Vendég a háznál
2002. szeptember. 5.
Kossuth rádió, 13.05
Mv.: - Hány éves a kislánya?
- 3 éves.
Mv.: - Megy óvodába?
- Igen.
Mv.: - Hogyan telt el az elsõ három évük a kislányával,
amikor együtt voltak otthon.
- Összefoglalva nagyon jól, mert õ egy nagyon jó természetû
kislány, úgyhogy nagyon jól éreztük magunkat, igazából semmi
gondunk nem volt. Mindig együtt voltunk, mert nincs babysitter
akire bízhatnám, illetve nagymama sincs a közelben, úgyhogy
tulajdonképpen mindig együtt voltunk ez alatt a három év alatt.
Mv.: - Soha sehol nem maradt egyedül a lánya?
- Igazából nem. Persze voltak alkalmak, amikor otthagytam
nagymamánál, de csak ilyen félnapos periódus, tehát hosszabb
távra még soha nem volt nélkülem.
Mv.: - És akkor hogyan reagált a lánya, amikor otthagyta
nagymamáéknál?
- Ez igazából nem volt gond, mert ez úgy történt, hogy
lementünk vidékre a nagyszülõkhöz és akkor én elmentem egy
fél napra bevásárolni, edzeni, sétálni bármit, tehát és
mivel jó kezekben hagytam és hát nagyon szereti a nagyszülõket,
egy percig nem volt gond.
Mv.: - És mi lesz majd õsszel amikor hosszabb idõre kell
elválni egymástól?
- Ez egyébként érdekes, mert én most már többször mondom
neki, hogy ugye jövünk az óvodába, megmutattam neki az óvodát,
elmondtam, hogy körülbelül mi várható. Mivel van egy bátyja
tudja is, hogy mi az, hogy nincs otthon fél napig és most úgy
vettem észre, hogy egy kicsit mintha ragaszkodóbb lett volna.
Tehát ezt most nem tudom, hogy ennek köszönhetõ-e, de
valahányszor elmegyek otthonról rövid idõre és hazamegyek
mindig nagy örömmel vár és a nyakamba ugrik. Tehát ezt most nem
tudom, hogy ez most az óvodai eltávolodásnak köszönhetõ-e vagy
egyszerûen csak most ért abba a korba, hogy most már úgy
ragaszkodik jobban. Minden esetre szerintem nem lesz nagyon egyszerû,
mint amikor nagyszülõknél vagy ismerõsöknél van egy pár
órára. Ha visszagondolok arra, hogy a bátyjával is ezt már
egyszer végigcsináltam és visszagondolok arra, hogy
tulajdonképpen egy hét volt az ami egy kicsit ilyen zûrösebb
volt, ha ez ugyanúgy fog zajlani, akkor nem lesz gond.
Mv.: - Hogyan telt el annak idején ez az egy hét a bátyjával,
a fiúval?
- Õ teljesen más természetû mint a lányom. Õ egy kicsit
érzékenyebb. Talán még azt is mondhatnám, hogy labilisabb.
Éppen ezért vele még jobban izgultam. Lehet, hogy ez is ártott
egy kicsit, hogy érezte rajtam, hogy anyuci egy szem kisfia óvodába
megy és hogy ez nem olyan egyszerû nekem. Mindenesetre az elsõ
nap az nagy sírásokkal telt, de szerencsére az óvó néni,
akiben én maximálisan megbíztam úgy viselkedett a fiammal, ahogy
én azt elvártam. Tehát jó kezekben hagytam itt, ilyen
szempontból nyugodt voltam, ugyanakkor persze fájt a szívem, hogy
sírva hagyom itt. A második nap is hasonlóképpen telt, de a
harmadik napon már elmaradt a sírás és talán érezte rajtam
azt, hogy felesleges a sírás, mert úgyis itt fogom hagyni mert
hát ez a dolga, hogy õ most óvodába járjon és hogy ez milyen
jó. Ezt én azért mondtam neki és ugyanezt tapasztalta õ is,
hogy itt mindenkinek új az óvoda, hogy itt több gyerek is van aki
sír, tehát, hogy nemcsak õ az egyetlen aki kilóg a sorból.
Ezért a harmadik, negyedik nap után minthogyha elvágták volna
ezt a sírást és én azt látom, hogy onnantól kezdve nem volt
gond. Mintha akkor szokott volna be. Aztán persze volt néha, hogy
nem akarok oviba jönni, stb., de mindig érezte rajtam, hogy
teljesen felesleges most neki ezért hisztizni, mert oviba úgyis
jövünk és aztán semmi gond nem volt. Tehát egy hét volt
igazából, öt nap az ami nehéz volt és utána semmi gond nem
volt és mind a mai napig nincs is. Õ most középsõs.
