- Én azért szeretek beszélgetni, mert ha valamit megkérdezek valakitõl, és én azt nem tudom, akkor én is okosodok belõle, mert megtudom azt, amit én még eddig nem tudtam. Még a buta felnõtt is tud annyit, mint a nem buta gyerek, mert a gyerek még kevesebbet tapasztalt, mint a felnõtt, nem mindegyik olyan okos. Azért is szeretek még beszélgetni, mert hogyha beszélgetek, akkor nincs az ember egyedül. Beszélgessünk, jó?

- 5-6 éves koromban ismertem meg Éva nénit, talán öt. Egy verses lemez felvételének a válogatására jöttem a rádióba, nagyon sok gyerek volt, és el is bizonytalanodtam, hogy inkább menjünk haza, mondtam anyunak, s aztán bementem a stúdióba. Éva néni ült az üvegablaknak a másik oldalán, és ott álltam a mikrofon elõtt, és elsõ probléma az volt, hogy nagyon kicsi voltam a mikrofonhoz, akkor lejjebb eresztették, még úgy is nagyon kicsi voltam, akkor hoztak egy sámlit, amire fölálltam, s lelkesen belekiabáltam a mikrofonba, hogy csókolom, én vagyok a Kárász Eszter, és tessék elképzelni, a Ponty utcában lakom.

- Tulajdonképpen egész életemben beszélgettünk mikrofon elõtt, és hát az egészen, még az utolsó felvétel napja még be volt írva a naptáramba, amikor meghallottam, hogy a baleset megtörtént, úgyhogy tulajdonképpen az utolsó percig mikrofon elõtt, és az utolsó utáni percig pedig az életemben, mert én ma is szoktam vele beszélgetni. Pont most a hétvégén volt egy versmondó rendezvény, amiben nagyon sokat segített a megteremtésében, és sok tanácsot kértünk tõle, és ott gyújtottunk egy gyertyát az õ emlékére, és néztem a gyertyát, és alig tudtam figyelni a versekre, mert majdnem végig vele beszélgettem, és õ szokott nekem válaszolni.

- Nincs semmi baj, máskor is ilyen a hangod!

- Igen, hogy Te itt tartottál ilyen gyerekeknek valamilyen felvételit, és akkor idejöttem, és én szavaltam az Altató-t, és akkor úgy összebarátkoztunk ott, beszélgettünk egy kicsit, és akkor megkezdõdött a barátságunk.

- Az, hogy kedves legyen az a valaki, és hogy meg tudjam vele osztani a barátságomat és a titkaimat, és hogyha valamit kérdez tõle az a barátja, akkor örömmel válaszol neki rá.

- Hát az, hogy látszik rajta, hogy mondjuk engem a szívébe tud fogadni, és tud velem barátkozni.

- Igen.

- Most én ezt nem tudom, hogy Te honnan derítetted ki, hogy én a szívembe tudlak téged fogadni, én azt tudom, hogy én ezen a kislányon úgy láttam, aki most a barátnõm, úgy láttam, hogy õ a szívébe tud engem fogadni, hogy nagyon kedves volt, és már az elsõ szavon, ahogy hozzám szólt, abból már látszott. Neked gyerekkorodban sok barátod volt ott Hódmezõvásárhelyen, ahol születtél?

- Igen.

- De akkor is volt, iskolás koromban is volt, volt olyan, aki hosszabb ideig volt a barátnõm.

- Volt, aki megsértõdött mondjuk, vagy ott hagyott téged?

- Én rá merném bízni a barátnõmre a legtitkosabb titkomat, és mindent rá mernék bízni, mert tudom, hogy õ azt visszaadja, és õ megérzi, hogyha én azt rá bízom.

- Hát szerintem nagy dolog.

- Igen, igen, egyszer egyik karácsonyra kaptam tõle egy aforizmagyûjteményt, mert akkor pont az aforizmákat gyûjtöttem, és annak az elejére írta be dedikációnak, egy Arisztotelész-idézet volt, hogy "Barátok azok, akiknek a barátsága egyenlõségen alapul.", és a mi barátságunk mindig egyenlõségen alapult. Soha nem, soha nem éreztem, de tényleg soha, hogy õ nem az én fejemmel gondolkodna, hogy õ nem ugyanúgy látná a dolgokat, ahogy én, ez egy megmagyarázhatatlan dolog, ami köztem meg Lió néni között volt, ezt fõleg azóta tudom, mióta nincsen. Megmagyarázhatatlan, hogy lehet az, hogy néha ültünk egymással szemben a Pagodában, néztük egymást, utána fölálltam tíz perc múlva, és megköszönte, hogy milyen jót beszélgettünk, és éreztem, hogy valami megváltozott. S megmagyarázhatatlan nekem az is, hogy volt, hogy ültünk az 5-ös stúdióban, mondta, hogy bejátszás következik, el-, eloltódott a piros lámpa, és én azt mondtam, hogy Éva néni, hát errõl nekem eszembe jut a Kék madár, s így rám nézett, hogy a következõ bejátszás a Kék madár. És nem egy ilyen, hanem nagyon-nagyon sok minden ilyen volt közöttünk, amire õ mindig azt mondta, hogy olyan jó antennáim vannak. Énszerintem úgy valahogy közös antennáink voltak, amivel úgy közösen fogtuk a világot, és õ volt az utolsó ember az életemben, aki mindig hitt bennem.

