- Budapesten laktunk, a Kõrösi-Csoma úton, ez elég forgalmas és nagyon sûrûn lakott hely, és hát egy lakótelepi lakásban laktunk a hatodik emeleten, és tavasszal költöztünk ki ide áprilisban. Nagyon jól érezzük magunkat, és legfõképpen a kis Rékácska, teljesen más lett a kis élete, nagyon sokat mozog, nagyon szeret kint lenni a levegõn, sokat is foglalkozunk vele, általában minden este olyan hét óra körül el szoktunk menni biciklizni vagy sétálni akár, de nagyon jó itt.

- Hát ott úgy volt, hogy, fõleg az utóbbi idõben volt jellemzõ, hogy kétszer ... vigyem sétálni, és azért nem volt egy egyszerû felöltözni, nekem is átöltözni, és akkor lemenni. De úgy igazából sehová sem tudtad elvinni, ahol nem volt autóforgalom, mert ha a játszótérre vittem, ott is jobb oldalról csak jöttek-mentek az autók, és ha sétálni vittem, ott volt egy kis park a polgármesteri hivatal mellett Kõbányán, és oda néha leültünk a padra, de például ilyen õrök vigyázták a füvet, nem szabadott ráengedni a kisbabákat, és a kutyák azok meg viszont mehettek. Szóval azt úgy nem értettük, de azért itt teljesen más lett az életünk, sokkal nyugodtabb. Reggel általában elég késõig is alszunk, meg a Réka is, ott Kõbányán jellemzõ volt rá, hogy hatkor, fél hétkor, maximum hét órakor fölébredt, itt van, amikor nyolc, fél kilenc kényelmesen fölébred, megissza a reggeli kakaóját, és akkor szinte amíg nem jön be egy kis tízórait enni, vagy ebédelni, kint van.

- Hát az élet az mindenképpen hamarabb indult ott Kõbányán, hát például hajnali négy óra körül indul az elsõ villamos, és ilyen csúcsforgalomban például tízpercenként biztos, hogy eldübörgött egy-egy villamos, meg az autók, szóval teljesen más volt ott az élet, és más itt is.

- De igen, furcsa volt az elején, de azért minden jót meg lehet szokni. Hát bezárjuk a kaput, és van egy hatalmas nagy telek, ami már nagyjából rendben van, és akkor itt azért biztonságosan tud játszani, itt nem kell fogni a kezét, hogy vigyázz kislányom, jön az autó, szóval másabb azért itt az élet, a vidéki élet azért sokkal nyugalmasabb.

- Mindig valahová máshová szoktunk el-elbiciklizni, és általában egy olyan óra, másfél órát biciklizni szoktunk. Minden van itt szinte a környéken, nem úgy van, mint Kõbányán. Természetesen egy picit messzébb van, de azért sokkal egészségesebb, az ember mozog, egy picit sportol, ha csak egy liter tej vagy egy kiló kenyérért megy le az ember az üzletbe.

- Szívem szerint faluban laknék, de én városban születtem, és emeletes házban nõttem föl, ahol nem volt még egy talpalatnyi zöld hely sem, felület sem, és ezért szívesen laktam volna falun.

- Igazából az idõs szüleim nagyon ragaszkodtak a megszokott létformájukhoz és lakóhelyükhöz, és mivel egyedül én voltam, akire támaszkodhattak, ezért túl messzire nem költözhettünk, de lépésrõl lépésre egyre kijjebb költöztünk. Elõször egy egyszobás lakásunk volt az Üllõi úton, aztán ugyanott az Üllõi úton egy kétszobás lakásunk, az elsõ az ötödik emeleten volt, a második lakásunk a második emeleten volt, és utána volt egy nagy lépés, amikor Kispestre költöztünk, ott egy családi házrészbe, itt már egy kicsit több volt a zöld, bár itt is nagyon pici volt a kert, s közben születtek a gyerekek, ott született meg a harmadik gyermekünk is, és így költöztünk ki Pestszentlõrincre. Azért éppen ide, mert itt voltak a legolcsóbbak a házak, és hát csak ennyit engedhettünk meg magunknak, de itt most már megfelelõ méretû a kert. A ház az nem volt megfelelõ méretû, és hát most, hogy lehetõség volt legalább a fél szoc.pol-t fölvenni a lakásbõvítésre, így most lépésrõl lépésre egy kicsit, három méterrel megtoldottuk a házat, és így van már normális méretû konyhánk és ott, ahol étkezzünk. 6-7 éve körülbelül, amikor kijöttünk, hát akkor ugye még 60 négyzetméterbe jöttünk ki, hát végül is ami miatt választottuk, egyrészt hogy mert elérhetõ ára volt a háznak, másrészt meg azért, mert szerkezetileg idõtállónak nézett ki, és a bõvítési lehetõségek is látszottak.

