N.N.: - Azért vagyok így ennyire lemaradva, mert családi problémák miatt, tehát végül is, amikor bekerültem az intézetbe, akkor minden simán ment. Otthon állandóan vertek és nem mentem el iskolába, mert kék meg zöldfoltos voltam, meg elköltöztünk, akkor egy évet ki kell hogy maradjak, mert nem olyan tankönyveim voltak, mint a másik iskolában, így azt mondták, hogy jöjjek ismételjek.

N.N.: - Édesanyám, édesapám nem él velünk. Amikor bekerültünk a Zamárdi Gyermekotthonba, akkor úgy engedtek minket haza, hogyha édesanyám elvál édesapámtól. Az is közrejátszott, hogy bezárt a gyermekotthon és

N.N.: - Én 3 hónaposan kerültem be és 5 évesen kerültem ki. Hazakerültem, akkor én voltam a legkisebb, mindig én kaptam mindenért, de legtöbbször a kisebbik bátyám miatt kaptam ki mindig, valamit csinált, akkor rám fogta, akkor édesanyám megvert, merthogy én csináltam. Tehát végül is mindig én voltam a bûnbak a családban és mindig engem vertek. Volt olyan alkalom is, amikor vertek és kiírták a falra, hogy holnap folytatása következik. Tehát egy olyan nap nem volt, amikor ne vertek volna meg.

N.N.: - Ketten írták ki a kisebbik bátyámmal.

N.N.: - Igen, fontos szerepet játszott benne, valakivel kellett kelteni a feszültséget.

N.N.: - Addig, amíg el nem vittek gyermekotthonba. Szerintem hogyha nem vittek volna el, akkor még mindig ott tartanánk, hogy õk lennének a fõnökök.

N.N.: - 13 évesen.

N.N.: - Mindenre. Igaz, én megbocsátottam nekik, ez alatt az« öt év alatt, nem is haragszom egyikõjükre sem, édesanyámat is ugyanúgy nagyon szeretem, bár mondjuk akkor tény és való, amikor vertek, akkor mindig azt mondta, hogy hú, de utálom õket, de nem utálom mégis õket, akkor se utáltam, mert azért csak anyám, õ hozott a világra, neki köszönhetem az életem. Testvérem, testvérem, tehát végül is nem tudtam rájuk igazán haragudni.

N.N.: - Igen, tartom a kapcsolatot velük, édesanya nagyon beteges, többször van már kórházban, mint otthon. Most volt háromszor is infarktusa, a másodikba abba majdnem belehalt, de végül is szerencsére túlélte. Per pillanat nem tudom, hogy mi van velük, mert már legalább három hete nem voltam otthon, nem is hívtam föl õket, olyan az életem.

N.N.: - Én mióta lekerültem, öt éve. Többen lekerültünk olyan hatan, heten, Balázs bácsi minden

N.N.: - Balázs bácsi az igazgató, Szörényi Balázs. És akkor behívott egy pár gyereket, kellett nekünk festegetni és akkor azt mondta, hogy én tehetséges vagyok és akkor elkezdett velem foglalkozni. Én azt gondolom meg volt elégedve, mert mai napig is meg van elégedve, akiket meg kiválasztott, azok már mind elmentek, én maradtam egyedül a csapatból.

N.N.: - Majdnem minden festõrõl olvastam valamit, hogy õk hogy kezdték el, meg hogy milyen anyagokat használtak. Dürernél leakadtam, egy részletnél, ennél az álom részletnél, ezért próbáltam ezt megfesteni, ha már neki nem sikerült. Az õ álmában mindig megjelent egy ember, de ugye az arcát soha nem tudta rendesen lefesteni, feltehetõleg az álma nem engedte. Próbálkozott vele többször, de õ úgy gondolta mindig, hogy elrontotta, elrontotta, nem ez az arc, nem az az arc és akkor így képleteiben leírta, hogy õ milyen arcra gondolt és én ezt elolvastam és akkor úgy az alapján próbáltam én is azt az alakot lefesteni. Tehát olyan, mint egy álom és akkor ott az a színes homály ott van és úgy kijön egy arc belõle.

