- Én kommandós.

- Én is katona.

- Én azért akarok, mert...

- Nekem...

- Azért, mert hogyha nem öljük meg õket, minél elõbb megölnek minket, mert meg tudnak minket követni, és akkor megkövetik a házunkat,...

- De nem direkt öljük meg õket.

- A gonosz embereket öljük meg, de nem direkt.

- De csak tankban leszünk, hogy ne lássuk. Csak akkor szabad visszaadni, hogyha másik is bánt téged.

- Mi azért csináljuk ezt, hogyha õk támadnak minket, akkor mi azt tudjuk, hogy õk a rosszak, és utána meg õk azt hiszik, hogy mi vagyunk a rosszak, akkor mi ... az, mert látják, hogy õk kezdték, nem mi kezdtük.

- Én nem, csak akarok azért híres, tudod, mert volt az olyan háború vége, hogy meghaltak....

- Nem.

- Lehet úgy is, hogy híres katonák voltunk és megöltek minket.

- Én már láttam olyan filmet, amiben egy bácsi olyan jól tudott karatézni, hogy a másik, és egy másik bácsi kilõtte a nyilat, és a bácsinak a hasába akart így menni, és a bácsi így elkapta a nyilat.

- Jackie Chan is azért híres, mert mindenkit legyõz, mert õ nagyon erõs, mert nem az, hogy.. hanem nagyon gyors.

- De ... azok az igazi aranyos emberek a rosszaknak.

- Úgy is híressé lehet válni, hogyha hogyha mondjuk olyan a pókember az is úgy vált híressé, hogy .. meg a felhõkarcolót is meg bírja kötél nélkül mászni.

- Igen.

- Igen. Azért kell felkészülni, mert hogyha mondjuk valaki, mert vannak olyanok, hogy jön egy nagy kocsival, és akkor ott megy mellette a gyerek, megfogja a gyereket, aztán bedobja a kocsiba, de most már meg fogunk tanulni katonázni, úgyhogy meg bunyózni, hogyha mondjuk minket akarnak bántani.

- Azért nem lehet, mert nem ülünk le velük megbeszélni, mert ha mondjuk 10 milliót adok nekik, és akkor az nem elég nekik, akkor nem tudok, hogyha mondjuk nincs annyi pénzem, nem tudok többet adni.

- Azért nem lehet megbeszélni, mert már a Jackie Chan filmben láttam, hogy õ is beszélt, kazettát akartak, meg akarták beszélni, tiszta sötét volt, és nem tudták...

- Azért nem lehet kibékülni, mert mi úgy csináljuk, hogy benne van, mondjuk úgy békülök ki, hogy nem békülök ki igazából, hogy jaj, most barátod vagyok, hanem csak úgy, hogy viccbõl, akkor úgy is lehet, hogy ... valakit, valaki megöli.

- Van olyan, hogy titokban azt hiszik, hogy kibékült vele, mégsem békült ki vele, és akkor lehet, hogy kezet fognak, aztán a hivatalába tesz egy bombát, aztán felrobbantja.

Gyenese Györgyi középiskolai tanár : - A pontos és hivatalos neve az mozgóképkultúra és médiaismeret.

Gyenese Györgyi: - Harmadik éve dolgozunk ezzel a tantárggyal, most már a harmadik osztály tanulja éppen. Az elsõ osztály tavaly érettségizett, ebbõl a tárgyból 12-en érettségiztek.

Gyenese Györgyi: - A minket körülvevõ világ az tulajdonképpen olyan szinten mediatizált, tehát annyira át van itatva a médiából jövõ képekkel egyfelõl, hogy fontossá válik ez a tantárgy, másfelõl pedig folyamatosan azt érzékeljük, hogy a gyerekeket egyre inkább a televízió szocializálja, tehát a család és az iskola szerepe egy kicsit mintha hátrébb szorult volna, és így borzasztó meghatározó az, hogy a gyerekeket milyen mozgóképi élmények érik, és ezzel úgy tûnik, hogy nem igazán tudnak mit kezdeni. A harmadik pedig, hogy az egész informatika olyan robbanásszerû fejlõdésen megy keresztül, amivel lépést kell tudni tartani.

