-Szabó Jánosné óvónõ: Nagyon sokat változtak a gyermekek. Amikor bekerültek a gyerekek kiscsoportba, már akkor elég illemtudóak voltak. Sokkal több gondot fordítottak a szülõk a gyerekeknek a neveltetésére. Akkor sokkal kiegyensúlyozottabbak voltak a lehetõségek, mert sok munkalehetõség volt, nem volt ennyi munkanélküli, nem volt olyan pszichikai teher a szülõkön és hát volt egy biztos forrásuk a megélhetésre. Emlékszem, hogy amikor mi is nagyon keveset kerestünk ez elõtt is, mások voltak a lehetõségek, tehát jobban ki tudtuk használni azt a kis pénzt, ami volt. A gyerekekkel meg mondom, sokkal többet tudtak ezért foglalkozni.

- SzJ.: Elevenek voltak, egészségesek voltak és nagyon sokat játszottak, de az egymáshoz való viszonyuk, a fenõttekhez való viszonyuk teljesen más volt. Jobban odafigyeltek egymásra. Nem voltak talán ennyire agresszívek. Ott is voltak nyilván problémák, mert mindig voltak problémák, de ilyen ingerlékenyek, agresszívek - több a válás, ami szintén ugyanúgy a gyermekeknek a pszichikai fejlõdését, a lelki fejlõdését nagyon-nagyon befolyásolja. Az, hogy az anyuka-apuka nem tud megélni, mert azon kell neki fáradozni, hogy egyik napról a másikra mi lesz, mit fog adni a gyereknek esetleg enni, ingerlékenyebbek lesznek a szülõk is, ezért ez lecsapódik a gyerekekre is. Mikor bekerülnek az óvodába, akkor ezek a feszültségek, mivel, hogy õ nem tudja elmondani, hogy mi ez, mi bántja, ezt kijátssza magából és ez a játékában egy ilyen durvaság, agresszivitásban nyilvánul meg. Ez a csoport létszám, amiben most én jelenleg, harminckettõ. Ez lehet több, mert ugye minden nagycsoportos korút fel kell venni, a csoportunk meg olyan 20-25 fõre épül. Amikor szaladgálnak, mert valami belsõ kényszer hajtja õket, hogy kifutkossák vagy kiszaladgálják, vagy kijátsszák magukból, vagy kirajzolják magukból azokat az élményeket, ami érte. Ez lehet jó és van is jó, tehát jó példa is van, most nem az, hogy csak rossz, akkor ez a tér már kevés, a gyerek viszont sok. Mindenkivel egyénileg kellene foglalkozni az ilyen gyermekekkel, a pszichológusok, logopédusok nagyon sokat segítenek de nekik is nagyon túlfeszített a munkájuk és nekik is egyre kevesebb idõ jut egy-egy gyerekre és nekünk is.

- SzJ.: Értelmileg fejlettek. Nagyon aranyosak, nagyon szépek és ha egyénileg le tudunk ülni még az agresszív gyerekekkel is, egyszerûen nevelhetõk õk általában, de nagyon sok idõt kellene velük külön-külön foglalkozni és ezt nem tudjuk úgy biztosítani, mert nagyon sok a gyerek.

- SzJ.: Nem feltétlenül, nem azt akarom mondani, hogy csak a munkanélküli szülõknek a gyerekei agresszívek, mert ennek más oka is van. Egyébként valahogy az óvoda és a család közötti kapcsolat sem olyan felhõtlen, mint azelõtt volt, mert szégyellik elmondani azt, hogy mi a problémájuk. Nagyon sok szülõ magában tartja az õ problémáját, nem keres meg minket, pedig minden szülõi értekezleten elmondjuk, hogy bármi probléma van, nyugodtan keressenek meg, mert közösen neveljük a gyerekeket, közösen szeretnénk megoldást találni és nem keresnek meg.

