- Azt szeretném megkérdezni, hogy van nekem egy 5 éves fiam és az a problémám vele, hogy nagyon hogy is mondjam csak, olyan nagyon elutasítóan viselkedik a nagymamájával. Két éve költöztünk le mamihoz, mikor meghalt az édesapám, utána egy fél év múlva és hogy egyszerûen nem tudom elképzelni, hogy miért. Elõtte nem volt különösebb bajuk, meg hát a nagymama nagyon szereti és egyszerûen nem tudom, hogy miért ilyen. Azt mondja a mami, ha ketten vannak akkor aranyos, kedves és amikor hazamegyünk én meg a férjem, akkor szóval olyan kis undok. Most én gondoltam esetleg arra, hogy a szeme láttára halt meg a nagypapája, ültünk a vasárnapi ebédnél és úgy lefordult a székrõl. Hogy akkor a kicsi olyan 2 éves volt. Most 5 éves. Hogy ez játszhatott-e közre, vagy hogy miért tud ennyire undok, elég undokul beszélni a mamival. Mondjuk az is igaz, hogy mami semmiért nem szól rá, akárhogy viselkedik, milyen tündér, meg milyen aranyos. Még szoktam is neki mondani, hogy hogy tudod megdicsérni, amikor ilyen undokul beszélt veled? Hogy most emiatt vagy és zavaró, mert sokszor szóval idegenek elõtt is, meg hogy nehogy azt gondolja anya, hogy esetleg mi beszélhetünk így róla a háta mögött. Szóval el tudom képzelni, hogy hogy lehetne jobb belátásra bírni, mert nagyon okos, értelmes kis kölyök, amikor úgy elbeszélgetünk vele, akkor hallgat nagyokat, meg mondja, hogy igen, igen. És akkor aztán egy perc múlva megint nézi, hogy mi látjuk-e, vagy halljuk-e, hogy õ hogy beszél vagy mit mond. Esetleg én arra gondoltam, hogy akkor õ úgy megijedt, hogy az idõs kortól, vagy szóval nem tudunk mit kitalálni. Meg azt lehetett látni, hogy amikor úgy feketében volt a mami, meg sokat sírt utána, hogy akkor kezdõdhetett talán ez el, hogy olyan ellenérzés alakult ki benne. Akkor már mami is gondolta erre és akkor mami utána egy pár hét múlva, ha mi lent voltunk, már nem volt feketében, hogy levette, hogy azért, hogy a kicsi ne lássa rajta azt a ruhát. Sokszor úgy arra gondoltam, hogy esetleg a mami nagyon sokáig sírt, meg nagyon sokáig szomorú volt, meg õ rengetegszer emlegette aput, mert õrajta sokkal jobban lehetett ezt észrevenni, hogy õbenne akkor alakulhatott ki. De hogy miért, amikor mi ott vagyunk, akkor miért, szóval nem tudom. Hogyha ketten vannak, akkor olyan szépen békésen megvannak, meg tényleg egy olyan, egyébként olyan kis jóindulatú, szóval ennek ellenére még nem tudom megmagyarázni, hogy miért ilyen anyuval.

Kozek Lilla pszichológus: - A gyermeki gyász olyan mély és sokszor olyan kiszámíthatatlan területe a léleknek, ami sok mindenre tartogat magyarázatot. Én gyanítom, hogy többek közt erre a viselkedésre is magyarázatot adhat. Ugyanis azt a helyzetet látjuk, hogy van egy elözvegyült asszony, akihez leköltözik a lánya a családjával, a nagypapa halála után fél évvel. Amikor a gyerekben még élénken él annak az emléke, amikor a nagypapa egyszer csak megszûnt létezni. A 2 éves gyerek, aki még a szimbólumokkal sem tud még annyira bánni, hogy ezt átdolgozhassa magában, nagyon sok idõt fordít arra valószínûleg azóta is, hogy ezt a történést megeméssze, hogy õ elvesztette a nagyapját.

K.L.: - Az édesanya szavaiból az derül ki, hogy az unoka és a nagymama között igazából jó a kapcsolat. És az anya többször is említi azt, hogy mindez akkor jön elõ ez a fajta õ így fogalmaz, hogy komiszság, amikor a szülõk jelen vannak. Azt kiemeli az anya, hogy õk a nagymamáról nem beszélnek így, tehát hogy nem arról van szó, hogy a gyerek egyszerûen csak õszinte.

