- Öt évvel ezelõtt volt tán, amikor elõször elmentem
orvoshoz, hogy én gyereket szeretnék szülni és, hogy mi a
gondom, és akkor hormonvizsgálatok, minden, és iszonyatos
élmény volt, mert ahogy az orvos diktált az asszisztensnõnek
amikor megírták a kórházi lapot, akkor jól hallhatóan azt
mondta, hogy steril kettes, vagy steril hármas, de így az elsõ
vizsgálat után, és hát ez szörnyû élmény volt. És akkor
annak nagyon hamar vége lett annak a kezelésnek, mert azt én
otthagytam és akkor gondoltam, hogy egye fene próbálkozzunk
valami természetesebb úton. Akkor jött a homeopátia két évig.
Az nem járt eredménnyel.
Rip.: - Miért azt választottad elõször?
- Az más volt, mert az úgy mindenemet próbálta
meggyógyítani, vagy valamiféle változásra késztetni és akkor
mivel ez két évig nem volt eredményes és én sem vagyok nagyon
fiatal már.
Rip.: - Mennyi idõs vagy?
- Harmincnégy leszek. Úgy gondoltam, hogy valami gyorsabb és
hatékonyabb módszert kell találni és akkor jött a következõ
próbálkozás, ahol az én betegségemet hagyományos úton egy
kisebb fajta mûtéttel próbálták helyrehozni, de igazából az
sem járt sok eredménnyel, és akkor kerestem meg a mostani
orvosomat.
Rip.: - Meddig lehet ebben elmenni?
- Soha nem mondtam azt, hogy ezt nem. Mindent, bármit. Tehát,
hogyha azt kell csinálni és ezzel szerintem a többség így van.
Rip.: - És tudják-e, hogy mi a probléma?
- Igen.
Rip.: - Tehát valamilyen problémát tudnak gondolom.
- Mindenkinek más. Ugyanazzal a problémával az egyiket így
kezelik, a másikat úgy kezelik és mind a kettõ lehet
eredményes, tehát ez nem zárja ki egymást.
Rip.: - Mit mondanak, hogy jó úton járnak?
- Hát igen most ez alatt az öt év alatt most elõször volt
pozitív élményem, tehát, hogy valamiféle eredményt sikerült
gyógyszeres kezeléssel elérni.
Rip.: - És az micsoda?
- Az csak annyi, hogy arra lehet következtetni, hogy ami nekem
évek hosszú során át nem volt a peteérés az valószínûleg
elindult.
Rip.: - És ez mióta indult el?
- Ez az elmúlt egy hónapban történt.



Rip.: - Akartál anya lenni, készültél erre?
- Igen, igen. Lehet, hogy minden lányban ez megvan, minden lány
akar mennyasszony lenni és anyuka, én nagyon. Tizenöt évesen
nagyon komolyan és sûrûn emlegettem édesanyámnak, hogy én
nagyon szeretnék gyereket és elmagyarázta, hogy õ nagyon
félt attól, hogy én anyává váljak azelõtt, mielõtt erre
tényleg megérek és felkészülök mindenféle szempontból. Hát
megszületett a kishúgom kárpótlásul. Szerintem mai napig is õt
egy kicsit úgy tekintem, mint hogyha az enyém lenne. De nagyon,
nagyon sokáig vártam rá és hála istennek mindig, valahogy
mindig találtam gyerekeket, akik egy kicsit az enyémek lehettek.
Rip.: - Hány éves korodban lették valóban anya?
- Huszonhat, szerintem huszonhat.
Rip.: - És akkor te elkezdtél erre készülni, vagy úgy
átadtad az idõnek ezt a várakozást, ezt a készülést, hogy
végezze el az idõ a maga munkáját?
- Nem úgy készültem rá, hogy ilyen irányú könyveket
olvastam és ilyen emberek társaságát kerestem, hanem amikor
például hát folyamatos útkeresésben vagyok ugye most is, de
amikor egy szakmában például megpróbáltam elmélyülni mindig
az vezérelt, hogy minél jobban ki tudjak aknázni valamit, vagy
éppen azt amivel foglalkozom, hogy összeálljon hát nem tudom,
hogy ez nagyképûen hangzik-e a személyiség vagy a gerince.