- SzJ.: Igyekszünk megkeresni õket és a zöme fogja is a dolgokat, nyitottak. Volt sajnos olyan, hogy bárhova bekerült a gyereke, mondjuk kórházba, ott mindenki rossz volt, az orvos, rossz a pedagógus, rossz mindenki, az õ gyereke az nem. Nem meri felvállalni, hogy esetleg probléma van a gyerekével, mert szégyelli. Ó, hát ha esetleg pszichológushoz kell vinni, akkor az már micsoda bûn, micsoda szégyen, pedig ez nem szégyen, hanem a gyerek érdekeit képviselni, csak azt kéne megérteni, hogy a gyerekek nem egyformán érnek.

- SzJ.: Igen. Igen, mert ez az anyagi vonzat ez az óvodákat, az önkormányzatokat ugyanúgy érinti és hát úgy az intézményekre sem jut annyi pénz, mint azelõtt. Most ugyanazok az eszközeink vannak szinte majdnem, és hát nyilván, hogy ami a családban problémát jelent, az itt kivetítõdik, ez itt felhalmozódik nálunk a nevelésben, az oktatásban.

- Nehezen lehet beosztani. A legelsõ nálunk az, hogy befizetjük ezeket a kötelezõ csekkeket. Aztán ami marad, azon felül jöhetnek a luxusok, de sajnos nevetséges, nálunk luxusnak számít az is, hogy a gyerek jár úszni az óvodával. Vagy sikerül befizetni, vagy nem. Megvesszük az ilyen kötelezõ dolgokat, tehát tisztasági csomag, élelmiszer, meg mindenféle ilyesmit és akkor utána ami fennmarad, abból lehet kalkulálni, hogy akkor most költünk luxuscikkre, vagy elmegyünk-e valahova kirándulni hétvégén meg ilyesmik.

- Ennivaló inkább. Tehát azt mondom, hogy én hétközben nem fõzök, mert a gyerekek esznek az oviban és inkább csak hétvégén eszünk fõtt ételt, amikor õk is itthon vannak és a kaján spórolunk a legtöbbet. Tehát a tésztán, hát egy ilyen egészségtelen életmód, tészta, tészta, valami hús...

- Igen. Az a legolcsóbb ennivaló, abszolút.

- Sajt, tejföl, túró, de mondjuk nálunk nekem a párom nagyon húspárti, tehát így tésztát azt nem nagyon eszi meg, tehát hétvégén húsosat kell csinálni és akkor az rengeteg. Tehát egy hétvégi bevásárlás egy négytagú családnak az egy olyan nyolcezer forint. És akkor abban mondjuk benne van a gyümölcs is már. De ezt hétközben ezt nem tudjuk megjátszani kétnaponta.

- Például egy gyerekcipõ, annak is irdatlan ára van. Egy nyár alatt kinövik ugye és négy-ötezer forintért lehet kapni újat, ami megint csak három-négy hónapig jó. Azon nem tudunk spórolni, mert hát valamiben menni kell. Kabát, overáll, ilyeneken nem spórolunk. De mondjuk én például én már csak a piacról öltözködök, a kínai piacról, tehát így, hogy bemegyek egy butikba és azt mondom, hogy hú, de jó az a blúz, megvenném, akkor nem veszem meg, hanem kimegyek a piacra és megnézem, hogy van-e olyan hasonló blúz a harmadáért. És így. Mi így ruházkodunk.

- Azon nem tudunk spórolni, mert nem érdemes, mert annyira elmarad az ember, hogy utána nem tudja behozni magát és akkor elúszik a lakásban minden. Úgyhogy ez az egy, ami szigorúan hó elején, amikor bejön a pénz, akkor a kötelezõ csekkeket azonnal befizetjük, tehát ezen nem. Azt nem toleráljuk, hogyha nem muszáj, de elõfordul olyan, hogy áttolódik másik hónapra, de azt meg is érezzük, mert akkor abszolút nincs luxus vásárlás.

- Hát egy kétszázötven-háromszázezer forint biztos.

- Fele, háromnegyede. Körülbelül fele hiányzik.

- Hát akkor nem megy el majdnem, akkor könnyebb lenne. Mondjuk akkor se azt mondom, hogy nagylábon élnénk, de normálisabban, tehát nem kéne ennyit filléreskedni.

