R.: - Elég sokat néztem ennek a kislánynak az arcát, és kerestem a szavakat, hogy hogyan tudnám a hallgatók számára is megvilágítani annak a könyvnek a címlapján levõ portrét, amelynek az a címe, hogy Ez a kislány kicsit más. Hát hacsak a képet nézem, akkor látok egy kicsit tétova arcú kislányt, aki szeretne mosolyogni, de nem tudja, hogy szabad-e, a szemében inkább valami csodálkozás, nem rémület, inkább csodálkozás van.

Szomor Éva, a könyv szerzõje- Ez a kislány abban más, hogy nem hall, úgy szoktuk mondani nagyon hivatalosan, hogy hallássérült. Ennek a kislánynak hiányzik a hangok világa, ez így nagyon romantikusan hangzik, meg ezt úgy szeretjük is mondani, de ami ennél sokkal fontosabb, ennek a kislánynak az is hiányzik, hogy saját magát nem tudja kontrollálni, tehát azt, hogy õ mikor mit mond, hogy mondja, miért mondja, milyen dallammal mondja, hogy neki mit mondanak, és az a bizonytalanság - és ez a legfontosabb -, hogy biztos, hogy engem értenek, biztos, hogy én jól értem-e, amit nekem mondanak, hát én nem is vagyok olyan, mint a többi.

Szomor Éva szerzõ: - Én igazából elõször azt gondoltam, hogy gyerekeknek, aztán késõbb rájöttem, hogy én úgy írtam ezt a könyvet a gyerekeknek, hogy a felnõttek elõször értsék meg, és aztán értessék meg a gyerekekkel, merthogy az idõk folyamán kiderült - mármost szakmai idõm folyamán kiderült -, hogy tulajdonképpen nem a gyerekekkel van a legnagyobb probléma, a gyerekek egymással megvannak, a gyerekek egymást elfogadják vagy nem fogadják el, de mindenki valahol megtalálja saját magát, önmagát, másikat. A legtöbb probléma abból van, hogy a szülõk, a felnõttek - és most szándékosan javítottam ki magam, hogy nem a szülõk, hanem a felnõttek -, és ebben benne van bizony az óvó néni, benne van a gondozónõ, ha még bölcsõdérõl van szó, aki fél, aki fél a nehéz helyzettõl.

Szomor Éva szerzõ: - Zavarban van, és egy kicsit attól fél, hogy meg fogja-e tudni õ oldani ezt a kérdést, igazából attól tart, hogy hogy fog õ válaszolni, ha megkérdezi tõle a másik gyerek, hogy mondd, és neki mi van a fülében, mit kell neki mondani, miért kell mondani, kell-e egyáltalán mondani, és hogy kell neki viszonyulni ehhez a gyerekhez. Mert amikor mi azt kérjük, és kértük mindig, amikor én még hallássérültekkel foglalkoztam régebben, hogy mindig álljon vele szembe, mindig legyenek egymással szemben, mindig lehessen látni az õ arcát, amikor beszél, akkor mindig az volt, hogy na de én hogy tudom azt megoldani, hát azért adódnak olyan helyzetek, és mindig egy mesterséges szituáció kerekedik, és az elsõ perctõl kezdve, ahogy belép a csoportba, azon gondolkozik, hogy eleget törõdtem-e evvel a gyerekkel, eleget figyeltem-e rá, biztos nem, holott errõl nincs szó. Persze ott kell lenni az agyunk egyik kis csücskében, hogy itt van egy kislány, aki kicsit más, de azért az örömei, a bánatai ugyanolyanok, néha kicsit súlyosabbak.