N.N.: - Igen, hát ez engem ugye itt belülrõl eléggé megrázott a dolog és a sok áldozat, akiknek nem kellett volna meghalni és engem ez annyira megrázott, hogy akkor belõlem ez a kép ez úgy megindult, mintha ott lennék, már majdnem, hogy sírtam, amikor ugye olvastam ezt a II. világháborús dolgot és akkor úgy elkezdtem festeni ezt a bizonyos. Jött ez a nagy vörös felhõ, az atombomba, meg emberek vannak ott, vérben úsznak szinte már majdnem és akkor vannak ilyen túlélõk, akik úgy nagyjából megúszták és akkor ott mennek és akkor az a két nõi alak, az aki ezt átélte és szenvedtek és menekülnek. Én ezt megfestettem és ezt magamban hordozom.

N.N.: - Igen, szeretném továbbra is folytatni, meg festegetni, szeretnék mindenféleképpen fõiskolát is végezni és annyira jó, mert az ember annyira ki tudja, amikor ezt a képet megfestettem bármelyik képem amikor megcsinálom, akkor már egy olyan nyugalom tölt el. Tehát ha már szóban nem tudom kiadni, akkor képben kiadom és akkor megnyugszik az ember, ezt amennyire tudom kiviszem a világ fele, annyiból is jó, hogyha képeimet látják, hogy látják azt, hogy ezeknek a diákotthonos gyerekeknek is vannak érzelmeik, nemcsak a brutalitás van bennük. Tudniillik az úgy van már a kinti világban, hú gyermekotthonos, akkor ez csak hambolni tud, hát nem, mert a gyermekotthonosok között nagyon sok, mondhatom azt, hogy 90 százaléka tehetséges. Vannak érzelmeik az összes gyermeknek és vannak vágyai, hogy elvégezze ezt a vizsgát, az a vizsgát és hogy tudjon valamire menni az életben.

Adorján Katalin a Mosoly Alapítvány munkatársa: - Nagyon-nagyon szeretnénk programokat szervezni fõként állami gondoskodásban élõ gyerekeknek, akik akár még színházba, moziba, kirándulás vagy egy-egy napos programra se nagyon jutnak el, mert nincsen sajnos az otthonoknak erre keretük. A másik pedig a tehetséges gyerekek gondozása, mi például az elsõ programként a Budapest Ingatlanfejlsztõ támogatásával valósult meg, az Aranykéz utca parkolóházban festettek állami gondoskodásban élõ gyerekek hatalmas képeket a falakra, a parkolóház több szintjén. Õk kimondottan tehetséges festõk, akiknek ezzel szerettünk volna adni valami pluszt az életükben. Õk egyrészt nagyon sokan vannak és nagyon nehezen tudnak õk kitörni ebbõl a világból, nagyon nehezen tudnak a tehetségükkel mit kezdeni, hogy akkor ez egy jó, nekik talán számukra a leginkább hasznos.

A.K.: - Megkerestük a FICE-t, aki a Nevelõotthonok Egyesületének a magyarországi tagozata, illetve Radoszáv Miklóst, aki a TEGYESZ-nek a vezetõje, hogy segítsenek kiválasztani azokat a gyerekeket, akik az otthonokban élnek és tehetségesek és akik alkalmasak erre a munkára, mert azért eléggé speciális és nehéz ez a feladat, hogy falakra ugyanazt megvalósítani, mint amit eddig csak papíron festettek vagy rajzoltak a gyerekek. Kaptunk egy listát, amiben 25 gyerek szerepelt, akiknek az alkotásai tetszettek is a Budapest Ingatlanfejlesztõnek és innen 12 olyan gyerek volt, akit meg is találtunk, mert még vagy a rendszerben élt vagy kapcsolat volt az otthonnal, ha már mondjuk kikerült az állami gondoskodásból. A 12 gyerekre már a 25 kiválasztott közül így került a választás. Õk voltak, akik föl tudtak jönni és el tudták vállalni ezt a munkát.