- Hát 90 négyzetméternél, úgy érezzük, ez most nekünk hosszabb távra elegendõ.

- Hát úgy még többe került volna az ingázás, a benzinköltségek, mert valószínûleg csak kocsival lehetett volna bejárni, innen pedig a férjem tömegközlekedési eszközzel megy a munkahelyére.

- Hát ez így van, akkor lenne ez még egy kicsit jobb, hogyha itt a város szélén is megfelelõ lenne a tömegközlekedés, viszonylag ritkán járunk a Belvárosba.

- Igen, úgy érezzük, sokkal jobb az embereknek az egymáshoz való viszonya, barátibb a légkör, személyesebb, az üzletben is mindenki ismeri egymást, köszöngetünk egymásnak. Nagyon hamar összebarátkoztunk, összeismerkedtünk a szomszédokkal, távolabbi szomszédokkal is.

- Kertészkedésre is, de a gyerekeknek egy nagyobb részt szabadon hagytunk, hogy ott tudjanak focizni, s körbekerítettük egy belsõ kerítéssel, hogy ne kelljen folyton rájuk szólni, hogy hova rúgják a labdát.

- Hát feltétlenül, Piroska lányom sokkal jobban is tud fára mászni, mint a fiúk, akik nem ilyen helyen nõttek föl, úgyhogy meglátszik a mozgásán is, hogy sokkal több mozgási lehetõsége volt kiskorában.

- Hát igen, ügyesen mászik fára, és mikor kicsi volt, és többször bekiabáltak az utcáról, hogy jaj, ez a kislány leesik, de õ nem nagyon szokott leesni, de volt rá precedens, hogy átjött egy másik kisgyerek, és mondta, hogy õ is szeretne fára mászni, õ megtanította fára mászni, õ meg leesett, úgyhogy azért vigyázni kell. Vannak cicák, tyúkokat tartunk, és ez is nagyon sok örömet jelent a gyerekeknek is, meg nekünk felnõtteknek is.

- A kislányom ma hároméves, és tavaly õsszel, tehát akkor volt éppen kettõ, amikor kiköltöztünk tanyára egy belvárosi lakásból, ahol játszótér volt meg játszópajtások, Kecskemét belvárosából költöztünk ki tanyára, és én teljes mértékben elvittem a gyereket az építkezésre is, akkor is, amikor semmi nem volt, csak homok, meg gaz, meg szõlõ, és teljesen megértette, hogy majd mi költözünk, mondta õ is, igen, hogy ne költözzünk, meg hogy ott vannak a játékok, meg a játszótársak, a játszótér, de hát õneki ez a világa, tehát elhiszem, hogy neki ez a fontos.

- Én pedagógus vagyok, tehát 6-12 éves korig tanítok, tehát nem pont ez a korosztály, de én úgy gondolom, hogy be kell vonni ezt a gyereket, és hogyha õ értelmes, márpedig miért ne lenne az ...

- ...akkor meg kell mondani, hogy költözünk, bevonni, adni egy kis szatyrot, hogy pakoljon õ is, és szerintem meghálálja azt a belefektetett energiát, hogy ott a rengeteg pakolás között is, meg minden cirkusz és hurcibálás között valaki azért ránéz, hogy õ ott lehet ebben a nagy forgatagba. Azonkívül átvittem ide a szomszédba, ahol vannak disznók, csirkék, macskák, kutyák, tehát megpróbáltam felderíteni a környékben, mi van olyan, ami számára érdekes, aztán kiköltöztünk, és hát októberbe költöztünk, és egy-két hónapom volt arra, hogy hetente egyszer-kétszer bementünk kis uzsonnacsomaggal felszerelkezve egy játszótérre, és ott töltöttünk egy délelõttöt, tehát egy ideig visszajártunk, találkoztunk gyerekekkel, elmesélte, hogy ahol lakik, ott már vannak állatok, és elõbb-utóbb beleszokik, tehát egy év, és teljesen regenerálódott mindenféle, de nem is volt semmi sérülése, szóval nem fog emlékezni egy-két-három év múlva arra, hogy õ hol lakott, mert kétéves korára azért a gyerek nem nagyon emlékszik.

