- Nekem volt, voltak problémáim. Én mindig felkerestem az
adott tanárt. Ha bárki kérdez ilyesmirõl, mindig azt
tanácsolom, hogy nyugodtan menjen oda, a tanárok mindig
meghallgatják, valamilyen lépést tesznek is a megoldásra. Nekem
jó tapasztalataim vannak. Általában ez el szokott rendezõdni
olyankor a probléma vagy a konfliktus, hogyha van valami, nem volt
még rossz tapasztalatom.
M.v.: - Akkor mész oda egy pedagógushoz, hogyha a te
gyermekeddel van valami gond és szeretnéd megbeszélni vele, vagy
akkor mész oda a pedagógushoz, hogyha te a gyermekeden keresztül
úgy érzékeled, hogy a pedagógussal van gond?
- Is-is, mind a két esetben elmegyek. Nyilván amikor a
gyerekemmel van probléma, azt megpróbálom nagyon alaposan
átgondolni, hogy indokolt-e, érdemes-e ezért nekem most harcolnom
és küzdenem. Tehát csak amikor tényleg valami nagyon fontos
dologra akadok, csak olyankor zavarom a tanárt. Lehet, hogy emiatt
is úgymond megbecsülik a véleményemet, mert apróságokkal nem
fordulok senkihez sem, és nyilván ugyanúgy elõfordult olyan is,
hogy a tanárral van problémám és akkor megbeszéltük. De ez
mindig kiderül, hogy tudod, áttételesen mikor jönnek az
információk, azok általában durvulnak egyre, és a végén egy
teljesen más lesz belõle, mint amibõl kiindult, tehát meg tudja
indokolni, hogy az tulajdonképpen hogy is volt, mint is volt.
M.v.: - Nem félsz attól, hogy azzal, hogy te odamész a
pedagógushoz, kiadod a saját gyerekedet? Valamilyen probléma
kapcsán kiderülhet valamilyen hiányossága. Nem félsz attól,
hogy erre a tulajdonságára majd fény derül, és esetleg
visszaél ezzel a tanár?
- Ez nehéz kérdés, mert volt már ilyen esetem. De igen,
félek, de másrészrõl a tanárt, mivel hogy nagyon szoros
kapcsolatban vagyok a nevelõkkel, valamilyen szinten már ismerem,
tehát tudom, hogy kivel hogyan és milyen témáról lehet
beszélni. Aki egyszer úgymond eljátssza a bizalmamat, nem úgy
oldja meg a problémát, ahogy én elvártam volna, nyilván ahhoz a
nevelõhöz többet nem fogok fordulni semmilyen problémával, mert
akkor nincs mirõl beszélgetni.
M.v..: - A gyermeked azt tudja, hogy te majd oda fogsz menni
valamelyik tanárjához? És nem mondja azt, hogy jaj, anya, csak
azt ne?
- De igen, megbeszélem otthon, mert az õ beleegyezése nélkül
nem mehetek oda, mert ezt ugyanúgy neki is fel kell vállalni ezt a
problémát, hogy ha véletlenül szóba kerül, akkor neki ezt
tudnia kell, hogy itt az anya intézkedett, az anya ott volt, az
anya már elmondta. Tehát ezt csak akkor tehetem meg, ha az egész
család, mindenki jóváhagyását adta, igen, menjél be, rendezd
le.
M.v.: - Jelezted, hogy egyszer már volt olyan, hogy nem megfelelõen
reagált a pedagógus. Ezt nem mondanád el, hogy mi volt?
- Nem.
M.v.: - Ezek szerint te igényled azt, hogy rendszeres
kapcsolatban legyél a pedagógussal, tehát nem csak akkor keresed
meg, amikor valami gond van, hanem akkor is, amikor nincs semmi
gond, csak azért, hogy ismerjétek egymást, és esetleg õ is
megkeressen téged, hogyha valami gondot talál a gyerekedben?