Mv.: - Így élte meg a gyerek, a fia. És maga hogy élte meg,
amikor otthagyta a gyermekét és kiment az utcára és egyedül
maradt?
- Nehéz volt persze, nehéz volt, mert senkinek nem jó a síró
gyerekét otthagyni. Igazából ilyenkor egy anya az ölébe venné
a gyerekét legszívesebben és babusgatná és megvigasztalná, de
hát ez ebben az esetben nem mûködik, mert akkor addig sírna,
amíg én ott vagyok. De mondom, azért volt nekem viszonylag
könnyebb, mert az óvó nénikben én maximálisan megbíztam,
tehát így sokkal könnyebb, amikor egy olyan pedagógusra hagyom a
gyereket, akire azt mondom, hogy jobb helyen nem is lehetne.
Viszonylag emiatt könnyebb volt.
Mv.: - Hogy tudja azt feldolgozni, hogy 3 éven keresztül lánya
volt a világ közepe és most egy csoportban 25. ugyanolyan gyerek
lesz mint a többi?
- Én ebbe semmi kivetnivalót nem látok, mert szerintem minden
gyereknek egyszer eljön az az idõ az életében, amikor éreznie
kell, hogy ugyanolyan mint a többi. Még ha nem is ugyanolyan, mint
a többi az én szememben, de mégis meg kell azt tanulnia, hogy nem
õkörülötte forog a világ, csak egyedül az én szememben forog
õkörülötte a világ, de szerintem ez csak a javára válik, hogy
megtanul alkalmazkodni a többiekhez. Õneki egy kicsit már
könnyebb ez, mert õ ugye már második gyerek, neki ott van a
bátyja, aki mellé odaszületett, tehát õ megtanulta, hogy nem
egyedül van, de mégis azért teljesen más az, mint otthon, ahol
ugye ketten vannak, mint az óvodában, ahol 25 másik gyerek és
ott az óvó néni mindenkit ugyanúgy szeret, mindenkihez ugyanúgy
szól. Az a sok-sok játék az 25 felé oszlik, tehát igazából
megtanul alkalmazkodni ahhoz, hogy többen is vannak és nemcsak
egyedül.
Mv.: - Hogyan tervezi az õsz elejét - teljesen rászánta
szeptember elsõ hetét, hogy ide be fog járni az óvodába, be is
költözik, hogy ha arra lesz alkalom?
- Szeretném ugyanúgy csinálni, mint annak idején a fiammal,
hogy azt az egy hetet tulajdonképpen azt rászánom. Ezt
mindenképpen szeretném. Hát természetesen azt majd a munkahelytõl,
hogy mennyire lesznek ott toleránsak, de azért azt hiszem, hogy
tényleg ez a legfontosabb, tehát azt nem tehetem meg vele, hogy
csak azért mert nekem dolgoznom kell õ most itt egyedül
menjen végig ezen az elsõ pár nehéz napon, tehát én
mindenképpen itt szeretnék lenni mellette.
  
- Két kislányom van, a nagyobbik az decemberben múlt 3
éves, a pici az most másfél éves és igazándiból az
óvodával van problémánk vagy kérdésem, hogy mit gondol
arról, hogy mikor szükséges, hogy a nagyobbikat beadjam, mivel
hogy a kicsivel itthon vagyok és hát mi elég jól érezzük
magunkat. Nem akar menni az a probléma. Úgy érzem nem is akar,
hallani nem akar róla és az a másik problémám, hogy itt
nálunk, mi Nagytétényben lakunk, illetve hát Budafokra is még
azt mondom, hogy még oda is bevinném, de nincs a környéken
olyan óvoda, ahova tényleg be lehet menni az anyukáknak és
úgy beszoktatni. Ugye ez egy olyan ritka dolog, mert tényleg
olyan sok helyrõl hallom, hogy igen is be lehet menni és ott
ülnek az anyukák a homokozó szélén és együtt sétálnak.
Azt mondták, hogy itt nincs ilyen.
Nagy Jenõné óvodapedagógus, fõiskolai adjunktus: -
Minden nevelési programban kidolgozta az óvoda a beszoktatási
rendszerét. Szinte rossz hallani ezt a nyilatkozatot, mert
számunkra, legalábbis eddig úgy éreztem természetes, hogy
beszoktatási programmal rendelkezik az óvoda és ebben az idõszakban
legalább két-három hónapig a szülõ bármikor bemehet és
megnézheti a gyerekét, együtt lehet vele, hiszen rengeteg
program meghirdette a nyitott óvoda rendszerét, ami tényleg
annyit jelent, hogy a szülõ csak szól az óvodában, hogy
óvónõ szeretném megnézni a gyerekeimet vagy szeretnék bent
maradni vele néhány óra hosszát.