Szomor Éva szerzõ: - Igen, én azt gondolom, hogy a szülõnek és a gyereknek együtt olvasva, vagy ahogy hallottam, egy mama, aki megvette ezt a könyvet, és azt mondta nekem, hogy az õ kislánya bevitte az elsõ osztályba, és a tanító néni fölolvasta, mert hát elsõben még nem tudnak olvasni, s a tanító néni fölolvasta, és elkezdte kérdezgetni a gyerekeket, hogy õk errõl mit gondolnak. És akkor, akkor egyszer csak valami borzasztó nagy boldogság vett rajtam erõt, hogy igen, én tulajdonképpen ezt akartam, beszélgessünk errõl, mi történne, mert énnekem bizony van olyan nagyon szomorú tapasztalatom, amikor általános iskolába akartunk integrálni egy hallássérült kisfiút, és akkor volt olyan szülõ szülõi értekezleten, aki azt mondta, hogy azt azért nem szeretném, ha az én gyerekem mellett ülne, és én akkor oda mint szakember voltam meghíva, hogy segítsek ennek a gyereknek a beilleszkedésében, én megmondom õszintén, a mai napig emlékszem, pedig közel húsz éve volt a történet, hogy elképedtem, hogy hogy gondolhat egy ember ilyet? Na most az a szülõ, aki nem is biztos, hogy rosszból, ezt közvetíti a gyerekének, akkor a gyerek is háromszor el fog kezdeni gondolkozni rajta, hogy van kedvem nekem evvel a gyerekkel játszani, vagy nincs kedvem, csak én azt szeretném, ha ez soha nem merülne föl!

- ...

- Igen...

- Lemerült.

- Ezt kicserélni.

- Nagyon jól...

- Tímár Zsolti.

- Tímár Zsolti.

Czakó Zsuzsa, a Szél Utcai Óvoda óvónõje: - Igen, de mostanában sokkal jobban, amióta visszajöttünk a nyári szabadság óta, azóta sokkal jobban érthetõ.

Czakó Zsuzsa, a Szél Utcai Óvoda óvónõje: - Volt, amit értettem, és volt, amit nem. Egy-egy mondatból egy-egy szóba kapaszkodunk bele, és annak alapján fejtjük meg, hogy mit mond, van, amikor megfejtjük, van, amikor nem, nem mindig sikerül de most már olyan 50-50%-ban igen.

- Ki a barátod Zsolti?

- A barátom...

- Kivel szeretsz játszani?

- ...

- Robival, a barátommal játszani...

- Tudom.

- Mi az?

- Hallóka.

- Hát hogy jobban tudjon beszélni.

- Nem tudom.

- Hát én már tudok beszélni!

- Mert hall tõle.

Czakó Zsuzsa, a Szél Utcai Óvoda óvónõje: - A Zsolti tavaly szeptember óta van az óvodában, hát bizony az elején mi sem értettük egyáltalán, de tavaly még nem is igazán beszélt. Általában mutogatott, egy-két szóval fejezte ki magát, és mindenhez elvitt minket, amit õ meg akart nekünk mutatni, és folyamatosan fejlõdött a szókincse, nyáron rengeteget fejlõdött, most már mondatokban gagyog vagy beszél, ezekbõl próbáljuk kihámozni az érthetõ szavakat, és ebbe kapaszkodva értjük, illetve kommunikálunk vele.

Czakó Zsuzsa, a Szél Utcai Óvoda óvónõje: - Emiatt nem.

Benéné Horváth Hilda óvónõ: - A sérülésébõl adódóan a feszültség jobban felgyülemlik benne, és ez idõnként nagyon heves reakciókban jön ki. Hogy úgy mondjam, ilyenkor dühös, csapkod, idõnként kezelhetetlen, de ez nem tart nála sokáig. Ilyenkor a gyerekek nem játszanak vele, de ez az állapot hamar megszûnik nála, és ahogyan egyre jobban kifejezi magát, úgy ez a feszültség is egyre inkább csökken, és ezt egyre kevésbé tapasztaljuk nála. És ebben megpróbáltuk segíteni a szüleit is, javasoltuk, hogy vigyék el pszichológushoz, és nagyon elcsodálkoztunk rajta, hogy a Hallássérültek Szövetségénél nincsen pszichológus. Pedig ez biztos, hogy nemcsak a Zsolti problémája, hanem minden hallássérült kisgyereknek a problémája, mert nem õ az egyetlen, itt az óvodában más csoportban is van hallássérült gyerek, ugyanilyen problémával küzd õ is.

