- Vannak.

- Úgy, hogy kedveskedtem, például azt mondjuk, hogy játszhatok-e, vagy hogy például hogyha nem engedik, hogy játsszak, akkor szólok az óvó néninek, hogy nem engedik, vagy pedig még kedvesebben kérem õket.

- Igen, csak nem mindig, mert hogyha nem szeretnének, akkor nem.

- Hát van, aki nem a barátom.

- Azért, mert például én a Lakatos Gábornak azért nem vagyok a barátja, mert mindig meg szokott verni, meg még direkt az ujjamra rá is esett.

- Igen.

- Mert õk nem rosszalkodnak, meg nem szoktak verekedni.

- Igen.

- Igen, mert õket jobban szeretem, mint a többieket.

- Barátkozni.

- Hát rajzolni szoktam nekik, ajándékokat szoktam nekik hozni, például ma is hoztam kettõ csokit az óvodába.

- Azért, hogy örüljenek nekik, meg hogy legyenek a barátaim.

- Zsuzsi, az Ili, az Ági, az Imre meg a Zsófi.

- Könyveket nézegetni, meg babaszobába játszani.

- Az, hogy sok barátunk van, meg hogy mindig játszanak velünk.

- Például hogyha valaki nem a barátom a csoportban, akkor én megkérek valakit, mert a múltkor is sírtam, mert valaki nem volt a barátom, s õk azt mondták, hogy játsszak velük, s attól már nem sírtam.

- Nagyon rossz.

- Azért, mert akkor unatkoznék, meg hogyha például csúfolnának.

- Akik az óvodában vannak, nem biztos, hogy abba az iskolába fognak járni, csak lehet, hogy még találkozni fogok vele, mert például az Imrével meg a Bencével találkozni fogunk mindig, mert lehet, hogy egy osztályba fogunk járni, de az biztos, hogy egy iskolába fogunk járni, mert mind a hárman a Teve utcába fogunk járni.

- Hát próbálkozok majd mindenféle kedves dologgal, édességeket fogok nekik hozni, meg rajzolok nekik.

- Szerintem igen.

- Úgy, hogy nagyon szépen meg kell õket kérni, hogy játsszunk velük.

- Igen, nagyon sok.

- Nem éppen, hogy õ ilyen, olyan hozott dolgokat szokott venni, meg ruhákat.

- Például órát meg gyûrût, meg ilyen ruhákat, meg virágot meg állatokat, ilyen szívecske állatokat, hogyha például ilyen kis szívpárna.

- Nagyon-nagyon sok, és nekem már van egy nevelõanyukám, egy nevelõapukám meg egy igazi apukám meg egy igazi anyukám.

- Mert apukám meg az anyukám elváltak egymástól, apukám keresett egy lányt, anyukám meg keresett egy fiút, és az a nevelõanyukám meg a nevelõapukám.

- Igen, nagyon máshogy, és az igazi apukámat nagyon máshogy szeretem és sokkal jobban, mint a nevelõapukámat.

- Hát nem jobb, mint az igazi apukámmal, mert mindig az igazi anyukát meg az igazi apukát kell szeretni a legeslegjobban mindenkinél.

- Ajándékokat hozni, meg például meg szokta õket hívni, hogyha például bulira megy.

- Akkor táncolnak, meg esznek, meg isznak, meg egymással beszélgetnek.

- Hát nem, mert a kicsik nem szoktak táncolni úgy egymással, mint a felnõttek, meg így ... ez olyan, mint a két szerelmespár.

- De lehet, csak azért úgy, mint két szerelmespár nem lehet enni, meg esküvût tartani.

- Igen.

- Anyunak például van legalább húsz barátja.

- Én nagyon, és nagyon-nagyon fontosnak tartom, hogy hívja ide a barátait, merthogy én akkor látom meg, hogy milyen is ez a gyerek, és mindig azt ösztönzöm, hogy nyugodtan jöjjenek ide, sõt ha kell, sütök, mit tudom én, már ugyan fiúk, már nagyobbak, beszélgetnek, akkor legyen enni-innivaló, hogy lássam, és sokkal jobbnak tartom az ilyen barátságokat, mintha mondjuk egy téren jönnek össze, és ki tudja mit csinálnak.

- Ez egy nehéz kérdés, ugye míg kisebbek, addig megnézem, mert ugye meghívom szülinapra, erre, arra, most, hogy már kamaszok, ez egy kicsit nehezebb, de még mindig vannak találkozási pontok, ugyanis ez az én utolsó két fiam járnak a gyermekvasútra, és ott szülõi értekezleten a szülõkkel is tudok találkozni, és mindig megkérdezem, hogy na õ kinek a szüleje, tehát egy picit még így is belelátok.