- Be igen, teljes mértékben. Hát most aztán eltelt egy év, most már bölcsis a gyerek, tehát visszakerült a gyerekközösségbe, a városi közösségbe, aztán hazajön, és remekül élvezi, hogy itt nagy homokozó van, és állatok vannak, és, tehát ugye itt van...

- Igen, bölcsibe bejár, igen.

- Be hogyne, persze, hát itt nincs, itt kinn...

- Nem, nincs egy félóra biciklivel.

- Végül is az nagyon jó, hogy családi házban lakunk, és van helyünk, van kertünk, olyan az otthonunk, amilyet szeretnénk, de hát amiatt viszont nem jó itt lakni, hogy maga a közösség vagy a társaság nem olyan jó, és nincsen annyi lehetõség, a lakáson kívül hogyha bárhova elmegyünk, akkor nem sok mindent találunk itt a környékben, ami érdekel minket.

- El lehet menni a boltba bevásárolni tejfölt meg kenyeret vagy ilyesmiket, nem nagyon lehet, tehát így kultúra szempontjából gyakorlatilag semmi, tehát mindenért bemegyünk a fõvárosba.

- Hát igen, szóval végül is ez közel, nekünk közel van, amikor mi kiköltöztünk, egy olyan harminc kilométerre vagyunk a várostól, akkor úgy gondoltuk, hogy ez nagyon jó közel van, és gyorsan ki lehet jönni. De a gyerekek szempontjából nincs közel, tehát ez annak van közel, aki autóval jár, szóval a gyerekeknek ez nagyon messze van, mert a közlekedés nem olyan sûrû, nem olyan gyors, tehát neki egy másfél óra innen bemenni a városba.

- Minél nagyobb egy gyerek, annál többet megy be azt mondanám, tehát középiskolás gyerek már gyakran bemegy, és hogyha benn tanul, akkor minden nap bemegy.

- Hát nem benn tanult, de azért nem tanult bent, hogy ne kelljen közlekednie, de igazándiból így végül is az iskola is gyengébb, amibe járt, vagy a másik, mert két középiskolás gyerekünk volt eddig, de az ember ezért vállalja azt, hogy, hogy nincs választék az iskolákba, hanem a térképpel keres középiskolát, hogy ne kelljen a gyereknek sokat utazni.

- Abszolút, abszolút meg kell kötni a kompromisszumot, és ez, szerintem ez mindenkinek a szemléletétõl függ. Én azt mondom, hogy a gyerektõl is függ, tehát ha a gyerek annyira fantasztikusan tehetséges vagy annyira rá van valamire kattanva, akkor lehet, hogy azt mondanám, hogy menjen, utazzon többet, mert megéri, hogy valami komolyabb iskolát válasszon. Nálunk nem ez volt a helyzet, nem teljesen ez volt, mert a nagylányunknál az volt a helyzet, hogy õ nyolc osztályos iskolába került, mikor ide kiköltöztünk, tehát ott még nem lehetett igazán tudni, hogy õt mi fogja érdekelni, mire kialakult volna, már nem tudott iskolát váltani, mert már sínen volt a tanrend, itt ez volt. Nagyon-nagyon érezzük a hátrányát, szóval azokban a dolgokban, amikben tehetséges, hogyha bejárt volna Pestre, több képzést tudott volna kapni, több mindent tudna már. Most tulajdonképpen majd 19-20 évesen kezd el dolgokat megtanulni, amit már megtanulhatott volna, hogyha nem kint lakunk a városból. Mondjuk a másik gyerekünknél más a helyzet, õ nem nagyon imád tanulni, õnála azt mondom, hogy igenis minél kevesebbet utazzon. Nemcsak az iskola miatt gond ez kint lakni, hanem amiatt is gond, hogy minden egyes dolog, amit az ember meg akar szerezni, amit a város nyújt neki, vagy a kultúrában egy színház, egy kiállítás, egy kiállítást megnézni az szerintem nem olyan óriási nagy igény, vagy bemenni egy jó könyvesboltba, mert itt például egy jó könyvesboltnak az elérése is egy 3-4 órás utazás, mert itt a mi városunkban nincsen könyvesbolt, a szomszéd városban nincs, tehát legközelebb már Pesten van egy olyan könyvesbolt, ami egy olyan színvonalat ad, hogy normális könyvek, tehát nemcsak ezek a, ezek az ócska ponyvairodalom van benne, szóval nekem már ez is hiányzik. Nem régóta lett város, ahol mi lakunk, én nem tartom városnak azt, ahol nincs középiskola, ahol nincs könyvtár normális, ahol nincsen uszoda, ahol nincsen színház, szóval én azt gondolom, hogy a város nem a lélekszámtól függ, nem a lélekszámtól. Nincsen normális szakorvosi rendelõ, gyakorlatilag mindenért el kell menni.

