Márti: - Október 25-ére vagyok kiírva.

Márti: - De én tudom már, hogy fiú lesz. Voltam egy négydimenziós ultrahangon, és ott kiderült, hogy fiú lesz.

Márti: - Igen, nagyon sok tapasztalatom van ezzel kapcsolatban, mert fõiskolára is járok, és a munkahelyemen is, meg akármerre megyek, mindjárt simogatják a hasamat. De ez engem nem zavart. Mert azt mondják, hogy olyan aranyos. Ezt mondják. Aranyos és olyan jó megsimogatni. Meg szerintem ezzel már úgy tudják, hogy a gyermek is érzi benn a hasamban, és szerintem jót akarnak vele.

Márti: - Igen, azt gondolom.

Márti: - Igen, ezt én is gyakran tapasztalom, mert valóban a nõknél ez egy olyan téma, amirõl szeretnek beszélni. És nem idegesítenek, nem idegesítenek, mert én is elmondom a saját tapasztalataimat. Jó az embernek kibeszélni magából, hogyha valami negatív példája van a szüléssel kapcsolatban.

Márti: - Igen, ez 1990-ben volt, született egy kisfiam, és köldökzsinór elõreeséssel született, és sajnos itthon indult meg a szülés, és két nap múlva meghalt. Az úgy volt, hogy a köldökzsinór kicsúszott...

Márti: - Még itthon, igen, és hát gyakorlatilag a gyerek is már jött volna, és elnyomta a köldökzsinórt, és sem oxigént, sem vért nem kapott.

Márti: - Nem. De itt egy-két perc is számít, tehát és mire innen beértünk a kórházba, az félóra volt legalább.

Márti: - Császármetszéssel, de az is késõn volt. Inkább ez egy életmentõ mûtét volt már, hogy valószínûsítették az orvosok, hogy a gyerek nem marad meg, hogy inkább engem mentettek. Két napig gépeken életben tartották. Van egy ilyen speciális osztály, a PIC, a II-es számú Nõi Klinikán, de én soha nem láttam ezt a kisfiút, mert császármetszéssel szültem és akkor elaludtam, és mire felébredtem, addigra elvitték és nem tudtam menni látogatni sem, mert a kórházból nem engedték ki, úgyhogy az apukája látogatta õt két napig.

Márti: - Igen, és azt gondolom, hogy ezt még a mai napig nem sikerült feldolgoznom.

Márti: - Sehogyan nem lehetett volna megelõzni ezt, azt mondják, hogy ezerbõl egy ilyen van, ez egy fatális véletlen. És fõleg még hogy itthon is voltam. Mert hogyha ez kórházi körülmények között történik, akkor az orvosok visszanyomják szó szerint a gyereket, hogy ne tudjon megszületni, és akkor azonnal mûtõbe császármetszésre visznek.

Márti: - Azért nem rossz nekem, mert engem is meghallgatnak és jólesik ez nekem, hogy kibeszélem magamból, és én nem tartom ezt bántónak vagy sértõnek, hogy ilyet mások is elmesélnek.

Márti: - Igen, rendben van minden, de akkor is rendben volt minden egészen az utolsó pillanatig. Tehát ott a szülésnél dõlt el, hogy ez a kisbaba nem fog megmaradni, és szeretnék már éppen ezért túl lenni rajta. De most is azt tervezem, mint a kislányomnál, hogy...

Márti: - Igen, utána 1992-ben született, és õvele is a terhesség legutolsó idõszakában kórházban voltam, és most is be fogok feküdni egy pár nappal elõtte, vagy egy héttel elõtte.

Márti: - Problémám az mindjárt az elején adódott. Sajnos ahogy kiderült, hogy terhes vagyok, az apukám meghalt, pont azon a napon mondtam meg neki, hogy újra kisbabát várok, amikor sajnos meghalt egy pár óra múlva. És a terhességem ikerterhességnek indult, és sajnos az egyik baba akkor elment a nagy stressz hatására. És attól kezdve hónapokon keresztül feküdnöm kellett, hogy ezt a babát meg tudjuk menteni.

Márti: - Öthetes volt akkor, amikor az egyik baba elment, és aztán azóta hála istennek minden teljesen rendben van, de azért egy kis félsz van bennem.