N.N.: - Állami gondoskodásban éltem egészen pici korom óta, sokat szeretek rajzolni egészen pici kortól és eddig a szintig eljutottam, hogy falakra tudok rajzolni és a képen látható nõ igaz, hogy dél-amerikai stílusban ábrázolja a festmény, ez egy ilyen afrikai nõ.

N.N.: - Közel állt hozzám, meg valami fantáziát láttam benne ebben a nõben.

N.N.: - Képeskönyvbõl, meg több ilyen fotók alapján sikerült úgy emlékezet szerint megrajzolni és még annyit a képrõl, hogy négy évvel ezelõtti festményem.

N.N.: - Ez úgy jött, hogy én vizsgáztam, szakmunkás vizsgáztam aznap és egy telefon alapján közli az igazgatónõ, hogy Vera van egy ilyen lehetõséged, merthogy felkért az egyik mûvész úr, itt vagyok, ennek a lehetõségnek éltem.

Csodálatos képek születtek.

N.N.: - Már szakács-jelölt vagyok, azt jelenti, hogy szakácsként fogok majd elhelyezkedni.

N.N.: - Akkor a szívem vágya az, hogy vagy rajzfilmstúdióban dolgozni vagy hobbi szinten. De a mûvészet az nem lesz elhanyagolva, meg ameddig tudok festeni, festek.

N.N.: - Elsõsorban is állami gondozott vagyok és arra ügyelni szeretnék, hogy azért a családi jövõképem ne legyen elhanyagolva, hanem majd családot késõbb szeretnék alapítani és tisztességesen felnevelni a családomat, dolgozni, ennél nagyobb öröm nem kell.

N.N.: - Igen.

N.N.: - Az a földszinten található és egy csendélet.

N.N.: - Még annyit, hogy állami gondoskodásban lévõ gyerekekkel foglalkozom most Szegeden, most Szegedrõl jöttem el, hogy itt lehessek a megnyitómon. És azok ugyanúgy veszélyeztetett magyar fiatalság. Én most, ha vége van, vissza fogok menni és teljes gõzzel a gyerekekre szentelem a minden figyelmemet.

N.N.: - A gyerekeknek szervezetünk élményprogramokat és különbözõ kurzusokat. A kurzusokban értem azokat, amikor utógondozói feladatokat csinálunk a kamaszokkal, akik már közel állnak az élethez és különbözõ programokat csinálunk nekik.

N.N.: - Hát a programokban rajz, festék, agyagozás, minden foglalkozunk velük, sport és zenehallgatás.

N.N.: - Úgy, hogy most minden figyelmemet a gyerekekre szentelem

N.N.: - Igen.

N.N.: - Itt a második festményemnél látható egy pohár, egy citrom, egy virágváza és benne virág. Errõl a képrõl jó tudni, hogy ez is négy évvel ezelõtti rajzom, amit már beküldtem a FICE-nek. Egyszer ez már ki volt állítva és azt kérték, hogy ezt a munkát vigyem föl falra. Ugyanúgy, mint a Kalapos nõt.

N.N.: - Én úgy veszem észre, hogy a Kalapos nõ jobban sikerült, sokkal több idõt tudtam szentelni, erre kevesebb volt az idõ, de nagyon jól sikerült. Most már én is azt mondom, hogy jól sikerült csak azzal nem voltam tisztában, hogy három nap alatt így összehozni két festményt.

N.N.: - Kevés volt.

N.N.: - Jó tudni, hogy énnekem már volt kiállításom, mondjuk az angol nagykövetségen többször is, de ennek nagyon örülök, mert hogy egy parkolóházba ilyet tenni, hogy festeni falra és nem falfirkák, nem graffytit, hanem rendes festményt. És ehhez nagyon-nagyon csoda kellett annak az embernek is, aki ezt megálmodta.