- Igen, én nagyon szívesen segítek a tanároknak mindenben, ha
nem hívnak, általában akkor is ott vagyok, ha kell, akkor
terítek, ha kell, akkor süteményt sütök, viszek be,
asztalterítõt, szóval bármit, bármit kérnek tõlem, én azt
azonnal ugorva mindent félretéve megyek és megteszem nekik, mert
hogy õk nevelik az én gyermekemet, és én ezért nekik
ellenszolgáltatásul úgymond úgy érzem, hogy nekem ez
kötelességem, hogy õk jókedvûen, kiegyensúlyozottan, kellemes
légkörben neveljék a gyereket. Ezt megteszem nekik, bármit
megteszek.
M.v.: - Na és a pedagógusok szeretnek téged, értékelik ezt?
- Hát mivel problémám nekem velük nincsen, gondolom,
elfogadnak olyannak, amilyen vagyok. Biztos néha az agyukra megyek,
de kinyilvánítani nem mondták még sosem.
M.v.. - Nem kivételeznek a gyerekeddel?
- Nem, nem, nem hiszem.
M.v.: - Nem azért csinálod, hogy most a te gyerekeddel
kivételezzenek?
- Nem, ez teljesen belemagyarázott dolog lenne részemrõl,
hogyha valaki ilyet állítana, mert én ugyanúgy harcolok a többi
gyerekért is. Tehát hogyha bármilyen problémát észlelek a
többiekkel kapcsolatban, azért is szoktam szót emelni, úgyhogy
én azt gondolom, hogy én a gyerekekért mint általában olyan,
és a tanárokért, hogy jól tudjanak dolgozni, mindegyikõjükért
harcolok és küzdök, hogy jó legyen a kettejük viszonya.
- Vannak olyan gyerekek, akikkel kivételeznek, mert mondjuk az
õ anyukájuk egy tanár, és akkor mondjuk lehet, hogy
ugyanazokat a hibákat vétették egy dolgozatban, mint én, de
én négyest kapok, õk meg ötöst. Szóval elég buta, és
mégis kitûnõt adnak neki, õnekik több mindent megengednek és
náluk nem olyan nagy az elvárás, és mégis megkapják azt a
jegyet, amit õk nem is érdemelnek meg.
M.v.: - Csak azért, mert õ tanárgyerek?
- Igen, mert hogy ne vesszenek össze, meg a tanárok
általában úgy szokták, hogy a barátnõjük osztályába
járatják a gyereküket. Mondjuk van két tanár, és az egyik
tanár a barátnõjéhez, a másik tanár meg a barátnõjéhez
járatja a gyerekét, és így ki vannak elégítve, így mind a
kettõ gyerekkel kivételezni lehet.
M.v.: - A tanárgyerek hogyha kikerül ebbõl az iskolából,
ahol a szüleinek a kollégái tanítják, és majd szembesülni
fog azzal a helyzettel, hogy nem fog vele senki kivételezni.
- De nem, mert addigra már annyi önbizalma lesz, hogy akkor
azokat már ki fogja tudni bírni, és azokat a dolgokat már
bemagolja. Meg mivel a tanárgyerekek általában magolnak. Jó,
tisztelet a kivételnek, de általában õk a kis
szorgalmasak, meg hú, de nyalizni, meg hú, de szépek vagyunk,
meg hú, de okosak vagyunk, meg nagyon szeretjük a tanár
néniket, meg csókoljuk a kezüket, meg minden egyéb.
M.v.: - És ez téged nagyon bosszant.
- Igen, mert olyan gusztustalan dolog.
M.v.: - Nem lehetséges az, hogy ez a tanárgyerek, mert
gondolom, hogy akkor konkrétan van ilyen élményed...
- Igen, nagyon sok. Így erõsítik. Olyan dolgokban erõsítik,
amiben jók, és mondjad meg, hogy kislányom, te ebben a dologban
nem vagy tehetséges, te inkább csináld ezt és ezt, mert ebben
te ügyes vagy és célokat tudsz elérni. De az önbizalmat nem
így kéne növelni.
M.v.. - Nem lehetséges az, hogy féltékeny vagy erre a
gyerekre, és azért látod így ezt a helyzetet?
- Semmi okom féltékenynek lenni, mert én is ugyanúgy kitûnõ
vagyok.
M.v.: - A többi gyerek is így vélekedik, vagy csak te
gondolkodsz errõl így?