Vadaskerti Baba-Mama Ambulancia. Dr. Frigyes Júlia pszichiáter: - Több ilyen gonddal küzdõ pár vagy nõ keresett meg minket, akiknél meghalt elõrehaladott várandóság idején már a magzat, és ennek az érthetetlen élménynek a feldolgozása volt az, amiben segítséget kértek. Elõfordult olyan is, olyan történet is akár, hogy a nyolcadik hónapban meghalt magzat után megszületik egy év múlva az egészséges kisbaba, már õ is húszhónapos elmúlt, de az elakadás a mai napig megélt az élettörténetben, és most ez tûnt olyan lehetõségnek ez az ambulancia, ami ebben segítséget nyújthat.

Molnár Judit pszichológus: - Ilyen módon lehet, hogy egy tévedés vagy egy riasztó szó az, hogy ambulancia, de igaziból pont egyszerûen azt jelenti, hogy egy olyan rendelés, ahol akinek kedve van vagy gondja van, és úgy érzi, hogy eljönne arról beszélgetni, akkor eljöhet. Tehát épp egy lehetõség.

Molnár Judit: - Ennek a kórháznak, ahol valóban vannak bentfekvõ gyerekek, ez egy lehetõség a számunkra, amit a kórház nyújt, hogy van ez a szoba, ami az igényeknél még sokkal kellemesebb és nagyobb, és tágasabb, ahol mi rendelhetünk délelõttönként. Akik hozzánk jönnek, õk soha nem lesznek bentfekvõ betegek a kórházban, tehát ez egy szoba, amit mi használunk ezekre a beszélgetésekre vagy akár mondhatom így, terápiákra. Ez a kórház tevékenységének egy kiterjesztése az egészen kiskorú gyerekek irányában, de tulajdonképpen mivel az egészen kicsi gyerekekrõl van szó, újszülöttekrõl, kisbabákról, elsõsorban nagyon nagy részt a mamájukkal vagy a családjukkal dolgozunk. Tehát a kisbabák azok tulajdonképpen nagy ritkán jönnek szakmai okból, és gyakran jönnek azért, mert hát természetes, hogyha jönnek, hogyha a mamájuk eljön otthonról, akkor vele jön a kisbaba is. Gyakran otthon maradnak, hogyha ez a kényelmes. Tehát igaziból a baba-mama kapcsolatról van szó gyakran, vagy a várandós mamának a problémáiról, de majdnem mindig a felnõttel dolgozunk a dolog természetébõl adódóan, nem a gyerekkel, hiszen az egy csecsemõ, aki úgy él, ahogyan lehetõvé teszik neki, de nem saját jogán szorul terápiára.

M.v.: - Mi a Budapesti Állami Bábaképzõ Intézetnek igazgató tanára, és a vallási és közoktatásügyi magyar minisztertõl kiküldött vizsgálók jelen oklevelünkkel tudtára adjuk mindenkinek, akit illet, hogy tisztességes Lackó Anna evangélikus vallású, aki 1904. október 28-án Pest-Pilis-Solt vármegyében született, a Budapesti Állami Bábaképzõ Intézetben 1928-29. évi tanfolyamon a bábamesterség gyakorlására képesnek és alkalmasnak bizonyult. Ezért a bábamesterség szabad gyakorlására ezennel feljogosítjuk. Dátum: 1929. Budapest, június hó 14-én. Ez a bábabizonyítvány azonban nem Szeverni Annuska néni bizonyítványa, akivel most beszélgetünk, hanem az édesanyjáé.

Szeverni Anna: - Igen, édesanyám volt V. Lackó Anna, és õ volt a szülésznõ.

Szeverni Anna: - A bábák a szülést levezették. Édesanyám több mint 30 évig mûködött mint szülésznõ, soha komplikációja nem volt egyik asszonynál sem. Ha orvosra volt szükség, akkor természetesen hogy elhívatta az orvost is. Akkor, amikor már jöttek a fájások ugye a szülési fájások, akkor jöttek. Nem volt elõre, hogy no ez az asszony fog szülni, vagy nem tudom én, semmi ilyesmi nem volt, csak amikor már jöttek a fájások, akkor jött vagy a férj, vagy hát aki otthon volt, ugye akár éjszaka, de menni kellett.

Szeverni Anna: - Bizony, éjjel-nappal, és volt neki olyan is, aki kint Túszdereken szült nem tudom a falutól hány kilométerre, de lovaskocsival jött. Bizony, éjszaka is volt nagyon sok eset. Vagy például kenyérsütéshez készülõdött a mama, és menni kellett.

Szeverni Anna: - Hát ez a bemosakodás ugye akkor volt ilyen klórmész, és avval egy óra hosszán át kellett ilyen körömkefével dörzsölni a kezét, meg gumikesztyûje volt a szülésnél. Természetesen, hogy a tisztaság az volt. Nem volt izgulós, nagyon is nyugodt természetû volt. Amíg a szülés tartott, ugye, mert kellett 2-3 órát ott várni, de õ nyugodtan várt.

