- Hát jól, eddig még nem igazán csináltunk semmit. Máskor szoktunk menni mindenhova, de most így alakult.

- Hát nem tudom.

- Én.

- Hát igen.

- Hát pihenni, meg ilyesmi. Hát majd még megyek Angliába.

- Hát nem.

- Anglia. Mert ez egy szigeten lesz a tengeren, mindenféle foglalkozások lesznek ott, kézmûvesség, meg lehet a tengerben fürödni, meg lovagolni, meg baseball.

- Hát nem tudom, félek tõle, hogy nem értem meg, hogy ott kinn mit hablatyolnak nekem. Gondolom elõször mielõtt még valaki egyedül kimegy külföldre, mindenki fél, hogy jaj elveszik, vagy valami, nem érti meg, hogy mit mond neki a kísérõ.

- Hát majd nézek ki a fejembõl, elkezdek neki magyarul beszélni, hogy õ se értse, hogy én mit mondok, legalább jót mulatok.

- Igen. Tulajdonképpen nem is a nyelv miatt megyek ki, hanem hogy más emberekkel találkozzak, bõvüljön az ismeretségi köröm.

- Hát nem tudom, nem szeretném tudni, mert akkor hogyha megtudnám, akkor már nem lenne kedvem kimenni.

- Hát igen.

- Apu. Hát tulajdonképpen az õ ötlete is volt, mert már a nõvéreim is jártak kint. Õk ketten voltak kint és nem egyedül, úgyhogy gondolom, nekik ott kint jobb volt, mint majd nekem lesz.

- Nem. Nem szeretek az õ árnyékában lenni.

- Hát mivel eddig mindig odajártam suliba, ahol õk, de tulajdonképpen nem igazán zavar, mert nagyon kedves barátaik vannak és ebbõl a szempontból jó, hogy én is ismerem õket. Hogyha találkoztam valakivel, aki közös ismerõs volt nem azt kérdezték, hogy hogy vagy te, hanem hogy hogy van a nõvéred? Néha éreztem úgy, hogy milyen hülye ez a nõvér és biztos a húga is ilyen. Néha meg még azt, hogy közös ismerõseink van egy csomó, hogyha én összeveszek a nõvéremmel és akkor elmondja az egyik barátnõjének, akit én is ismerek és akkor õk így együtt megtárgyalják és akkor a nõvérem barátnõje is sértõdött lesz rám. Félek, hogy ezért utálnak.

- Hát mindig minden nyár jobb, mint a régi, mert akkor már sokkal fejlettebb az ember, jobban tud, mert egyre jobban ki tudom élvezni. Nem kell csinálni semmit, hogy nem kell tanulni, nem kell suliba menni, nem kell korán kelni.

- Egyáltalán nem. Nekem a család régen azt jelentette, hogy apuka, anyuka, tesók és így az egész család, de mivel a szüleim már elváltak, ezért nem igazán volt már ilyen két éve.

- Két különálló (nem érthetõ)

- Nem tudom, õk állandóan vitáznak, mind a kettõjüket meghallgatom, és akkor jól van.

- Hát anyuval fogok menni, csak apuval nem.

- Hát nem.

- A férjem, amikor még a kisfiúnk alig múlt 1 éves, hát megcsalt, szóval ez egy eléggé ilyen általános dolog lenne, hogyha mondjuk nem pont a legjobb barátnõmmel csalt volna meg, akivel 13 évig jóban, rosszban együtt voltunk. Bár ugye, hogyha így visszagondolok, akkor ezt is kétségbe lehet vonni, hogy vajon a legjobb barátnõm volt-e? Hát nem tudom, szóval ezért.

- Ezen elég nehezen teszi túl magát az ember. Az önérzetem az önbecsülésem teljesen, abszolút semmi önbizalmam nem volt azután, hogy ez az egész megtörtént, nem tudom. Hát mégis azért ugye ott álltam egy kisgyerekkel és én speciel úgy éreztem, hogy annyira boldogok vagyunk, valahol én nem vettem észre, hogy hol ment ez az egész kapcsolat tönkre, mert tudom, hogy ez biztos, hogy rajtam is múlott. De én nem éreztem úgy abszolút, hogy elhanyagoltam volna a férjemet azok után, hogy szültem egy gyereket, úgyhogy igazság szerint én próbáltam, én a válás után is vagy miután kiderült ez az egész történet, én kérdeztem tõle, hogy mi az, ami neki nem felelt meg, hogy legalább mondja el, vagy beszéljük meg, de hát vele soha nem lehetett beszélni. Mindig olyankor kellett sürgõsen vécére mennie, vagy mindig akkor nézte a legizgalmasabb filmet, tehát alapjaiban úgy gondolom, hogy itt a legnagyobb probléma kettõnk között az volt, hogy nem tudtunk beszélgetni, vagy hogy nem akarom ráhárítani a felelõsséget, de mégiscsak úgy érzem, hogyha õ akkor kinyitja a száját és elmondja, hogy mi a problémája, akkor lehetett volna segíteni ezen az egészen. De hát ezt se tette meg, hát akkor lehet, hogy ennyit ér ez az egész számára.