K.L.: - Pontosan és a gyerekszáj elmondja, amit a felnõttek nem mernek vagy nem akarnak elmondani, nem errõl van itt szó. Talán arról lehet szó, hogy pontosan azért, mert a gyerek szereti a nagymamáját, fél attól, hogy õt is elveszítheti ugyanígy bármikor. Különösen annak kapcsán merülhetett ez fel benne, hogy látta õt sírni, szomorúnak lenni, mindazt átélni, hogy ez a veszteség, ez végleges, a nagypapa. A nagypapa már nem fog visszajönni és ez nagymamának nagyon fáj. És mivel õ, a kisfiú szereti a nagymamáját, sokszor esetleg haragudhat is rá, hogy õt, az unokát, akivel pedig igen jóban vannak, bármikor itt hagyhatja.

K.L.: - Ez egy kérdés, hogy miért a szülein kéri számon, hogy vigyázzanak a nagymamára, vagy hogy biztosítsák neki azt, hogy neki mindig legyen nagymamája. Az édesanya szavaiból nem igazán derül ki, hogy a gyászfolyamat a gyerekben hogyan zajlott le. Mivel tanúja volt a nagyapja halálának magát a tényt, nem titkolhatták el elõle, ilyen szempontból ez nagyon segítheti a gyászfolyamatot. Hiszen az egyik legnagyobb akadálya a gyermeki gyász lezajlásának hogyha a szülõk titkolódznak és hogyha ködösítenek. Tehát itt ez most nem volt lehetséges, de hogy utána errõl hogy beszéltek, hányszor, milyen körülmények között, a nagymama hogyan beszélt errõl, mert hát a nagymama is próbált tapintatos lenni, levenni a gyászt, kilépni abból a hangulatból, abból az életállapotból, amiben éppen volt. De vajon tényleg sikerült-e kilépnie? Vajon olyankor lépett-e ki, amikor erre már õ felkészült volt, vagy inkább elõbb és csak sírt, sírt és a kisfiú nem tudta mindezt mire vélni. Ilyenkor a gyermekekben nagyon sok olyan gondolat van, amit mi felnõttek nem is gondolnánk, hogy esetleg õ tehet valamirõl ebben az egész szomorú történetben, hogy õ okozhatta esetleg a nagypapa halálát, vagy hogy õmiatta sír a nagymama? Tehát hogy nagyon sok olyan azt mondjuk, hogy inlogikus gondolat merülhet fel a gyerek fejében, ami

K.L.: - Ami magyarázhatja azt, hogy õ undok és számon kéri a nagymamáján azt, hogy és meddig leszel még velem? Most idézõjelbe téve.

K.L.: - Ez is számításba jöhet, de ezt megint nem tudjuk, hogy õk hogy hogy laknak, mennyire egy térben, fizikailag mennyire külön, tehát hogy ez a gyereknek mennyire szükséglete. Biztosan sokat van a nagymamával, de ebben a helyzetben nem a nagymama fogja megfordítani a dolgok menetét.

K.L.: - A család tudja, tehát a nagymama mondhatja azt, hogy nem veszek neked csokit, meg kisfiam ne legyél komisz, a nagymamától ez soha nem lesz hiteles. Tehát a gyerek pontosan tudja, hogy nagymamának most kiadták feladatba, hogy ilyeneket mondjon nekem, de a nagymama igazából imád engem és azt gondolja, hogy én vagyok a legédesebb komisz kölök az egész világon. Tehát hogy a nagymama így fogad el engem, ahogy vagyok.

K.L.: - Azt hiszem, hogy mielõtt fegyelmeznék ezt a kisfiút, elõször meg kéne tudni pontosan, hogy miért alakult ki nála ez. Mert az egy nagyon informatív dolog, hogy csak a szülõk jelenlétében, tehát nem a nagymamával vannak olyan bajai, amirõl a nagymama személyisége vagy viselkedése adhat magyarázatot. Hanem az egész helyzetbõl következik ez, akár a gyászból, akár a szülõk hozzáállásából. Hogyha a szülõk ezt egy kényszernek érzik, hogy õk az özvegy édesanyát támogassák és segítsék, hogyha ez az egész leköltözés egy muszáj volt, akkor a kisfiú még akkor is, hogyha ez nem napi téma, érezheti és akár ezért is beolvashat a nagymamának. De ezeket nem tudjuk, de a szülõk ezt nagyon szépen ki tudják deríteni egymással, meg a kisfiúval folytatott beszélgetésekben. Tehát azt tapasztaljuk, hogy a kisgyerek viselkedésében van egy bicsaklás, hogy egyszer ilyen vagyok, egyszer olyan vagyok és hogyha kongruenssé sikerül tenni a mögöttes információkat, hogy jó helyen vagy, mi itt akarunk lenni, a nagymamával akarunk élni és a nagymama addig szeret téged, míg csak vagy, bár lehet, hogy el fog hagyni, a nagymama fizikai jelenlétét nem tudjuk megígérni örökéletedre, akkor késõbb rendezõdhetnek ezek a dolgok és akkor megszûnhet ez a kétértelmûség.