- Most még nem, mert még most gyeden vagyok, hanem amikor lejár a gyed és én gyesre megyek, az ugye havi húszezer forint, az eleve egy olyan hatvanezer forint kiesés lesz, tehát nem is leszek gyesen, mert nem éri meg anyagilag, hanem vissza kell mennem dolgozni, mert ezt nem bírjuk.

- Vissza. Vissza, hál Istennek, tehát visszavárnak abszolút. Nekem nagyon családbarát fõnököm van és bármikor visszamehetek dolgozni. 

- Sallai János pszichológus. Itt azt hiszem a két végletet kell elkerülni, egyik az a sosem beszélünk pénzügyekrõl. Valahogy misztikusan zajlik a dolog, a dolgok vannak és akkor a gyereknek fogalma sincsen, hogy gazdálkodni kéne, be kell osztani és majd õ felkerül felnõtt állapotba, akkor nem tudom, mit fog csinálni, de akkor így a spórolást se tanítom meg neki, meg lemondást, mert mindig úgy van dolog. Tehát ha valamit sóhajtok, akkor máris az ott terem, mint egy ilyen mesebeli asztalkán, terülj-terülj asztalkám, és amit kérek. Szóval ez az egyik végleg, ez nem vezet semmi jóra, a másik pedig, hogy a fõ téma, majd egyetlen téma otthon, ha a pénzrõl van szó. Ebben azt érzi a gyerek, hogy az életben egyetlen fontos dolog van a pénz, más nem is számít, másról nincs is mirõl beszélni, tehát nem fontos. Na most ezt se ajánlanám, mert ez már komoly torzulás megint. A kettõ között kellene nézni, hogy a gyereknek fogalma, hogy pénz, gazdálkodás, életkorának megfelelõen, egy serdülõnek jóval többet, mint egy ötévesnek, de azért hogy a pénzért meg kell dolgozni, azért megy el egyik vagy mindkét szülõ megy, a pénzt azt azért be kell osztani. Tapasztalom vagy nézek embereket, hogy gátlástalanul mindent megvesznek, a gyerek sóhajt kettõt, megveszik neki. Tévedésben van a szülõ, azt hiszi, hogy ezzel a gyereket meg lehet vásárolni, illetve, hogy a szeretetet kifejezi. A gyereknek nem ez a dolog kell.

- SJ.: De, tehát így tanítjuk az értékrendet. Ha mindent megeszünk, felfalunk, tehát sosem veszünk semmilyen kultúrcikket, akkor az a tanulság, hogy az mellékes dolog, arra nem kell pénzt csinálni. Tehát az értékrendet sem feltétlen csak úgy lehet tanítani, hogy szövegelek, hogy ez kell, azt kell. Nem, mit csinálok a pénzzel, mit tartok fontosnak, mit nem. Hát ez a legjobb tanítás egyébként, ha a szülõ ott elõéli ott az életet, hogy hogy kell csinálni. Na most egyébként be lehet venni, a zsebpénz is pénz, hogy most adjunk, ne adjunk, mennyit és mikor.

- SJ.: Na most én is azt mondom, adjunk pénzt, ami szerintem életkorral növekvõ összeg, de az legyen közös megegyezés, tehát a család beszélgessen, hogy miért ennyit gondolunk, ez körülbelül szerintünk mégis mi mindenre elegendõ. A gyerek megvitathatja, mondhatja, esetleg engedhetünk, ide ötven forint stb. szóval valamit engedünk és utána megegyeztünk, hogy az hetente jár, havonta jár, mit tudom micsoda.

