- Hát nem idegen emberek, mert azok ismerõsök. Azt kérdezték, hogy nem ülnék az ölembe, nem ülnék az ölükbe, de én azt mondtam, hogy nem szeretnék.

- Igen.

- Biztos azért, mert aranyos voltam, meg biztos puszit adni, meg ilyesmiket.

- Ilyen még nem volt.

- Mert nem ismerem õket, és nem szeretek más idegen emberek ölébe ülni.

- A testvéremébe meg a nagymamáméba meg a nagypapáméba.

- Az unokatestvéreimtõl.

- Volt, fõként konkrét családtagként anyósomat tudnám emlegetni, aki rendszeresen úgy jött hozzánk, hogy az volt az elsõ, hogy puszilgatja, gyömöszöli, a gyerek sír, és kérdezte, hogy, hogy miért sír, nála mindig sír, biztos nem szereti a gyerek. Azt hiába magyaráztam neki, hogy a gyerek utálja ezt, hogy gyömöszöli, nem, nincs olyan, hogy a gyerek utálja, a gyerekek ezt szeretik, de mondom: értse meg, hogy ezt nem minden gyerek szereti, nálam egyik gyerkõc se viselte, szerintem fõként hogy rögtön belépünk az ajtón, és gyömöszölni akarok bármelyik gyereket, aki amúgy szereti, az se fogja jó néven venni, hanem le kell kötni a gyereket és játszani vele, és hogyha magától odamegy, közeledik, és õ szeretné, hogy pusziszkodás vagy bármi egyéb kontaktus kialakuljon, akkor elfogadja a gyerek, de amúgy mint bárki, akár családtag vagy idegen, hogy most rögtön gyömöszöljük, mint hogyha tényleg egy baba lenne, azért, mert aranyosak. Nyilván én is sokszor gyömöszöltem volna, de tudtam, hogy utálja a gyerek, és csak amikor már olyan helyzet alakult ki, akkor lehetett úgy agyonbabusgatni.

- Konkrétan nem szabtam határt, hanem mert láttam a gyereken, hogy mikor van az, hogy szereti, tehát én nem erõltettem rá, hogyha tudtam, hogy nem akarja, vagy rossz kedve van, hogy én most agyongyömöszölgessem, mert nekem ahhoz van kedvem. Szóval az a gyereknek kell, hogy jó-e, hát azt figyelembe kell venni mindenféleképpen.

- Most, hogy már ekkorák, most már könnyebben, de kisebb korukban ilyen ellenállás, szóval hogy, hogy idegen számára, és hogy hagyja békén, szóval egy ilyen tartás, nem is félelem, hanem egy ilyen tartás, hogy nem ismerem, ne közeledjen felém. Most már, hogy értelmesebbek, komolyabbak, most már tudják mérlegelni, hogy ki kicsoda, vagy hogy ki az, aki közeledhet esetleg hozzájuk, s jó néven veszik, de hogyha olyan, még a mai napig észreveszi, hogy az csúnya bácsi, nem, szóval mondják.

- Hát azért neveltem is, hogy ne az legyen, hogy bárki elviheti õket, mert én nem tartom azt jónak, hogy a gyerek alakítson ki mindent magának. Mert van olyan gyerek, meg látok is olyat, aki bárkihez odamegy, és szó nélkül mondjuk én egy pillanatra nem figyelek, mert ugye két irányba mennek, és már ott sincs a gyerekem, szóval ezt mondjuk azért nyilván kialakítottam valamely szinten, de most már a gyerekben tudatos, hogy õ mérlegeli, hogy mi az, ami hát szóval magának megszabja azt a határt, hogy nem kell most már az én segítségem ehhez.

- Azt nagyon nem szeretem, hogyha idegen emberek hozzáérnek a gyerekemhez, mert az intim szférájukba ezzel maximálisan behatolnak, tehát a gyermek lelkét is sértik ezzel, és ezáltal az enyémet is. Meg a másik az, hogy pontosan ilyenkor azt szoktam gondolni, hogy ez a felnõtt sem örülne neki, hogyha egy másik felnõtt hozzáérne, megsimogatná, hát egy gyereknek miért kell azt eltûrni, csak azért, mert kicsi? Nem, nem kell, és nagyon sok felnõtt olyan bután nyúl a gyerekhez, például amikor kicsik voltak a gyerekeim, és ültek az ölemben, sok felnõtt a kezüket simogatja, na most én ettõl rosszul vagyok, mert õk nem játékok, hanem õk is kis emberek.

