Sz.M.: - Õ az edzõ igen, õ az egyetlen férfi tagja a csapatnak, hiszen ezeket a külsõs munkatársakat mi csapattagnak tekintjük, fel kell, hogy vállalják a mi nevelési programunkat.

Sz.M.: - Én 28 éve vagyok a pályán, úgy gondolom az utóbbi 10-15 év az, amikor ez a tendencia így felgyorsult. Elõtte valahogy elég volt a szülõknek az, ami kaptak a gyerekek az óvodában és utána jelentkeztek ezek az igények. A piac beindult ugye úgy az úszásoktatás, mint a nyelvoktatás terén a felnõtteknek ugye a testedzés programok és akkor itt begyûrûztek úgymond a szülõk révén a gyerekek közé is.

- Én járok dzsúdóra, drámára is járok, az egy kicsit elõbb van, az udvarról visz el Kati néni.

- A dzsúdót.

- Mert ott lehet kidobózni és lehet sok mindent játszani, meg lehet pókot is, meg lehet bemelegítést is csinálni.

- Ühm. Mondtam.

- Hát csak úgy.

- Nem.

Sz.M.: - A mi óvodánkban is, ugye mi tíz éve nyitottunk, kezdettõl fogva jelentkeztek ezek az igények, de mi nem voltunk mindjárt kaphatók mindenféle különfoglalkozásra. Egyfelõl azért, mert nem voltak meg a tárgyi feltételeink, másfelõl nem voltak meg a személyi feltételeink. És ugye ha az óvodavezetõ igényes, illetve igényes egy nevelõ-testület, akkor bárkit nem enged a falai közé. Legyen az akármilyen jó oklevéllel rendelkezõ, jó képzettségû ember, hogyha az óvodás korosztályt nem tudja kezelni. Ugyanakkor itt a belsõ erõk is ugye megmozdultak, az óvó nénik olyan szakirányú tanfolyamokon, továbbképzéseken vettek részt, amelyek ezt a programot úgymond kiszolgálják. Tehát van két mozgásfejlesztõ óvoda pedagógusunk, három edzõi tanúsítvánnyal rendelkezõ, nyolcan elvégezték a tartásjavító lábtorna tanfolyamot. Például egyik elvégezte a drámapedagógiát. Van gyermektánc oktató óvó nénink és ezek is nagyon népszerûek ezek a foglalkozások. Az külön jóság, hogy a Városliget közel van, tehát a korcsolya oktatást nagycsoportosoknak a téli idõszakban föl tudjuk vállalni.

Sz.M.: - Az ellenállás elsõsorban az ismeretlenségbõl adódott. Tehát nem ismertük azokat a szakembereket, akik el próbálták adni magukat, mi egy kicsit erõszakosnak ítéltük ezt a fajta közeledést. A másik, iszonyatos árakat kértek, nem terhelhetjük a szülõt azzal, hogy ilyen drága szakembereket engedünk a házba, mert elõbb-utóbb az van, hogy presztízskérdést csinálnak abból, hogy az õ gyerekük jár-e egyfajta szakkörre, tanfolyamra vagy nem. És akkor egymást lovallják bele ebbe a lehetetlen helyzetbe.

Sz.M.: - Persze, a szülõk nagyon szeretnék, ha minél sokoldalúbban képzett gyermekek kerülnének már az iskolába. Mi azért nagyon fontosnak tartjuk a játékot és a játék elsõdlegességét. Igen, hát az informatika is az, ami most ugye menõmanó, amit most nagyon szeretnének behozni, tehát mi is visszük hetente kétszer a nagycsoportos gyerekeket ide a Multicenterbe, ahol számítógépes programokkal egy másfajta játékot tapasztalnak meg. Nagyon fejlesztõ hatású játékokat.

- Én dzsúdóra meg angolra. Meg drámára.

- Hát csak úgy az a dráma, hogy játszunk.

- A többi gyerekekkel.

- Hát semmivel.

- Hát csak attól, hogy játszunk vele.

- A dzsúdó az, hogy birkózunk meg kidobózunk, meg ott is meg van ilyen fogók meg ilyenek.

- Hát nem én választottam, hanem az anyukám és hogy erõsödjek meg, hogy megvédjem magamat, hogyha valami van.

- Hát nem.

- Sokan.

- Én szeretem. 

- Nem volt nehéz. Csak egy kicsit bonyolult volt.

- Hát azért, hogy tudjak angolul beszélni, hogy nagyon jól tudjak angolul beszélni, meg az iskolában is fogok.

- Igen. A kutya az dog, és akkor így.

- Nem, mindegyiket anyu választotta.