Benéné Horváth Hilda óvónõ: - Ez a legnehezebb feladatunk Zsoltival kapcsolatban, mert, mert Zsolti nagyon kedves, nagyon aranyos, nagyon szerethetõ kisgyerek, nagyon értelmes, hallatlan intelligenciával rendelkezik. Nekünk a legnagyobb gondunk az õ hallókészülékének az elemcseréje, úgyhogy, de már ezt is tudjuk, megtanultuk. Csak az a baj, hogy ezek a készülékek nagyon sérülékenyek, idõnként más készüléket kap, amíg szerelés alatt van, addig cserélik, és ez nem ugyanolyan, mint az elõzõ, és ebben másképp kell kicserélni az elemet, és ez nekünk gondot okoz, de azért ezt is megtanuljuk.

Benéné Horváth Hilda óvónõ: - Hát ez tulajdonképpen természetes számunkra. Zsolti már a negyedik sérült gyermekünk, évek óta vállalunk sérült gyermekeket a csoportban, a kolleganõmmel évek óta harmóniában együtt dolgozunk, volt már olyan gyermekünk, aki agyvérzéses károsodott volt, volt olyan, aki autisztikus jegyekkel rendelkezett, volt olyan, aki Down-kóros gyerek volt, most a Zsolti a negyedik, aki valamilyen fajta sérüléssel került a csoportba. Természetes, hogy az ember segít, és nagyon fontos ezeknek a gyerekeknek, hogy természetesen, egészséges közösségbe, halló gyerekekkel, illetve ép, egészséges gyerekek között nõjenek fel. Mert nemcsak ezek a gyerekek kapnak pluszt így, hanem az a közösség is, amelyikbe jár egy ilyen kisgyerek, mi magunk is rengeteget kapunk erkölcsileg, és hála Istennek hogy a szülõk is érzik ezt, és a gyerekeikkel hasonló módon próbálnak otthon beszélgetni errõl a gondról.

Benéné Horváth Hilda óvónõ: - Hát sokkal elfogadóbbak mindenkivel szemben, minden fajta sérüléssel, illetve más emberrel szemben, akik az átlagtól valamilyen szinten eltérõek, és megvédik, például már most tavaly a Zsoltit megvédték a külsõ csoportba járó gyerekektõl, megmagyarázták az udvaron annak a gyereknek, aki rákiabált a Zsoltira, és a Zsolti nem értette, hogy mit akar, hogy a Zsolti egy hallássérült gyerek, és ne kiabáljanak vele, mert úgysem érti, meg kell neki mutatni, tehát szeretik és egyfajta ilyen szövetséget, védelmet biztosítanak számukra.

Benéné Horváth Hilda óvónõ: - Ebben az esetben igen, a hallássérült pajtást jobban elfogadják a gyerekközösségben. A szülõkkel nekünk a legnagyobb gondunk akkor volt, mikor a Down-kóros kislányunk járt hozzánk, a Kata, akit bizony a gyerekek könnyen elfogadtak, és az egészséges gyerekek szülei pedig nagyon nehezen, de a gyerekeken keresztül aztán a szülõk is elfogadóbbak lettek.

Benéné Horváth Hilda óvónõ: - Képzettségünk nincs erre külön, de szerencsére most már biztosítva van a Zsolti fejlõdéséhez többfajta szakember is, akik kijárnak az óvodába. Tavaly már szurdopedagógus járt az óvodánkba, és most az idén pedig egy szurdologopédussal bõvül ez a kör, mellette a Zsolti rendszeres pszichológiai ellátást kap, és még zeneóvodai képzésben is részt vesz.

Benéné Horváth Hilda óvónõ: - Mikor a Zsolti hozzánk jött, ezt a szülõk nagyon jól megalapozták, elhívták ide az óvodába az õ gyógypedagógusát, akivel hosszasan beszélgettünk, és elmondta nekünk, hogy amit mi tehetünk a Zsolti érdekében az az, hogy befogadjuk, ugyanúgy bánunk vele, mint bármelyik más gyerekkel, és biztosítjuk neki azt, hogy egészséges gyerekek között lehet, és nekünk ezzel kapcsolatban több teendõnk nincsen. Hát természetesen azért adódik, mert egészen másképp kell a Zsoltival foglalkozni bizonyos helyzetekben, mint más gyerekkel, például irodalom foglalkozáson.

