Gábor: - Az iskolába.

G.: - De.

G.: - Nem. Tanító nénik vannak, meg tanítanak, nagy terem van, nagy lépcsõ, nagy udvar, nagy focipálya, van ilyen lépcsõ, hogy ilyen mozog és nincs korlát.

G.: - Már nagyon sokszor, tesót beíratni, meg érte mentünk.

G.: - A Kossuth Lajos általános iskola, rajta van a képe a Kossuth Lajosnak.

G.: - Tanulni, írni, olvasni, matekozni, énekelni.

G.: - Hogy ott játsszak a focipályán. Rúgjak gólt.

G.: - Igen.

G.: - Már nagyon várom, hogy tanuljak én angol nyelvet, mert a tesóm már tud angolt nyelvet, szavakat.

G.: - Hát izgulok, fekete pontot adnak, sarokba állítnak, az egyes és ha jól tanulok, akkor csillagos ötös, nevetõ ötös.

G.: - Van egy szobám, itt egy ilyen hosszú és akkor ott van az ágyam, ott van a szekrény és ott pedig asztal a másik felénél, sarokban áll az asztalom.

G.: - Hát úgy néz ki.

G.: - A tesóm meghozta az iskolakönyveimet.

G.: - Igen, hát a táska azért már megvan, láttam ott egyet.

G.: - De belenéztem.

G.: - Az olvasás, meg a matek, az írás.

- Sajnos igen. Jelenleg ide járt a helyi általános iskola kislétszámú osztályába, azonban a tanító néni azt mondta, hogy nem vállalja õt másodikra.

- Ez azt jelenti, hogy bizonyos fogyatékossággal rendelkezõ gyerekek járnak ide, nem súlyos értelmi fogyatékosok, hanem vagy beszédhibásak, vagy a magatartásuk zavaros.

- Ez akkor kezdõdött, amikor megszületett, mert õ úgy született, hogy a köldökzsinór egyszer a nyakán volt, ezért valószínû egy oxigénhiányos állapot állhatott fönn nála, ezért hiperaktivitása van, mozgáskoordinációs zavarai, diszlexiás, diszgráfiás és a beszédével is problémák vannak. Elég késõn, 5 éves volt mikor elõször megszólalt.

- Mindegyiknek van valami kis problémája ezeknek a gyerekeknek, azonban a fiam problémáját nem tudta tolerálni a tanító néni. Április végén tudtam meg, hogy másik iskolát kell keresnünk. A tanító néni szólt, hogy a Tibi zavarja az órát, gyakran föláll, kijár óráról.

- Nem tudom, mivel mi eljártunk minden fogadó órára és szülõi értekezletre, ott a tanító néni ezt nem jelezte felénk, hogy bármi probléma is legyen, lenne. Itthon pedig azt láttuk, hogy õ szépen halad a tanulással, nagyon szorgalmas, megtanult írni, olvasni, számolni, amit végül is mi meg voltunk vele elégedve a haladásával.

- De megkérdeztem, de õ úgy gondolta, hogy õ ezt majd fogja tudni a Tibinél ezt a problémát kezelni, azonban hát mostanra derült ki, hogy nem fog sikerülni.

- Igen és akkor kezdtünk keresni iskolát. Mivel a tanító néni azt mondta, hogy speciális iskolába kell õt vinni, ahol a beszéd problémáit tudják orvosolni, tehát logopédus tud vele foglalkozni kellõ óraszámban. Ezért mi szétnéztünk, mi itt Pest mellett egy kis faluban élünk, hát legközelebb Budapest van hozzánk, ott a kerületi általános iskolákat megkerestük, ahol azt mondták, hogy sajnos nagyon-nagy igény van ezekre az iskolákra és a kerületi önkormányzati iskolákban az ilyen kislétszámú osztályokba csak a kerületi gyerekeket veszik föl. Esetleg ha hely marad, akkor tudnak fölvenni máshonnan gyereket. Azonban hely nem szokott maradni.

- Találtunk egy magániskolát Budapesten, ami elég közel van a munkahelyünkhöz, mivel a férjem és én is Budapesten dolgozunk. Ez a magániskola elvállalta azt, hogy a Tibi szeptembertõl hetente háromszor egyórás egyéni logopédiai foglalkozást kap, emellett speciális gyógytornát tudnak biztosítani számára és egész napos elhelyezés.