- Általában így vélekednek. De úgy nyíltan nem merik
megmondani, mert félnek, hogy ez rajtuk fog csattanni. Szóval
hogy a tanárok ezt mondjuk hallják vagy visszamondják nekik,
és akkor sokkal jobban elnyomják õket. Szóval nem foglalkoznak
velük, rossz jegyeket adnak, mindent észrevesznek, amiket
õk csinálnak.
M.v.: - Mit gondolsz, mi lesz ennek a vége?
- Végül is az egész életükben helyt tudnak állni, mert
lesz annyi önbizalmuk, hogy ezt végig tudják csinálni, és
mindig olyan helyekre fognak menni, ahol nekik lesz lehetõségük,
mert az anyukája keresztanyjának a nagynénijének a fiának a
lányának az anyukája ott dolgozik, és akkor hú, de jóban
vagyunk.
M.v.. - Úgy gondolod, hogy majd a késõbbiekben is keresni
fogják a kapcsolatokat ismerõsöknél, akik kivételeznek majd
velük? Tehát az egész életükben ki fogják használni majd
ezeket a helyzeteket ahelyett, hogy saját maguk tehetsége
révén érvényesülnének?
- Igen, mert ez mondjuk a példa, a dédimamája a bölcsiben,
a nagymamája az óvodában, az anyukája az iskolában, az
anyukája barátnõje a másik iskolában, a nagynénje a harmadik
iskolában, a gimnáziumban, és akkor így mindig vannak a
kapcsolatok.
M.v.: - Ezek a gyerekek tudják, hogy õ velük
kivételeznek a tanárok, vagy nem tudják? szerinted?
- Van egy olyan réteg, aki tudja, és van egy olyan réteg,
aki nem tudja.
M.v.: - És aki tudja, hogy õ nem annyira zseniális, mint
amilyen jegyeket kap, az hogy viselkedik? Hogy viselkednek az
osztálytársaikkal, iskolatársaikkal?
- Olyan lenézõen, lekezelõen, hogy õvelük nagyon kedvesek,
hogy jaj, hú, de szeretünk téged, meg olyan kedves vagy, meg
minden, de ott a hátuk mögött jól összesugdolóznak, hogy
hú, ez ilyen hülye, hú, ennek most nem ötös lett, hanem
négyes a dolgozata.
M.v.: - Biztos, hogy minden tanárgyerekkel kivételeznek?
- Nem, nem mindegyik tanárgyerekkel, mert sokszor az
anyukájuk vagy az apukájuk nem akarja, hogy kivételezzenek
vele. Ezt általában sok tanár szúrja el, hogy nyalizzon a
másik tanárnak, mert mondjuk az õ férje vagy felesége az
igazgató.
- Nekem olyan kérdésem lenne, hogy hallgattam már többször
így a mûsorukat, hogy a gyermekem az általános iskolába jár,
6. osztályos, és szóval olyan probléma van az iskolában, de
ez most már nem a 6. osztályban, elõzõleg is volt ilyen gond,
hogy például házi feladatot kapnak, és hát van olyan ugye,
hogy fõleg még kisebb korban volt, amikor még ugye kisebb volt,
hogy véletlenül elfelejtette ugye bejelölni. Na most ez ugye
sokszor abból adódott, hogy a tanár ugye nem jegyzi fel mindig
a táblára a házi feladatot, hanem szóban elmondja a
gyerekeknek. Hát valamelyik gyerek ugye szétszórtabb, tehát
nem tud úgy összpontosítani, vagy nem figyel oda, nem jelöli
be, és ebbõl utána gondok vannak, mert legutóbbi eset volt
például, hogy egy jelentéktelen kis feladat volt, utána aztán
pótolta is, a következõ órára megcsinálta, de hát kapott
egy egyest magyarul. Hát az volna a kérdésem magyarul, hogy ez
szabályszerû vagy nem szabályszerû, illetve hogy esetleg az
iskolának, mert õ egyébként annyiban különbözõ, hogy nem
önkormányzati iskolába jár, hanem egy rendi iskolába, de
általános iskola, hogy esetleg külön az iskola
szabályzatában eltérhet vagy rendelkezhet errõl, hogy ilyen
esetben tantárgyi jegyet kaphat-e a gyerek például hogyha házi
feladatot nem, vagy hiánytalanul csinálja meg.