- Elõször is saját magamat keményítettem meg, olyan szinten, hogy nem adom ki az én drámáim egy-két másodperc alatt mindenkinek, tehát fölvettem úgymond egy ilyen álarcot, amit úgy kívülrõl ugye látnak az emberek. Én nem mutatom meg, hogy igazság szerint milyen vagyok, én nem az elsõ pillanat, mert úgy érzem, hogy ezt csak az lássa meg, aki igazán megérdemli és ahhoz, hogy ez kiderüljön, hogy megérdemli-e, ahhoz hosszabb idõnek kell eltelni. A másik része a dolognak az, hogy szóval nem állok eleve ellenségesen minden férfihoz, de eléggé erõteljesen kell bizonyítaniuk azt, hogy õk megérdemlik, hogy én hozzájuk úgy közeledjek. Tehát alapvetõen nem mindenkiben csak a rosszat a látom meg, de azért most már elég gyakran nézek a dolgok háta mögül és nem vagyok már az a naiv kislány, aki tizenegypár évesen, hogy mindent úgy elsõ szóra elhisz, hanem úgy várom, hogy azt be is bizonyítsák, amit mondanak.

Jutka: - Nem, én most már elhelyezkedtem dolgozni, mert ugyanis elváltunk és hát ez a helyzet arra kényszerített, hogy el kellett helyezkedjek dolgozni, hogy a fiaimat ugye el tudjam tartani és fel tudjam nevelni. Három éve váltunk el és hát ahhoz, hogy munkát kapjak, ahhoz fõiskolára jelentkeztem és hát ez elég nagy terhet ró a családra, mert ugye emiatt a gyerekeknek nincs olyan szabad életük, mint eddig. Ugye eddig háziasszony voltam, sütöttem, fõztem, meg kiszolgáltam õket, most pedig õnekik kell rám tekintettel lenniük. Például segíteni mindenfélében. És önállóan, önállóan ellátni azokat a feladatokat, amiket eddig ugye én teljesítettem.

Jutka: - Eleinte nagyon nehéz volt, mert például a nagyobbik fiam át akarta venni az apa szerepeit. Akkor 10 éves volt, és hát például kifogásokat keresett a takarításban, hogy én azt nem jól látom el.

J.: - Igen.

J.: - Hát hogy poros a gázcsõ például, ez volt a férjemnek egy vesszõparipája és hát én ezt úgy hárítottam el, hogy mondtam neki, hogy kisfiam ezentúl te leszel a gázcsõ felelõs és te fogod majd letörölgetni. Úgyhogy aztán nem emelt ilyen kifogásokat, viszont részt vállalnak ezekben a feladatokban. Együtt összefognak, amikor úgy meg akarnak lepni engem, de ugyanakkor meg nehezen fogadják el az irányítást, mert nincs az az erõs férfikéz a családban. Úgyhogy nekem kellett átmenni ebbe és kivenni a fiamnak a kezébõl és akkor azért rendezõdtek a viszonyok.

J.: - Igen, felnõttek. Például a nagyobbik fiam ellátja azokat a feladatokat, hogy a számítógéppel kapcsolatban az összes ügyintézés, szerelõvel konzultál a telefonban, akkor bevásárolnak, a füvet nyírják a fiúk együttes erõvel, egyik fogja a madzagot, hogy rá ne menjen, a másik meg nyírja.

J.: - Középsõ és a kicsi között majdnem négy év van, úgyhogy inkább a nagyobbik fiú a kicsinek egy kicsit apukája, viszont a középsõ meg a nagy állandóan vetélkednek egymással. Ez például abban nyilvánul meg, hogy amikor megkértem õket, hogy egy kicsit segítsen Marci az angolban, merthogy õ angolul tanult, Boldizsárnak, akkor olyan szigorúan kezdte el kikérdezni a leckét, hogy egyszerûen nem ismer enyhítõ körülményeket, csak a szabályokat, hogy teljesen pontosan kellett kiejteni, úgyhogy ez a szigorúság sajnos többet ártott, mint használt.