Tehát az embernek a gerince, az alkotórészek jól
összeforrjanak, összecsiszolódjanak, egy kerek egészt
alkossanak, hogy ebbe hogyha beleszületik egy kis élet, akkor
legyen meg ez a harmonikus, nyugodt, derûs alap, egy biztos pont,
ahova én is visszatérhetek adott esetben. Amibõl táplálni tudom
majd a családot, a gyereket. Föl lehet építeni egy családot.
Inkább erre gondoltam én, hogy beérni. Evvel születünk lányok
és ahogy növünk és ahogy élünk, ahogy erõsödnek ezek az
ösztönök ezen dolgoznunk is kell. Tehát ehhez az eszünket, az
agyunkat, a tapasztalatunkat és az ismereteinket hozzá kell
gyúrni. Az a jó, hogyha nem a terhesség elsõ napjától kezdünk
készülni az anyaságra. Lehet és ez nagyon intenzív és egy
gyönyörû, boldog idõszak és nagyon intenzíven történik a
szülõi szerepre való fölkészülés, de ez sokkal korábban
elkezdõdik. Az a jó, hogyha az ember tudatosan úgy készül, hogy
õ tovább ad, továbbadja hát nem az életét, de amit magáénak
tud azt majd valamikor átadja valakinek.
Rip.: - És közben hát te is iskolába jársz, te is tervezed
azt, hogy az életedben még gyerekek mellett azért kilépsz a
közélet színpadára.
- Ami bennem van, vagy ami úgy általában egy nõben vagy egy
emberben benne lakozik azt már csak azért is ki kell engedni, hogy
ezáltal frissüljön, újuljon és tökéletesedjen a dolog. Tehát
lehet, hogy késõbb ez a gyerekeknek is nagyon jó és õnekik is
jó érzés lesz a mamájukat egy másik oldaláról is megismerni.
Tehát, mint embert, vagy mint partnert, mint embertársat, ne csak
mint édesanyát.



Igyekeztem nagyon tudatosan készülni rá, hogy a gyermek majd
egészséges legyen, hogy már magzati korában mindent megkapjon
stb,stb. Tehát szedtem ilyen magzatvédõ vitamint, már az elsõ
hét után tudtam, hogy terhes vagyok, nagyon figyeltünk a
dolgokra, de igazából, hogy hogyan praktikus, a testvérek hogyan
legyenek az csak az elsõ gyerek születése után került szóba.
Merthogy lezajlik az elsõ terhessége, szült és akkor azt mondod,
hogy hát úgy gondoltam, hogy két gyereket akarok, hát az elsõn
túl vagyunk és akkor sikeres és nem történt semmi olyan, ami
azt mondatná, hogy ne legyen második és akkor most jönne a
következõ szempont, hogy mi a praktikus két gyerek között. Mi
sem huszonegy, huszonkét évesek vagyunk, merthogy én harminckettõ
voltam mikor született az elsõ gyerek, a férjem meg már negyven
elmúlt. Tehát minél elõbb, de azért az anyai szervezetnek is
legyen ideje felkészülni a következõre, hát várjunk másfél,
két évet. Ez egy hét eltéréssel majdnem sikerült is.
Nagyjából ugyanúgy történt, mint az elsõnél, hogy már tudtam
az elsõ hét után szintén, vigyázzunk, óvatosak legyünk. Csak
hát lehetõleg ne emelgesd annyit az elsõ gyerekedet. Na de hát
egy másfél éves, egy éves gyereket nem lehet nem emelgetni.