- Persze érdeklõdök, vagy tud rá válaszolni, vagy nem, de általában tud.

- Nem kérdezi meg, csak ha mondja neki a barátja, õ nem kérdezi meg, szóval neki ez nem fontos annyira, mint nekem.

- Nem feltétlenül, én azt gondolom, hogy az, hogy mit csinál, az nem annyira fontos, mint hogy milyen ember, úgyhogy engem sokkal jobban érdekel, ha õ megy oda, hogy ott mit csinálnak, otthon voltak-e a szülõk, ki, mit csinált, mit mesél. Ez a környezet sokkal jobban érdekel, mert lehet kazánkovács, lehet mérnök, teljesen mindegy, hogy mi.

- Volt, volt olyan, és rájöttem, hogy semmiképpen nem szabad tiltani, mert akkor elfordul a dolog rossz irányba, hanem õt kell valahogy rávezetnem arra, hogy nem ez az igazi barátság neki, és ez be is jött pont a legkisebbnél, hogy már sokszor elõfordult, hogy õ letagadtatta magát, amikor jött a gyerek, hogy õ nincs itthon. És akkor viszont azt kellett mondani, hogy ezt nem illik, menjél ki, mondd azt, hogy most nem szeretnél, hogy ezt fel kell vállalni. Bizony van ilyen, hogy olyan gyerek, akivel én nem szívesen szeretném, ha barátkozna.

- Teljesen más az értékrendje, mint a mienk, ez óriási nagy bonyodalmakat okoz a gyerek személyiségében, eltolódik, eltorzul, nekem az az értékrend elfogadhatatlan, és hát nyilván ez nem szeretném, ha a gyerekem azt tenné magáévá.

- Tudtam, tudtam. Azt, hogy mivel foglalkoznak, nem, de hogy milyen kultúrából származnak, azt igen, és nem is a kultúra miatt, hanem ahogyan viselkedtek, ahogyan viszonyultak az iskolához, a gyerekekhez. Nem volt a gyereknek semmilyen felszerelése, nem voltak családcentrikusak szerintem, nálam ez fontos szempont, hogyha valaki gyereket vállal, akkor azt teljes bedobással gondozza, nevelje, és tegyen meg minden tõle telhetõt, és ezt nem láttam, és ez nekem fontos.

- Hát ez elhúzódott egy évig.

- Nagyon-nagyon nehezen, nagyon nehezen, fogcsikorgatva, de muszáj volt lenyelni, mert különben még ma is vele barátkozna biztos.

- A finom jelzést azt abszolút fel mertem vállalni, nekem ez nem tetszik, nézd meg, hogy ez meg ez történt, neked errõl mi a véleményed, s akkor vagy megmondta, vagy nem, de azt tudta, hogy ez nekem nem tetszik, de azt nem mondtam, hogy ne barátkozz vele, és megtiltom, és nem találkozhatsz.

- Utána összegeztük, hogy nem õ volt az igazi, és jobb ez így, hogy vége van.

- Egy picit, de úgy fogalmazott, hogy ez várható volt, hogy így lesz, tehát érezte õ is, csak próbálkozott, hát ahogy minden gyerek próbálkozik, meg még felnõttek is.

- Hát az utóbbi idõben nagyon sokszor elõfordult, úgyhogy most már egészen kiterjedt baráti körünk van, sok különbözõ korú gyerekekkel, majdnem mind hasonlóképpen nagycsaládosok, és hasonló érdeklõdési körrel rendelkeznek, és hasonló beállítottságúak.

- Igen, igen, többnyire, mind a ketten, van, akit már az óvodából ismerünk, és az óvodában barátkoztak össze a gyerekeink. Van, akivel Kispestre is vissza-visszajártunk egy darabig, az egyik testvér idejár az egyik gyerekemmel, a másik testvér a másik gyereknek ismerõse, úgyhogy nagyon sokrétû barátságok alakultak ki.

- Hát a gyermekeink keresztény iskolába és óvodába jártak, így más úton-módon is találkozunk ugyanezekkel a szülõkkel, ezen belül is tovább tudtak fejlõdni ezek a kapcsolatok.

- Mind a kettõ elég gyakran elõfordul, úgyhogy sokszor egy-egy ilyen hosszabb telefon után megbeszéljük, hogy akkor inkább személyesen is összejövünk, mert férjeink majd elszörnyednek a telefonszámla láttán, és nagyon sok iskolai helyzetet, problémát, nevelési tanácsot adunk egymásnak.