- SJ.: Változik, de azért valami rendszert bele kell vinni. Tehát amire a gyerek számíthat. Ha elkölti, tudja, hogy nincs hitelezés. Hát öregem elköltötted! És az is egy érdekes tapasztalat, hogy a gyerek a szülõt gyötri, hogy vegyük meg ezt-azt. Vedd meg a zsebpénzedbõl - ja, akkor nem veszem meg. Tehát a gyereknek van valami kapizsgálása, hogy a pénznek tényleg lehet értéke. A szülõ, hogyha olyan csacsi, megveszi, de hogyha van nekem eszem, akkor elmegy a pénzem, nem jut jobbra, nem veszi meg. Ami nem zsebpénz, az étel, az ellátás, a fûtés, a rezsi stb., az a szülõnek a rezsije. De vannak olyan dolgok, amik a gyereknek. Akkor is, ha a hajunk égnek áll, tehát olyat is tud venni a zsebpénzbõl a gyerek, hát az az övé. Nem szólunk bele, az jár, nem függ jóságtól. Néha a szülõ összekeveri, hogy na most nem kapsz zsebpénzt, mert mit tudom én , egyest hoztál vagy bármit, nem, nem errõl szól a történet. Jutalmat azt lehet megvonni, mert azt nem adok, ha rossz voltál, de ez egy juttatás, ez jár és ezt oszd be a pénzedet.

- SJ.: Jaj! A pénz az nem ajándék, szóval az inkább én azt mondanám csúnyán, hogy szegénységi bizonyítvány, tehát magyarul nem vagyok hajlandó gondolkozni, hogy a másik minek örülne, nem vagyok hajlandó utánajárni, azt beszerezni, akkor kellõ körítéssel azt becsomagolva átadni meg megadni a módját, meg - szóval ami kifejezi, hogy ez nekem szól személy szerint.

- SJ.: Ha nem kapja. Hát szóval a gyerek sok mindent kérhet, de valószínû egyébként, hogy azért megint a család értékrendje szerint szóval nem a pénz volt központi, a gyerek nem valószínû, hogy pénzt fog kérni. Ha megszokta, hogy minden pénzzel zajlik, akkor ide azt az ezer, kétezer, akármennyi forintot. Tehát ez megint egy vizsga kérdés, hogyha õ pénzt kér. De hát ezt mondhatnám nemcsak gyerekkel, hát a házaspár egymásnak meg bárki ajándékozza, nem pénz kell. Szóval törõdés, szeretet, idõ, ami esetleg pénzbe is kerül, szóval ez hozzátartozik a dologhoz. De a pénznek így a helyén kellene lenni. És egyébként azon is érdemes gondolkodni, hogy ki a szegény, ki a gazdag, mert ez nem egy objektív dolog, az a megfigyelésem, hogy én milyennek tartom magam. Ha én folyton magam szerencsétlennek tartom, akkor - és szegénynek, akkor én szegényként fogok élni. De lehet valakinek - hát mi is úgy nõttünk fel, hogy papa nélkül három gyerek meg ilyen háború utáni idõkben, pedagógus fizetésbõl. Azt kell mondani utólag, te jó ég, milyen szegények voltunk és nem éreztük igazán annak, jókat röhécseltünk, valami ennivaló mindig volt, kenyér és valami rajta volt, de lehetett volna dramatizálni. De az anyukám szerencsére nem dramatizálta, jókat vigyorogtunk, hülyéskedtünk, de nem volt központi pénz bankban vagy nincsen, annyi, amennyi kellett, volt. Tehát azt, hogy ki gazdag, ki szegény, azt azért meg kéne fontolni, hogy ez rajtam múlik, hogy minek hiszem én magam. 

- Van egy kedvenc történetem, azt a Konrad Lorenz mesélte el a saját kutyáiról, akik rettentõ jóban voltak egymással és az egyik egy igen nagy csínytevõ volt, jól meghajszoltak együtt egy macskát és akkor utána õ az egyik kutyát azt kegyetlenül leszidta és belerúgott és mit tudom én, hogy többet ilyen ne csináljon, a másikra pedig ránézett és azt mondta, hogy ejnye. És az emberek nézték, hogy milyen iszonyatosan igazságtalan ez az ember, hogy az a kutya, akit ugye megvert, aminek persze fájdalmat nem tud neki okozni és kegyetlenül leszidta, az a következõ ..., a másik kutya, aki egy ilyen lelkiismeretes típus volt, az pedig egy hétig lelki beteg volt attól, hogy azt mondták neki, hogy ejnye. Na hát azt hiszem, valahogy így van a gyerekek zsebpénzével is. Van akinek szüksége van rá és van akinek nincs, és ez idõben is változik.