Gyenese Györgyi: - Hát én nagyon fontosnak tartom. Szóval nem tudomásul venni azt, hogy a gyerekek mirõl beszélnek egymás közt, nem tudomásul venni azt, hogy a mintájukat honnan veszik, honnan öltözködnek, milyen zenéket hallgatnak, mi foglalkoztatja õket, ez mind, mind a médiából jön. Ha egy iskola ezt nem veszi tudomásul, akkor nagyon eltávolodik a gyerekektõl, pont azoktól, akikkel dolga lenne. Látni kell, hogy ma már még a kis óvodások szintjén is szinte elkülönül az a gyerek a gyerekcsoportban, aki például egy sorozatot nem néz a tévében, mert a gyerekbeszédnek az a középpontja, hogy láttad tegnap a..., és bizony az a gyerek, aki nem nézte a televíziót, az kikerült abból a közösségi beszélgetésbõl.

Gyenese Györgyi: - A kurzusnak az a célja, hogy lássák azokat a dolgokat, amelyek a képek mögött vannak egyfelõl, másfelõl hogy elég pontosan tudják elkülöníteni a valóság képi ábrázolását attól, hogy mi a valóság, hogy lássák át azt, hogy hogyan próbálják meg õket manipulálni. Nagyon fontosnak tartom azt, hogy a gyerekek azt mondják, hogy mindenféle filmbõl vannak jó filmek, tehát hogy a kommersz, vagy közönségfilmnek nevezett filmállományból is vannak egészen kiemelkedõ alkotások, amelyek meghatározóak, és a másik oldalon, tehát az úgynevezett mûvészfilmekbõl is vannak olyanok, amelyek nem feltétlenül értékesek vagy elõre mutatóak. Mert azt látni kell hogy 2,5-3 órát tévéznek ma Magyarországon az ilyen korú gyerekek naponta. Na most ez már olyan mennyiség, amiben nem lehet eligazodni. Tehát ez olyan képdömping, amiben nem lehet látni igazán. Ez csak úgy van kulisszaként, háttérként jelen van az életükben. De nincs egy olyan tudatos odafordulás, mint a mi generációnknak, aki mozgóképeket valójában moziban láttunk, ahova egy más attitûddel érkeztünk. Ott filmet akartunk nézni. Most a televízióban, ahol a nap 24 órájában ott van a családoknál egy olyan ablakként, ami valamilyen módon behozza a külvilágot. Ez egy más minõség, azt gondolom.

Gyenese Györgyi: - Én azt gondolom, hogy ez nem baj, ez egy helyzet, és pontosan úgy kell viszonyulni hozzá, hogy meg kell tanulni ettõl elzárni magunkat, ha azt tartjuk fontosnak, vagy nem elzárni, hanem válogatni, ha azt tartjuk fontosnak, kiemelni, elhagyni, felidézni fontos dolgokat, és hagyni, elengedni nem fontos dolgokat. A televíziónak óriási elõnyei is vannak, amelyeket feltétlenül használnunk kell, nem beszélve az internetrõl, meg az egyéb ilyen multimédiás eszközökrõl, de látni kell, hogy milyen hátrányai is vannak, és hogy ezektõl pedig meg kell tudni a gyerekeknek megvédeni magukat.

Jankovics Marcell filmrendezõ: - Amerika az egy sajátos rövid memóriájú nemzet, mert ugye összesen kétszázvalahány éves. Ezen belül Disney egy rettenetesen tehetséges ember volt, de egy viszonylag múlt nélküli világból jön. Amikor megcsinálja a Hófehérkét, akkor lesz világhírû, mert az már legalábbis az egész fehér civilizáció számára mond valamit. Az õ giccses megközelítése az az én nagy bajom. Amikor fiatal voltam én rendkívüli mértékben tiszteltem, amikor õ meghalt 66-ban, én írtam róla nekrológot az akkori Filmkultúrába, akkor én tudtam, hogy meghalt vele valami, ami az õ stúdiójában és világszerte folytatódik, de az õ tehetsége nélkül. Mert a giccses világa ellenére volt valami hihetetlen átütõ erõ abban, amit õ produkált, és azóta én igazán egyetlen egy Disney filmet nem néztem végig, csak bele-belenéztem, mert hiányzik. És nem véletlen, hogy teljesen amióta bankárok irányítják a stúdiót, tönkre is ment. Ezt utánozzák, vagy ha el akarnak tõle szakadni, akkor valami juszt is módon, azért is módon, azért is mást csinálunk alapon szakadnak el tõle, de én elvbõl is és meggyõzõdésbõl nemzeti alapú rajzfilm készítõ vagyok, vagyis én igen is keresem azt a forrást, és próbálom inni a vizét, amely a magyar nemzeti kultúrát jelenti, mert úgy gondolom, hogy egy kis nemzetnek, mint amilyen mi vagyunk, nagyon fontos, hogy akkor azt mutassa fel, és ne próbáljon mondjuk egy másodosztályú amerikai filmet csinálni. Az amerikai filmekhez nagyon sok pénz kell. Ez eleve meghatározza, hogy milyen stíluseszközökkel, milyen módon csinálok filmet. Nekem ki kellett találnom egy olyan világot, hogy századannyiból. Hát a csodaszarvas film az egymillió dollárból készült a forgalmazási költséggel együtt, egy Disney-film az százmillió dollárba kerül. Az én filmjeim üzleti sikert nem nagyon arattak a világban, szóval ez a magyar közönségnek szól, amit én csinálok.