Mv.: - Nagyon szépen hangzik, de azért ugye tudjuk, hogy
számos óvoda kapuján ott van a tábla ami szerint 8:30 után
már szülõ itt át a küszöböt nem lépheti és hasonlók.
Ugye még ma is van ilyen.
Barabásné Murgács Kinga óvodavezetõ: - Én azt
gondolom, hogy nagyon-nagyon széles az a spektrum, amin az
óvodák már elhelyezkednek különféle pedagógiai
álláspontjaikban. Amikor megszûnt az óvodák központi
programja és minden óvoda megírhatta a saját programját,
akkor nagyon sok fantasztikus dolog történt ebben az országban,
hihetetlen óvodai innovációk és kísérletek indultak be, míg
bizony volt néhány óvoda, aki nemhogy ott maradt azon a
szinten, amit a mi világhírû 70-es és 80-as programunk
kijelölt nekünk, hanem bizony lecsúsztak, mert egy
alulmotivált testületük volt, mert vívniuk kellett az
önkormányzattal, mert esetleg a vezetõjük valamilyen krízis
helyzetben volt és nem tudta felvállalni azt, hogy
megvalósítson egy pedagógiai programot. Mi is hallunk elég
horrorisztikus történeteket idõnként a szakmában, de meggyõzõdésem,
hogy az óvodák többségében elkötelezett, nagyon-nagyon
becsületes pedagógusok várják a gyereket. Tehát az az óvoda,
amelyik komolyan gondolja, hogy õ azért van, hogy szeresse a
gyereket és hogy a szülõ nyugodtan dolgozhasson, amíg a gyerek
ott van, ott nem lehet az probléma, hogy anyás beszoktatás
legyen, hogy a szülõ belelásson a gyereke életébe, hogy
pontos tájékoztatás kapjon arról, hogy mi történik, hogy a
gyereke hogy fejlõdik, hogy milyen a csoportban elfoglalt helye.
Mv.: - Hogyan telt el az a három év, amíg kettesben otthon
volt a kisfiával?
- Sok játékkal, mesével, sétával ahogy az anya, gyerek
kapcsolatnak végül is hát azt hiszem történnie kell vagy
lenni kell. Abban igyekeztem vagy arra igyekeztem, hogy minél
szabadabb és minél inkább gyerekkor legyen az az elsõ három
év, ami szerintem nagyon-nagyon fontos az alapozási idõszakban.
Igyekeztem biztosítani az elsõ három év szabadságát
amennyire lehetett.
Mv.: - Azt mondta, hogy fél az õszi elválástól. Ha ezt a
félelmet megérzi a kisfia, akkor nem lesz nehéz az elszakadás?
Mi az, ami ebben segíteni tud?
- Lehet, hogy meg fogja érezni, szeretném ha nem érezné, de
hát gondolom, hogy meg fogja érezni, segíteni ebben nem is
tudom. Biztos, hogy a bizalom nagyon fontos, erõsíteni magamban
a bizalmat az óvónõk felé. Persze szeretném õt bemutatni az
óvónõknek, nagyon fontosnak tartom. Egyfajta olyan átadás,
ami az õ kis lelkérõl meg érzelmeirõl szól, tehát hogy én
milyen kisfiúnak látom õt. Õk majd megismerkednek vele, de azt
hiszem kikerülni nem tudom, hogy ez a félelem valahogy nem
jelenjen meg, ha rejtetten is amit õ úgyis meg fog érezni.
- Az a helyzet, hogy én gyakorlatból tapasztaltam, óvónõ
vagyok, ezeknek a gyereknek nagyon nehéz elválni a szülõi
háztól. Van az a bizonyos megszokott környezet, az
édesanyával az a nagyon-nagyon erõs biztonságérzet és ezeket
a kisgyereket fel kell készíteni arra, hogy máshova mennek el,
tehát nem maradnak otthon, de az édesanyának is el kell mennie,
mert az édesanyának is dolga van. Tehát az édesanya nem fog
hazaszökni az alatt az idõ alatt, míg a gyereket otthagyja vagy
elviszi valahova, hanem neki is dolga van. A gyerek sokkal
értelmesebb, mint ezt a szülõk gondolják. Ezeknek meg lehet
magyarázni, ezeknek meg is kell magyarázni és az, ami várható
azt meg kell neki mondani. Tudom, hogy te most akkor sírni akarsz
vagy hisztizel, üvöltözöl vagy odavágod magad földhöz vagy
egyebek, ez butaság. Ezzel nem segítesz. Tehát a kis emberkék
ezt megértik.
