünk, mint õ amikor nevelte a gyerekét.

- Természetesen kényszerbõl. Nem volt elég pénzünk, hogy neki is vegyünk egy lakást, de akkoriban mi úgy gondoltuk, hogy ez menni fog. És négy hónap elmúltával annyira lehetetlenné vált a helyzet, hogy hála istennek meg tudtuk oldani, hogy vegyünk egy lakást neki és hát azon is múlott ez, hogy õ is elfogadta azt a lakást, mert eleinte azt mondta, hogy bármi történik is õ akkor is itt marad és itt fog lakni. De hát annyira lehetetlenné vált kettõnk helyzete és a férjemé is, hogy belement ebbe a lakásvásárlásba és ez a rossz viszony sajnos nagyobbrészt megmaradt. Tehát a tüske amit egymásnak okoztunk, az a sok rossz az nem múlt el igazán, nem felejtettük el és hát találkozunk, jön a gyerekekhez, de hideg légkör van körülöttünk, amikor õ jön és nem az a szeretetteljes, vidám hangulat ami akkor volt, amikor még nem költöztünk össze.

- Én azt hittem, hogy ismerjük egymást, mert sokat jöttünk ide látogatóba is, tehát meglátogattuk az anyósomékat, mert akkor még élt az apósom is. Próbáltuk megbeszélni az összeköltözés elõtt, hogy egy dolog jut most eszembe, hogy a házban nincs dohányzás, de õ ezeket nem tartotta be. Most lehet, hogy õ is tudna rám panaszkodni, én úgy érzem, hogy én korrektül viselkedtem. Én sokszor nem szóltam csak örlõdtem, amikor õ olyan dolgot csinált, ami engem ingerelt, vagy bántott és hát elment a mi szomszédainkhoz panaszkodni, hogyha valami nem tetszett neki és próbált minket mindenféle szempontból lehetetlenné tenni. Mert hát mi itt maradtunk, nekünk kell azért ebben a környezetben tovább élnünk.

- Õ próbált igazságot tenni. Hála istennek azt tudom mondani, hogy az én pártomon volt, az én pártomon és a gyerekek pártján. Õ valahol érezte, hogy nagyobb igazságot mondhatok én, mint az édesanyja. Nekünk adott igazat.

- Nem, hála istennek nem. Túl kicsik voltak hozzá. Õk a mai napig is nagyon szeretik a nagymamájukat. Nem vettek észre semmit ebbõl. Mindig nagyon várják mikor mondom nekik, hogy fog jön a Bárdi mama, mindig nagyon várják õt és nagyon szeretik. Semmit nem vettek észre a mi súrlódásainkból.

- Hát az attól függ, hogy mennyire fogom észrevenni, hogy ellenem hangolja õket. Hát biztos, hogy valahogy meg kell majd magyaráznom, ha õ próbálja ellenem fordítani a gyerekeket, akkor majd remélem megtalálom a módját, hogy én is visszafordítsam õket magam felé és elmondjam a saját szemszögembõl és szempontjaimból a történteket.

- Sajnos igen, igen.

- Sírdogál, sajnáltatja magát. Ez nagyon jól megy neki.

- Jó napot kívánok! Éppen hallgatom az önök mûsorát a rádióban és én egy nagymama vagyok. Nekem egy olyan gondom van, elmondhatom?

- Hogy van egy két és fél éves kis unokám és borzasztó agresszív, harap, húzza a hajunkat csak egyik percrõl a másikra és mindent hozzánk vág. Szóval most abszolút nem lehet vele bírni körülbelül egy fél éve. Gyermekpszichológushoz kéne elvinni esetleg, mert elsõ gyermeke a fiaméknak, vagy egyébként türelemmel kell lenni ezt valahogy megmagyarázni neki?