M.v.: - Az oktatási törvény olyan paragrafust, miszerint az
el nem készített házi feladatra tantárgyi jegy adható vagy
nem adható, nem tartalmaz.
- Igen, ezt olvastam én is, illetve nem találtam ilyen
rendelkezést.
M.v.: - Nem, nem, szóval ilyen fajta nincsen, és azt
gondolom, hogy nem is lenne jó, mert akkor a végtelenségig
lehetne bõvíthetõ azoknak a kérdéseknek a köre, amelyek
kvázi törvényben várunk elrendezni. Én úgy gondolom, hogy
ilyen esetben tantárgyi elégtelent adni nem kellene. És ezek
tipikusan azok a dolgok, amelyek csak ott az iskolában lennének
megoldhatók, semmilyen felsõbb hatalommal, kívülrõl jövõ
felsõbb hatalommal nem azok. Nem tudom, hogy volt-e errõl
esetleg szülõi értekezleten már szó, felvetették-e, minden
tanárra jellemzõ-e az iskolában az önöknél, hogy van ez?
- Hát elõfordul egy-két tantárgy esetében, de most már
felötlött bennem az a gondolat, hogy most már csak lépni
kellene vagy szólni kellene az ügyben, mert szóval igazából
nem jó nevelési módszernek tartom a dolgot. Mert egyrészt a
házi feladatot, én beszéltem szakemberrel, ugyanezt mondta
egyébként, és õ azt mondta, hogy esetleg akkor tudná
elképzelni, hogy ha, és úgy volna szabályszerû, hogy mint
röpdolgozat bekéri szúrópróbaszerûen egy-két gyerektõl
úgy a házi feladatot, és rendesen kijavítja. De még abban
benne van az a veszély, hogy hát nem biztos, hogy a gyereknek
ugye az önálló munkája van a házi feladatban. Tehát szülõi
segítség, tehát nem a tudását méri a gyereknek...
M.v.: - Így van.
- ...az órai munkában.
M.v.: - Meg kéne próbálni szülõi értekezleten felvetni
ezt a dolgot, hát vagy sikerül, vagy nem.
- Õszintén szólva szóval mindig az a probléma, hogy ha van
az embernek egy konkrét problémája, most hogyha én egyedül
ugye szólok, akkor az van úgy általában, hogy hát lehet, hogy
a gyereknek lesz ugye problémája belõle.
M.v.: - Ez nagyon nehéz, mert elõtte akkor talán célszerû,
hogy az ember egy kicsit magát is védje, beszélgetni a szülõkkel,
ha találkoznak, hogy neked mi a véleményed, hogy gondolod, mit
szólnál hozzá, ha én egy szülõi értekezleten felvetném, te
vajon csatlakoznál-e hozzám, és ha már vannak úgy
hárman-négyen, akkor az ember nem érzi magát olyan nagyon
magányosnak ezekben a dolgokban. Miközben azt gondolom, hogy
azért mi jobban félünk attól, hogy majd a gyereken
megtorolják, ha mi szóvá teszünk valamit, mint ami
ténylegesen meg is történik. Nem, nem gondolja?
- Igen, meg még a következõ gondolatom ehhez kapcsolódóan,
tehát magával a házi feladattal, hogy most én nem igazából
nem találtam rá, nem tudom, hogy erre van-e, lehet, hogy
ugyancsak nincs rendelkezés, én szerintem pedagógusnak is hát
elemi követelmény volna az, hogy ha látja, hogy ez
problémaként jelentkezik, ugye hogy a házi feladatok
elmaradnak, akkor igen is hogy esetleg írja fel a táblára. Ha
õ önszántából ugye nem csinálja, akkor ezt lehet kérni a
pedagógustól?
M.v.: - Amíg azt mondom, hogy egyértelmûen helytelenítem
hogy az elmaradt házi feladatért tantárgyi elégtelent adnak,
addig én nem tenném, hogy mondjam, szabállyá az iskolában,
hogy a tanár köteles felírni a táblára egy hatodikos gyerek
esetében azt, hogy mi a házi feladat. Más a helyzet egy elsõ,
második osztályban természetesen. Ezért én nem marasztalnám
el a tanárt, megmondom õszintén, de ez egy szubjektív
vélemény.