Sz.M.: - Hát a nyelvoktatás még az, amit feltétlenül meg kell említeni, bár miután ennyi más programot kínálunk a gyerekeknek, ez úgy kezd leépülni. Már tavaly is kevés volt a jelentkezõ, az idén meg még csak hárman jelentkeztek a nyelvtanuásra, de én úgy gondolom, hogy miután annyi minden mást kínálunk nem baj ha ez egy kicsit kopik. A nyelvoktatás nem feltétlenül az óvodás korosztály sajátja, ráadásul nem e szerint a tematika szerint, amellyel õket tanítgatják és mondókák és dalok, alap szókincs, ezzel õk nem mennek sokra, csak legfeljebb megtapasztalják, hogy van egy más kultúra, van egy más nyelv. De azt egyébként is megtapasztalják a csoportban is, hiszen vannak francia, vietnámi, kínai gyerek, angol kislány, tehát ez nem idegen nekik.

Sz.M.: - Hát ez nagyon jó kérdés. Mert ugye a szülõ a gyerek, tehát õ dönt a sorsáról, mi mint nevelõtárs esetleg beleszólhatunk, kicsit terelgethetjük valamerre. Nem az a tendencia, hogy lemorzsolódnak a gyerekek, inkább az, hogy a barát, a csoporttárs kedvéért egyre többen nyúzzák a szüleiket, hogy mehessenek.

Sz.M.: - Van, amely ingyenes, van amelyet az önkormányzat támogat, a dzsúdó a legdrágább, az 400 forint foglalkozásonként óránként, heti két alkalom.

Sz.M.: - Tudjuk, hogy agyonhajszoltak a szülõk. Az nekünk is érdekünk, hogyha amikor már hazaviszi a gyereket az oviból este otthon csak vele tud foglalkozni és akkor nem rohangál még az uszodába, nem rohangál még az edzõterembe, stb. De nincsenek teljesen kirekesztve ezekbõl a földi jókból, hiszen korcsolyázni is hetente egyszer vihetjük a gyerekeket. De onnantól, ha a gyerek már valamilyen szinten tud csúszkálni a jégen, úgy is nyúzni fogja a szüleit, hogy legalább hét végén csináljanak egy közös programot. Az uszoda nem zárt, tehát oda bejöhetnek a szülõk, megnézhetik a gyerekeket, hogy haladnak az úszással, illetve addig mi még úgymond úsztatjuk a gyerekeket, addig õk a másik medencében lubickolhatnak, van ilyen is, nem is egy. Nem hiszem, hogy ki lennének ebbõl rekesztve, de az biztos, hogy a hétköznapokban ezt a terhet levesszük a vállukról. A hétvége a családé.

- Csak balettra.

- Anyukám valamelyik reggel azt mondta, hogy akkor megyünk balettre, délután. És akkor mondtam, hogy igen és azóta járok.

- Hát nem nehéz, estefelé lesz vége és akkor álmos vagyok, mert még játszani szeretnék.

- Még nem. Még csak a bemelegítést tanuljuk.

- Hát sajnos nem tudtam még mi, és akkor mondta, hogy próbáljam. Aztán amikor szeretnék menni, amikor meg nincs, akkor meg nem.

- Hát van olyan mesém, amiben táncolnak ilyen balettosok.

- Igen.

-- Szalontai Judit a Fõvárosi Gyakorló Óvoda vezetõje: Egyszerûen büszkék vagyunk arra, hogy ellen tudtunk állni különféle nyomásnak, kérésnek és meg tudtuk hagyni reményeink szerint az óvodát annak, ami. Tehát hogy az óvodában csak játékkal töltsék a gyerekek az idejüket. Mivel szakemberként tudjuk, hogy a játék ennek a korosztálynak a legfejlesztõbb tevékenysége, azért mi amellett állunk és úgy döntöttünk, hogy ezt érvényesítjük az óvodánkban. Így aztán a mi óvodánkban nincsenek különórák. Ami van, az a preventív gyógytorna, de minden gyereket érint és nem veszi el a játékidõtõl a gyerekeket, mert játékos módon tartásjavító gyakorlatokkal a gyerekek mindannyian részt vesznek ebben a preventív gyógytornában. És ami még van a mi óvodánkban, az a logopédus, aki dolgozik azokkal a gyerekekkel, akiknek szükségük van rá, hogy az iskolás éveiket megfelelõ módon tudják kezdeni. Tehát igyekszünk úgy szervezni az életünket, hogy a gyerekek idejét, amit az óvodában itt töltenek azt a játék töltse ki.