- Én mindig el szoktam húzni a gyerekemet, vagy pontosabban egy idõ után már az ember számít ezekre az érintésekre, és sokszor csináltam azt, ölemben ült a lányom vagy a fiam, és láttam, hogy már nyúlnának a kezéhez, és akkor én automatikusan elõtte megfogtam a gyerekem kezét, hogy az én kezemhez érjen hozzá. Észreveszi azt a másik felnõtt, hogy én valamit most így hárítok, ha nem veszi észre, elhúzom a gyerekem, de még akkor sem veszi észre, akkor megkérni érdemes, hogy ne tessék simogatni a gyereket, mert nem szeretem, hogyha más hozzányúl, mert esetleg valami betegséget elkaphat, és ha ezt intelligensen, normálisan elmondom, még soha nem tapasztaltam azt, hogy valaki megsértõdött volna.

- Amikor egészen picik voltak, csecsemõk, és esetleg babakocsiban toltam õket az utcán, akkor én védtem meg õket ezektõl a helyzetektõl, nem engedtem senkit egy lépésnél közelebbre a babakocsihoz, nem engedtem meg, hogy benyúljanak a babakocsiba. Sokszor láttam, hogy megfogják a pici baba kezét, és megpuszilgatják, ettõl engem mindig a hideg rázott ki, úgyhogy én nagyon határozottan léptem fel ezekben az esetekben, s innentõl fogva amikor nagyobbak voltak, nem is igazán adódott elõ ilyen szituáció.

- Teljesen tudatosan, mert engem nagyon zavart az, amikor láttam, hogy mások gyerekével hogy bánnak, idõs nénikék elõszeretettel simogatták a baba arcát, vagy egészen közel hajolva gügyögtek neki. Én mindig nagyon udvariasan megfogalmaztam, próbáltam olyan köntösbe öltöztetni a mondanivalómat, hogy ne bántsam, ne sértsem õket meg, ezért õk teljesen normálisan viselkedve hátrébb is léptek, és nem közeledtek ilyen módon a gyerekeimhez.

- Nagyon kedvelték õket, nagyon örültek nekik, de nem volt olyan kellemetlen, ami miatt nekem közbe kellett volna lépnem. Valószínû, hogy a gyerekek arcán, a viselkedésén látszott, hogy azért annyira nem szeretnék a testközelséget. Ilyen élményem a nagyobb korukból van, amikor a kisfiam találkozott valamely közeli ismerõsünkkel, és a két ujja közé csippentette a kisfiam arcát, és azt õ nagyon kellemetlenül viselte, hát ez fáj is, próbálja ki bárki a saját arcán, szóval ez nem egy kellemes közeledési mód, meg egyáltalán amikor egy fiú nagyobb, önérzetesebb, akkor már rosszabbul viseli ezeket az ujjongásokat meg csipkelõdéseket.

Kozek Lilla pszichológus: - A nem mondás az tényleg elég nehéz dolog, hogy a gyerekeknek ezt megtanítsuk, mert a gyerek magától is nagyon sokszor mond nemet, de olyan formában, ami a szülõ számára nem elfogadható, nem kultúrált, nem udvarias, és ezekben a helyzetekben, amikor valamiféle társadalmi elvárásnak kell megfelelni, maga a szülõ is úgy érzi, hogy bajban van, hogy hogyan utasítson vissza egy kedves közeledést, ami esetleg számára terhes. Hogyha megnézünk egy ilyen helyzetet, akkor elgondolkodtató az, hogy a gyerekek intim szférája egyáltalán mennyire átjárható, vagy átjárt a mi mai magyar társadalmunkban, mert ez nyilván egy kulturális jellemzõ, tehát ez most ránk jellemzõ, hogy a simogatás az már túlzás vagy még teljesen megengedett dolog. Most hogyha azt vesszük, hogy tényleg nagyon sokan, akár idegenek is megállnak kisbabát toló anyukák mellett, és belenyúlnak a babakocsiba, mélykocsiba, vagy hozzáérnek a kisgyerekhez, ez fölveti azt a kérdést, hogy milyen jogon, szóval hogy miért, és az anyukát teljes mértékig megérthetjük, amikor aggódik, hogy fogalma sincs, hol járt az illetõ elõtte, mosott-e kezet, tehát ilyen alapvetõ higiénés szabályok, illetve...