- Hát én nem ütöm, nem verem, nem ütök a kezére, mint az apukája, meg az anyukája, õk bizony hatalmasat ugye csak rácsapnak, a szájára rácsapnak, ha harap, de ezzel még jobban nekik megy. Én próbálok megfogni a kis kezét, kivenni a hajamat ugye a kezébõl és magyarázok neki, hogy nem szabad. De szóval egy idõ után abbahagyja õ, mert ugye kiveszi az ember a nagy nehezen a hajamat is ugye a kezébõl. Meg megharap. Szinte állandóan a kezünkbe harap és szépen játszik és egyik percrõl a másikra hozzánk vág valamit. Én türelemmel próbálom, de a szülei sajnos fiatalok, elsõ gyerek és õk úgy gondolják, hogyha megverik a kis kezét, vagy a száját azzal majd abbahagyja, de én úgy veszem észre, hogy nem. Akkor van egy olyan probléma is vele, hogy egy ideje nálam alszik, az én szobámban, mert valahogy átjött a szülõktõl és én ugye megengedtem a nagy heverõn, hogy mellém feküdjön és ott alszik. Nagy helye van, kényelmesen, de alig alszik két, három órát egy éjszaka. Hogy összefügg-e ez azzal, hogy õ ilyen eleven kis agresszív gyerek, hogy éjjel sem tudja kipihenni magát? Lefekszik kilenc órakot, õõ éjfél, egy órakor már fölül az ágyban és szinte fél óránként ül, behunyt szemmel és nem tud pihenni. Hogy valami esetleg nem az idegrendszerével lehet-e, hogy kell-e ezáltal elvinni valakihez gyermekpszichológushoz?

- Hát olyan, olyan egy éves koráig szépen aludt. Egyszer, kétszer fölkelt, aztán teát kapott, aludt tovább.

- Körülbelül. Hát én mondjuk örültem neki ugye, mert hát imádom a kisunokát, de nem tudom, hogy én ezt látom éjjel, hogy azáltal, hogy én nem tudom kipihenni magam, õ sem, de az egész család alszik, mert egy szinten vagyunk. Tehát három szoba összkomfort és ezáltal szeretném azok akik dolgoznak megkímélni, hogy mindenki alszik. Én viszont ébrem vagyok és nézem, hogy sajnos nem pihen a kisgyerek, hogy valami nem hagyja õt aludni, csak azt a két, három óra hosszát amit nappal is alszik. Tehát ebéd után alszik két óra hosszát és valahogy úgy veszem észre, hogy éjjel is elég lenne neki ennyi?

- Bejött az én szobámba igen. Na most még van egy kérdésem Önhöz. Hogy hát ahhoz, hogy ugye a mai fiatalok az édesanyák vajmi kevés türelmük van, vagy egyáltalán nem igazán tudják, hogy hogy kell nevelni a kis gyerekeket, mert valahogy más életet élnek, mint mi annak idején. Én most nem vagyok elfogult, én is három gyereket fölneveltem, de valahogy nem törõdnek a gyerekekkel. Így például a kis menyem is bekapcsolja a tévét a kisgyereknek, betesz ugye egy lehet, hogy többé, kevésbé és látom is, hogy agresszív ilyen mesefilmeket, hogy nem ettõl is még ragad rá egy kis agresszivitás? Ezt látom, hogy nem foglalkoznak a kisgyerekkel és õ talán így akarja magára hívni a figyelmet.

- Meg nem igazán ragaszkodik úgy hozzájuk. Azt vettem észre, hogy tõlem nagyon sok kedvességet, meg türelmet kap és ezáltal az édesanyja, édesapja az neki valahogy másodrendû. Én nem akarom elnevelni tõlük, csak olyan furcsállom, hogy nem az anya, meg az apa a jó, nem azokat keresi, hanem mindig a mamit. És hát én is dolgozom attól függetlenül, még ötvenhárom éves vagyok, sajnos még tíz évig kell dolgoznom, de én inkább átvállalom azt a gondot ugye amikor este, vagy délután négykor hazamegyek, hogy segítek és nagy türelemmel, meg gondoskodással átveszem azt a kicsikét, de jön is hozzám. De szóval én úgy látom, hogy a mai fiataloknak nincs türelmük a gyerekneveléshez.