- Igen, most, ezt most hogy, hogy halál évforduló van, valószínûleg azért gondolkodom így, de azt hiszem, hogyha õ nem úgy néz engem, aki én vagyok, akkor én nem leszek az, aki most vagyok, tehát õ nekem úgy fogta meg kisgyerekként a kezemet, úgy kezdett el velem beszélgetni, és úgy terelgetett, pedig nem is vettem észre, hogy terelget, hiszen csak beszélgettünk, hogy én mertem az lenni, aki vagyok.

- Te hol laktál?

- Érdekes lehet!

- Itt télen lehet jókat játszani, mert télen befagy az út, a hó ráfagy az útra, és akkor kivisszük a szánkót oda a lépcsõ elé, és lecsúszunk rajta, és egy kicsit nagyon meredek az utcánk, ezért nagyon gyorsan tudunk jól futni.

- Hát van, van, gonosz emberek is vannak, meg gonosz fiúk, de vannak kedves emberek is.

- Van egy néni, kicsit öreg néni, ott lakik azon az emeleten, amelyiken mi, mindig a pincébe megy, azt hiszem, szénnel fût, azért.

- Még nem, még csak csókolomot meg ilyesmit mondtunk egymásnak. A ti utcátokban voltak emeletes házak?

- Igen.

- Ja, itt a fordulóban, ahol most mi állunk, télen...

- Ülünk, szerintem álljunk is már föl.

- Igen.

- Igen, ez máskor is itt szokott lenni, csak akkor ott kicsit följebb a lépcsõn, de most biztos leköltözött, mert ott vannak ilyen mûszerek.

- Igen és ha sétálok, én azt hiszem, tud repülni, nem vagyok benne biztos, lehet, hogy akkor a testvérét láttam, amelyik tud repülni.

- Na szia, szia bogárka!

- Én nagyon remélem, hogy igen. Érdekes, most, hogy hallgattam, azon gondolkoztam, hogy ki van most a gyerekeknek, vagy ki lehetne most akár az én életemben, akár a gyerekek életében, aki el tud tíz percig beszélgetni egy zöld hátú bogárról, és aki hisz abban, hogy neked kell, hogy legyen egy zöld hátú bogarad, akinek köszönsz reggel, hogy nem kinevet azért, hogy nekem volt egy titkos külön bejáratú gilisztám a Városmajorban a titkos bokromban, hanem komolyan veszi, és tudja, hogy ez mit jelent, és mögé látott annak, hogy ez milyen fontos.

- Igen, hát én próbálok is a gyerekeknek olyan ember lenni, aki meghallgatja azt, hogy nekik van zöld hátú bogara, bogaruk, és ha nincs, akkor megpróbálja nekik megmutatni.

- Énszerintem igen, minden gyereknek kell, hogy, hogy legyen egy saját világa, és én a gyerekeken nem látom most mindig, hogy fontosnak tartanák, hogy nekik legyen, kapott világokat tartanak a magukénak, amiket nem õk csinálnak.

- Nem, ez a felnõttektõl van, vagy a világ változott körülöttünk. Én azt nem mondom, hogy féltem a gyerekeket, akikkel vagyok, mert, mert, mert nekik is azért... Hát végül is lehet, hogy igazad van, azt hiszem, hogy most kicsit keserû vagyok, mert ilyenkor, fõleg, ha sokat hallgatok beszélgetést Éva nénivel, akkor úgy hiányzik az, hogy beszélgessen még velem, hogy ilyenkor ilyen sötéten látom. De azért nagyon sok gyerek vesz engem is körül, akik még maguk is mesélnek a maguk kis zöld hátú bogarukról.

- Igen, én mozgássérültekkel dolgozom.

- Nagyon, igen, nagyon is, és hihetetlenül képesek a szeretetet visszaadni, itt én annyi szeretetet szerintem egész életemben nem kaptam, mint a pethõs gyerekektõl. Úgy tudok azóta ránézni a világra, hát régen se néztem talán túl rosszul a világra, de azóta, Éva néni volt egyszer, vagy csináltam egy versmondó versenyt a gyerekeknek, és hát az elsõ versenynek persze Éva néni volt a zsûrielnöke, és végighallgatta a gyerekeket, és utána leültünk beszélgetni, hogy hogy érezte magát, és azt mondta, hogy hát õt már elég nehéz megrendíteni, de hogy megrendült. Nem azért, mert mozgássérült gyerekeket látott, akik nehezen beszélnek, és megküzdöttek a verssel, hanem azért, hogy micsoda erõ lakhat az emberben, és õ pont akkor egy csípõmûtétre készült, amitõl nagyon félt, és mondta, hogy egyszerûen magát nem érti, hogy itt vannak ezek a gyerekek, és kiállnak, és végigküzdenek egy Petõfi-verset, amikor nekik minden hangjegy külön-külön küzdelem, és hogy õ miért fél dolgoktól az életben, amikor ezeknek a kicsi embereknek ekkora erejük van.

