Kárpáti Andrea, mûvészettörténész, pedagógiai kutató: - Ez a versike szerintem inkább azt fejezi ki, hogy mit gondol a felnõtt arról, hogy hogy készül egy gyerekrajz és hogy hogyan kell kinéznie egy gyerekrajznak. Ezzel kapcsolatban van egy történetem. Howard Gardner, a Harvard Egyetem világhírû pszichológusa nagyon elégedetlen volt azzal, hogy hogyan rajzolt az õ 3 éves kislánya. Nagyon okos gyerek, mindent tud, beszél, már a betûket is formázza, mégis egy nagy köröcskének rajzolja az embert és abból kilóg egy-két pálcika, micsoda emberfigura ez? Gardner megkérdezi a kislányt, hogy szerinted van-e az embereknek nyaka? Hát persze, mondja a kislány és keze hány van neki? Hát kettõ és két lába, stb. Felsorolják a test összes részét és akkor azt mondja az apuka, akkor most én diktálok és rajzoljunk együtt egy embert. Hát mi is van az embernek? Feje. Rajzolj fejet, nyaka következik, füle, stb. A kislány engedelmesen lerajzolja az embert és így egy óra alatt több rajzfejlõdési korszakot ugrik át, gondolja az apuka. A kislány szuszogva és erõlködve, gondolom leteszi a rajzot és elmegy. Másnap, amikor Gardner ismét rajzoltatni kezdi a gyereket, szomorúan látja, hogy az emberfigura a megszokott nagy pocak, belõle kilógó póklábacskákkal. Megkérdezi, hát kislányom, hát tegnap olyat szépet rajzoltál nekem, hát mi történt? Tegnap papa úgy rajzoltam, ahogy te akarod. Ma viszont úgy, ahogy én. Nos Gardner gyerekrajzfejlõdési könyvének mottójául választotta ezt az idézetet és arra hívja fel a figyelmünket, hogy ha csak lehet ne szóljunk bele, hogy a kisgyerek hogyan rajzolja a pontot, pontot, vesszõcskét.

Az egész család nagyon szeret étteremben enni, mégis ritkán járunk. Én azt szeretem a legjobban, amíg kihordják az ételt. Jó várni, iszogatni az ásványvizet, elõre meginni a salátát és beszélgetni. Nem nagy dolgokról, egy-egy eseményrõl, filmrõl, könyvekrõl, meg az idõjárásról. Már gyermekkoromban is szerettem így üldögélni és hallgatni a felnõttek társalgását. Mindig csendben voltam és a fogpiszkálókkal játszottam. Majd 3 évtizeddel késõbb, amikor a fiam már nagycsoportos óvodás volt, egy falusi étteremben ültünk. Az asztalon piros kockás vászonterítõ volt és a restiben csak egy-két helybéli ücsörgött. Én pedig ugyanúgy játszottam a fogpiszkálókkal, mint egykor. A fiamnak Áronnak azonnal felcsillant a szeme. Elétoltam a pálcikákat és mondtam neki, hogy építsen házat. Gyorsan kirakott egy négyzetet, majd egymással párhuzamosan 7-8 fogpiszkálót tett bele. Nem értettem a dolgot, ezért újból mondtam neki, hogy házat építsen. Teljes döbbenetet láttam az arcán, aztán kinyögte, hogy már kész. Kezdtem bepipulni, már hogy lenne kész, mondtam, amikor nincs teteje és odatoltam elé még két fogpiszkálót, hogy a négyzetre rátegye a sátortetõt. Fogta a két pálcikát és azokat is a négyzetbe tette, a többi párhuzamosan álló fadarab közé. Elfutott a méreg. Ez nem ház, mi ez? - förmedtem rá. Õ meg kétségbeesve sírásra görbülõ szájjal válaszolta, hát nem látod, hát nem látod a gerendákat? Akkor esett le a tantusz, akkor döbbentem rá, hogy a gyerek felülnézetbõl építette meg a házat. Csak én nem láttam a gerendákat, mert az én elmémben a képzeletet már elnyomta a betanult, társadalmilag elfogadott forma. Hetekkel késõbb elvittem Áron rajzait egy gyermekpszichológushoz, aki elsõsorban a gyermekrajzok értelmezésével foglalkozik. Egy szót sem szóltam, elétoltam 2-3 irkafirkát és kíváncsian vártam mit mond, mit lát. A következõket mondta, ez egy 4-5 éves gyermek, talán középsõ csoportos kisfiú rajza, aki a fiúkra jellemzõ módon szerkezetekben gondolkodik. Vagyis nem azt rajzolja, amit lát, hanem azt, amit a látvány mögé képzel. A dolgok belsejét mutatja meg. Korának megfelelõen felülnézetbõl ábrázol és mondandóját keretbe foglalja. Nagyot hallgattam és a kriksz-krakszokból elõtûnt valami, valami csoda, amit az én képzelõerõm már nem tudott életre kelteni.