Czakó Zsuzsa, a Szél Utcai Óvoda óvónõje: - Tavaly például májusban voltunk Simonpusztán kirándulni, ezt alaposan elõ kellett készíteni minden gyerek számára, a Zsoltinál ez különösen nagy elõkészítést igényelt. A szülõkkel beszéltünk, és már elõtte egy héten keresztül minden áldott nap otthon este errõl beszélgettek, ez volt az esti mese után a téma, hogy kirándulni megyünk, hogy kell ott viselkedni, mit kell ott csinálni, tehát hogy legyen a Zsoltinak errõl valamilyen fajta képzete.

Czakó Zsuzsa, a Szél Utcai Óvoda óvónõje: - Nagyon jól sikerült a kirándulás, nem is volt vele semmi gond, pedig nagyon féltünk, mert akkor még az õ hallásértése közel nem volt ilyen jó, mint most.

Benéné Horváth Hilda óvónõ: - Igen, megbeszéltük, hogy jön egy kisfiú, aki, aki nem hall, most esett át egy mûtéten, nagyon vigyázni kell rá, hallóka lesz a fülén, és a gyerekek is gyönyörûen betartják, szinte már föl sem tûnik nekik, hogy azon az oldalon beszélnek, ahol a hallókája van. Hogyha a Zsolti véletlenül nem figyel rájuk, ami egyre ritkábban fordul elõ, akkor egy kicsit jelzéssel is értésére adják, amit szeretnének neki mondani.

Czakó Zsuzsa, a Szél Utcai Óvoda óvónõje: - Nagyon jó volt, hogy a Zsolti nem szeptemberben került hozzánk rögtön, hanem egy hónappal késõbb. Addigra a csoport beszokott, megszokta az óvodai közösséget, és októbertõl már egy viszonylagosan beszokott társaságba került.

Benéné Horváth Hilda óvónõ: - És nagy szeretettel vártuk, úgyhogy a gyerekek kíváncsiak is voltak, érdeklõdõek is voltak, és két percen belül befogadták.

Benéné Horváth Hilda óvónõ: - Nem, nem.

Czakó Zsuzsa, a Szél Utcai Óvoda óvónõje: - Sõt néha túlzásba is viszik a toleranciát, úgy gondoljuk, hogy hamarabb kellene megálljt mondani a Zsolti felé, tehát a Zsoltinak is türelmesebbnek kellene lennie a gyerekekkel szemben.

- Zsolti valószínû, hogy vele született hallássérült, azért mondom, hogy vele született, mert a mai napig nem tudjuk igazán, csak az audiogram alapján mondja ezt a szakember, hogy aki ilyen súlyos hallássérülésben szenved mindkét fülére, az vele született és örökletes.

- Nyolchónapos volt Zsolti, amikor azt vettük észre, hogy olyan hangokra és kérdésekre nem reagál, amire a bátyja annak idején reagált, úgyhogy egy kicsit már gyanús volt, elkezdtük vizsgálgatni, és hát úgy beigazolódott a gyanú. Ez eléggé sokkolt minket annak idején.

- Igen azt lehet mondani, sõt azt a fajta hiányt, amit a hallás hiánya okoz nála, azt kompenzálja mással, tehát a mimikája, illetve az, hogy a szemével gyakorlatilag ami a látómezejébe kerül, mindent észrevesz és kapja a fejét minden mozdulatra, ezzel elvonja a figyelmet a szülõtõl meg más felnõttõl, aki esetleg észrevenné, hogy hát nem figyel rá a gyerek, mert figyel, csak hát nem a hangra, hanem a mozgásra.

- Felhívtam a gyerekorvost telefonon, és elmondtam, hogy mit gondolok, és õ rögtön azt mondta, hogy elirányít minket a János Kórház megfelelõ helyére, tehát rögtön komolyan vett az elsõ pillanattól kezdve, és másnap ki is jött hozzánk, és megnézte a Zsoltit, és hát szomorúan nyugtázta, hogy lehet, tehát a kétség az benne is fölmerült. Õ addig többször, gyakran látta a Zsoltit, és szûrt már ki hallássérült gyereket, úgyhogy nagyon-nagyon rosszul viselte, hogy a Zsoltit nem õ vette észre, hanem az anyuka - úgymond -, úgyhogy elkezdtük az utat járni.