- Én egy nagymama vagyok, másodikos a kisunokám, dadog és voltak már pszichológusnál is, a pszichológus gyógypedagógust ajánlott neki. Na most egy évig hordták gyógypedagógushoz, de hát foglalkozott vele. Volt, amikor sikeres volt, volt, amikor nem. De volt, amikor megdicsérte, ugyanakkor hazahoztuk, akkor már itthon újból dadogott. Na most az van, hogy állítólag a levegõt nem jól szedi. Óvodába is járt, akkor is foglalkozott vele a gyógypedagógus és hát már most másodikos, de hát sajnos sokszor csak tátja a száját, nyújtja a nyakát és nem jön ki hang a torkán.

- Nem. Nem. Ez lehetett olyan 3 éves korában, amikor kezdõdött ez nála. Amikor megszületett, meg kezdett beszélni, nem volt semmi probléma.

- Jár most is jár, de hát én nem látok semmi javulást nála. Mert én is voltam vele a gyerekkel és akkor ott összeszedi, nem tudom, összeszedi a kis erejét vagy mit, ott elmond mindent, mikor kijöttünk a terembõl, már újból elkezdett dadogni. Olyan is van nála olyan kis szorongás, olyan kis idegesség. Például mostan ment iskolába és akkor egy hétig már nem lehetett vele nyugodtan eljátszani vagy beszélgetni, mert rájött egy ilyen kis idegesség, nem találta a helyét, nem tudott semmivel se nyugodtan foglalkozni.

- Nem tudom. Nem tudom, holott jó tanuló, mert most is tegnap megdicsérte a tanító néni, mert nagyon szép, hát igaz hogy foglalkoztak vele a szünidõben is a szülõk, de megdicsérte a tanító néni is, hogy jól olvas, minden.

- Hát hogy el ne felejtse. És egyedüli gyerek és hát ugye minden szeretet ráirányul és talán az is rossz, hogy nem tud elszakadni például az anyukájától, apukájától. Ha itt alszik, mert én a nagymama vagyok, akkor este sírva fakad, hogy hát hol van az én anyukám, mi van az én anyukámmal? Megérti, hogy itt kell aludni, mondjuk egy olyan esetben, hogyha el kell utazni a szülõknek vagy valami rendkívüli esemény van, õ azt mind tudomásul veszi, minden, de mégis sírva fakad.

Szomor Éva logopédus: - Egy dadogásnak annyi sok összetevõje van, itt azért egy párról megtudtunk valamit. Itt egy nagyon komoly együttmûködés és egy együtt dolgozás kell részben családdal, részben pszichológussal, részben logopédussal. Ez egy borzasztó összetett probléma. Egyrészt a dadogás az egy külön szakma.

Sz.É.: - Ez ma már egy külön szakma, ez ma már egy külön szakma, igazából azok a logopédus kolléganõk csinálják nagyon jól a dadogás terápiát, akik erre adták az életüket ugyanúgy, mint én mondjuk a nyelv és kommunikáció fejlõdésre. Ezt külön szakemberek végzik, ezeket a szakembereket meg kell találni. Az nagyon fontos, hogy azt tudják az emberek, hogy nem akárki, most az akárki alatt azt értem, hogy aki igazán nagyon ért a dadogó terápiához.

Sz.É.: - Feltétlenül. Nehéz, nagyon nehéz. Nehéz a szülõknek, nehéz a nagyszülõknek, mert nem is az a kérdés, hogy most szeretjük vagy nem szeretjük és mennyi szeretetet adunk ennek a gyereknek. Egy gyereknek minden szeretet meg kell adni.