- Hát nem, végül is nem bántam meg, ezt nagyon nehéz dolog, nem bántam meg, mert nem akármibõl választhattam, akkor nekünk ez volt az anyagi lehetõségünk. Nem bántam meg, végül is a gyerekeknek nagyon jó, nekünk itt kint született már két gyerekünk, akik nagyon jól érezték magukat itt a kertben meg a családi házban. Durvább is lett a város, azt nem hiányolom, tehát az, hogy minden áldott nap bent a forgalomban, a büdösben, a zajban, a tömegben, ez már nem hiányzik, de...

- Hát itt másmilyen büdös van, itt állatokat tartanak, szóval vannak olyan dolgok, amik nem tetszenek, hát biztos, hogyha, ha még egyszer kiköltöznék vagy építkeznék, akkor jobban megnézném ezeket a dolgokat, de szerintem amikor valaki elõször építkezik, vagy telket vesz, még sok mindent nem tud.

- Hát nem tudom, nem tudom, ez is pénzkérdés is, meg végül is a gyerekek hogy fognak, mennyi ideig lesznek itthon a nagyok, elköltöznek-e, vagy hosszabb ideig velünk maradnak, a kicsik milyen iskolába kerülnek majd. Elég nagy a házunk, szerintem az is nagy, ha már nem leszünk olyan fiatalok, rendbe tartani, meg, meg a kertet, szóval én nem vagyok annak a híve, hogy én egész életemen át a házamnak meg a kertemnek legyek a cselédje, hogyha úgy gondolom, hogy ez már nekünk nagy, hogyha kevesebben leszünk, akkor lehet, hogy elmegyünk.

- Ha nem anyagi kérdés lenne, azonnal vissza, nem a fõvárosba, de nagyon közel, nagyon közel.

- Az a nagyon közel, hogy városi közlekedéssel be tudok menni, tehát tulajdonképpen ami már bent van a városban, de...

- Hát nagyon nagy különbségek vannak. Szóval mi például, hogy mi HÉV-vonalon lakunk, a HÉV borzalmasan, ötven perc alatt megy be innen tõlünk, aki buszvonalon lakik, nem tudom, szóval ezeket nézném meg, hogy nekem a gyerekem ha elmegy egy buliba, akkor ne az legyen, hogy nem tud hazajönni csak a reggeli HÉV-vel, mert akkor pont abban az idõszakban, amikor az elkezdi a gyerekeit engedni, hogy önállóan elmenjenek, szórakozzanak, amikor nagyon-nagyon akarnak menni, akkor õrület ilyen messzire kijönni, mert itt kint nem találják meg azt a szórakozást, meg azokat a kapcsolatokat, amivel én is elégedett lennék. Viszont az, hogy bejárjon a városba az meg olyan probléma. Itt most lehet válogatni a lehetõségek között, vagy autót vesz az ember a gyerekének igen fiatal korban, vagy állandóan éjjel taxizik a gyerekért buliba, vagy nem engedi, vagy rettegve várja, hogy hogy ér haza a gyerek a hajnali, fél hatos HÉV-vel, szóval én úgy érzem, hogy itt soha nem fogok beilleszkedni. Az emberek gondolkodása más, szerintem aki város, nagyvárosba nõtt föl, az nagyon nehezen szokja meg ezt az én házam, én váram, kinek mennyije van, és ilyen nagyon furcsa gondolkodású emberek élnek, itt nagyon kevés ember van, akivel jól tudok beszélgetni, vagy barátkozni.