Jankovics Marcell: - Hogyne, ez egy alapvetõ megkülönböztetés. Még nyelvi megkülönböztetése is van az angolban, az angol animationnak mondja azt, ami mûvészet, és cartoonnak nevezi ami kommersz. Cartoonnak hívták régen az újságokban a karikatúra képsorokat. Míg az animation azt pedig evidens módon azokra a filmekre vonatkozik, amelyeknek a megnézésével az ember több lesz, amikor kijön, tehát lelke lesz tõle. Tehát nem egyszerûen a tárgyak mozdulnak meg, hanem az ember lelkét mozdítják meg. Képes arra, hogy érzelmeket kavarjon, hogy megrendítsen, hogy könnybe lábadjon az embernek a szeme, ne csak egyszerûen kacagjon vagy nevessen. De ma már egyszerûen csak akció van, sziporkázás van, hihetetlen felfokozott tempó van, nem tudom követni a cselekményt, túl zavaros, túl hosszú, túl bonyolult, túl komplikált, túl sok az ugrabugrálás, idegesít, fáraszt, nem tudok odafigyelni, és bünteti õket a közönség, mert nem véletlenül buknak meg. Az idei év elején ugye bemutatták az Atlantisz címû Disney filmet, és teljes érdektelenségbe fulladt. Hasonlóképpen ugye az utóbbi évek több Disney filmje ugyanígy járt.

Jankovics Marcell: - Hát hogy a csodába ne. Én ezt a részét tiszta lelkiismerettel vállalom, az én filmjeim kezdetben mindig visszatetszést keltenek, legalábbis a nagyközönség szemszögébõl nézve, mert azt mondják, hogy ó, hát ez nem olyan, mint a korábbi volt miért nem olyan, mint a korábbi volt. Mert én mondjuk kísérletezem, nekem van egy ilyen ambícióm, de ez nem a vizualitás tekintetében, mert az felismerhetõ, az tagadhatatlan, hogy én olyan filmeket csinálok, amit rajtam kívül senki, tehát nekem tulajdonítható. Én azt mondom, hogy a vizualitásnak az a szerepe, hogy az egész kép az, ami ki kell hogy fejezze a fõhõs helyett azt, amit én mondani akarok. Ahogy ránézek egy népmûvészeti tárgyra, az egész önmagában gyönyörû. De amikor elkezdem nézni, hogy hogy van megrajzolva, megrajzolva?, kivésve bicskával a fejecskéje annak az alaknak, akkor látom, hogy ügyetlen. Nem a részletek, az egész adja a varázsát, és az egész kompozíciós elve, az üzenete, a gondolkodásmódja teszi gyönyörûvé. Egyes elemei pedig lehetnek olyanok, amelyek nem azt a fajta szakmai profizmust képviselik, mint amit a nagy stúdiókban. Most a gyerek ugye az egy nagyon érdekes és összetett lény, mert egyrészt õ tulajdonképpen arra törekszik egy bizonyos életkortól, hogy utánozza a felnõtt világot, és nagyon realista akar lenni, de azt is tudja, hogy amikor õ már nagyon realista, akkor az csak egysíkú dolog, akkor az arról szól, hogy az egri nõk köveket hajigálnak a törökökre a vár oldalán. De a gyerek abban a pillanatban, amikor szimbolikusan gondolkozik, ez inkább kisebb korra jellemzõ, tehát pontosan tudja, hogy a stilizált világ az többjelentésû. Tehát én errõl nem mondok le, illetõleg keverem. Például a Csodaszarvas filmben tudatosan keverek, van benne egy realisztikus világ, hogy a gyerekeknek legyen kapaszkodója ahhoz, hogy na milyen lehetett egy lóáldozat a szkíták körében. Akkor azt én megpróbálom úgy rekonstruálni legjobb tudásom szerint, amilyen tényleg lehetett, ugyanakkor amikor ez a történet átbillen és immár nem arról szól, hogy milyen egy áldozat, hanem hogy miért van ez az áldozat, akkor már megjelenik egy stilizált világ, és ezt szerintem a gyerekek pontosan tudják, hogy most itt másra kell gondolni, itt többrõl van szó. 