Mv.: - Hogy tapasztalta, egyébként az óvodában nagyon
gyakori probléma ez?
- Hát bizony. Amikor a gyerekek jönnek gondolja el, jönnek
azok a kis háromévesek néha két és félévesek és akkor mi
átvesszük ismeretlen kis emberkék ezek, kislány, kisfiú,
mindegy és fölvesszük és akkor magyarázunk nekik meg
simogatjuk és bizony meggyomroznak bennünket idõnként és
akkor meg kell nyugtatni. Hát nincs biztonságérzete, idõérzéke
nincs. Ez nagyon lényeges. Idõérzéke nincs a gyereknek. Azt
hiszi, hogy most oda beteszik és akkor hát p ott marad, anya meg
elmegy, hát ez egy borzalmas valami. Ezt meg kell neki
magyarázni, hogy anya jön érted, anyának el kell menni, anya
dolgozik, pénzt keres, azért kell elmenni mert pénzt kap,
ruhát vesz neked. Lebontani mindent neki. Kisjátékot vesz
neked, ennivalót, mindegy hogy mit, ugye amit a gyerek is föl
tud fogni. Itt vigyáznak rád, itt játék van. Olyan gyerekek
vannak akik hasonló dolgok miatt vannak itt és édesanya jön
érted. A gyerek megizzad, ott van velünk verejtékezik, ahogy
mondtam meggyomroz bennünket, le kell engedni az ölünkbõl a
piciket és akkor elvezetgetni, megmutatgatni. Aztán vagy tetszik
neki vagy nem. Na most hogy ha nem tetszik neki
föltételezhetjük, hogy ennek a gyereknek esetleg
szükségérzete van, WC-t megmutatni, lehet itt pisilni, de lehet
itt van ilyen lehetõség. Ez a kisgyereknél nagyon lényeges.
Van akinek aztán beleszaladt a bugyiba, aztán tisztába rakni
meg egyebek, tehát ezt megmutatni. Ha kell szóljál, itt van egy
daduska néni vagy szólsz nekem, vagy egy kispajtásodnak,
megmutatja, tehát a biztonságérzetét kell a gyereknek
kifejleszteni, meg az idõérzékét is ugye, hogy ez most egy
ilyen átmeneti állapot.
Mv.: - A szülõk nagyon gyakran mikor felhívnak ilyen
problémával elmondják, hogy de az óvónõ azt mondja, hogy
abban a pillanatban, amikor én elmegyek és otthagyom a gyereket
megnyugszik és a szülõk ezt nem szokták elhinni. Azt hiszik,
hogy az óvónõ csak nyugtatja õket. Hogy van ez a valóságban?
- Persze, ez már gyereke válogatja. Vannak olyanok, akik
tényleg ugye odahaza is hisztiznek és akaratosak és olyan kis
zsarnokok. Szóval gyerektípus az nem mind egyforma ezt nem lehet
azért általánosítani vagy látja, hogy a többi gyerek úgy
viselkedik, a többi egyik se üvölt meg nem rendetlenkedik, hát
akkor miért csináljon õ ottan jelenetet. Ilyen is van és
ez nem biztos, hogy ez szívbõl jön neki. Nem biztos, csak olyan
dolog, hogy hát én ne legyek más. Egy kicsikét úgy utánozza
a többit. Volt olyan kisfiam, akinek a tanárnõ volt az
édesanyja. Jött, fogta a kezemet hozzám már valamennyire
ragaszkodott és mondtam neki, hogy jön érted édesanyád, de
mikor? Hát mikor, majd valahány órakor. Van órád? Persze,
hogy van. Mutattam neki az órát, megmutattam neki, látod megy
az óra mutatója. Ugyanúgy anyának is van órája. Ilyen apró
dolgok kellenek. De még mindig nem volt elég, akkor jött
tovább hozzám, hogy de van telefonod? Hát persze, hogy van
telefonom. Tudja, hogy mi volt. Nem volt telefonunk még akkor,
játéktelefon viszont volt. Belebeszéltünk. Anya nem
válaszolt, mindegy, anya hallja, szóval kellettek ilyen kis
apró trükkök is. Hároméveske elhitte. És akkor valahogyan
így sikerült ez a beszoktatás és nem üvöltött a kisgyerek
és nem ordított, megnyugszik.
  
|