- Egy idõben próbáltunk mindenféle szisztémákat kialakítani életkor szerint meg heti bontásban meg havi bontásban, de ezekbe részben magunk is belebonyolódtunk, mert nem vagyunk elég rendesek ahhoz, hogy ilyen dolgokat számon tartsunk, meg a gyerekeknek is szerintünk úgy tûnt, hogy nem volt jó. Aztán volt olyan, hogy teljesen elfelejtettünk zsebpénzt adni. Az lett a vége, hogy amikor mondtuk, hogy jaj, nem adtunk nektek zsebpénzt már száz éve, akkor azt mondták, hogy de hát úgyis mindent megkapunk tõletek, úgyhogy akkor most minek kapjunk zsebpénzt? És én ezt tulajdonképpen jónak is tartottam, egy olyan nagyon bizalomteli dolog volt, hogy õk abszolút világosan megmondták, hogy mit szeretnének, mi világosan megmondtuk, hogy van-e rá pénz vagy nincsen, tudjuk-e támogatni, vagy esetleg túlzottak a vágyak, szépen kialakult és nem volt belõle semmi gond. De elkezdtük érezni az egyik gyerekünknél, hogy õneki gondjai vannak a pénzbeosztással és õneki viszont megajánlottunk éppen mostanában egy havi szerintem tisztességes összeget, 2500 forintot, hogy ebbõl gazdálkodjon. Õ 19 éves, egyetemista, tehát vannak neki saját kiadásai, de talán még nem olyan nagyon sok és ami olyan kiadás, hogy megindokolható, hogy az miért nem zsebpénz, hanem szülõi támogatás, azt továbbra is ugyanúgy megbeszéljük és kap rá pénzt és a bizalom az ezáltal nem szûnt meg, de õneki van egy saját összege, amivel gazdálkodik. A többieknek úgy tûnik, hogy enélkül is megy az, hogy gazdálkodni tudjanak a pénzzel.

- Nehezen tudnám most ezt kitalálni, hogy mitõl alakult ez így, de nálunk inkább az van, hogy a gyerekek mondják azt, hogy te figyeljetek, hát ez igazán már az én zsebpénzemnek a terhére, vagy ez már igazán az én felelõsségem és szinte nekem kell mondanom, hogy de hát hogyha osztályprogram van, akkor kifizetem a mozijegyet vagy hogyha a csoportoddal mész moziba, akkor már kifizetem, akkor az ne a zsebpénzedbõl menjen, mintha még õk lennének gondoskodóbbak, mint én.

- Hogyha a barátaival el akar menni a Mc Donalds-be, vagy hogyha akar venni magának egy olyan cipõt, aminek semmi más értelme nincs, mint hogy szép...

- Hát én sem vagyok nagyon tájékozott a családi büdzsérõl meg ilyen gazdasági szempontokról. Ez azzal is összefügg, hogy a munkám olyan, hogy én számítógépet programozok és ha elkészül a program, akkor keresek, és ha meg nem készül, akkor meg nem keresek és így néha hónapokon keresztül nem keresek semmit és akkor egyszer csak meg van pénz, tehát elég nehéz ilyen büdzsét, illetve sok munkával lehet csak elõállítani és nincs rá energia. Egy olyan közhangulat van, hogy igyekszünk nem túlzásokba esni.

- Ez is nagyon jó volt, volt olyan lányunk, akinek hatalmas nagy vágya volt, speciálisan egy görényt szeretett volna vásárolni, ami túlságosan drága és akkor hosszasan keresett magának munkát, mindenféle diákmunka szervezeteken keresztül és nem sikerült neki kapnia. Én meg azon a ponton voltam, hogy tényleg nem bírtam már a kerttel meg a háztartással, és megbeszéltem vele, hogy miért hívjak én külsõ segítséget, akkor fizetek én õneki órabért, de akkor nem akkor és azt csinál, amit õ akar, hanem akkor és azt, amire én megkérem és tényleg dolgozzon becsülettel. Meglett a pénz, meglett az állat és nagyon jó együttmûködés volt közben közöttünk.