Szeverni Anna: - Igen. Mindennap. Ez hat napon keresztül ment, hogy az asszonyt ugye le kellett kezelni, és a gyermeket is õ fürdette hat napon keresztül.

Szeverni Anna: - Igen, abból élt, de ahol nem tudtak fizetni, akkor ott nem kapott semmit. És volt több ilyen hely ugye, mert elég szegénység volt még a háború elõtti idõkben, és bizony nagyon sokan voltak, akik nem tudtak fizetni, és akkor nem volt semmi.

Szeverni Anna: - Igen. Nekem csak egy gyerekem született, anyám be akart küldeni a kórházba, de én nem akartam bemenni. Tehát így neki kellett levezetni, és hát elég nehéz volt a szülés, úgyhogy akkor a Télesiné, dr. Télesiné volt, annak is el kellett jönni a szüléshez.

Szeverni Anna: - Talán még egy két hét hiányzott a gyereknek, mert két hétig csak aludt, nem akart még szopni sem, és a kis körmei is lilák voltak, tehát hiányzott még neki két hét a szülésig.

Szeverni Anna: - Nem volt egészen nyugodt, mert egy órától fél négyig voltak a tolófájások, és ez már sok egy szülésnél. Tehát akkor már nem volt nyugodt, azért kellett aztán az orvosnõt elhívni.

Szeverni Anna: - Hát semmi különöset, õ egy nagyon igazságos asszony volt, de hízelegni soha, tehát õ elvégezte a munkáját ugyanúgy, mint bármelyik szülõ nõnél. Semmi, megfürdette a gyereket, bepólyázta és kész.

Szeverni Anna: - Nem, semmi. Semmi különös. Csak ugye az a nagy megkönnyebbülés, amikor már megszült, akkor így a kezeimet felraktam, és azt mondta, nem, a kezeket le. Hát a tej miatt, vagy nem tudom. Tehát nem volt szabad olyan kényelmesen elnyújtózkodni, hanem azt mondta, a kezeket le. Ugyanúgy bánt velem, mint bármelyik szülõ nõvel. Tehát hat napig nálam is megfürdette a gyereket, és hat nap után azt mondta nekem, tessék, most már csináld magad.

- Hát a legfõbb problémát az okozta, hogy a 28. héten kiderült, hogy õ egy farfekvéses gyerek, ami önmagában még nem is lett volna gond akkor, hiszen mindenki biztatott, hogy még az utolsó pillanatban is megfordulhat a szülés elõtt a baba. Az igazi gondot az jelentette az én számomra, hogy én a természetes szülésnek a híve vagyok. Sokan mondják, hogy ez egy kulcsélménye minden nõnek, és annyira fontos élmény, hogy mindenki nagyon szívesen beszél róla. És amikor kiderült, hogy az én gyerekem medencevégû fekvésben helyezkedik el a pocakomban, akkor hirtelen az is világossá vált, hogy a természetes szülésnek az esélye meredeken csökken, hiszen Magyarországon a szülészeti gyakorlat az, hogy a legtöbb kórházban eleve a medencevégû fekvés császármetszést indukál, bár tudjuk, hogy gyerekek azért születtek farfekvéssel az évezredek során mindenféle beavatkozás nélkül. Nyilván voltak sok esetben komplikációk, és...

- Hát megpróbáltam tájékozódni, és hát az utolsó pillanatig dolgoztunk azon is, hogy a gyerek megforduljon, tehát különféle természetgyógyászati praktikákkal, de javasolták az úszást, a hintázást, a szeretkezést és még sok minden más dolgot. Volt masszõr nálam, aki megpróbálta megfordítani a gyereket, és ezek sorra kudarcot vallottak, és volt egy olyan lehetõség is, hogy kórházban fordítják meg. De ezt csak a 37. hét után lehet megtenni, hogy ha bármi probléma adódik közben, mert van egy ilyen mellékhatása az akkor adott injekciónak, hogy leválhat közben például a méhlepény, tehát a 37. hét környékén volt egy ultrahang, ahol megmérték a gyerek fejét, és nagynak találták. Ezután volt egy fõorvosi konzultációm, ahol az orvos megnézte az én ultrahangos leletemet, kicsit megtapogatta a pocakomban a gyereket, de a medencémet nem mérte meg, és az egész vizsgálat körülbelül öt percig tartott két másik vizsgálat, és óriási rohanás közben. Innentõl kezdve volt egy papírunk arról, hogy ez a gyerek császármetszéssel kell hogy megszülessen abban a kórházban.