- Sajnos nem, nagyon sokba került ez, havonta negyvenezer forint, ami hát nekünk elég húzós összeg, mivel három gyerekünk van, Tibi a középsõ. Mellette van egy nagyobb és egy kisebb gyerek is. Az önkormányzattól kértünk segítséget, õk fölajánlották a felét a tandíjnak decemberig, mivelhogy önkormányzati választás lesz és õk nem tudnak tovább biztosítani pénzt.

- Sajnos ez van, megpróbáljuk valahogy kigazdálkodni, vagy pedig próbálunk még valahonnan kérni pénzt.

- Nem tudom, hogy ez hogy lesz. Most ez hirtelen ilyen tûzoltásszerû dolog volt, hogy valahova menni kell neki. Még egy lehetõség lett volna, amit fölajánlottak, az  Vácon egy bentlakásos iskola, amit én nem szeretnék õt bentlakásos iskolába adni. Én úgy gondolom, hogy a fejlõdéséhez az kell, hogy a családban maradjon.

- Igen, most lesz hatodikos, nagyon jól tanul, most csak négyes, ötöse volt a bizonyítványban év végén, úgyhogy nagyon meg voltunk vele elégedve és hát a kislány az pedig óvodába jár, õ is szintén Pestre, a munkahelyünk melletti óvodába.

- Igen, ez egy kicsit furcsa, de sajnos ez a megoldás jutott csak eszünkbe, tehát csak így tudjuk ezt megoldani.

- Igen, sajnos õvele állandóan problémák voltak. Három évig hordtuk õt Pestre logopédiai óvodába, ez naponta jelentett utazást, reggel vittük, délután hoztuk, õneki ez most már egy megszokott dolog, úgyhogy õneki ez nem nagy megterhelés lesz, hogy mindennap utazik, de hát szerintem az iskolánál azért ez rosszabb lesz, mert itt csak kell tanulni is.

- A nagyfiú az megérti, sõt próbál nekünk segíteni. Megígérte, hogy ahogy tud, õ elmegy a Tibiért, segít nekünk hazahozni, bár én nem szívesen bízom még õrá, mert még õ is kicsi. A kislány az kevésbé érti meg ezt a dolgot, õ még kicsi, csak azt látja, hogy mindig a Tibivel van valami foglalkozás, mert õt visszük mindig vagy logopédushoz vagy gyógytornára, tehát mindig vinni kell õt.

- Igen, nagyon szeretik, állandóan együtt játszanak mind a hárman, nagyon jól kijönnek egymással.

- Hát az igazat megvallva, én is most már belebetegedtem ebbe az állandó utazgatásba, az állandó gond, valami elõjön, amit, szóval mindig van valami és most sajnos belebetegedtem ebbe a dologba. Egy pánikbetegség nevezetû dolog jött ki rajtam, ami hát nagyon megterheli a családot.

- Éjszakai rosszullétekben, halálfélelem, hogy alig kapok levegõt és nagyon-nagyon rossz közérzetben.

- Nem tudom. Nagyon elõre még nem gondolkodom, mert mindig a pillanatnyi gondokat kell megoldani és olyan nagyon elõre, nem tudom, hogy hogy lesz.

- Mi reméljük, hogy el fogja érni, sõt ebben bízunk, ezért teszünk meg mindent, hogy õ egyszer normál általános iskolát el fog tudni végezni. Remélem, hogy ez az iskola a reményeinket beváltja és tényleg fog sikerülni ezt elérnünk, azt, hogy egy normál általános iskolába õ be tudjon illeszkedni, elfogadják a társai minden problémájával együtt.

- Nem tudom már kihez forduljak, komolyan mondom, van egy nagyon értelmes negyedik osztályos, persze minden szülõ ezt mondja, fiam. Aki kreatív, én magam matek szakos vagyok, szóval látom, hogy mit tud matematikából. És a tanító néninek, ugyanabba az iskolába jár, ahol én tanítok, én is mondom, hogy milyen ötletei vannak. Sorra lehurrog engem is, mint kollégáját. Érti mit mondok?

- Nem, azt mondja, hogy ügyes, de a kreativitását sorban letöri.