J.: - Nem ismerte, nem.

J.: - Ma is így van, bár azért próbáljuk közösen megbeszélni, hogy hát azért nem így kéne, meg én sem így szoktam, meg hát azért õ még kicsi, meg ne magához hasonlítsa.

J.: - Nem, nem, õ egyértelmû, sõt, én igyekszem kivenni a kezébõl ezeket a szerepeket, mert nagy feszültséget jelent számára, felelõsséget, ami megterheli õt.

J.: - Az, hogy a hitelünket, a hitelemet, meg hát a férjem is tulajdonképpen elveszítette a hitelét, mert eddig biztonságot nyújtottunk. Voltak olyan támpontok a szabályokkal, a normákkal, amiket közvetítettünk feléjük, ami nekik biztonságot nyújtott. Ezt elveszítették és keresgélték, hogy akkor most mi legyen. Tehát ez nagy felelõsséget és feszültséget adott nekik.

J.: - Nem közvetett módon, hanem inkább elõttük szidott engem, tehát nem nekik mondta, hanem úgy viselkedett és ezáltal közvetítette feléjük azt, hogy én nem vagyok olyan értékes ember. Tehát ezzel próbálta igazolni azt, amiért õ végül is elhagyott minket, vagyis hát engem. Inkább engem, mert a gyerekekkel azért tartja a kapcsolatot.

J.: - Igen. Ami egy kicsit segített nekem ez, hogy erre a fõiskolára jelentkeztem, meg hogy munkám is van, azért az önbizalmamat ez egy kicsit erõsítette. Próbálom úgy leszûrni a tapasztalatokat, hogy inkább pluszt nyerjek ezáltal. Tehát ne keseregjek, ne nyalogassam a sebeimet, hanem igenis gyõztesként próbálok kikerülni ebbõl az egészbõl.

- Azt hiszem, hogy ez egy nagyon sokrétû kérdés, nagyon sok szempontot kell figyelembe venni. Ha egy szóval kell válaszolnom rá, akkor nehéz.

- Eléggé bonyolult a helyzet. Én amikor az elõzõ férjemmel összekerültem, akkor neki már volt egy kisgyereke. Amikor összeköltöztünk, akkor ez két a kisgyerek, egy 3 éves kislány és egy 4 éves kisfiú minden hétvégén nálunk volt. Tehát én kaptam két gyereket úgy, hogy nekem nem volt gyerekem, tehát a nevelési kérdésekrõl nem sok elképzelésem volt. És én két kis embert kaptam, akiket nevelni kellett volna.

- Jobbára hét végén, illetve egy nyáron nyaraltunk együtt velük, néha hosszabb idõre, ha beteg volt az egyik gyerek, akkor is hozzánk került, mert a férjemnek olyan munkabeosztása volt, hogy õ könnyebben tudott rá vigyázni, de leginkább hétvégéken.

- Én vártam õket, mert akkor én már több éve készültem az anyaságra, ami nem jött össze, úgyhogy nagyon vártam õket. Két aranyos kisgyereket kaptam, akik nyitottak voltak, amúgy is nagyon nagy volt a felnõtt ismeretségi körük, tehát bárkit nagyon szívesen fogadtak és õk megkönnyítették a helyzetet. Amikor elõször találkoztam velük azt kérdezték, hogy akkor most te vagy az Andrea és te itt laksz és egybõl nekiálltak csacsogni. Én pedig elkezdtem érdeklõdni, hogy õnekik fõzhetek, játszhatok velük, este birkóztam velük, fürdettem õket. Aztán úgy alakult, hogy nagyon sokszor egyedül voltam velük otthon. Ez a része a könnyebbik volt. A nehezebbik része az a fegyelmezés volt, mert a 4 éves kisfiú az elég eleven volt és hát kettõ gyerek, nagyon pici korkülönbséggel, az néha estem nagy botrányokkal, hát nem is botrányok, nem jó szó, hanem a visítozások egy tízemeletes panelban, dobogások, stb. a játszótérre nem nagyon mertem velük egyedül lemenni, hogy úgy éreztem, hogy képtelen vagyok mind a kettõre egyszerre odafigyelni. Azóta a mostani szememmel látom, hogy egy nagyon egyszerû dolog egyébként, tehát de egy kicsit féltem tõlük ilyen szempontból, hogy tudom-e fegyelmezni õket, tudom-e az akaratomat. Nem is mertem olyan kemény lenni velük, mint egy saját szülõ, nyilvánvalóan nem tudtam mennyit engedhetek meg magamnak. A férjem azt mondta, hogy nyugodtan bánjál velük keményebben, de hát nem volt ebben gyakorlatom. Úgyhogy nem igazán, meg nem akartam elrontani velük a kapcsolatot. Nem azt akartam, hogy én mint egy szigorú szülõ, hanem inkább próbáltam barátságos lenni velük, hogy elfogadjanak minden szempontból.