- És a, igen.

- Igen.

- Nem, nem volt hajlandó bújni. Hát egyelõre még csak egy van, de mindenkinek szeretem a versét, költõbõl egy kedvencem van, de versbõl rengeteg.

- Weöres Sándor.

- Én elhoztam az összes létezõ verset, ami a kedvenceim.

- De azért bele kell, neked is kell mondanod néhány verset...

- ...megállapodtunk, hogy én is kérhetek!

- Nézzük, várjál! Választhatok kettõt?

- A Devecseri Gábor A cinke az is nagyon szép.

- Az csak a költõ fejében.

- Arra kirepül!

- Aha, és errõl jut eszébe a költõnek, hogy írok errõl a kis cinkérõl egy verset.

- Lehet vers is, és nem is vers, egy igazi cinke, aki még nem vers, de már vers is, mert a versbõl született meg.

- A cinke is születhetett a versbõl, a vers is születhetett a cinkébõl.

- Máris eszébe jut a vers.

- Igen, igen, és nagyon örülök annak, hogy hát ez ilyen, ilyen meleg emlék nekem, hogy én még papíron kézírással is láthattam verseit, sõt nagyon sokszor volt, hogy beszéltünk telefonon, és így ujjongva újságolta, hogy megint megszületett egy kis, õ nem is hiszem, hogy azt mondta, hogy versek, hanem azt mondta, hogy vannak ilyen kerek pillanatok, amik megszólalnak, és hogy ezeket veti õ papírra. Most, amikor ezt a gyertyát meggyújtottuk, elmondtam az egyik kedvencemet.

- Az Életrajz, az a címe, és ez nagyon érdekes, mert én ott nyugodtam meg, emiatt a vers miatt nyugodtam meg, hogy õ velem marad azután is, hogy elment, mert ez úgy hangzik ez a vers, hogy

Fának születtem, állva élek
Nem lettem szeszélye a szélnek
Levél vagy, azt kell megtanulni
Nem szabad csak fölfelé hullni,

és emlékszem, hogy miután megtudtam, hogy baleset érte, azután sétáltam az Andrássy úton, és nagyon-nagyon zokogtam, és voltak falevelek az úton, és egyszer csak megálltam, és valahogy csönd volt az Andrássy úton, nem jöttek autók se, és valószínûleg egy ház elirányította a szelet, mert elkezdett fújni a szél pont az arcomba, és elõttem a levelek elkezdtek körbe-körbe forogni, és ez a szélörvény elkezdte õket repíteni fölfelé, s így néztem, és olyan volt, mint hogyha Éva néni odaállt volna, és odaintett volna, hogy nem kell sírni, lehet fölfelé hullni.

- Én is azt mondom, hogy bárcsak lenne ilyen gondolj rám virág, talán akkor már egy baráttal több is lehetne, mert ez a gondolj rám virág is hogyha tényleg gondolna rám az a gondolj rám, akkor az is már lehetne a barátom.

- Rengeteg fényben pompázónak, a közepét sárgának, és a szirmai mind más színûek, ilyen foltok is vannak rajta, amik ilyen szétszóródnak, amit úgy lehet, úgy festenék meg, hogy bevizezném az ecsetet, belemártanám egy színbe, és vigyáznék, hogy nehogy kimenjen a szirmán, és odaöntenék egyet, és több foltot többszínû foltot tennék oda, minden szirmára több foltot.

- Annál szebb lenne.

- Annál igazibb gondolj rám virág lenne.

- A Gondolj rám virág, az volna szép/Az volna szép, a gondolj rám virág az barna-kék, az barna-kék/Az volna, csak volna barna, volna kék/A gondolj rám csak volna szép, mert nincs ilyen/A nefelejcs azt mondja, nem, a gondolj rám igen, igen/Azt mondja, hogy igen.

- Most is nagyon sok színe van, most talán picit sötétebbek, hogy mindenhol rá kell gondolni, és egy zöld hátú bogárról, egy- egy gilisztáról, egy bokorról, mindenrõl, mindenrõl eszébe juthat az embernek. Egyszer, most kezembe került az egyik levele a napokban, abban írja, hogy ölel amúgy zöldkabátosan Éva néni, a végén. És akkor eszembe jutott: egyszer nagyon-nagyon-nagyon szomorú voltam, és ültem a Pagodában, mert adott õ nekem egy kis bogarat, egy kis zöld hátú bogarat, egy zöld mûanyag bogarat, de nagyon szerettem, és mindig velem volt, és elveszítettem, és ott sírtam neki a Pagodában, hogy most már soha nem lesz meg, és kerestem egy fél napig, és mondta Éva néni, hogy adjam oda a kezemet, és megfogta a kezemet, és úgy simogatta, és belerakta a tenyerembe a kezét, és kérdezte, hogy megvan már? Mondtam, hogy azt hiszem, és mondta, hogy na nem veszted el soha a zöld hátú bogarakat, és azt hiszem, hogy a keze itt van még mindig a kezemben, és így, így nem tudom õt sem elveszíteni.