- Látszik, tehát például mondok egy példát. Ugye én nagyon haragszom a képletekre, szóval én, mint matektanár én azt mondom, hogy nem az a lényeg, hogy a képletet bevágja, hanem az a lényeg, hogyha ott van elõtte, azt tudja használni, hogy mire való.

- Igen. Tehát mondjuk egy kerületet 2x(a+b) szerintem negyedikben teljesen fölösleges, ezt mondtam is a kolléganõnek, a másik matek szakos is ezt mondta. Ha a gyerek nem úgy oldja meg a feladatot, hogy fölírja, hogy 2x(a+b)=

- Igen, igen, pontlevonás. Vagy mondom neki, hogy õ magától rájött már egész pici korában, hogy öttel úgy szoroz, hogy megszorozza tízzel és annak a felét veszi. Vagy ha valaminek elköltötte háromötödét, akkor azt mondja egyszerûbb kiszámítani azt, hogy mennyi maradt, hogy akkor a kétötöde maradt és akkor nem kell kivonni plusz egy mûveletet. Hozzátartozik, hogy borzasztó figyelmetlen, szóval egy hiperaktív, egy diszgráfiás gyerek. Még a kolléganõmrõl, hogy a diszgráfiát egyenlõvé teszi a butasággal. Szóval egyszerûen nem érti meg, hogy aki diszlexiás vagy diszgráfiás, az a gyerek még lehet nagyon értelmes.

- Igen, foglalkozik, logopédus jár hetente kétszer, fejlesztõ az iskolába és azok a gyerekek õnála, akik járnak a logopédushoz, azok automatikusan buta kategória, holott mondom, hogy matek versenyt nyer is, meg ötödik. Látom a gyereken, hogy elkeseredik néha, hogy toronymagasan megnyeri a körzeti matek versenyt és annyi se kap érte, hogy kisfiam ügyes voltál. És ezt nem tudom, hogy azt látom komolyan mondom, hogy amíg nem tanult valamit az iskolában, addig tudja. És amint az iskolában ez a merev, ez a szemellenzõs dolog elõjön úgy, úgy is tudja a maga módján, de ahogyan a tanító néni kéri, úgy nem istenigazából.

- Pontosan. Hozzátartozik a dologhoz egyébként, hogy matematika versenyeken nagyon szépen szerepel. Szóval megyei versenyen ötödik helyezett.

- Nem tudom. Szóval õneki az nem felel meg, ahogyan a gyerek a saját gondolatmenetét, mert õ nem így tanítja.

- Ez már a második iskola. Az elsõ iskolában még szörnyûbb volt a helyzet. Szóval van egy másik fiam, aki egy évvel fiatalabb, õ nem ilyen kreatív, õ inkább megcsinálja azt, amit, és mindig õt dicsérik. Nekem megmondom õszintén fáj, hogy azt a gyereket, aki magától kitalál dolgokat, aki magától rájön, szóval én azt többre értékelem, mint azt, aki megtanulja, itt van fiam, ezt meg kell tanulni. Érti, hogy mi a problémám?

- Hát nemcsak az én fiam miatt beszélek önnel, hanem azt látom, hogy a többi ilyen típusú gyerekkel is ugyanez a helyzet. És látom hetedik, nyolcadik osztályra elfelejtenek gondolkodni.

- Igen, igen. Szóval iszonyú elkeserítõ, hogy mennyire csak a bemagolt dolgokra, saját gondolatuk a gyerekeknek hetedik, nyolcadik osztályra nincs. És ezért harcolok azért, hogy a saját gondolat az többet ér tíz bemagoltnál.