Radoszáv Miklós, a Fõvárosi Gyermekvédelmi Szakszolgálat vezetõje: - Itt az a Nevelõtthonok Nemzetközi Szövetségének Magyarországi Egyesülete, amely a Mi magazin gyermekvédelmi gondoskodásban élõ gyerekek mûvészeti lapja, mindössze 1000-1200 példányban, évente két alkalommal jelenik meg.

P.M.: - Azokba a gyermekotthonokba küldjük el, ahonnan ezek a mûvek érkeztek, illetõleg valamennyi gyermekvédelmi rendezvényen, ahol a FICE megjelenik, ez ott terjesztésre kerül.

P.M.: - Nagyon sok helyre küldünk. Ha nincsen egy külön érintettsége valakinek ebben a dologban, akkor nem fogja elõvenni és nem fogja mutogatni. Ugyanakkor vannak komoly eseményei a FICE-nek, minden évben játékfesztivált rendez, most már hagyományosan az angol követség minden évben rendez egy karácsonyi vásárt azoknak a szerzõknek a munkáiból, akik a MI magazinban is megjelennek és ott komoly bevételekre kerül sor. Tehát ilyen alkalmakat keresünk, csak ezek elég szûk kört érintenek. Tehát igazából arra lenne szükség, hogy a közvélemény váljon nyitottabbá.

P.M.: - Hagyományosan a FICE igyekszik valamelyik hazánkban mûködõ nagykövetséget megnyerni az ilyenekre és akkor hazai és külföldi prominens személyiségek is megjelennek és vásárolnak.

P.M.: - Azért, mert ahhoz, hogy valaki egy mûvészéletet tudjon élni, ahhoz egyrészt elõképzettségre van szükség, ezek a képzések roppant sokba kerülnek. Természetesen vannak olyan tehetséges gyerekeink, akik mondjuk Olaszországban üvegmûvességet tanulnak például és a gyerekvédelmi gondoskodás finanszírozza. De hát ahhoz, hogy valaki igazi és végleges mûvésszé váljon, amíg még ebbõl meg lehet élni, az azért nem huszonéves korban fejezõdik be. És a gyerekvédelmi gondoskodás, az huszonnégy éves korig tudja ezeket a gyerekeket támogatni.

P.M.: - Nem a FICE-n keresztül, de más alapítványon keresztül sikerült így támogatókat szerezni. De én azt gondolom, hogy a magyar civil szféra e tekintetben eléggé gyenge lábon áll.

P.M.: - Igen, hát ezért kértünk egy hozzáértõ festõmûvészt, akivel végül is a gyerekek nagyon jól együtt tudtak dolgozni, elfogadták a tanácsait és segítségét. És persze voltak olyan alkotóink is, akik tíz évvel ezelõtt a MI magazinban indultak, ma felnõtt mûvészek, akik már dolgoztak ekkora felületre és õk minden további gond nélkül tudták ezt a feladatot megoldani, de a többségnek óriási kihívás volt. És ami nekem külön élmény, hiszen ezek a gyerekek az ország minden részérõl jöttek, korábban személyesen nem ismerték egymást, hogy õk itt egy csapattá alakultak. Tehát lehet azt mondani, hogy ez a parkolóháznak a mûvészeti gárdája arra az X-idõre, amíg õk együtt dolgoztak és nagyon jó hangulatban váltak el egymástól.

P.M.: - Az ilyen jellegû munkáknál ez nem lehet mérve, ezek a gyerekek tehetségesek, függetlenül attól, hogy gyermekvédelmi gondoskodásban élnek vagy sem. Van, akinek ez elõnyére válik, mert lehet, hogy a saját családjában soha az életben nem vették volna észre a tehetségét és van, akinek meg kifejezetten hátrány.