- Nem elmarasztalás szempontjából mondtam én, hanem szülõi
értekezleten lehet-e ezt esetleg kérni a tanártól. Tehát
kérés.
M.v.: - Kérni lehet.
- Tehát akkor ön is úgy gondolja, visszatérve a legelsõ
gondolatra, hogy tehát akkor tantárgyi jegyet semmiféleképpen
nem.
M.v.: - Egyértelmûen így gondolom. Nem tudom, hogy az iskola
házirendje, vagy ki szoktak adni az iskolák olyasmit, ami
tartalmazza az egyes tantárgyak követelményrendszerét és az
ellenõrzésnek a módját, van-e ilyen az iskolában, kell
lennie, úgy hívják, hogy pedagógiai program. Olvasta már ön
az iskolában?
- Igen, most odáig én még nem jutottam, mert hát az a
könyvtárban, vagy valahol elvileg hát hozzáférhetõ is kell
hogy legyen, mert ugye van az iskolának könyvtára is.
M.v.: - Normális iskolák ezt minden szülõnek a kezébe
adják, már bocsásson meg, hogy így fogalmazok.
- Igen. Tehát én ilyennel még nem találkoztam, megmondom õszintén.
- Most a nagyobbik 5. osztályos, a középsõ 2. osztályos.
Amíg alsós volt a nagyobbik, illetve most a középsõ, addig
azt gondolom, hogy majdnem mindenrõl kapok információt üzenõ
füzet útján, gyakran beszélek a tanító nénivel, így utcán
összetalálkozom. Amióta a nagyobbik felsõs lett, azóta
viszont alig-alig kapok róla visszajelzést.
M.v.: - Mennyire tud az iskola a gyermek személyére,
egyéniségére odafigyelni? Ezekrõl milyen visszajelzéseket
kap?
- Azt gondolom, hogy ez is olyan, hogy amíg alsós, amíg
sokat van ugyanazzal a tanító nénivel, az a tanító néni
jobban megismeri a gyereket. A felsõben, ahol egy-egy tanár
mondjuk hetente kétszer vagy háromszor találkozik a gyerekkel,
azt gondolom, hogy nagyon felületes az ismeretség.
M.v.: - Felsõsöknél kinek a feladata azt, hogy a szülõknek
visszajelezzen a gyermek emberi mivoltáról?
- Hát nem tudom, hogy lenne-e az iskolának ez a feladata,
mert én úgy látom, legalábbis az én gyerekem amikor nyílt
órán bent voltam az iskolában, másmilyen, mint otthon. Talán
az osztályfõnöknek lenne a feladata. De hát pont az én
fiamnak az osztályfõnöke nem tanít semmit.
M.v.: - Sokan panaszkodnak az iskolára, hogy az iskola
skatulyáz, bedobozol, és egyáltalán mintha párhuzamos
malomban õrölnének a szülõk és az iskolák, egészen más
gyerekeket látnak, amikor egy ugyanazon személyrõl van szó.
- Egy gyerek nem feltétlen viselkedik ugyanúgy otthon és az
iskolában. Az én nagyobbik gyermekem az iskolában egy nagyon
fegyelmezett gyerek, otthon elengedi magát, de azt gondolom, hogy
ez természetes.
M.v.: - Én inkább arra gondolok, hogy alapvetõ problémák
nem derülnek ki a szülõk számára. Tudja a tanító, de
valahogy nem beszélnek róla, vagy nem fontos.
- Ez azért érdekes kérdés, mert én tanárként úgy
gondolom, hogy ami nekem problémás az iskolában a gyerekkel,
azt ott nekem kell megoldani. És kevés olyan probléma van, amit
közösen a szülõvel tudunk megoldani. Igaz, én gimnazistákat
tanítok.
M.v.: - De ez nem olyan, ahol a tanár is és a szülõ is
hogyha összedugja a fejét, akkor meg tudják oldani a
problémát, mert valahol közös a gyerek?
- Nem, én azt gondolom, hogy nekem tanárként az iskolában
kell megoldani azokat a problémákat, tehát én nem szoktam a
gyereknek beírni az ellenõrzõjébe, hogy milyen gondom volt
vele az órán, mert azt nekem kell ott helyben elintézni, és
nem akarom a szülõre hárítani a felelõsséget, hogy majd õ
vegye otthon elõ a gyerekét egy olyan tettért, amit az
iskolában követett el.