- Igen, én nagyon irigylem ezeket a nõket, én már nem tudok így hozzáállni ehhez. Az a sok információ, amit én felhalmoztam ebben a témában, amiatt van az, hogy én nem hiszek rögtön egy orvosnak. Különösen azért nem tudok hinni, mert pontosan tudom, hogy az az orvosi gyakorlat, amit õk a kórházban kénytelenek alkalmazni, mennyire más a természetes szülés, vagy mondjuk azt, hogy háborítatlan szülés elveitõl. És én azt gondoltam, hogy számomra az a legjobb megoldás, hogyha közelítünk ehhez a módhoz. Vannak olyan orvosok egyébként Magyarországon ma már sokan, akik ebben a másféle rendszerben gondolkodnak, de õnekik is a kórházi szabályokhoz kell alkalmazkodniuk. Hiába gondolta az én orvosom azt, hogy ez a gyerek megszülethet spontán módon, és hogy elõ kéne venni a körzõt a szekrénybõl és megmérni a medencémet, hogy errõl pontos ismereteink legyenek, hogyha abban a kórházban, ahol õ dolgozik ez nem szabály, és hogyha az õ fõnöke, a fõorvos azt mondta, hogy ez így van, akkor ennek így kell lennie, tehát õ nem tehetett ezek után értem semmit. Le kellett mondanom róla, és ilyen formán a kórházról.

- Lehet Magyarországon olyan orvost találni, aki képes farfekvéses szülést levezetni. Az egyik egy vidéki orvos, aki innen száz kilométerre praktizál, ez egy vidéki kisváros, ahol ez az orvos ennek a szülészeti osztálynak a vezetõje. Megvizsgált ultrahanggal, elõkerült az ottani körzõ az ottani szekrénybõl, és megállapította, hogy a medenceméreteim szerint ez a gyerek spontánmódon is meg tud születni, és ezt az errõl szóló papírt a kezembe is adta, amit én úgy értékeltem, mintha a gyerek egy útlevelet kapott volna.

- Azért nyugodtam meg ebben, mert ez az orvos elmesélte, hogy két saját gyereke született farfekvéssel, és nem engedte, hogy a feleségét császármetszésnek vessék alá, és spontán módon megszülettek a gyerekei, és azóta is a farfekvéses szülés az õ specialitása, meglehetõsen nagy gyakorlattal rendelkezik.

- Én folyamatosan kacérkodtam az otthonszülés gondolatával, és amikor megkaptam ezt az úgynevezett útlevelet, akkor úgy éreztem, hogy megszülethet itthon is. A 100 kilométer is elrettentõ volt, eleve császármetszés is elrettentõ volt, és végül az történt, hogy amikor elfolyt a magzatvíz, és rögtön utána elkezdõdtek a fájások, akkor itthon maradtunk. Úgy tûnt, hogy minden nagyon szépen halad elõre, egy idõ után azt éreztem, mintha a baba nem haladna elõre. Gyorsan összepakoltunk, és a lehetõ leghamarabb bementünk a kórházba, a legközelebbi kórházba. Néhány vizsgálat után úgy döntöttek, hogy ez császármetszés lesz, és gyakorlatilag 10 perc alatt megszületett a kisfiam.

- Biztos, hogy még nagyon sokat fogok gondolkodni azon, hogy miért történt ez így, és hogy nagyon jó lenne, hogyha lenne egy olyan kórház, ahol nemcsak egyes orvosok tartják magukat a természetes szülés elveihez, hanem az egész kórház a nõvérektõl a takarítónõkön keresztül az orvosokig mindenki, hogyha én oda bemegyek, akkor olyan döntés fog születni, amit én utólag is teljes szívemmel, lelkemmel nyilván el tudok fogadni. Mert ha ott születik egy döntés a császármetszésrõl, akkor azt gondolom, hogy nincsen helye kételynek. Itt ha van is helye kételynek, ez most már a múlt. Mindannyian egészségesek vagyunk, mindenki jól van, a kórháznak én külön köszönettel tartozom azért, mert biztosítottak nekem hátteret, és ott engem nem ellenszenvvel, hanem megértéssel, jóindulattal fogadtak, és legjobb tudásuk szerint döntöttek. Az, hogy ez most milyen döntés volt, ez az õ felelõsségük, én nem veszem át tõlük ezt a terhet.