Sz.É.: - Ennek a családnak a kommunikációjáról elárult a nagymama egy-két dolgot. Van egy nagyon szoros együttlét, egy nagyon összetartozás, ami egy oldalról kiváló. Egész biztos, hogy meg lehet ezt lazítani, szóval én azt egy picit úgy érzem azért, hogy itt szorong mindenki, hogy megfeleljen a másiknak. Tehát a nagymama is, hogy a szülõknek, a szülõk is, hogy a gyereknek, a gyerek is szorong, hogy megfeleljen kifelé, a szülõk is szoronganak, hogy megfeleljen a gyerek kifelé, tehát egy ilyen mindenhova való megfeleléssel hát bizony el lehet érni egy jó kis nem beszélünk, meg nem tudjuk, hogy hogy mondjuk ki, meg nem tudjuk, hogy hova lépjünk, meg hogy is kommunikáljunk itt egymással.

Sz.É.: - És akkor dadogva, igen.

- Jó napot kívánok S. Erika vagyok. 6 éves a kisfiam és marokra fogja még mindig a ceruzát.

S.E.: - Nem, most volt nyáron 6 éves, jövõre megy csak iskolába és hát próbáltuk ezt már erõltetni, hogy fogja rendesen a ceruzát és hát akkor sírva fakad, meg úgy fogja, de utána mindjárt visszaáll marokra. Hogyan tudnék neki ebben a segíteni, hogy ne érezze úgy, hogy most kényszerítem rá.

S.E.: - Igen.

S.E.: - Nem. A kisebb testvére, õ négy és féléves és õ rendesen fogja és hát nem.

S.E.: - Hát õ eleve ilyen laza izomzatú nagyon hipoton és ilyen delekátó tornára járunk vele február óta. Hát ez ilyen izomfejlesztõ. Én annyit tudok róla, hogy az agyban az idegpályákat segíti összekapcsolni ez a torna, ez egy ilyen speciális torna.

S.E.: - De mondtam, de hát

S.E.: - Ezzel nem foglalkoztak ott.

Dr.Balla Mária ortopéd szakorvos: - Akkor, ha gyerek iskolaérett, akkor biztos.

Az alapvetõ probléma azt hiszem az, bár nem igazán ortopédiai probléma, amikor a kisgyerek elõször ceruzát vesz a kezébe, hagyjuk, vagy sokan hagyják, hogy úgy fogja, ahogy õ akarja.

dr.B.M.: - Nem szabad hagyni. Ahogy a gyerek mindent meg tud tanulni, akár utánzással, akár úgy, hogy megtanítom neki, úgy meg lehet tanítani neki a ceruzafogást is.

dr.B.M.: - Pontosan errõl van szó. Megtanítjuk a gyereket cipõt kötni, a megtanítjuk a kés, villa fogására és ezt gyakoroltatjuk vele. Tehát egy bizonyos automatizmus alakul ki. Most ha egy kisgyerek 3 vagy 4 éves korában elkezd egy ceruzát marokra fogni és az óvodában, otthon, ebben a helyzetben rajzolgat vagy festeget vagy firkál, neki ez szokásává válik, ez neki kényelmes, mert megszokta. És ekkor már egy rossz szokásról leszoktatni egy gyereket nagyon nehéz. Hogy egyéb problémája van-e a gyereknek, én ezt természetesen nem tudom megállapítani.

dr.B.M.: - A hipotónia tulajdonképpen semmi mást nem jelent, mint azt, hogy egy kicsit gyengébb az izomzat. Ez önmagában nem mond semmit még, mert alkati sajátság is lehet, hogy valaki nem olyan izmos, nem olyan erõs, örökölhette is. Hogy ennek a kisfiúnak egyéb baja vagy nem, én csak azt tudom az anyukának tanácsolni, feltétlenül forduljon akár nevelési tanácsadóhoz, akár iskolaelõkészítõ szakemberhez, aki meg tudja állapítani, van-e emögött valami kóros dolog. De ugyanakkor azt is meg kell nyugtassam a anyukát lehet, hogy a gyerek egész életében így fogja fogni a ceruzát és tökéletesen fog tudni írni vele, rajzolni és soha nem lesz neki semmi problémája.

- Véleményüket, közhasznú információikat is várjuk a 328-8972-es telefonszámon. 

- Van egy 21 hetes kisfiam és az lenne a kérdésem, hogy kell-e neki teát adni vagy valami kiegészítõ táplálékot?

- Igen, csak szopik.

- Egyrészt, mert a védõnõ mondja, másrészt meg most már úgy látom két napja, mintha ki lenne cserepesedve a szája. És az etetést, azt mikor kellene elkezdeni?

- Igen. Meg az a kérdésem, hogy akár 12 órát is aludhat egyben?

- Mert a védõnõ mondta, hogy hét óra után keltsem föl.

- Nem tudom.

Sz.J.: - Azért, mert kevés csoport van.