M.v.: - Nem is erre gondoltam, hanem ami esetleg
megkönnyítené a szülõknek a segítségét a nevelésben.
- Ezzel kapcsolatban meg a középsõ gyermekemmel van az a
tapasztalatom, hogy bár elismeri a tanító néni, hogy a Panna
egy értelmes, nagy szókincsû gyermek, de mégis az
osztályzataiban ez nem tükrözõdik vissza. Tehát most nem
tudom, hogy a tanító néni magában ezt hogy intézi el, hogy
egy egyébként jó képességû gyereknek szívfájdalom nélkül
ad rossz jegyet, hogyha nem teljesít úgy, ahogy õ elvárja. Õk
30-an vannak egy osztályban, tehát egy-egy tanórán nincsen idõ
arra, hogy az õ tempójában kivárja azt, hogy esetleg õ
lassabban olvas, mint a másik, hanem azt mondja, hogy nem érte
el mondjuk a 4-es szintet, ami õszerinte a 4-es szint, a tanító
néni szerint, akkor kapjon 3-ast vagy 2-est. De óraközi
szünetekben beszélgetésbõl kiderül, hogy a gyerek mennyire
tájékozott, milyen jó szókincsû, milyen értelmes, az
összefüggéseket meglátja, de az adott órán az elvárt
viselkedést nem produkálja, akkor azt osztályozza a tanító
néni.
M.v.: - Ehhez mit szól a kislánya? Õ meg tudja érteni?
- Panna nagyon szereti a tanító nénit, az iskolát is, de
lehet, hogy azért sem csinál magának ebbõl gondot, mert én
sem tulajdonítok annak túlzott jelentõséget, hogy éppen
hányast kapott aznap olvasásból. Megbeszéljük, hogy mit kéne
jobban, de ezzel nem minõsítem a gyereket, és azt próbálom
elültetni benne, hogy az, hogy hányasra produkált, az nem minõsíti
õt, mint embert.
M.v.: - És az sem zavarja, hogy valójában nem a tudását,
nem a tartalmat osztályozzák itt, hanem a viselkedés is
belejátszik a jegybe?
- Ez nagyon zavar, éppen ezért én egy olyan szülõ vagyok,
aki elég gyakran bemegyek a tanító nénihez, elmondom neki,
hogy én mit gondolok, hogy nekem mi okoz problémát ezekkel az
osztályzatokkal vagy minõsítésekkel, de úgy látom, hogy
ennek olyan nagy hatása nincs a tanító nénire. Nagyon kedves,
elfogadja azt, amit mondok, de úgy látom, hogy semmi nem
változik. Tehát legközelebb õ pontosan ugyanúgy minõsíti az
én izgõ-mozgó, esetleg belebeszélõ lányomat.
M.v.: - És mit lehet ilyenkor tenni?
- Én azt gondolom, hogy semmit.
- Ha olyan helyzet adódik, hogy valami konfliktus van a
tanárral, akkor ezt õszintén meg lehet a tanárral beszélni?
- Tanára válogatja. Van olyan tanár, akivel meg lehet
beszélni, volt is erre példa, de sajnos ellenpéldát is tudunk,
mégpedig azt, hogy Ottó, a férjem ment be egyszer egy szülõi
értekezletre, probléma volt a tanítással, ugyanazért a
dologért kapott egy beírást a gyerek meg egy egyest. És hát a
férjem ugye elmondta, hogy még a magyar büntetõjog sem
rendelkezik úgy, hogy egy cselekedésért két büntetés, és
hát persze indulatos volt, meg egyebek. Másnap a gyerek
hazajött öt darab egyessel a tantárgyból visszadátumozva.
Akkor ki is vettük abból az iskolából. Tehát azért mondom,
hogy van olyan pedagógus, akivel meg lehet beszélni, van olyan,
akivel viszont egyáltalán nem sajnos.
M.v.: De hát lehet ezt elõre tudni?