Kárpáti Andrea: - A vizuális képességek fejlõdése azt mondják 2-3 évente, de 2 évente szinte bizonyosan ugrásszerûen változik. Éppen ezért egy-egy iskolai osztályban vagy óvodai csoportban együtt vannak a még éppen csak firkálók vagy embert, házat, napocskát, virágokat rajzolók. Olyan fejlesztési probléma ez, amellyel az óvónõnek szembe kell néznie és az anyukának is és csakis differenciáltan más és más feladatokat adva a fejlõdési korszak elején, ill. már a végén tartóknak tudja tovább segíteni a gyerekeket. Minden életkornak megvan a maga vizuális nyelvi jellegzetessége és megvan az a sajátos funkciója is, amit a kép betölt.

Kárpáti Andrea: - Nagyon érdekesek egy kaliforniai óvónõ, Ruda Kellog vizsgálatai. Kellog rendelkezésére állt Kaliforniában az egyik legelsõ nagy számítógép, amellyel az általa összegyûjtött 15-20 ezer gyermekrajzot alaposan vizsgálni tudta. Kutatásai bebizonyították, hogy már a legkisebbek is a firka korszakban, tehát 1-2 éves korban komponálnak. Persze nem tudatosan, sokkal inkább belsõ késztetéstõl hajtva. Egyszer csak azt mondják elég, kész a kép. És lám a firka néha centrális, tehát egy középpontú kompozíciót mutat, akár a reneszánsz mesterek körképei, a rondók. Máskor meg diagonális, igen mozgékony, mozgalmas kompozíció. Harmadjára csak a kép felsõ vagy alsó részét telíti meg kusza, számunkra rendezetlen vonalakkal. És azt mondja, nem akarok többet rajzolni, én készen vagyok. Máskor hiába próbálnánk elvenni tõle a számunkra már nagyon esztétikus kész rajzot, a gyerek ismét csak idézõjelben a felnõtt nézõ szemében elrontja a képet, mert õ még belülrõl nem elégedett a mûvével. Tehát a komponálás, a vizuális elemek, a képelemek összerendezésének szándéka a kezdetektõl fogva megvan. Hogy mikortól tekintjük formai kifejezések nyelvi megjelenítésének a rajzot, arról megint csak megoszlanak a vélemények. Hiszen egy 3-4 éves már tud alakot rajzolni és el is mondja, hogy ez a Gizi néni. És a mellette álló Gizi néni nagy lelkesedéssel fogadja a rajzot. Tehát szomorúan hallja egy óra múlva vagy egy nap múlva, hogy a gyerek immár Bandi bácsiként azonosítja a rajzon látható figurát, hiszen ezúttal Bandi bácsi áll mellette, kezében nagy tábla csokoládéval. Nos a gyerekek a jelentésadásban az érzelmeikre hallgatva váltogatják a lehetséges címeket. 3-4 éves korukban még bizonytalan a jelentés, amivel felruházzák a képeiket. 5-6 éves korban, tehát az iskolás korba lépve immár határozott jelentéssel bír a rajz. A gyermeklélektan ekkor már feltáró eszközként, sõt diagnosztika mellett terápiás eljárásként is alkalmazza a gyermekrajzot, melynek az üzenetét, jelentését megfejteni próbálja.