Sz.J.: - Most már van vidéken is néhány és most egyre jobban fejlõdik a dolog, mert egyre több kiképzetlen egyszeri bevezetõ van, de ez még mindig nagyon kevés. Tehát jó, mondjuk most már lassan lesz hat csoportunk itt Magyarországon és akkor hány embernek tudunk segíteni. De az nagyon fontos, hogy az anyukák azokat a tanácsokat fogadják el jobban, amiket olyan tapasztalt asszonyoktól kapnak, akiknek már van gyerekük és sokáig szoptatták is õket. Tehát én ismerek olyan anyát többet is, aki hiába hallja ugyanazt a védõnõtõl vagy a gyermekorvostól, mégis akkor úgy mondom, akkor esik le neki a tantusz, hogy ez tényleg jó tanács volt, amikor más anyukák is megerõsítik. Ezt kéne valahogy egy picit Magyarországon is jobban elterjeszteni.

Sz.J.: - Igen, tehát nagyon hiányzik az a régi nagycsaládos környezet az anyukáknak, ami átsegítette õket ezeken a problémákon és az a baj tulajdonképpen, hogy hiába van most valaki egy nagy családban, a mi szüleink sajnos pontosan olyan dolgokat tanultak és olyan dolgokat gyakoroltak, amikor mi kicsik voltunk, amik sajnos valljuk be, nem voltak jók.

Sz.J.: - A legszörnyûbb. Az mondjuk nem biztos, hogy mindenkinek jó hallani, hogyha egészségügyi dolgozó a nagymama, mert akkor aztán végképp nehéz vele zöld ágra vergõdni. Úgyhogy igazából az lenne a legjobb, hogyha országszerte alakulnának kicsi kismama klubok, ahol lennének olyan asszonyok, akik viszont valóban értenek ehhez. Tehát azért egy kicsit nevetségesen hangzik, hogy vizsgázni kell szoptatásból, hogy néz ki, de hát ez ad egy biztonságot, hogyha egy ilyen szoptatási szakértõ szervezet azért ellenõrzi azt, hogy jó tudást ad-e át az anya a többieknek vagy nem.

- Jó napot kívánok G. Éva vagyok Szegedrõl. Én egy hétgyermekes anyuka vagyok és most a hetedikkel vagyok itthon, egy tízhónapos babám van és nagyon sokat segített nekem az elején, merthogy ugyan eddig végig szoptattam minden gyermekemet, de most mégis õ egy különleges gyerek volt és nem állt be a sorba, ahogyan a többiek ezt tették és nagyon sok nehézséget jelentett ez nekem.

G.É.: - Igen, ezt én is nagyon furcsálltam. Eléggé betegesen született, mûtéteken estünk át és sok aggódás volt ebben benne, de nagyon más is volt. Tehát õ 50-60 grammnál többet egyszerre nem volt hajlandó szopni és ez nekem annyira, tehát lelkileg okozott nehézséget, hogy elfogadjam, hogy van ilyen baba, aki bizony óránként és ez nekem nagyon sokat jelentett, amikor föl tudtam hívni valaki, ezzel megnyugtatott, hogyha õ ilyen, akkor így kell elfogadni. És azóta is nagyon jól, hát a maga módján, de nagyon jól szopik. Most ez leginkább a problémám, hogy mást nem hajlandó enni.

G.É.: - Inkább tizenegy.

G.É.: - De hát próbálkozunk, de megint úgy van, hogy száz grammnál többet semmibõl nem hajlandó egyszerre, de már ennek is nagyon-nagyon örülünk.

G.É.: - Nem, sajnos nincs Szegeden. Amikor ezzel kapcsolatba kerültem, akkor próbáltam itt Szegeden egy ilyet létrehozni, sajnos akkor sem idõm, sem energiám nem volt rá.

G.É.: - Igen, nagyon. Én is gondoltam, hogyha egy picit kilátok magamból, akkor próbálok itt helyben szervezni. Van egy kismama klubunk és azon belül próbálnék hasonlót szervezni. És a saját bõrömön tapasztaltam, hogy mennyire fontos, hiába van az embernek gyakorlata. És a klinikán is hasonló volt, tehát én, mint hétgyerekes anyuka bekerültem egy szobába, végig segítettem ott mindenkinek, tehát én adtam be effektíve a mellét a kismamának, hogy hogyan kell egyáltalán tartani. És azt gondolom azóta is fölhívnak ezek a kismamák akikkel együtt voltunk, hogyha bármi gondjuk van, hogy mondjam el, hogy most mit csináljon.