Tehát akkor úgy emeld, ahogy kell, ahogy elõ van írva a
nagykönyvben, hogy guggolásból, stb. A másik ami gond volt, hogy
amíg az elsõ terhesség elején voltak ezek a fáradékony idõszakok
és akkor hazajöttem a bankból, nagyon fáradt voltam, akkor
lefeküdtem egy fél órára és utána kipihenten fölkeltem és
csináltam a dolgomat. Na most ilyen nem volt, mert amikor én
fáradt voltam, akkor a gyerek a nagyobbik az nem akart pihenni,
amikor õ pihent, akkor én meg inkább csináltam a dolgomat és
akkor éppen én nem voltam fáradt. Úgyhogy ez volt az egyik ilyen
dolog. A másik az volt amikor már kezdett nagyobb lenni a pocakom
és akkor számtalan kérdése volt. De hát egy két éves picinek
még hogyan magyarázzuk el a dolgot. Úgyhogy elég nehéz volt, de
mindenesetre megegyeztünk abban, hogy ott baba van és, hogy majd
lesz neki kistesó és aztán aranyos volt. Amikor megszületett a
Panna, hazajöttünk a kórházból és a Panna ott volt az
ágyában, akkor a Kata alig vette észre. Azt hitte, hogy valami
játékbaba. Tényleg. Igen és próbálkoztunk ezekkel a dolgokkal,
amiket a védõnõ is tanácsolt, hogy figyeljünk majd arra, hogy
ne legyen majd féltékeny a nagyobbik. Vettünk egy kis micimackót
és azt a Pannától kapta a Kata, amikor a kórházból
hazajöttünk és érdekes volt, hogy nem tapasztaltunk ilyen
féltékenységi jeleneteket az elsõ napokban, vagy az elsõ egy,
két hétben.
Rip.: - Azt szokták mondani az anyukák, hogy amikor szoptat,
akkor biztos, hogy a nagyobbnak akkor kell kakilni, akkor kell neki
mesét mondani, akkor õ szomjas. Tehát mindent elkövet, hogy õvele
is akkor foglalkozz, mert ez a szoptatás ez egy egészen kritikus
pillanat.
- Igen ez így volt, szó szerint így volt. A szoptatás annyira
kritikus volt, mert azért, hogy õt nyugodtan meg tudjam szoptatni,
el tudjam látni azért a nagyobbikkal rengeteget kellett
foglalkozni. Elõkészíteni, hogy neki, ha mondjuk a fotelban
ültem és szoptattam, akkor oda magam köré kellett a kis
asztalkára pakolni a nagyobbiknak a meséskönyvet, a
cumisüvegét, vagy a gyümölcsöt, vagy a nem tudom, akármit,
mert õ is mindent akkor akart csinálni és szegény Panna nem
egyszer olyan keservesen sírt már mikor a szoptatáshoz jutottunk
és akkor föl kellett függeszteni idõnként. Volt, hogy
négyszerre, ötszörre sikerült megszoptatni, merthogy a
nagyobbikkal kellett rohangálni, mert õ üvöltött, tombolt,
hogyha nem vele foglalkoztam.
Rip.: - És szerinted ez mondjuk a te viszonyodat a kisebbel
másként alakította, mint a nagyobbikkal, akivel még szépen,
nyugodtan, csöndben és egyhuzamban folyt a szoptatás?
- Annyiban valószínûleg, hogy a Panna megtanulta már
kiskorában, hogyha tombol akkor futok hozzá. Ennyiben biztosan,
mert õ most is még olyan, hogyha, õ egyébként nagyon vidám
alaptermészetû, de többnyire az jellemzõ rá, hogy szélsõséges.
Vagy sír, vagy nevet, tehát ritkán komoly és néha úgy
érezzük, hogy õ valahol belül megtanulta azt, hogyha el akar
érni valamit, akkor visítania kell és tombolnia kell.
Rip.: - És a nagy, a Kata?
- Kata nem, õ türelmesebb.
Rip.: - Általában az ember elhatározza szépen, hogy majd
ugyanúgy csinál mindent, ugyanannyira fogja szeretni mind a két
gyerekét, ugyanannyit törõdik velük és aztán ez vagy sikerül,
vagy nem, vagy valahogy az élet másként alakítja ezt.
- Hát nekem is volt ilyen elhatározásom, hogy igyekszem
azonosan, már csak azért is, merthogy végül is ugyanabban a
családban nõnek föl, azonos értékrend szerint nõnek fel,
tehát ne legyen az, hogy az egyiket jobban szeretem, a másikat
kevésbé szeretem. Ráadásul nem tudom találkoztál-e már
ilyennel, én vidéken nõttem föl és ott a fiúknak valahogy mint
hogyha nagyobb becsületük lett volna, mint a lányoknak és én
ezt nagyon, nagyon sérelmeztem mindig. Szóval annyira rosszul
esett, hogy elhatároztam, hogy bármilyen nemûek is lesznek a
gyerekeim mindenképpen azt fogom éreztetni velük, hogy nekem
egyforma fontosak mind a ketten.