P.M.: - Azt ígérte a mûvésztanár, hogy olyan anyagokat használtak, amik idõtállóak és koszállóak, tehát amíg ez a parkolóház van és ez a tulajdonos van és nem gondolja, hogy ezt le kéne fösteni, ez addig itt lehet. Nagyon reméljük, hosszú ideig és lehet, hogy nem ennyi, hanem esetleg még folytatjuk, vagy ha valakinek ez megtetszik és máshol szeretne ekkora fölületeket képekkel ellátni, szívesen vállalkozunk rá.

N.N.: - Igen, nehezen találjuk meg.

N.N.: - Itt lent van nekem egy képem itt a fal mellett, ezt csináltuk én meg a tesóm, úgy a parkolót, hogy kimutatjuk, hogy ez egy parkoló.

N.N.: - Fújva lett.

N.N.: - Nekünk ez volt az elsõ, hogy falra fújunk.

N.N.: - Mellettem van.

N.N.: - Igen, ez azért jött belõlem, mert ez az utolsó egy órában volt és mondom valami emlékezeteset kell rajzolnom és hát a Balaton jutott kapásból az eszembe, hát mondom tudják, hogy honnan jöttünk és ezért rajzoltam le.

N.N.: - Valahogy úgy megfog az egész, hogy mi lenne, ha ott ülnék és egy part mellett, szép fák, meg minden, valahogy megfog az egész, hogy ez jó lenne.

N.N.: - Hát én most voltam elõször, azelõtt a verseimmel voltam egy ilyen kiállításszerûségen.

N.N.: - Hát amiket én átéltem, azokat leírtam. Amikor 7 éves voltam, apám meghalt és elég nehezen viseltem el, úgyhogy hát nem azt mondom, hogy rossz gyerek voltam, meg minden, de nehezen fogtam föl az egészet, hogy az én apám meghalt. Ezt olyan nyugisan kifejtettem a füzetembe és azt mondták, hogy az nagyon jó lett. Meg a barátaimról sokat írtam, meg a barátnõmrõl, a szerelemrõl, nagyon sok mindenrõl írtam.

N.N.: - Legjobban a mitológiaszerû dolgokat szeretem, az állati és az emberi tulajdonságok összekeveredését és szeretem a mesevilágot, tehát végül is van egy meserajzom is, amit itt készítettem.

N.N.: - Kicsi korom óta, olyan 6-7 éves korom óta, egy barátom segítségével fedeztem fel azt, hogy van tehetségem a rajzhoz és homokban tanultam meg rajzolni.

N.N.: - Hát a barátom mondta nekem azt, hogy próbáljak rajzolni egy Miki egeret és sajnos nem tudtam és õ lerajzolta, és mondta azt, hogy rajzoljam át, próbáljam újra és amikor megpróbáltam annyira jónak tartotta, hogy tudtam valami olyat alkotni, amit ezt csak én csináltam, és annyira tetszett a dolog, hogy azt akartam, hogy tovább képezzem magam és olyan dolgokat fogok megcsinálni, amit bármit meg lehet.

N.N.: - Nem, nem tanultam, a saját segítségembõl sikerült erre a szintre jutni, ahol most vagyok. És szeretném tovább képezni még magamat, hogy tökéletes legyek.

N.N.: - Nem, végül is azért, mert mindenki akkor lesz valaki, hogyha egy olyan stílust alakít, amit csak õ tud, ezért tud kiemelkedni a többi MI-s közül. Hogyha most egy segéd belenyúl, akkor nem önmagamat tudnám adni.

N.N.: - Nem, még nem vagyok mûvész én csak alkotok. Azt mondják, hogy a mûvészek alázattal vannak a rajzaik iránt. Én nem vagyok alázattal, mondta nekem egy mûvész, aki megnézte a rajzomat és azt mondta, hogy nincsen elég alázatom a rajzokhoz és azt mondják, hogy életet kell adni a rajznak. Én azt mondom, hogy bármit rajzolok, annak mindnek élete van, mert én saját magamat mutatom meg benne.