Kozek Lilla pszichológus: - Igen, tehát a gyerek sem tanulja meg azt, hogy neki van egy olyan nagyon személyes szférája, mondjuk az a három lépés távolság, amit klasszikusan szoktunk emlegetni, ami az övé, s azt enged be, akit jónak lát. És itt nemcsak az önvédelemrõl van szó, hanem arról is, hogy a intimitást mennyire tudja kezelni, tehát nem, ez nemcsak egy negatív kategória, hogyha bántani akarják, akkor meg tudja védeni magát, hanem ha szeretni akarják, akkor azt õ azzal ki tudja fejezni, hogy odaengedi azt, aki õt szeretni akarja, tehát hogy a testünk, ez az intim szféránk ez nem valamiféle ilyen átjárható dolog, hanem itt igenis nagyon komolyan meg kell tanulnunk szabályozni, hogy ki jöhet és ki nem, mert ezzel ki is tudjuk fejezni azt, hogy kit mennyire engedünk közel magunkhoz lelkileg is.

Kozek Lilla pszichológus: - Az egyik fontos dolog, hogy a gyereket egyfajta kölcsönösségre vagy viszonosságra tanítsuk. Számos alkalommal elõfordul, hogy kedves bácsika kérdezi, hogy na és téged hogy hívnak kisfiam, és kisfiam megmondja, mert ugye anyukája büszkesége, hogy már kétévesen meg tudja mondani, hogy hogy hívják, hány éves, stb., de ilyenkor sem a szülõnek, sem a gyereknek nem jut eszébe, a gyereknek még csak csak, hogy megkérdezze, hogy és bácsi téged hogy hívnak, és a felnõttnek sem jut eszébe, és ez a szomorú, hogy...

Kozek Lilla pszichológus: - ...hogy bemutatkozzon, hogy én pedig a Józsi bácsi vagyok. Szóval hogy nekünk is felnõtteknek nagyon-nagyon meg kéne tanulnunk, hogy a gyereket ugyanúgy tiszteletben kell tartanunk, mint egy velünk egykorú másik személyt, merthogy õ is egy másik személy. Persze az õ világa még sokkal átjárhatóbb azzal, hogy fürdetik, pelenkázzák a szülei, stb., de nyilván nem idegenek, vagy olyan ismerõsök számára, akik nincsenek vele ebben a nagyon közeli viszonyban.

Kozek Lilla pszichológus: - Ebbõl is fakadhat, bár mondjuk a szülõ-gyerek kapcsolat az tényleg egy más kategória - én azt gondolom. Sokkal inkább az, hogy a gyerek milyen példát lát, tehát hogyha én elmegyek vele a parkba sétálni, vagy a játszótérre és én belenyúlok más gyereknek a kocsijába, vagy én megsimogatom más gyerek fejét az áruházban, akkor nyilván õ se veszi rossznéven, ha az õ fejét valaki megsimogatja, anya is így szokta, mondja. Tehát hogy van egyfajta önkorlátozás, amivel élhetünk, s amivel példát mutathatunk, de nyilván ez nem egyedi vállalás, hanem hogyha sokan így csináljuk, akkor elõbb-utóbb ez szabállyá válik. Illetve az, hogy a gyereket ilyenkor biztassuk arra, hogy például az, hogyha nem köszön, az sokszor a szülõnek nagyon-nagyon kellemetlen érzés, és valamikor õneki ez az ember nem szimpatikus egyszerûen, ezt ilyenkor meg lehet vele beszélni. Tehát nem azt mondom, hogy hagyjuk udvariatlanul viselkedni a gyerekeinket és pokróc módjára, de hogyha olyan okból tart valakitõl, és nem akarja beengedni a személyes terébe, mert egyszerûen neki ez bizonytalanságot okoz, vagy a biztonságot félti, akkor ezt engedjük meg neki, de beszéljünk vele róla. A másik a viszonosság biztosítása, hogy ilyenkor biztassuk arra, hogy te is kérdezd meg, te is nem tudom, érjél hozzá...

Kozek Lilla pszichológus: - Természetesen, tehát a harmadik összetevõ a személyes példa és a kölcsönösség mellett pedig az, hogy mi is nemet mondunk annak a felnõttnek, aki a gyerekünk intim szférájába akar behatolni. Azt mondjuk, hogy igaz, hogy mi jóban vagyunk, de õ még nem ismer téged, hagyj neki egy kis idõt, ez is egy udvarias kitérõ kérés lehet, vagy mondhatjuk azt, hogy ha például puszit kér, hogy kifogyott a puszizsák, most nem tudok több puszit adni, mondhatja a gyerek, és ez aranyos is még amellett, hogy betartja a saját határait.

Kozek Lilla pszichológus: - Azt gondolom, hogy elõször a szülõnek magának kell megtanulni, tehát a pocaktól kezdve ezt a szülõ edzheti saját magát az anya, az apa, hogy metrón, buszon, akárhol persze az emberek megszólítják a kismamákat önkéntelenül, biztatnak, hogy már csak egy kicsi van hátra, de ahogy a pocakot ne simogassák.