-dr.Varró Gábor pszichiáter: Hát szerencsére azt gondolom, hogy a gondolkodásról nem tudnak leszokni, de mindenesetre egy nehézséget kapnak evvel a nyakukba. Na most azt a riporteri kérdést nagyon jónak tartom, hogy miért nem viszi át másik iskolába, hiszen itt két szálon lehetne válaszolni erre a felvetett problémára. Egyrészt nem jó, ha ilyen típusú gyerekek ilyen típusú tanárokkal találkoznak. Tehát jó lenne, ha a tanár másképp tudna bánni ezzel a gyerekkel. Valójában egy ilyen gyerek egy ilyen közegben hátrányt szenved azáltal, hogy nem az õ logikai rendszerének megfelelõ oktatásban részesül. Valójában lehetséges az, hogy ennek a gyereknek másfajta pedagógiai rendszerre lenne szüksége.

dr.V.G.: - Abban az esetben, akár az osztálylétszám nagysága, akár a pedagógus képzettsége, vagy annak hiányossága miatt nem képes egy más gondolkodási rendszerben mûködõ gyereknek a saját rendszerében segítenie, hanem megpróbálja a saját rendszerében oktatni ezt a gyereket, akkor én azt gondolom, hogy a gyerek nem szokik le a saját rendszerérõl, csak egyszerûen nehezítettebbé válik az a rendszer számára, amit korábban elsajátított, ugyanakkor ugyanilyen görcsösen próbálja meg elsajátítani a pedagógus által használt rendszert. Ez az, ami nehézséget okoz. Tehát azt hiszem, hogy véglegesen nem szûnik meg, csak nehezítetté válik a saját gondolkodási rendszeres. Ezért lenne szükséges az, hogy differenciáltabban oktassuk a gyereket és mindegyik olyan pedagógussal találkozhasson vagy olyan iskolával találkozhasson, ami az õ logikai rendszerének sokkal inkább megfelel.

dr.V.G.: - Egyrészt a logikai rendszerben is egy nehézség áll fenn, másrészt pedig az érzelmi rendszerben. Ahogy ezt ön kérdezte valójában szintén egy nehezítettség keletkezik azáltal, hogy õneki rá kell hangolódnia akarata ellenére egy bizonyos másik rendszerre, tehát pszichésen is lelki értelemben is nehezítettebbé válik ilyen módon a mûködés. 

- Tisztelt Szerkesztõség! Amikor csak tehetem, érdeklõdéssel figyelem mûsorainkat. Igen szükségesek, hasznosak és tanulságosak. Ugyancsak nagy a keserûségem, amikor az úgymond még aktív kollégáim pedagógushoz nem méltón járnak el bizonyos esetekben. És én mindent csak kívülrõl, rokkantnyugdíjasként szemlélhetek. Szomorú vagyok, amikor hallom, hogy nincs differenciálás, amikor a gyermeket mással hasonlítják össze és nem egykori önmagával. Amikor nincs következetesség, folytonosság és mértéktartás. Amikor sikertelenségre kényszerítenek, amikor merevségrõl, rugalmatlanságról hallani. Amikor is a tanterv, mint Demoklész kardja lebeg a különbözõ iskolai tevékenységek felett. Úgymond nincs idõ megállni és kimeríteni egy-egy témát, lezárni egy-egy felmerülõ kérdést. Non multa sed multum, tartották a régi bölcsek. Nem sokat, tartalmasat. Nem megszégyeníteni, hanem bátorítani, segíteni. Munkám során találkoztam olyan gyerekkel is, aki az órán sok esetben nem szólalt meg, de ez természetesen nem jelentette azt, hogy nem tanult otthon vagy nem figyelt az órán. Kiderítettem, hogy ez a gyermek otthon sem szólalt meg mindig, tehát vétek lett volna megfosztani az iskolai sikerélménytõl. Ettõl a kis szófukartól írásban, meg rajzban kértem a feleleteket, válaszokat. Ilyen esetekben eltekintettem a helyesírási szabályoktól, a tartalom meg a megnyilatkozás volt a fontos és vele együtt a munka, a haladás, az eredmény, az örvendõ gyermeki tekintet. Ez a kisdiák sajnálatos módon sokat kínlódott az iskolában, miután a kezem közül kikerült annak ellenére, hogy természetesen az õ tudta nélkül úgymond jegyzõkönyvvel adtam át kollégáimnak, elmaradt a differenciálás és egy kis segítõ jóindulat a továbbiakban, ami igazán nem került volna sokkal több energiába. Azt tudom, hogy a fõiskolán, az egyetemen nem lehet mindent megtanítani, megtanulni, de az iskolában vétek természetellenesen dolgozni. A pedagógus olyan, mint egy szobrász, csak élõ anyaggal dolgozik. Tisztelettel. Huczler Vilmos, Debrecen.