- Nagyon könnyen elfogadtak, én volt az apu Andreája, tehát ez valahogy teljesen természetes lett számukra, hogy a hétvégeket nálunk töltik. Volt olyan is, hogy közölték, hogy akkor talán nem is mennének haza, hanem még maradnának, mert persze hát nekünk jutott a kellemesebbik része, mi megszerveztük az õ hétvégéjüket, tehát minden napra próbáltunk valami programot csinálni, hogy ne unatkozzanak egy 36 négyzetméteres panelben. Tehát vittük õket állatkertbe, játszótérre, ide-oda, tehát foglalkoztattuk õket állandóan és csak azt látták, hogy nálunk mindig jó, mert mindig történik valami.

- Tovább bonyolódott a dolog, mert rá egy évre megszületett az édesapjukkal a mi közös gyermekünk, egy kisfiú, akit õk abszolút mértékben teljesen testvérnek fogadtak el, készültek rá már amikor hazamentünk a kórházból, õk is ott voltak, tehát várták a kistestvért és továbbra is minden hét végén nálunk voltak körülbelül egy évig. Ekkor történt egy sajnálatos eset, ennek a három kisgyereknek az édesapja egy baleset során eltávozott és innentõl megszûntek a rendszeres hétvégi láthatások. Közben a gyerekek az édesanyjukkal vidékre költöztek, Budapest környékére, tehát nem túl messze, de ahhoz már igen, hogy én egyedül maradva egy kisgyerekkel, rendszeresen látogassam õket, vagy õk rendszeresen jöjjenek hozzánk, mert hát addig az édesapja szállította õket ide-oda. Úgyhogy a kapcsolat korlátozódott a továbbiakban a születésnapokra, névnapokra, karácsonyra, inkább az ünnepekre, de miután három gyerekrõl van szó, ez három születésnap és három névnap, tehát mondjuk azt, hogy úgy átlag kéthavonta azért találkoznak a gyerekek egymással, illetve én velük.

- Hát a két nagyobbik az tudja, õk már akkor is számon tartották, hogyan alakulnak itt a családi kapcsolatok, amikor még együtt voltunk. Az én kisfiam, aki most 4 éves lesz, õ nincsen ezzel tisztában, már csak azért sem, mert õ igazából az édesapjára nem emlékszik. Tehát õ nem érzékeli azt, hogy testvérek, sõt egyszer azt hiszem, hogy valaki mondta is neki, hogy õk a testvérei és õ ezt visszautasította. Õ a nevükön nevezett Anna és Tomi és ennyi és nagyon szereti õket, de nem boncolgattuk még a családi kapcsolatot vele.

- Azért nem beszéltem róla, mert én próbáltam vele beszélni az édesapjáról, ezt sem érti igazából, hogy most volt egy ember, aki az õ apukája és nem igazán tudja felfogni, hogy ez mit jelent. A fényképeknél is megkérdezi, hogy ki ez? Közlöm vele, hogy az édesapád, vagy az apu ahogy annak idején neveztük és õ maga zárkózik el, tehát tovább lapoz és nem igazán érdeklõdik tovább. Ugye a halál fogalmával sincs még tisztában, tehát nem tudom neki elmagyarázni, hogy hová tûnt az édesapja. Megbeszéltük azt, hogy felment az égbe.

- Nem. Közben nekem kialakult egy újabb párkapcsolatom és a mostani párommal amikor összeköltöztünk, akkor én a fiamat hoztam a kapcsolatba, õ pedig egy 17 éves nagylányt, majd most kilenc hónapja megszületett a közös gyermekünk, egy kislány, úgyhogy három gyerek van megint a családban.