Sz.J.: - Igen, ez egy nagyon érdekes folyamat és mikor az óvodába bekerülnek a gyerekek kiscsoportos korukban, nem kerül a felszínre még a szülõnek effajta igényük, de ahogy közeledünk az iskoláskor felé a gyerekek középsõs, majd amikor nagycsoportba kerülnek és az iskolaválasztás dilemmájával találják magukat szembe, akkor viszont többször és gyakrabban felszínre kerül ilyenfajta érdeklõdés, de igyekszünk mindig a szülõket megnyugtatni arról, hogy higgyenek ennek a játékfejlesztõ hatásnak és be is hívjuk õket, megtekinthetik azokat a módszereket, ahogyan a gyerekeket különféle tudás birtokába tudjuk juttatni anélkül, hogy õk kötelezõ jelleggel körbeülve, hosszú perceket, félórákat egy helyre figyelve töltenének el. Szoktunk olyat mondani a szülõknek, legyenek szívesek figyelni egy nyílt nap keretén belül, hogy szerintük a bent töltött idejük alatt mit tanultak a gyerekek. Sokszor úgy gondolják, hogy a tanulás az, hogyha egy új verset visz haza vagy egy új éneket visz haza, vagy számoltunk és közben a tanulás észrevétlenül lopja be a gyerekek életébe magát. Mert csak annyit, hogy ugyanannyi tányért tegyen, mint ahogy gyerek vagy ugyanannyit, ahányan az asztalnál ülnek, vagy számlálja meg, hogy elég pohár elég van-e az asztalon, vagy kell-e még valamibõl tenni, ez egy matematika, akárhogyan is nézzük. És közben a gyerekek észre se vették, hogy õk most tanultak. Tehát ez az egésznek a titoknak a nyitja, hogy az élet minden pillanatában tanulnak a gyerekek, a jó példa az, ami nagyon fontos. Nekik nem kell tudni, hogy tanulnak. És ha hazamegy egy kisgyerek és azt mondja, hogy csak játszottunk, akkor annak mi is nagyon örülünk. Sajnos a játék egy hosszú ideig leértékelõdött és pejoratív értelmezést kapott, hogy csak csak játszott. Ilyen nincsen, annak kell örülni, hogyha csak - idézõjelben - csak játszott.

Szirtes Józsefné a Kecskeméti Kertvárosi Általános Iskola tanítója: - Amikor itt Kecskeméten egy bábtanfolyamot szerveztek Báron László, aki a Ciróka Bábszínház atyjának nevezhetõ, tartott egy tanfolyamot, ott határoztam el igazából, hogy most már enélkül nem élhetek tovább. És akkor szerveztem meg az elsõ bábos gyerekcsoportot, évekig csak gyerek bábszakkört vezettem, az ifjúsági otthonban, illetve az iskolámban. És részt vettünk még az úttörõ korban különbözõ fesztiválokon, találkozókon, ami nagyon-nagy élmény volt. És egyszerûen nem lehetett letenni, mert nem telt el olyan nap, nem telt el olyan óra, hogy két-három gyerek, aki mellettem elment, meg ne kérdezte volna, hogy megint mikor lesz báb. Tudták, hogy mikor van, ennek ellenére megkérdezték és nem lehetett abbahagyni.

Sz.Jné.: - Elõször is egy, a bábu eleve egy csoda. Mert ha egy bábot lerakunk az asztalra, vagy bárhova, akkor az nem él. Tehát amíg meg nem mozdul, addig nem él. De abban a pillanatban, amikor megmozdul a bábu, akkor életre kel. Mindig valami csoda történik és erre vágynak a gyerekek és mi is. Ez az egyik. A másik dolog pedig az, hogy egy óriási segítség a kapcsolatteremtésben. Bármilyen feszültség, probléma megoldásában. Volt olyan és az volt a másik oka, ami tényleg nagyon az elején volt és nem lehetett ettõl letenni a bábot, hogy egyszer volt olyan, hogy összeszidtam egy kisgyereket, pici volt, nagyon mérges voltam rá, hangosan összeszidtam rosszaságért, már nem tudom miért, mert nagyon régen volt. És azt hittem, hogy én most ezt a gyereket elvesztettem és soha nem tudok vele úgy dolgozni, mint régen. És az a gyerek belebújt egy bábuba, és odajött hozzám és megsimogatott. Tehát végül is valami olyan, egy olyan kapaszkodó, egy olyan segítség, akkor úgy éreztem, hogy ez tényleg nagyon fontos.

Sz.Jné.: - Azt hiszem, hogy mind a kettõ egy kicsikét, tehát valahogy felold olyan gátlásokat a gyerekekben, ami majdnem olyan, mint a bábu életre kelése. Tehát egy felszabadultság, egy játék.