Kárpáti Andrea: - Hát a kezdeteknél mindenképpen ott van a felnõttek szándéka, hogy a gyerekektõl egy olyan rajzot kapjanak, amin látszik valami. De a gyerekek önmaguktól is eljutnak mondom iskoláskorig szép lassan maguktól. Mi siettethetjük ezt, sõt a szörnyû hatvanas évekbeli óvodai programokban pl. kivágott mintaalakokkal kifejezetten presszionálták a gyerekeket, erõltették arra, hogy jelentéssel bíró figurákat, formákat hozzanak létre. Igen, ha kérjük korábban is megnevezni, mint ahogy önmagától szeretné. A 3-4 éves gyereknek azonban még pontosan jó ok a mûre, a rajzolásra, hogy íme itt van a szép filctoll, a csillogó festékkel az ecset, a hatalmas papír, lehet vele valamit kezdeni. Lehet formálni, lehet csinálni valamit. A kisgyerek jellegzetes módon nem azt mondja rajzolok, hanem hogy most csinálok. Csinálok neked egy házat, egy embert, teremtek valamit. No ez a teremtõ gesztus az, ami a gyereket a papír, az agyag, a színes pamut felé vonzza.

- Nekem nagyon nagy a fantáziám, úgyhogy szoktam, de hogyha nem sikerül, akkor mindig feladom, vagyis nekem ez nem nagyon megy. Tesómnak, annak, õ nagyon szépen rajzol, neki megy, neki még türelme is van hozzá ahhoz, hogy megrajzoljon valamit.

- Hát mondjuk nekem a régebbi idõk tetszenek, amikor karddal harcoltak, meg ilyen várak voltak, azok nagyon érdekelnek.

- Hát próbálom is, meg a képzeletembe, hogy hogy harcolhattak, úgyhogy ezek. Hát igen.

- Ceruzával.

- Nem, grafittal. Csak próbálgatok.

- Igen.

- Hát attól függ, mert mondjuk a páncél az mondjuk szürke lenne. Mondjuk embereket én nem nagyon tudok, úgyhogy azt még gyakorolni kell, meg fölülrõl az nekem még nehéz.

- Szoktunk rajzolni rajzórán, de amúgy otthon nagyon ritkán állok neki. De akkor úgy, hogy meg is csinálom. Mondjuk a rajzfilmfigurákat szeretem én lerajzolni, hogy megvan valami hozzá és nem kopírozni, hanem simán úgy, hogy látom és általában egész jók szoktak lenni.

- Hát a Simpson családból a Bart-ot, meg a Simpson családból párat, azokat bírom, meg a South Park-ot.

- Hát grafittal, de hogyha nagyon muszáj lenne színt választani, akkor csak az ilyen terepszínû zöldet, mást nem.

- Mert a zöld az olyan szép szín. Én úgyis fradista vagyok, ott is birkózom és színessel nem nagyon szeretek rajzolni.