- Sallai János pszichológus: Az ilyen nagymamákkal vannak néha gondjaim, mert õk hozzák idõnként a gyereket a pszichológushoz, õk mesélik a bajokat stb. Nem is biztos, hogy a szülõ tud mindig róla, hogy õ elviszi. A generációk akkor mûködnek jól, hogyha el vannak határolva egymástól. Tehát nem összefolynak. Na most itt ez egy összefolyt három generáció is, mert a nagymami úgy látom, hát mondhatnám, hogy õ akar ott vezérelni mindent. Itt egyetlen megfelelõ ember az õ, mármint a nagymama.

Sallai János pszichológus.: - Hát ez eléggé kiderült belõle, hogy majdnem hogy az övé az a gyerek. Egyébként akármilyenek a szülõk, le kell szögezni: a nagyszülõnek akkor sincs közvetlen beleszólási joga. Kívülrõl nézheti, hogy ezt nem így csinálnám, akkor sincsen joga, hogy beleszóljon. Nehéz nézni kétségtelen.

Sallai János pszichológus.: - Gyerek a szülõé, a szülõ felelõssége. Én maximum a szülõkkel beszélgethetek, hogy vannak aggályaim, de azt se utasítás. Én úgy látom, hogy aztán vagy megfogadják, vagy nem, de hogy én helyettük, hátuk mögött ezt nem szabad. Akkor sem, hogyha éppen ez nem éppen nagykönyv szerinti az ami látvány van. Azon elmélkedhetnék, hogy milyen fiú lett, ahol így folyik a gyereknevelés. Ez az én fiam, hol látta ezt az agressziót, mert mind a kettõ veri a gyereket és akkor ezt már nem tudjuk a nagymamitól, hogy akkor õnáluk is volt vajon ilyen? Tehát ilyenen a nagymama elmélkedhetne, bár ez is utólag tanulság csak, jelen történetben ezzel nincsen semmi. Meg a kis menyem, hát az olyan élesen hangzott. Na most nem tudom a kis menyemet, õt is meghallgatnám hogy érzi õ magát helyzetben, lehet, hogy nem rózsásan.

Sallai János pszichológus.: - Hát ez egy nagyon jó kérdés. Nem kéne engedni és ezt a harcot mindig az érintett gyereknek, tehát a nagymamának a gyereke a papa, tehát ezt a papának kéne lejátszani, hogy beszéljen az anyukájával, hogy figyelj anyu nagyon aranyos, stb vagy, de ez a mi üzletünk, tehát ebbe te legyél szíves, ezt majd mi csináljuk.

Sallai János pszichológus.: - Hát ez szomorú egyébként, de ez egy általános tapasztalat, hogy a férfiak általában ilyen tárgyi, meg egyéb világon, érzelmekrõl, érzésekrõl és kínos problémákat hárítják. Szóval ez elég férfi jellemzõ. Ez távol áll tõlük. Azonban azt mondanám, hogy vannak az életnek oly helyzetei, amikor tetszik, nem tetszik, hát a kis menyem menjen oda csatázni? Hát így nem lehet elsumákolni. Neki most ki kell állni, ez az én családom, külön vagyunk, anyuka te pedig ott. Kínos, nem kínos. Szóval kétségtelen, hogy nem szeretik a férfiak.

Sallai János pszichológus.: - Hát ezt nagyon rosszul teszik egyébként. A szülõkkel természetesen lehet gond, mert ha igaz ez amit mond, hogy a szülõ mind a kettõ agresszív szájra verik, ide-oda verik, hát itten már nagy baj van. Ezt tényleg nézni is rossz lehet nagymamának. Tehát ha a szülõk így csinálják, akkor viszont nem lehet csodálkozni a gyerek agresszív. Hát van egy fajta ember, aki ilyenkor meghunyászkodik és ilyen jámbor, mintha ott se lennék ember lesz és ilyen lesz egész életében, de van egy másik változat. Ez a gyerek az, hogy akkor õ is agresszív lesz. Engem bántok én is bántok, akit lehet az utamból. Tehát az agresszió az nem úgy bepottyan, így nem születik velünk. Hát vannak élénkebb gyerekek, meg lassabb gyerekek, meg jámborabbak, de szorgos munkával lehet elérni, hogy agresszív legyen a gyerek. Ha így bánnak vele, továbbá, ha nem szeretik eléggé, illetve nem kap meleget, törõdést simogatást, idõt nem szánunk rá, tehát csak ilyen ügyintézõ idõ van, hogy mi újság volt, mit csináltál, hol volt, da,da,da, jól csinált, rosszul csinált el van intézve. De, hogy tovább nem érdekel a gyerek. Tehát, ha a gyerek nem zavar, minket akkor jó gyerek, ha a gyerek zavar minket rossz gyerek. Ez egy õrületes tévedés.