Sz.Jné.: - Hát ettõl is, ettõl is, mert belebújik, nemcsak a kezével bújik bele a bábuba, hanem belebújik abba a személyiségbe, ami a kezén van, amit hord. Végül is nem személyiség a bábu csak egy szimbólum, egy jel, de mégis átlendíti a gyereket egy másik világba.

Sz.Jné.: - Feltétlenül, feltétlenül. Mivelhogy cselekszik, csak cselekvésben él meg a báb, egyrészt kimondhatóvá válik, másrészt pedig olyan fogalmak válnak érthetõvé általa, ami más módon nem. Például a gonoszság. Mi az, hogy rossz, mi az, hogy gonosz. Mi az, hogy jóságos, az erkölcsi normák, amiket úgy magyarázhatunk a gyereknek akármeddig, mindazok, amik benne vannak a mesékben, a népmesékben, azok az erkölcsi tartalmak, amit meg szeretnénk tanítani a gyerekekkel, hogy megéljenek. Puszta magyarázat útján nagyon nehezen vagy talán soha, de a bábu segítségével, a bábu játékával megélik ezeket az erkölcsi fogalmakat, normákat és belsõvé válik.

Sz.Jné.: - Feltétlenül, feltétlenül többet tudok meg, feltétlenül és ezen kívül tulajdonképpen többet is tudok megtanulni, együtt meg tanítani a gyerekeknek a bábu segítségével, tehát oda-vissza hat ez a dolog.

Sz.Jné.: - Nem titok, egyáltalán nem titok, azt hiszem, hogy eltanulják a szülõk. Van egy úgynevezett családi bábszínház, minden hónapban egyszer szombatonként a Kecskeméti Ifjúsági Otthonban itt Kecskeméten a legkisebbeknek. Ez nem bábszínház, inkább azt mondanám, hogy bábjátszóház. A 3 éves gyerekektõl kezdve a 8 éves gyerekekig járnak oda szülõk gyerekekkel. Nem úgy ülünk, mint a mûvészi bábszínházban sorokban, hanem szõnyegen. És kicsi mesékbõl áll össze és bármikor felállhat és sétálhat a gyerek és a mesén kívül, amibe egyébként igyekszem õket bekapcsolni, de itt kész bábokkal történik a játék, igyekszem a gyerekeket bekapcsolni, bármikor felállhatnak, közösen játszunk és végül pedig bábot készítünk anyukák, apukák, gyerekek. Anyuka, apuka, gyerek visszamegy és újrajátssza a mesét az ott lévõ kész bábokkal.

Sz.Jné.: - Nekem ez mikor elõször volt, óriási élmény volt az, hogy minden nehéz és komoly bábot meg lehet csinálni, mert ott van a szülõ és segít a gyereknek. Tehát együtt alkotnak. És amit én kitalálok, hogy most mit tudom mikuláskor például Mikulás bácsit fogunk készíteni gyufás skatulyából, az biztos, hogy tesznek hozzá, tehát én is tanulok tõlük. Kis kocsicskát ördögöcskével, kicsi zsákokkal, szóval olyan fantasztikusak a szülõk egyébként, csodálatos dolgokat és érdemes csinálni, lehet velük. És azt hadd mondjam még el, ami borzasztó nagy élmény, hogy most már azok az anyukák hozzák a gyerekeiket, az elsõ bábcsoportomban voltak. A családi bábszínházba a pici gyerekeiket. Tehát nem titok és örülök, ha jönnek, örülök ha csinálják, ez azt jelzi, hogy érdemes volt, jó volt.

Sz.Jné.: - Hát az az igazság, hogy lehetséges, mert végül is látja, láthatja a szülõ a saját gyerekét ott a többi között játszani. Láthatja, hogyan szólal meg a báb a gyerekek kezében és mit mond.

Sz.Jné.: - Van, aki látja és van, aki nem. Van igen, szóval ez valóban olyan dolog, hogy van úgy, hogy nem nagyon figyelnek a gyerekekre, van úgy, hogy a szülõk elalkotgatnak az asztalnál, a gyerekek viszont körbe rohangálnak és amikor a gyerek elesik és jól beveri a fejét, akkor észreveszik.

Sz.Jné.: - Hát igen. Igen azt hiszem, hogy valóban nagy szükség lenne rá és ha azzal, hogy együtt alkotnak ott a családi bábszínházban és együtt játszanak újra és megpróbálom a szülõket is motiválni arra, hogy játsszunk együtt és van is, aki beáll. És ha már egy-kettõ beáll, akkor akad még három-négy szóval több is, aki beáll és ez azt hiszem, hogy egy fejlõdés és a fejlõdés, az mindig egy folyamat és hiszek abban, hogy ezt is eredményez elõbb-utóbb. Bízom benne.