Kárpáti Andrea: - Amikor elolvastam mit csinált Picasso édesapja » az  ifjú Pabloval, nevezetesen másoltatta reggeltõl estig, akkor elszomorodtam, hogy ez a szegény gyermek, hát hogyan is volt képes késõbb olyan kreatív mûveket alkotni. Aztán megtanultam a rajztanároktól, kollégáimtól és társaimtól a kutatásokban, hogy a fantáziának munícióra van szüksége. A mostani rajztantervek, amelyek egyébként Magyarországon európai színvonalúak, változatosak, nagyon-nagyon sokféle technika és téma szerepel bennük. Persze az idõ sajnos nagyon kevés, ami rajztanításra jut. Nos, ezek a tantervek nemcsak kockák, vázák és leplek leképezésérõl szólnak, hanem vannak bennük fantáziamozgató feladatok is. 6 éves kortól iskolába kerülve a kifejezõkészlet, a technikai repertoár gazdagodására kell helyezni a hangsúlyt. Tehát mi amikor alsó tagozatos tanterveket terveztünk, mindig arra törekedtünk, hogy minél kevesebb kész formát kelljen leképezni és minél több technikát és ennek fogásait lehessen megismerni, amelybõl a gyerek szabadon alakíthat. Más a helyzet a 10-11 éves korban, amikor a gyerek igényli a szabályismeretet és vágyik rá, hogy õ is olyan alkotásokra legyen képes, mint a nagyok, idézõjelbe téve azok, akiknél egy-egy kocka úgy van odatéve, hogy szinte legurul a képrõl. Nos a szabályokra való vágyás szerencsés módon egybeesik ezek tanításával. Ezek masszívan akkor kezdenek jelen lenni ezek a rajztanítási konvenciók, rajzolási konvenciók, amikor a gyerekek elég idõsek ahhoz, hogy élvezzék, hogy õk képesek ezeket megtanulni. Pl. a tér adekvát kifejezését. Tehát a fantáziának anyagra, ismeretekre van szüksége, hogy igazán szabadon szárnyalhasson. Nagyon-nagyon kevés olyan ember van, aki a semmibõl pusztán a képzeletére hagyatkozva világokat tud teremteni. Nemrég kezdtük el vizsgálni a kamaszok vizuális nyelvét. Pl. korábban úgy gondoltuk, úgy gondolták a kutatók szerte a világon, hogy a 12 éves korban véget ér a rajzi fejlõdés, ezután már csak kínlódás, szabályelsajátítás zajlik és az igazi önkifejezõ alkotások már rejtve maradnak, nem születnek meg a technikai képtelenség miatt. Na dehát megjelent a számítógép, amelybe bármilyen képek varázsolhatók, megjelent az Internet, ahonnan képek ezrei tölthetõk le a gyerekek számára könnyedén. Megjelent az olcsó fényképezõgép, sõt a megfizethetõ videokamera is számos családnál, amellyel olyan látványok örökíthetõk meg, melyek a kamasz szívében-lelkében éltek, de eddig rajzban ceruzával, nem tudtak alakot ölteni. Tehát azt mondhatnám, hogy egyrészt fejlõdési korszak függõ, másrészt eszközfüggõ, hogy mit látunk abból, amit a gyerek vizuális nyelvének nevezünk.

Szoboszlai Péter rajzfilmrendezõ, a Kecskeméti Ifjúsági Otthon képrõl képre animációs filmszakkörének vezetõje. - A mai gyerekeknek a vizuális befogadókép készsége és talán visszatükrözõ készsége abszolút mozgóképben történik. Mert hát álló képeket azt hiszem, hogy nem díjaznak. Legfeljebb csak egy olyan defektként, hogy mi a következõ. Tehát ott megállunk, egy állókép is villan utána.

Szoboszlai Péter: - Mikor mozdul meg. Itt beszélnek tulajdonképpen és én ezt nem tudom, hogy a verbalitáshoz megszûnt-e a közük, de hogy a vizualitáshoz és a mozgóképi vizualitáshoz nagyon megnõtt, ez biztos. Szóval annyira mozgóképpel vagyunk mi körülvéve és ebbe a gyerekeink a nagyon védtelenek. S abszolút védtelenek. Mi is, de nekünk vannak esetleg rögeszméink, vagy szentképeink régrõl, amihez ragaszkodunk. Nagyon fura módon ugye több, mint 40 éve csinálok mozgóképet és nekem még mindig az állókép a kép. Szóval ez egy paradoxon tulajdonképpen. Ezeknek a gyerekeknek már a mozgókép.