N.N.: - Tényleg fölfestettem. Az igazgatómtól engedélyt kértem, hogy rajzolhassak a falra és õ bízott bennem és azt mondta, hogy engedélyezi és nagyon jól sikerült az elsõ rajzom, azért végigrajzoltam az egész falat és olyan jól néz ki. És amikor jönnek hozzánk vendégek, akkor ugye aki a kíváncsi rá, az megnézi és tetszik nekik.

N.N.: - 99-tõl. Elõtte Berkeszen laktam, harmadik osztálytól egész nyolcadik osztályt ott jártam és harmadik osztályig pedig nevelõszülõknél voltam. Jó volt, mert végül is megvolt az a gyerekkor, amire szüksége van egy gyereknek, kijátszottam magamat és kiélhettem magam és nem mondhatom azt, hogy nem volt gyerekkorom. Jó volt arra gondolni, hogy valakihez tartozom. Olyanok szabták meg, hogy mit csináljak, akit szeretik, az ember arra sokkal jobban hajlott.

N.N.: - Igen, tartom velük a kapcsolatot. Tehát azért nem azt mondom, hogy minden hétvégén hazamegyek, hanem hogy mikor van lehetõségünk, akkor hazatalálok és akkor nagyon jókat szoktunk beszélgetni.

N.N.: - Az én szüleimrõl? Egyszer találkoztam velük sajnos. Gyámügyi felülvizsgálatkor volt és olyan rossz volt, hogy ott álltam az igazgatómmal és odajön valaki hozzám és azt mondja nekem, kezet ráz, hogy én apád vagyok. Nem kaptam levegõt, fel se bírtam fogni, hogy mirõl van szó, és utána ráadásul jött a második csapás, hogy jött az anyukám és megrázta kezemet és azt mondta, hogy én meg anyukád vagyok. Azt se tudtam mit csináljak és sajnos három percen keresztül tartott az, hogy végre észbe kapjak, hogy úristen most mi történik. És kérdeztem tõlük, hogy miért csinálták ezt és nem kaptam rá választ, megfelelõ választ.

N.N.: - Nem, mert nem tudom õket se gyûlölni, se szeretni, nem érzek irántuk semmit és sajnos szinte idegenek számomra. Mondtam nekik, hogy nem értelek titeket, mert mikor kicsi voltam, akkor nem adtatok (nem érthetõ) nem beszélgettetek velem és azt se tudom, hogy kik vagytok. Sajnos ez az igazság, hogy felnõnek a gyerekek, 18-17 évesek és a családi pótlékot õk kapják és utána jönnek hozzánk, hogy így szeretünk, úgy szeretünk és akkor elveszik tõlünk. Nem azt mondom, hogy mindenkinél, de a nagyobb része igen. És félünk tõlük és végül is én szeretnék velük összeismerkedni úgy igazából, de nem merek.

N.N.: - Azt nem tudom mondani sehol, hogy otthon, mert mindenbe belekóstoltam már, három részre szakad az életem. nevelõszülõk, Berkec és Tiszadob. És mind a három szinte azt mondom, hogy otthonom, végül is mindenhol otthon vagyok, de most legjobban, ahol most benne vagyok, az Tiszadob persze, mert ott élek. Szeretnék sok iskolát kitanulni, tanulni, ameddig lehet. Szeretnék érettségizett lenni, szeretnék fõiskolát végezni és utána animációs rajzra mehessek, vagy pedig felõlem rajztanár is lehetek. Szeretnék másokat tanítani és másokon segíteni, csak próbáljak abban elhelyezkedni, amit szeretek, mert az ember, amit szeret, azt sokkal könnyebben el tudja végezni.

N.N.: - Igen, szeretném, hogy büszkék lehessenek rám, tehát amikor majd jönnek a régi új arcok, mert úgy hívjuk õket, hogy új arcok, akkor mondhassák nekik azt, hogy igen, õ is ez volt és vehettek róla példát.