- Hát aki kicsit már kifinomultabb érzékkel rendelkezik, az
azért már megérzi, úgyhogy nálunk most már a papa eltiltott
a szülõi értekezletekrõl, csak én járok ezekbe a
közületekbe, én viszont ráérzek. De ez nehéz.
M.v.: - Azért ez az elõzõ példa azt bizonyítja, hogy nem
biztos, hogy érdemes õszintének lenni a tanárral.
- Nem mindig, sajnos ez így igaz. Ezen nagyon sokat kéne
változtatni, és az iskolarendszer is nagyon sokat tudna ebben
segíteni.
M.v.: - A gyerekek egyébként mennyire voltak kritikusak
itthon a tanárokkal szemben? Tehát sokszor volt itthon
kritizálás, hülye ez, hülye az?
- Ó, hogyne, persze, hát az elsõ reakció mindig ez. De
mindig leültem velük és megbeszéltük. És oda jutottunk, hogy
persze sajnos van olyan, aki tényleg az, és akkor azt mondtam,
hogy figyelj, ilyen, el kell fogadni, õ a tanár, de ezt
aláírom, hogy õ tényleg ilyen. Viszont azt is elértem a
gyerekeknél, hogy aki nem az, azt meg tudtam gyõzni, az, hogy
ezt tette, az nem azt jelenti, hogy hülye, hanem csak egyszerûen
neki ez a dolga, ez a cél lebeg elõtte, és annak a célnak az
eléréséhez ez az út vezet, hogy most ezt kellett tennie. És
amikor jogos volt, akkor nem is ágáltak ellen a gyerekek. Tehát
elfogadták. De muszáj leülni velük és megbeszélni.
M.v.: - Lehet azt innen, itthonról reálisan látni, hogy mi
is a valóság? Hát hiszen a gyerekek elmesélésébõl tudjuk a
helyzetet mi is.
- Nemcsak a gyerekek elmesélésébõl, hanem a nyílt napokon
én majdnem mindig ott vagyok, és ugyan tudom, hogy a nyílt nap
az egy kirakatmunka, de azért én belátok a színfalak mögé,
és akkor én már fel tudom mérni, hogy ott mi a valóság, és
a kettõbõl már össze lehet rakni a mozaikból a képet.
M.v.: - A gyerekek egyébként mennyire látják reálisan a
dolgot?
- Eléggé, eléggé reálisak a gyerekek, az az igazság, és
hogyha van egy ilyen külsõ szem, aki rávilágít, hogy azt ott
nem jól láttad, akkor azt is felvállalja.
M.v.: - Tehát te tudtad is ezt jól irányítani ebben a
kérdésben.
- Mikor hogy. Hát azért mindig nem sikerült.
M.v.. - A tanárokat is lehet irányítani?
- Én azt gondolom, igen.
M.v.: - Neked volt már ilyenre példa?
- Hogyne, persze, persze, mert amikor egy tanár úgy azzal
kezdi, hogy ez a vásott gyerek ilyen, olyan, erre, arra, arra én
úgy reagálok, hogy á, hát az én gyerekem, mit képzel, akkor
ott már balhé van, akkor ott már nem értjük meg egymást. De
ha én azt mondom ennek a tanárnak, hogy hát én megértem,
nagyon nehéz, nekem is nagyon nehéz otthon, de hát tudja,
azért ezt a fajta embert is meg lehet érteni, mert hogy nem
vagyunk egyformák és a többi, és oda lehet csûrni-csavarni,
hogy a végén õ mondja nekem, hogy anyuka ne nyugtalankodjon, ez
a gyerek egy nagyon-nagyon jó ember lesz. Szóval lehet õket,
csak hát kell hozzá egy kis manõver.
M.v.: - Szerinted érdemes egy ilyen konfliktus helyzetet
kisimítani a szülõnek?
- Az attól függ, hogy mennyire nyomja a gyereket. Én azt
gondolom, mert csak akkor kell belemászni, ha ez a gyereknek
nagyobb sérülést okozhatna, vagy nagyon nyomja, különben
hagyni kell, nem ez a fontos.
M.v.: - Hanem mi?
- Hanem az, hogy a gyerek jól érezze magát az iskolában,
boldog gyerek legyen, mert akkor tud majd boldog felnõtt lenni.