- Igen, egy külsõ és belsõ készüléket, tehát van a belsõ fülében egy inplantátum, és a külsõ része az pedig áll a hagyományos hallókészülékhez hasonlóan egy mikrofonból, ebben egy processzor van, tehát egy kis számítógép továbbítja a hangot a belsõ fül csigájába egy mágnesen keresztül, tehát van egy külsõ mágnes is, a fejbõrén az tapad meg, van egy nagy energiaforrás, ami három gombelembõl áll, úgyhogy maga a készülék egész pinduri lenne, csak ez a három gombelem ez nagy helyigényû, úgyhogy még az a súly, úgyhogy az egy kicsit bonyolítja a dolgot.

- Igen, most már tudjuk, tehát egy évvel a mûtét után most már nagyon szép audiogramot tudunk felmutatni. Minden frekvencián 30 decibel hangerõt mértek szabad hangtérben, ami azt jelenti, hogy nem tudtak olyan csendes környezetet biztosítani, hogy ne szûrõdjön be utcai zaj, és ezzel nem lehetett jobbat mérni, úgyhogy lehet, hogy még ennél is jobb, ez az optimista hozzáállás. Na most a 30 decibel az körülbelül egy ilyen 60 éves ember hallásának felel meg, ezzel meg lehet tanulni szépen beszélni.

- Nehezen. A mûtét elõtt volt hallókészüléke, hagyományos hallókészülék, ami végül is kiderült, hogy kevés, tehát nem erõsített annyit, amivel hosszabb távon fejlõdött volna, de arra elég volt, hogy zajokat hallott, tehát végül is kommunikálni már tudtunk azelõtt is, beszélni nem, beszélgetni.

- Azt lehet mondani, hogy amikor egy csecsemõ elkezd fejlõdni a beszédben, és egy év alatt eljut valamilyen szintre, hát most kis túlzással ezt a szintet közelítjük, de már beszélget...

- Igen.

- ...néhány szavas mondatokat tud mondani.

- Igen, ez egyértelmû, és kezdettõl fogva így is gondoltuk, tehát mi nem kezdtünk itthon mutogatni, sem a rendes jelnyelvet nem tanultuk meg, nem is vittük õt jelelõ környezetbe. Amíg õ nem hallott rendesen, addig is arra kényszerítettük, hogy próbáljon meg hallani, és ennek érdekében kerestük meg azt az óvodát, aki befogad minket, úgy látjuk, hogy most jó helyen van.

- Ez a célunk, tehát a mûtétet is azért kértük, illetve kezdeményeztük, hogy nyolcéves korára mivel hatévesen õ még nem járhat iskolába, tehát nem lesz olyan szinten, de legalább nyolcéves korára elérje azt a szintet a beszédben és a figyelemben, amit egy iskolai fejlõdés normál környezetben, tehát nem siketek iskolájában, hanem normál iskolában igényel. Két évünk van még, ezt a szintet szeretnénk elérni.

- Fogunk, addig keressük, míg meg nem találjuk.

- Másodikos.

- Most várat.

- Igen.

- Igen.

- Igen, régebben kérdezték mindig mindenki meg mindenfele, hogy, hogy milyen betegsége van meg miért, meg néha azt is hitték, hogy walkmant hallgat.

- Hát azt azt mondtam, hogy õ siket, nem hall, meg...

- Igen.

- Nem, nem.

- Hát az autó meg ez a Lego.

- Ühüm, igen.

- ...

- Az ...

- Beszélgetni mirõl szoktunk?

- Hogy együtt...

- Biciklizünk, és arról szoktunk, amikor fölmegyünk beszélgetni.

- Ühüm.

- Együtt...

- Azt, hogy a Dunán kenuztunk.

- Sátorban.

- Sátorban aludtunk.

- Igen.

- Beszéltem...

- Várjál, nem, eveztél? Eveztél Te?

- Igen.

- Én már attól kezdve tudtam, amióta megszületett.