Sallai János pszichológus.: - Igen, igen. Szóval a szülõk mintha kiszálltak volna, átadták nagyinak.

Sallai János pszichológus.: - Igen. A szülõkkel megérne egy külön elmélkedés áttekintve, hogy miért így csinálják. Nem is gondolkodtak rajta, hogy ez jó, vagy nem jó. Automatice a gyereket tartják rossznak, azt pedig ütni kell, az ütést fokozni kell. Nem jó elkezdeni ezt az agresszív nevelést, mert ennek kimerül a tára, ha más nem praktikus oka is van a dolognak. Ez, hogy megmagyarázzuk a gyereknek ez is elhangzott a dolog. Ez egy ilyen naiv szülõi elképzelés, a gyereknek megmagyarázom, hogy mit kell csinálni. Mintha a gyerek azért csinálna valami disznóságot, mert nem tudja. A gyerek remekül tudja, valami egyéb oka van, tehát vannak érzelmi és egyéb szálak is. Tehát ez egy naivitás, hogy megmagyarázzuk. Aki nem hiszi el amit mondok az kérdezze meg a gyereket, hogy mit fogok én erre mondani öregem figyelem ami történt. És a gyerek szépen el fogja mondani a szövegemet. Tehát tudja õ. Hát akkor miért nem csinálod? Nem tudja megmondani, de nem csinálja. Tehát valami oka van, de nem az az oka. Tehát, ha túl sokat megbeszélni ilyen tanácsadást azt mellõzhetjük, mert tudja a játékszabályokat, nem tartja be. Annak nyilván nyomos oka, hogy miért nem tartja be.

Sallai János pszichológus.: - Igen. Azért garantált, akkor a gyerek se fogja betartani.

- Nem vagyunk még nagyszülõk. Leszünk márciustól kezdõdõen.

- Én azért már így is egy kicsit nagyszülõnek tartom magamat, mert attól kezdve, hogy meghallottuk, hogy babája lesz a legnagyobb lányunknak, aki nemrég ment férjhez én azóta kóstolgatom ezt az érzést.

- Hát érdekes. Olyan mosolyogtató íze van. Úgy amikor eszembe jut és megpróbálom elképzelni, hogy nahát nagyszülõ vagyok, akkor úgy valamilyen nagy derû ömlik el bennem és muszáj nevetni és egy kicsit megállni.

- Ezen még így nem gondolkodtam. Még sose hasonlítottam így össze. Elsõ pillanatban lehet, hogy hasonlított rá, de azóta biztos vagyok benne, hogy már egy ilyen másik rétegbe került. Azóta inkább az van, hogy ha elnézek az utcán fiatal párokat, akik kisbabával sétálnak, akkor olyan ámulattal fedezem föl a hasonlóságokat a gyerekek és a felnõttek között. Valahogy most már nem annyira inkább így a saját életemnek a továbbadását érzem benne, hanem úgy az egész világnak az elõre való hömpölygését.

- Furcsa. Hát igazából az furcsa, hogy nagyszülõk leszünk. Szóval egy hete volt, amikor összeházasodtunk és az energia is körülbelül annyi bennünk, ahogy érzem. Szóval nagyon fura egy új élet így végül is belõlünk, de úgy, hogy azért már nem mi felelünk, nem mi dogozunk, csak örülünk neki. Szóval így ismerkedem a gondolattal.