- Van olyan barátnõm is, akihez elsõ korom óta baráti kapcsolat fûz, amit most már megerõsítettük keresztszülõséggel is, és hát sokszor összejövünk ünnepekkor, húsvétkor, karácsonykor.

- Az az érdekes, hogy nagyon mély kapcsolatok alakultak ki itt is, olyan, mintha nagyon régóta ismernénk egymást. Mivel messzebbre kerültek ezek a korábbi barátnõim, barátságok, velük ritkábban találkozunk, de ugyanott folytatjuk, ahol abbahagytuk.

- Az ilyen régebbi barátságoknál szükség van arra, hogy elõre kitûzzünk idõpontokat, mert különben nagyon nehéz fönntartani a barátságot, és bizonyos hagyományok kialakultak, hogy milyen családi ünnepekkor jövünk össze, és hát a gyerekeink is nagyon várják ezeket az alkalmakat. Az iskolai kapcsolatoknál ott mindennapos a találkozás és az érintkezési felület, és így különösebb energiák nélkül is megy a kapcsolattartás. A legjobb közös programjaink a gyerekeinkkel igazából ezek a baráti együttlétek más családokkal, gyerekekkel, és ilyenkor nagy örömben van együtt a család.

- Hát általában csak hétvégeken vagy ünnepek alkalmával.

- Azért egy kis szalonnasütés vagy egy kis csemegézés azért kiegészíti, de hát a gyerekeket nem igazán kell szervezni, õk nagyon szépen együtt tudnak játszani, a beszélgetés pedig a közös érdeklõdési körbõl adott. Amit legjobban szeretünk, az a közös nyaralás, amikor igazából teljes mértékben egymásra tudunk figyelni.

- Hát a gyerekeinknek is elég sok a külön programjuk, de azért egy-két órás délutáni vagy kertészkedés, vagy sportolás, focizás, családi focizás...

- Hát hébe-hóba én is.

- Hát igen.

- Próbáljuk.

- Õk próbálnak rávenni, ami nem mindig sikerül, de Piroska mindenképpen ha mást nem, akkor õ a gyúró és a sebesülteket ápolja.

- Igen, õ is szeret focizni, és nagy megtiszteltetésnek tekinti, ha beveszik õket, õt a játékba.

- Ezek viszonylag ritkábban fordulnak elõ, most erre kevesebb alkalom nyílik amiatt is, mert elég drágák a jegyek, de hát sokat köszönhetünk ez ügyben is a Nagycsaládosok Egyesületének, mert az utóbbi, nem is az utóbbi évben, de egy-két évvel ezelõtt nagyon sok kedvezményes jegyhez jutottunk hozzá.

- Pénz és hát sokszor idõ kérdése is, mert ahogy nõnek a gyerekek, egyre több a külön program, külön baráti kör.

- Végül is lehet, mert amiket felsoroltam, azokat mindegyik gyerekünk élvezi, kirándulást, sétát, kiválasztunk egy-egy úticélt, és akkor jobban együtt tudunk lenni.

Bardócz Éva etnográfus, a Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum múzeumpedagógusa: - Idén elõször ide beépítettük a programba ezt, hogy közös családi szüretelés is lehetett, és meg kell mondanom, hogy a program legkedveltebb része volt, az egyik legkedveltebb fõleg a kisgyerekes családoknak. Letelepedtek az udvaron, a gyerekek, szülõk együtt, szemezték a szõlõt, csömöszölték egymásnak, meséltünk, énekeltünk, préseltünk, a gyerekek dolgoztak, meg, meg különbözõ szõlõõrzõ játékokat játszunk, szõlõhöz kapcsolódó játékokat, mondókákat, verébhessegetõket, riasztókat, madárijesztõket nézhetnek meg a gyerekek, kipróbálhatják a kereplõt, megnézzük a présházat, ahol az igazi hagyományos prés áll, a különbözõ eszközöket, amivel végül is a bort elkészítették, hogy a szüret...

Bardócz Éva etnográfus, a Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum múzeumpedagógusa: - Hát és a legvégén természetesen ez azzal zárul, hogy õk egy kisebb présen saját maguk lepréselhetik, összecsömöszölhetik a szõlõt, lepréselhetik a présen, és megkóstolhatják a mustot. A végén pedig egy kis mulatozással zárjuk, ami inkább csak játékos tánc, mókázás és játék.

Bardócz Éva etnográfus, a Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum múzeumpedagógusa: - Lesz még vasárnapi családi rendezvényünk, lesz még november 10-én az évadzáró Márton-napi rendezvényünk, ami egy kis vígassággal és egyéb szokások felelevenítésével zárul.