Kozek Lilla pszichológus: - Igen, a nõ teste egészen más jelentést hordoz, amikor babát vár, és ez egyfajta köztulajdonná válik, aztán majd ez megint visszaáll. Tehát pontosan errõl van szó, hogy nem annyira intim már egy kismamának a teste sokszor, de azért ez nem jelenti azt, hogy a metrón bárki odamehet, és meggratulálhatja az ifjú trónörököst személyesen hozzáéréssel. Tehát ez itt kezdõdik, hogy a szülõ a maga korlátait tudja betartani, tudjon maga is, merjen maga is nemet mondani, s amikor a gyerek eljut odáig, hogy már beszélni tud, a nevét meg tudja mondani, akkor ezeket a helyzeteket õ megtanulja kezelni, úgyhogy ezek az interakciós minták rögzüljenek már akkor is, amikor õ esetleg nem tud aktívan belekapcsolódni beszéddel, de már így rögzül, hogy kutyát lehet simogatni, kutyát is csak akkor...

Kozek Lilla pszichológus: - ...merünk simogatni, hogyha a gazdája megengedi. De érdekes, gyerekrõl senkinek nem jut eszébe, hogy esetleg megharaphat, hogyha hozzáérek, szóval hogy azért gondolkodtasson el bennünket. Nagyon sok elvárás terheli a gyerekeket, hogy legyél barátságos, legyél kedves, legyél udvarias, köszönjél, legyél szociábilis, meg nyitott, ahelyett, hogy pontosan azt tanítanánk meg a gyereknek, hogy legyél nyitott azzal, aki méltó rá, vagy akirõl azt gondolod, hogy szeretnéd jobban megismerni, de nem bárkivel, és különösen nem azzal, aki elvárja. Tényleg nehéz, hogyha a gyerek megfelelésbõl akar közeledni, vagy megfelelésbõl akar kedves lenni, nemcsak azért, mert olyan helyzetekbe kerülhet, amik a fizikai biztonságát veszélyeztetik, ez a legutolsó lépése ennek az egész dolognak, hanem sokkal inkább a barátságok alakulását, hogy olyan gyerekekkel kerülnek esetleg kapcsolatba, akik irántuk nem is érdeklõdnek, vagy olyan felnõttekkel, és akkor azt érezhetik ilyen helyzetekben, hogy õk nem érdekesek, õk nem fontosak, õket nem szeretik. És ez mind-mind ugyanúgy abból adódik, hogy az intim terüket mennyire tudják szabályozni, odaadni annak, akinek akarják, és megvonni attól, akitõl úgy gondolják, hogy nem méltó rá vagy nem akarják.

- Mikor a gyerekekkel ismerõsökhöz megyünk, nem közeli ismerõsökhöz, akiket ritkábban látnak, hát akkor ugye egybõl lerohanják a gyereket, különbözõbbnél különbözõbb kérdéseket tesznek fel nekik onnantól kezdve, hogy hogy vagy, na milyen az óvoda, tehát olyan dolgokat, amikre végül aztán konkrét választ nem is várnak, csak sokszor a felnõttek nem igazán tudják, hogy hogyan kell bánni a gyerekkel, és próbálnak egy - úgymond - ilyen közelítõ kérdést föltenni, de igazából szerintem nem érik el ezzel a céljukat, mert a gyerek leblokkol, hát nem szeretik õk sem.

- Énnekem van egy ilyen önkéntelen mozdulatom, amit csak pár ilyen helyzet után vettem észre, hogy mindig így közelebb húzom magamhoz a gyerekeimet, és megsimogatom a fejüket, vagy hozzájuk érek, hogy érezzék azt, hogy én ott vagyok a háttérben. Nem nagyon szoktam beleszólni, de ha látom, hogy nagyon tolakodó, és a gyerek rosszul érzi magát, akkor akár beleszólok, és próbálom elterelni a szót valami másra, hogy ne a gyerek legyen a középpontban. Az én gyerekem az egyik elég zárkózott, és õnála látom, hogy õ mindig, általában azt szoktam mondani, van egy ilyen kérdés, hogy na hogy vagy Matyikám, és akkor én erre azt szoktam mondani, hogy köszönöm jól, jól, csak tessék békén hagyni. Tehát õnála látom, hogy õ egybõl így hátrahúzódik, és nem szükséges erõltetni a közeledést, mert õ úgyis megnyílik azok felé a felnõttek felé, akik felé érdemes.