- Hát azért olyan nagyon nem csodálkoztam rajta, mert nálunk is azonnal megfogant a Virág amint lehetõsége támadt. Furcsa, hogy egyet lépett a világ. Gyorsan kiszámoltam, hogyha így megy tovább, akkor még ükszülõ is lehet belõlem. Mert ugye huszonkét évesen született a Virág, negyvennégy évesen leszek nagypapa, hatvanhat a dédszülõ, nyolcvannyolc az ükszülõ. Még egész belefér.

- Nem tudom igazán különválasztani, hogy a Virágnak a férjhez menése, vagy pedig az a tény, hogy õ is édesanya, de én éreztem magamban utólag, amikor már vége volt az egész esküvõnek meg ennek a sok átalakulásnak, hogy azért bizony engem fizikailag és érzelmileg nagyon igénybevett. Elõtte nem is tudtam volna elképzelni, hogy ez valóban ekkora nagy változás. Hogy fölnõ, elköltözik, aztán kiderül, hogy babája van. Én éreztem.

- Féltem igen, de igyekszem okosan félteni. Azokról a problémákról beszélgetni amiket õ hoz föl, nem azokról, amik engem nyomasztanak. Úgy beszélgetni vele, hogy az õ gondolatait segíteni kibontakozni és nem úgy, hogy az én elméleteimet rápasszírozni és bátorítani és mindig biztosítani arról, hogy akármi, akárhogy alakul mi mindenképpen szeretni fogjuk.

- Nem azonnal. Inkább úgy kóstolgattuk, hogy hogyan kell kialakítani az új helyzetet. Amikor elkezdett már egy kicsit gömbölyödni a hasa azt hiszem, hogy énbennem akkor változott meg igazán a kép az egész világról õvele kapcsolatban. Most már jobban érzékelem azt, hogy õ tényleg egy külön növénykének a gyökere lett és, hogy ez egy új és az én világommal laza kapcsolatban lévõ különálló világ, amiben õ él. Veszteség abból a szempontból, hogy érezzük a hiányát, amikor leülünk és akkor nem vagyunk annyian az asztalnál. Vagy amikor van egy beszélgetés és szinte hallom, hogy az õ hangja hogyan szólna ebben a hangzavarban, vagy ebben a kórusban. Azért nem veszteség, mert a szeretet az mindenképpen megmarad. Tehát az az átölelõ, támogató érzés, amit én érzek iránta és amiben azt hiszem õ is bízhat ez mindenképpen megvan. A távolság az ott van fizikailag is, meg bizonyos fokig lelki értelemben is, de nem üresedett ki.

- Hát egy remek ötletünk van ezzel kapcsolatban. Szeretnénk valami olyan hagyományt létrehozni, hogy minden évben elmegyünk egy hétre egy indián táborba teljesen nomád körülmények közé, ahogy azt szeretjük azzal, hogy az összes unoka jöhet, ha van kedve, meg persze a szülõk is jöhetnek, ha van kedvük, de azt is megtehetik, hogy nem jönnek és akkor ott lehet bõrözni, meg kenuzni, meg mindent csinálni amit az indiánok csináltak. Valami ilyesmit lehetne tenni majd.

- Én például átgondoltam azt, hogyha az õszinteséget fenn akarjuk tartani, akkor a gyerekekkel igazat kell beszélni. Tehát egyáltalán nem arról van szó, hogy õnekik van szükségük rám, hanem énnekem van szükségem arra, hogy hadd szerethessem a leendõ unokámat, hadd mehessek oda és foglalkozhassak vele, hogy ha arról van szó és persze igyekezni fogok megérteni, amikor alkalmatlanná válok, de ez az igazság és nagyon remélem, hogy ez így mûködõképes lesz, hogy én mondom, hogy én mit szeretnék, õk is megmondják, hogy mit szeretnének és remélhetõen harmonikusan tudunk így majd élni.

- Nem lehet kikerülni. Kénytelen az ember rájönni arra, hogy nem tudja megóvni attól a szakadéktól a feléje tartót, aki nem látja a szakadékot. Tehát el kell jutnia oda, hogy lássa és utána saját maga nem fog belemenni.