- Ugye õ 11 hónapos volt, amikor elvesztette az édesapját. Végül is, amikor elkezdett beszélni és konkrétan emberi kapcsolatokat boncolgatni, akkor már ott volt a párom az életében, akit ugyan õ nem apunak hív, hanem a keresztnevén szólít, de én úgy gondolom, hogy az õ apaképe benne testesül meg és gyakorlatilag nem merült fel, hogy õ mellettünk van , tehát neki nem okozott gondot az, hogy elfogadjon egy másik embert.

- Ez is elég érdekes, mert ugye sokkal idõsebb, mint õ, kicsit felnõttként viselkedik õ a kisfiammal, tehát õ azt mondja, hogy õ a testvére, de ugyanakkor inkább azt hiszem a felnõttekhez rakja õt, tehát õ egy harmadik felnõtt a családban, aki szintén szokta õt fegyelmezni, idõnként megjelenik, idõnként eltûnik, ugye most már 19 éves, tehát elég ritkán van itthon. Van a családban, egyszerûen természetes, megérti, hogy van, de testvérnek a húgát fogadja el mindenképpen, aki nemrég született.

- Hát hogy mennyire viselték meg, ez jó kérdés. Mert nem tudom, hogy milyen lenne a természete amúgy, hogyha abszolút nem történtek volna ilyen dolgok az életében. Mindenesetre eléggé anyás. Tehát bennem találja azt a biztos kapaszkodót, amit bármelyik pillanatban megtalál, akihez bármikor fordulhat, akitõl azt a hatalmas feltétel nélküli szeretetet kapja és õ ezt érzi, tehát én vagyok a biztos pont az életében ettõl függetlenül, hogy ott van másik több ember is állandóan az életében. És most úgy veszem észre, hogy nagyon szereti a húgát, aki kilenc hónapos és igazából úgy játszani még nem lehet vele, de õ mégis nagyon szereti és mostanában gondolkodom azon, hogy talán érzi benne, hogy õ is feltétel nélkül fogja õt szeretni.

- Azt hiszem, hogy elég jó. Tehát a körülményekhez képest, miután én ugye neveltem két lánygyereket, akinek nem én voltam az édesanyjuk, én tisztában vagyok azzal, hogy azt a feltétel nélküli szeretet, amit az ember a saját édes gyereke iránt érez, nem tudja százszázalékosan adni olyan gyerekeknek, akiket nem õ nevel egészen csecsemõ koruk óta. Tehát itt nem arról van szó, hogy édesgyerekem vagy nem, hanem valamennyire készen kapott gyerekkel egy kapcsolatot kialakítani. Na most nekik ez elég jól sikerült a kapcsolat, mert úgy kezdõdött az egész, hogy ugye csak nyilhalászta a héten egyszer-kétszer, aztán minél többször, tehát mire összeköltözésre sor került, arra õ már nagyon, illetve hát egymást nagyon jól megismerték. Mire aránylag zökkenõk nélkül illeszkedett mind a két ember ebbe a családba, tehát a fiam is és a párom is. A fiamnak volt a könnyebb azt hiszem, ugye a párom egy nagylány után kapott egy kicsi fiút, a fiú nagyon eleven, nagyon sokat foglalkoztatja a körülötte lévõ felnõtteket, ugyanakkor, amint már említettem, nagyon anyás, tehát nem fogad el a férfitõl. Néha elgondolkozom azon, hogy ez hogy alakult volna, hogyha a saját édesapja neveli és nem tudom összehasonlítani a kettõt. Valószínûleg nagyon hasonló lenne az õ kapcsolatuk. Ugyanakkor érzem a páromban, hogy meg szeretne felelni a fiam apaképének, a férfiképnek, ugye az nagyon fontos egy fiúgyermek esetében. És ugyanakkor a szigorúságot is próbálja a családban tartani mondván, hogy ugye én nem vagyok elég szigorú, holott én úgy érzem, hogy azért kellõképpen én is az vagyok, de ugyanakkor õ is érzi, hogy nem mindig lehet annyira szigorú, mint talán õ szeretné, mert az meg esetleg nekem esne rosszul. Tehát néha én is úgy érzem, hogy borotvaélen táncolunk, de ez nagyon ritkán van, úgyhogy nem értjük meg egymást. Nyilván nekem fáj, hogyha más próbálja a fiamat nevelni esetleg akkor, amikor én nem értek vele egyet. Amúgy pedig elég közel állnak a nevelési elveink egymáshoz, de utólag megbeszéljük mindig. Sokrétû a dolog, de lehet, hogy ez nem annyira rossz a gyereknek, hogy közel azonos nevelési elveket kap, csak esetleg másképp.