- Hát az értelmes kérdésekre a hogy is hívnak, vagy milyen az óvoda, vagy kik a barátaid, ezekre tõmondatokban válaszol, de azért a gyerek is megérzi azt, hogy ez a kérdés most mennyire szól õneki, illetve, tehát mennyire kíváncsi a válaszra a felnõtt. Hogyha érzi, hogy ez csak egy ilyen összekötõ mondat, akkor õ is ugye zárkózottabb, de ha látja azt, hogy tényleg õszintén érdekli, akkor válaszol bátrabban.

- Én pont talán emiatt, mert látom azt mint anya, hogy mennyire nem jó ez a gyereknek, én nem szoktam a gyerekeket egybõl lerohanni. Ha én egy gyerekre kíváncsi vagyok, hát a gyerek általában ugye 150 centiméter alatt van, éppen ezért hogyha én egy gyerekre kíváncsi vagyok, akkor leguggolok, ez az elsõ, leguggolok hozzá, és próbálok úgy közel kerülni hozzá, hogy elõször nézem, tehát mondjuk egy játszó gyerekhez az ember leül, és megvárom sokszor, amíg a gyerek engem megszólít, vagy valami olyan jelt ad, hogy észreveszi, hogy ott vagyok, és akár szívesen bevonna engem is. Onnantól kezdve már megy a dolog, és ez ugyanígy igaz fordítva is, hogy kerüli az olyan felnõtteket, akitõl folyton a buta kérdéseket kapja, és érzi, hogy a felnõtt nem tud vele foglalkozni.

- Nem is tudom, sokszor lehet, hogy éppen zavarba jönnek, mert tudják, hogy õk nem értenek a gyerekhez, és próbálják ezt áthidalni, és sokszor inkább lehengerlik a gyereket azzal, hogy õk egyszerûen felnõttek, és õk meg merik kérdezni. Én úgy veszem észre, hogy nagyon sok felnõtt a gyereket nem tartja partnernek, ami azt jelenti, hogy úgy gondolja, hogy nem lehetnek közös témáik, nem tudnak gyereknyelven beszélni, ami nem gügyögést jelent, egyszerûen egy egészen kis gyerekkel, aki már tud beszélni, értelmesen el lehet beszélni.

- Ez attól függ szerintem, hogyha, tehát akinek van gyereke, az elõbb-utóbb ebbe beletanul, legalábbis remélem, hogy elõbb-utóbb beletanul. Én nem is tudom mi kell ehhez, hogy valaki, énszerintem ez attól is függ, hogy annak idején, amikor gyerek volt, milyen felnõttek vették körül, hogy õt a felnõttek partnernek tekintették-e, vagy egyszerûen lenézték csak pusztán azért, mert gyerek, én azt hiszem, hogy aki soha nem érezte azt, hogy gyerekként õt elismerik, mint embert, az késõbb sem fog tudni felnõttként máshogy viszonyulni egy gyerekhez.

- Néha szokott, de akkor voltunk Salonikiben, akkor volt egy szálloda, abban laktunk, és ott volt néni, és mindig mondta, hadd pusziljalak meg, meg milyen szép, meg hogy mi a neved, hadd pusziljalak meg, és hogy gyere, hadd adjak cukorkát, meg ilyen.

- Jó, megengedem.

- Azt mondja, nyugodtan, nyugodtan.

- Nem ismerem, de mindig szoktam látni a szállodában õket.

- Mert minden öreg néni ezt csinálja, meg szépnek látnak, meg azt mondják, hogy szép a hajam.

- Nem tudom, azt mondja anyu, hogy csak akkor engedi meg, amikor látja õ is, hogy aranyos emberek, ha mondja, hogy ne, ne fogadd el, akkor nem fogadom el, ha mondja, hogy elfogadhatom nyugodtan azt a cukorkát, akkor én elfogadom.

- Azt, hogy nyugodtan ülj az ölembe, hátha a metrón vagy az autóban, meg a trolin, meg a buszon.

- Ha akarok, akkor az öledbe, ölükbe ülök, de ha nem, akkor nem ülök.

- Hát mert nincs hely, ha aranyos ember, akkor nyugodtan az ölébe ülök, és beszélgetek vele, de ha nem, jaj, nincs ülõhelye, meg ilyenek, akkor nem ülök az ölébe.

- Igen szoktak néha.

- Hát egyszer néni, egyszer bácsi, a buszon amikor az ölébe ülök. Ha leszállok az ölébõl, akkor ha ezt mondja.

- Hát mert akkor nagyon-nagyon göndör volt a hajam, meg hát nem jött ki mind a fogam, ez a hat kiesett.

- Nem, csak ezeket.