- Õk úgy gondolják, hogy egy boldog gyerekkoruk volt. Vannak, vannak sérelmek, a tipikus ez a sérelem ez a tévéjegy esete. Bevezették a lakótelepen a HBO-t, és ezek után már a gyerekek egyszerûen állandóan a tévé elõtt guvadtak, és állandóan nézték a tévét. Ezt úgy szüntettem meg, hogy azt találtuk ki, hogy egy hétre kaptak 24 darab tévéjegyet, 20 percet nézhették a tévét egy tévéjegyért és a tévé tetején volt egy doboz, és abba bele kellett tenni a tévéjegyet, hogyha tévét akartak nézni. Most a hét végén én visszavásároltam 5 forintos összegért körülbelül a megmaradt tévéjegyeket, kvázi fizettem nekik azért, hogy ne nézzenek tévét. Na most erre a két gyerekre a különbözõség, hogy akkor a lányom amikor kiderült, hogy ilyen tévéjeggyel lehet csak tévét nézni, akkor összetépte, hogy õt ne korlátozzuk, és ilyet nem lehet csinálni, ilyet nem játszik. Összetépte a tévéjegyet, azon a héten nem nézett tévét, és nem is kapott semmi pénzt. A fiam pedig õ kategorikusan nem nézte a tévét, neki fontosabbak voltak azok a forintok, hogy amikor, pedig elõtte a fiam két hétre elõre tudta a mûsort, hogy mikor mi lesz a tévében.

- Érdekesen alakult ugye aztán, mert a fiam ettõl nagyon sok zsebpénzhez jutott, amibõl jó kis matchboxokat lehetett vásárolni, és utána a lányomnál meg, miután látta, hogy tetszik, nem tetszik, mégiscsak korlátozva lesznek az õ jogai, akkor kitalálta, hogy tényleg csak azokat a mûsorokat nézte meg, ami nagyon-nagyon érdekelte, és akkor így eléggé jól meg lehetett szûrni azokat a dolgokat, amik nem nekik valók voltak. Ami másik egyébként ilyen volt, hogy míg kisebbek voltak, addig tévénézés azért csak úgy volt, hogy közösen néztük. Tehát hogyha valamilyen kérdésük lett volna, akkor ezt azonnal le tudjuk kezelni. Életemben nem láttam annyi jó gyerekmûsort, és hát azt nagyon sajnálom, hogy felnõttek, mert azóta olyan felnõttként már azért csak nem ül oda az ember a tévé elõtt, de így a gyerekekkel könnyebb volt a dolog.

- Jellemzõ a két gyerekre, és a kapcsolatunkra, hogy a gyerekek teljesen becsületesek voltak. Akár ott voltunk, akár nem voltunk ott, akkor nézték a tévét, amikor berakták a dobozba a tévéjegyet.

- Egyébként ez tényleg nagyon-nagyon jellemzõ volt rájuk, tehát soha semmilyen fondorlattal ilyen szempontból nem éltek, vagy nem próbáltak a bizalmunkkal visszaélni. Tehát megtiszteltek minket azzal, hogy elfogadták azokat a feltételeket, amiket mi szabtunk.

- És úgy a mai napig is, ugye 20-21 évesek most, és a mai napig is szólnak, hogyha elmennek valahova, hogyha nem alusznak itthon, akkor szintén szólnak, hogy na most úgy alakul, hogy nem fognak itthon aludni, és a mai napig is tudjuk azt, hogy akkor, legalábbis gondolom, hogy tudjuk azt, hogy mi történik a két gyerekkel. 20-21 évesek.

Kovács Miklós családterapeuta : - Óriási hatása van elsõsorban a gyerekeken keresztül, a felnõttnek már jobban mûködnek a tûrõmechanizmusai. A gyerek pedig hát fiziológiásan nyitottabb a világra, egyszerûen nem alakultak még ki azok a tûrõ mechanizmusai, amelyeken keresztül differenciálni tud, hogy egyáltalán mi az, ami érdekli, mi az ami nem. Elárasztja a médiából áradó minden fajta információ, beleértve a pozitív, építõ jellegû információkat ugyanúgy, mint a romboló, vagy destruktív vagy negatív információkat.

R.: A szappanoperákkal kapcsolatban nem olyan egyértelmû az állásfoglalás, mint például az akciófilmekkel, amire azt lehet mondani, hogy agresszívek, mert sokan azt mondják, hogy a szappanoperák olyan érzelmeket fejeznek ki, mintákat adnak, amit nagyon sokan megpróbálnak a saját életükben is alkalmazni. Mások azt mondják, hogy nagyon egyszerûek, primitívek ezek a szappanoperák.