Szoboszlai Péter: - Az a furcsa, hogy ahogy az évek haladnak elõre, ugye 4 éve kezdtem a gyerekekkel foglalkozni, az agresszió, tehát az, hogy megjelenik valamilyen agressziós cselekedet ábrázolása, az azt hiszem egy eléggé fiús tempó volt mindig. Én is voltam cowboy annak idején. De ahogy az idõ megy elõre, ez egyre erõsebb, céltalanabb valamilyen módon. Tehát a céltalanságot abban érzem, ahogy game over, tehát hogy újrakezdjük a dolgot és megy tovább a verkli, csak be kell dobni akármit. És ez annyira nemhogy jelen van az életükben, kuszán van jelen az életünkben. Tehát olyan kuszasággal, minthogy az ember egy este a televíziócsatornát végigjátssza, ugye szörfözik rajta és mint hogyha egyik folytatódna a másikban. Nem történet, itt már nem is történtekrõl van szó. Tehát bizonyos megmagyarázhatatlan, a logika szerint megmagyarázhatatlan, nem logikus vagy a logikát nem is keresõ események kapcsolódnak egymás után. Egy bizonyos logikai felépítésbe, ahogy a Bence filmjében is elindul valahonnan és mint egy logikus lánc lenne, hogy beleesik a csõbe, a csõbõl a temetõbe, a temetõbõl kinyúlnak. Hogy kerül egy 12 éves egészséges karatézõ elkényeztetett gyerek életére a temetõ ilyen szinten, hogy kinyílnak a sírfedelek, karok nyúlnak ki, berántják, továbbmegy. És ebbe nem mint vesztes megy végig, hanem mint egy hõs megy végig. Nyilván a végén megjelenõ kis gépember, aki lefejezi az emberkét az nyilván õ maga.

Szoboszlai Péter: - Ezt nem tudom. Nem tudom. Talán, talán. Annyiban biztosan, hogy ugye kijön belõle valami. Kiéli magát. És õ olyan szinten szereti ezt csinálni és ennek én nagyon örülök, hogy nem tudom, hogy van-e még ilyen dolog az életében, lehet, hogy van. Ha éjjel felköltené, hogy Bence üres a trükkasztal, senki nem dolgozik rajta, lehet csinálni, abba a pillanatba odaállna, valakitõl kölcsönvenne egy-két ilyen kis figurát vagy bármit, odatenné és már csinálja tovább. Döbbenetes módon. Ilyet az életben nem láttam.

Szoboszlai Péter: - Ez hosszú mese. Én mindig vonzódtam az oktatáshoz. Tehát én tanítottam fõiskolán, tanítottam külföldi fõiskolán nagyobb korosztályt. Én mindig szerettem, amit én tudok odaadni és amit más tud, arra kíváncsi voltam. És nagyon örültem mindig, ha össze tudtunk rakni valamit vagy valakit meg lehetett egy olyan ponton nyomni vagy szólítani, hogy beindult nála valamilyen folyamat. Azt én hallatlanul izgalmasnak éreztem és akkor jött az ötletem, hogy jó lenne gyerekekkel is megpróbálni.

Szoboszlai Péter: - Egy nyelvet biztos, hogy megtanulnak, tehát hogy valamilyen kis történetet elmesélni mozgóképben és itt ugye a korszellem, a mozgókép korszellem biztos, hogy visszaköszön. Már csak abban is, hogy sokkal gyorsabban ráakadnak erre a nyelvre. Hallatlanul gyorsan elkezdik beszélni. A másik, ami ugyanolyan, hogy találnak egy szakkört maguknak, ami megtetszik.

Szoboszlai Péter: - Úgy vettem észre, hogy igen, igen.

Szoboszlai Péter: - Most már kezdenek kíváncsiak lenni. Igen, most már el tudják képzelni, hogy ez nem akármi.

Szoboszlai Péter: - Nem, nem, azt hiszem a kezdetben nem. Nagyon érdekes élmények voltak. Az nagyon fontos, hogy megnézzük egymás dolgát. Tehát valaki valamit befejez, az úgy érzi, hogy ez kész van, akkor megnézzük kettesben és azt mondja, hogy oké, nem oké, valamit javítunk rajta. Mikor kész van, akkor megkérdezem, hogy megmutathatjuk a többieknek? Akkor jön, hogy mozi van és akkor mindenki körülállja a monitort, megnézzük és megtapsoljuk egymást. Ez nagyon fontos. Na most, ez nyilván haza is sugároz valamit, hogy hát azért az apának is meg kell nézni, az anyának is meg kell. Tulajdonképpen úgy cibálták be a szülõket és most már tényleg az van, hogy kötelességüknek érzik, hogy megnézzék és díjazzák.

Szoboszlai Péter: - Igen, igen, igen, fontos. Fontos, hogyha büszke a papa rá, az biztos, hogy fontos.