- Abszolút nem volt ilyen szisztéma nálunk. Azt, hogy jegyeket vagy jóságokat pénzzel jutalmazzunk, azt teljes mértékben elleneztük, nevelési elvszerûen elleneztük, de nagyobb teljesítményért volt jutalom. Hogyha valaki kitûnõ bizonyítványt hozott, akkor azért õneki volt, kérhetett valamit meg nyelvvizsgáért, vagy amikor leérettségizett, vagy amikor felvették az egyetemre, tehát ami tényleg akkora teljesítmény, tehát...

- Zs.: Az egyik része az az, hogy nagyon szeretünk varrni, én is nagyon sokat varrok és ezt a lányok is átvették. Részben a Burdákat bújják, de olyat is csináltunk, hogy elmentünk butikba, szépen leméregettük a ruhákat, pontosan szabásmintát kitaláltuk és még az eladónõ is partner volt ebben, mert teljes mértékben belátta, hogy ezt ember kifizetni nem tudja, amibe ez a ruha kerül, viszont megvarrni esetleg igen. Az is biztos, hogy nagyon fontos, hogy fantasztikus jó ízlésük van a lányoknak. Én is mindig csodálom, hogy hogy tudják úgy összeválogatni a ruhadarabokat, hogy annyira csinosak legyenek benne, és az, hogy körülbelül egyforma a méretünk, az is nagyon hasznos és vannak olyan ruhadarabok, amik valakinek a tulajdona és amit kölcsön kell kérni, de többségében odaadják egymásnak. Többségében, mert van amikor nem, szóval azért nem kötelezõ mindent odaadni.

- Zs.: Még az is benne van, hogy pozitív igényszint és hogy a saját egyéniségüknek a kibontakoztatása. Én úgy gondolom, hogy õk tudatában vannak annak, hogy az öltözködésük kifejezi azt, hogy õk milyen emberek. Már csak ezért sem lehet mindig a divat szerint öltözködni, mert az embernek a lelke nem a divat szerint változik.

- Nincs.

- Ez nálunk tulajdonképpen úgy van, hogy én állandóan rengeteg pénzzel a zsebemben járok, hogyha valami így hirtelen úgy érzem, hogy jó, hogyha megvásárolom, akkor kifizessem és megveszem, már csak azért is, mert az a tapasztalat, hogy amikor az ember visszamegy, akkor már nincsen. Viszont iszonyú nehezen fordítok magamra pénzt. A Zsuzsa is nagyon nehezen fordít magára pénzt.

- Zs.: Teljesen bizalmon alapuló pénzgazdálkodás alakult ki közöttünk. Mindig találok pénzt vagy a fiókban, vagy a férjem pénztárcájában, meg úgy lazán meg is beszéljük, hogy most hirtelen mire kell meg mire ment el, de semmi szigor nincsen benne.

- Amikor nagyon kevés pénzünk volt, akkor volt olyan, hogy nekiláttunk írni, hogy mire költünk és igyekeztünk visszafogni a kiadásokat, amennyire ez egyáltalán lehetséges volt. De csak közös pénzünk volt mindig, tehát se nekem nincsen önálló bankszámlám és félrerakott pénzem, se a feleségemnek nincsen ilyenje és a gyerekek is tudják, hogy hol van a pénz.

- Zs.: Azért ehhez tudni kell, hogy ezek már nagy gyerekek. Tehát a legkisebb is éppen elmúlt tizenhat éves.

- Zs.: Õk se kapnak meg mindent. Ez nem mazochizmus, hogy nem költünk magunkra, hanem igazából egy józan belátás. Nem kell, hogy az ember a szükségleteit a reklámok világához meg a kirakatoknak a csillogásához mérje. És ha a szülõk következetesen így élnek és a gyerekeket is következetesen e szerint öltöztetik és hát szolgálják ki vagy nevelik, nevezzük, ahogy akarjuk, akkor ez az értékrend átkúszik a gyerekekbe is.

- Úgy van!