Kovács Miklós: - Inkább a mások közé tartozom, mert én azt gondolom, hogy nagyon egyszerûek meg primitívek, és nem tartom erõsnek ezt a jelzût. A dolog valószínûleg úgy mûködik, hogy itt nem kell mélységekben utazni, tehát hogy van három vagy négyféle érzelem, és akkor ezzel ki lehet fejezni nagyon sok mindent. Mint ahogy hogy egy hasonlatot mondjak, vagy négy alapszín, és ezzel elõ lehet állítani több ezer vagy több tízezer féle színárnyalatot. A gyerek, vagy az ember úgy fejlõdik, hogy a négy alapszínt mondjuk befogadja, vagy a négy alapérzelmet befogadja, és aztán ahogy fejlõdik, differenciálódik a személyisége, kialakítja saját színsprektumát, érzelmi spektrumát, a viszonyulást a világhoz, az emberekhez való kapcsolódás mintázatait, ahogyan fejlõdik, differenciálódik a személyiség, az érzelmi differenciáció is hát alakul és bekövetkezik. Na most a szappanoperákkal éppen az a baj, hogy csak ezt a két-, három-, négyféle alapszínt, alapérzelmet produkálják, ami nem teszi lehetõvé, nem segíti elõ azt az olyan gyerek számára, aki csak ezeken nõ fel, hogy megfelelõ módon kialakítsa a saját érzelmi, szín és egyéb spektrumait. Picit azt lehet mondani, hogy hátrányosabb helyzetben van érzelmi értelemben, vagy érzelmi fejlõdési értelemben az a gyerek, aki szappanoperákon nõ fel szemben azzal, aki emberi kapcsolatokkal, reális, valóságos emberi kapcsolatokkal találkozik az életében mondjuk úgy, hogy részt vesz a család életében, beszélgetnek vele a szülei, kapcsolata van a testvéreivel, rokonaival, satöbbi, satöbbi, és nem a tévé elõtt ül egész nap. Óriási felelõssége van a szülõknek, de hát bizonyos szempontból a szülõket is meg lehet érteni, abban a túlterhelt, túlfeszített társadalomban, amiben élünk bizonyos szempontból egy áldás az, hogy van televízió. Bekapcsolja a televíziót és kikapcsolja a gyereket. Tehát onnantól kezdve tud saját magával foglalkozni, úgy tud az otthoni munkáival foglalkozni, és tud egy kicsit maga is lenni, és nem csak a gyerekkel foglalkozni. Hát ennek vannak veszélyei, tehát elindividualizálódhat egy család, egyénekre bomolhat, és nincs igazán kapcsolat, vagy nagyon kevés kapcsolat van. Ha adva van egy jó szülõ, fontosabbnak tartja, hogy foglalkozzon vele, játsszon vele, beszélgessen vele, lekösse, aktivitásra serkentse. Ez persze kölcsönös elõnyökkel jár, a szülõnek is jó lehet ez, meg a gyereknek is jó, viszont a legtöbb szülõnek sem ideje, sem energiája, sem motivációja nincsen arra, hogy ezt így csinálja, hanem sokkal egyszerûbb bekapcsolni egy videót, egy tévécsatornát, vagy most már ugye elég gyakori, odaültetni a számítógép elé a gyereket, hogy a számítógépes játék elé a gyereket, ami mû információkat ad, és azzal úgy elvan a gyerek és elrágógumizik ezeken az információkon.

- Néha-néha. Néha láttam egyet.

- Nem, az amerikai nindzsa az sokkal jobb, mert az nindzsás, de igaziból abban finoman harcolnak, az csak film.

- Olyan, hogy finoman rúgja meg, finoman üsse meg. De a Kokóban már nem ilyen, az már igaziból játssza.

- Igen.

- Igen, de hát volt az amerikai nindzsában, hogy majdnem berúgott neki egy kicsit, és úgy csinált, mintha erõbõl rúgta volna, és lehetett, majdnem, de megkapaszkodott, és utána lehetett, de utána az szerintem az a föld már puha lehetett.

- Nem.

- Akkor igen.

- Én abból tanulok.

- Hogy hogy is kell verekedni. De én nem akarok senkit sem megverni.

- Ilyen nem lesz.

- Én nem szoktam ilyeneket nézni, tíz óra felé gondolom, mert kilenckor már lefekszem, vagy nyolckor.