Bardócz Éva etnográfus, a Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum múzeumpedagógusa: - Nagyon érdekes a pályafutásom, és én úgy érzem, mintha egy föntrõl egy kéz irányította volna az életemet, ugyanis gyakorló óvónõként dolgoztam Szentendrén a városban, és a munkám során kialakult bennem az a képzet, hogy azokat a gyerekjátékokat, amiket mi játszottunk a gyerekekkel az óvodában, azokat a gyerekek nem értik sem tartalmilag, sem a szövegét.

Bardócz Éva etnográfus, a Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum múzeumpedagógusa: - Például ha azt az egyszerû gyerekdalt elénekeljük, hogy Zsipp-zsupp, kenderzsupp, ha megázik, kidobjuk, a gyerek nem tudja mi az, hogy zsupp, nem tudja mi a kender, és nem tudja, hogy miért kell kidobni, ha megázik, tehát csupán ennyi, énekli magát a gyerekjátékot, de nem érti, mert kiszakítottuk ezeket a játékokat az eredeti környezetükbõl, vagy a Szõjünk-fonjunk szép eladó lánynak 16 rõf vásznat, annyi idegen, számukra idegen kifejezés és szó van benne, amit már a mai gyerekek nem használnak, és hát így kerültem egyre közelebb a népi kultúrához, míg aztán a Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeumban múzeumpedagógus lett belõlem.

Bardócz Éva etnográfus, a Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum múzeumpedagógusa: - Nem biztos, hogy feltétlenül fontos, hogy tudják, hiszen a gyerekjátékokban rengeteg halandzsaszöveg is van, aminek nincs is igazán értelme.

Bardócz Éva etnográfus, a Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum múzeumpedagógusa: - Igen, vagy az Antanténusz, szórakaténusz, de én úgy gondolom, hogyha ezeket a játékokat eredeti környezetükbe visszahelyezve, márpedig a szabadtéri múzeum, néprajzi múzeum az eredeti hátteret adja ezekhez a játékokhoz, ha ott játsszák el a gyerekek, és megismerkednek azzal a közeggel, azzal a háttérrel, akkor a kettõ egymásra talál, tehát a játék és a környezet, amiben ezek a játékok születtek, kiegészítik egymást, és így válik teljessé maga a gyerekjáték.

Bardócz Éva etnográfus, a Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum múzeumpedagógusa: - Ezt nekünk kell tudni, hogy a gyereknek ismerni kell, és aztán késõbb fog csak rájönni, mint ahogy Kodály Zoltánnak van egy csodálatos idézete, amit én, én rengetegszer elmondok, bármerre járok, hogy õ azt mondja, hogy a gyermek örül, egyszerûen csak örül, mert jól érzi magát, amikor ilyen játékokat játszik, és csak késõbb jön majd rá, felnõtt korában eszmél majd rá, hogy mekkora része volt ezeknek a kis játékoknak abban, hogy magyarnak érzi magát. Tehát minden népnek, nemzetnek, nemzetiségnek ismernie kell a saját kultúráját, enélkül nem létezhet a világ, vagy leszünk egy egész massza, vagy ebbõl a sokszínû kultúrából tevõdik össze majd a nagy egész, amibe mi is beletartozunk magyarok, tehát én azt gondolom, hogy a magyar népi kultúrát meg kell ismertetni, hiszen már nem ebben nõnek föl a gyerekek. Nekünk most ezeket úgy gondolom, hogy újra kell tanítanunk, hiszen elszakadtak ebbõl a közegbõl, elszakadunk a természettõl, városban nõnek föl a gyerekek, már nemcsak hogy a kultúrát, már az állatokat sem ismerik!

Bardócz Éva etnográfus, a Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum múzeumpedagógusa: - Mi vagyunk a híd, én úgy érzem, ma már ezt a világot ezt múzeumban találják csak meg, múzeumi keretek között, talán még vidéken egy-egy faluban idõsek õrzik azokat az emlékeket, hagyományokat, amiket a saját gyermekkorukból megtartottak, és ott át tudják adni a gyerekeknek, de városban már, már ez nemigen tapasztalható, és én azt hiszem, hogy a múzeum erre kiválóan alkalmas, hogy híddá is váljon.

Bardócz Éva etnográfus, a Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum múzeumpedagógusa: - Hát ez nehéz kérdés, ez fogas kérdés, ez szerintem rajtunk múlik, tehát én úgy gondolom, hogy ez a mi felelõsségünk, tehát a mai felnõtt társadalomnak a felelõssége, hogy akarunk-e, mert énszerintem minden csak az akarás kérdése.