- Hát ez egy furcsa dolog. Nyilván ez folyamatosan változni fog, mi is akkor mentünk ki a városból, mikor a legnagyobb fiam született, azért, mert azt gondoltam, hogy a város nem alkalmas, hát mi Budapesten laktunk, hogy nem alkalmas kisgyerek-nevelésre, a játszóterek koszosak, fertõk, galambtetemek és egyebek találhatók a homokozóban, üvegszilánkok, s azt gondoltam, hogyha kimegyünk Pest mellé egy kis faluba, akkor az megoldás a kisgyermekeknek, ez így is van. De én arra is vágytam, hogy egy kisebb közösséghez tartozzak, tehát ez nemcsak a gyerek miatt adódott így, hanem ez egy ilyen nagy vágy volt. Cseperedtek a gyerekek, nagyon jó volt nekik a falu, amíg kicsik voltak, azért is ezt még muszáj, hogy mondjam, mert nagyon fontosnak tartom, hogy egy falu, az a kis közösség, az a közeg ott mindenki vigyáz mindenkinek a gyerekére, tehát mindenki tudja, hogy ez a pár gyerek ez honnan van, figyelik, vigyázzák, ha baj van, ha elesett, ha sír, akkor már lehet szólni, lehet értesíteni, tehát egy olyan, egy nagyon-nagyon-nagyon biztonságot adó egy ilyen kis közösség. De aztán nagyobbak lesznek a gyerekek, és ez a kis közösség nem tudja az összes adódó dolgot fedezni, a különórákat, a társaságot, ha utazni kell, mert márpedig utazni kell az iskolák miatt, akkor kimarad az iskolai barátok mellõl, mert õneki haza kell jönni, így nem tud a programokon részt venni, tehát ezer meg ezer problémát vet fel.

- A különórát, hát ez is korosztály kérdése, egy alsó tagozat az nagyon jól mûködik, a tanító néni nagyon jól mûködik, és amik esetleg nincsenek, azt még a szülõ tudja pótolni, tehát a felsõ tagozat is így van, ott is hogyha valami hiány adódik, akkor egy jól felszerelt otthoni könyvtár, egy arra hivatott szülõ vagy ismerõs akkor ezeket a hiányokat pótolja, de egy gimnáziumi szinten ezt már nem lehet pótolni.

- Hát nem feltétlenül van ez így. Akinek az a kötöttsége megmaradt, hogy Pestre jár dolgozni, akkor ebbe a menetbe a gyereket beveszi, és akkor szépen együtt ingáznak. Nem tudom, hogy ez mennyire optimális, a gyerek szabadidejét hogyha nézem, de mi otthon dolgoztunk, a férjem is meg én is, és ettõl mi teljesen kimaradtunk ebbõl az ingázós részbõl, hanem a gyerekek magukra maradtak, az pedig nem jó.

- Igen, hát a szülõk, a felnõttek valahogy egész máshogy gondolkoznak, mint ahogy az igazából van. Én rengeteget problémáztam ezen, hogy mi lesz a gyerekeimmel, hogy fogják meglépni, mit fognak csinálni, lelkileg összezúzódnak, és ilyen dolgok. Az az igazság, hogy amikor idejöttünk, harmadnapra rá a nagyobbik fiam csapattal jött már, hogy õ mehessen grillpartira, a középsõ gyerekem soha életében nem volt ennyire kiegyensúlyozott, mert Biatorbágyon ugye hát ott nõtt föl, és kialakult róla egy kép, és abból õ nem tudott kilépni, hiába erõsítette ezt vagy azt az oldalát, nem rossz kép, csak más, mint amilyen õ, és itt egy nagyon-nagyon nyitott, nagyon kedves kis csapat fogadta, és a Benjámin egyszerûen kivirágzott, és halmozottan teljesített egészen elképesztõt, és a legkisebb fiamnak is találtunk olyan óvodát, ami nem egy extra óvodát, egy teljesen normális óvodát, ahol 16 a csoportlétszám vagy 20, de tizenhatan vannak általában, így aztán van idõ, hogy odafigyeljenek a gyerekekre, hogy tudjanak velük személyesen foglalkozni. És hát az az igazság, hogy bár én nagyon-nagyon jól érzem magam, és minden nap örülök ennek a lépésnek, de a fiaim sokkal hamarabb érezték magukat otthon vagy alkalmazkodtak a közeghez.

- Nem, nem gondolom, hogy elmegyünk nagyvárosba. Ez meggondolás tárgyát képezte ez a felvetés, hogy Pestre esetleg visszamenjünk, de egyikünk, bár pestiek vagyunk mind a ketten, a férjem is és én is, sõt a gyerekeim is mind ott születtek, de nem, nem kívántunk Pestre visszamenni, s nem, azt gondolom, hogy nem, nem szeretnék innen elköltözni. Itt most minden adott, a közelben van a tanyánk, tehát hogyha, hogyha éppen kikapcsolódni vágynánk, és a vidék csendjét óhajtanánk, akkor, akkor oda el lehet menni.